Archívum

A Társas Én utazása az Individuumok Földjén

Adalékok a „népi író” fogalmához
Ács Margit
2005. február

Könnyű belátni, hogy a népiesség – művészeti stílus lévén – az esztétika körében vizsgálandó jelenség, a népiség fogalma viszont társadalmi reformtörekvésekkel, tehát politikával, szociológiával, etikai elvekkel összefüggésben képződött meg, s bár írásokban – tanulmányokban, vitairatokban, cikkekben, szociográfiai munkákban – öltött formát írók keze által, a szépirodalommal mégis csak áttételes volt kapcsolata a klasszikus népi mozgalom kiteljesedésének fázisában is, később még inkább. Normális körülmények között tehát röstellnem kéne a szószátyár indítást, ám sajnos nincs okom rá, mert szívós előítéleteket észlelhetünk e két fogalom körül, amelyek eloszlatását szinte lehetetlenné teszi csikicsuki cserélgetésük más és más kontextusban. Továbbá a reflexszerűen feltámadó idegesség és ellenszenv zavaros társadalmi megítélésük miatt.

Ezért a népies és a népi fogalom jelentésárnyalatainak és megkülönböztethetőségének felvázolását kísérelem meg, az idő hozta módosulásokat és a népi írók változó és változatos önmeghatározását figyelembe véve. A konferencia tudós előadói között íróként, esszéistaként kaptam szót, s tudatában vagyok korlátaimnak; de talán haszna is mutatkozik majd a többé-kevésbé közemberi közelítésmódnak, s ezért kérem, nézzék el nekem, ha néhány ponton megismétlem, amit más előadók szakszerűbben, pontosabban mondtak el, s azt is, ha szembekerülök egyik-másik megállapításukkal.

A népköltési formák felbukkanása a magas műveltség világában réges-régi jelenség, de a népiesség mint irodalmi áramlat a tizennyolc–tizenkilencedik század fordulója körül lépett előtérbe. A romantika egyik stíluslehetőségeként a paraszti és általában a vidéki népesség körében élő népdalok, mesék, mondások formáját, motívumait, szellemét oltotta rá az európai klasszicizáló lírára. A művész a népiesség által az eredendő tisztasághoz, egyszerűséghez kívánt hozzájutni, a romantikus kedély egyik végletes igénye szerint (még nem kísértette meg a kétely, hogy a nép művészete nem eredeti, csak a magas kultúra „lesüllyedt”, elrontott, torzított formája – ezt csak egy évszázad múlva Hans Naumann állítja a folklórról). Magyarországon zseniális költők merész, hatalmas hatású szellemi kalandja volt. Szellemi jelenség, s mégis, kezdettől politikai izgalmat is keltett, hiszen az alsóbb néprétegek emancipációjának, a nemzetbe való beemelésének virtuális megkísértését is észlelhették benne a társadalmi és művészeti exkluzivitás őrei. A tizenkilencedik század végére a népiesség minden korábbi energiáját elveszítette, az epigonizmus és a népszínművek sivár bugyutaságába torkollt, csömört és megvetést keltve. Ám a huszadik század második negyedében újra feléledt néhány költőnkben a népköltési formákhoz húzó hajlandóság. E jelenség szintén nem független az európai kultúrát abban a korban átható egyik törekvéstől, amely ekkor már nem az ártatlan egyszerűségért folyamodik a néphez, hanem az eredendőt, a természetit, az ősit keresi a naiv művészetben, a folklórban. Az erre fogékony írók mindezt megtalálhatják a szülőhazájukban, mint Yeats vagy Auden, avagy egzotikus idegen földön, mint a francia avantgárd egyik-másik alakja, az afrikai néprajzra támaszkodó Blaise Cendrars például. Néhány regényíró pedig a rurális életben, illetve a bukolikában véli felfedezni az emberi lét költői dimenzióját: Ramuz, Giono vagy az északi erdők misztériumába bódult Knut Hamsun. Túl merészen asszociálok ezekre az írókra Erdélyi József, Sinka István versei, Tamási Áron regényei vagy akár a Puszták népe mellől? Elismerem, és bizonyára nem is kockáztathatnám meg, ha irodalomtudós volnék. (Illyés Gyula itt kivétel, hiszen róla tudható: Párizsból hozta magával a feladatot, hogy számot adjon gyermekkora magyar „egzotikumáról”.) Sinka azonban aligha olvasott Cendrars-t, hogy a néger folklór és a modern lélek találkozásából merítsen bátorságot saját eredendő kultúrája feltárásához, és nem is tudnék szövegszerű adalékkal alátámasztani efféle rokonságot. Mint esszéistának azonban szabad és érdemes eltűnődnöm, hogy akik pártolták a népiesség újrafelvételét a magas irodalomba, közölték írásaikat, azok viszont olvasták, ismerték az európai irodalom eme szálát is, és ráérezhettek a szellem anteusi késztetésére ezekben a költői-írói vállalkozásokban. (Arról nem is beszélve, hogy a tehetséges, zseniális alkotó akárhol, akármilyen körülmények között érzékelni képes a világban lepárlódó vágy, igény, hiány, remény jelenlétét.) A huszadik századi európai művészet stílusszövedékének más szálait pedánsan számon tartjuk, és összekötjük a Magyarországon fellelhető változatokkal, legfeljebb feszengve megállapítjuk a rokonság gyengeségét, mint az avantgárd esetében, vagy a társadalmi regények műfaján belül a nagypolgári családregény típusát tekintve, avagy időbeli késlekedésünket főleg az epikai formák fellazításában. Ezt az említett – népies – szálat sincs okunk figyelmen kívül hagyni, hacsak nem akarjuk szántszándékkal jelentéktelen, elszigetelt, obskúrus jelenségnek minősíteni, avagy épp ellenkező elfogultsággal: nem akarjuk a magyar géniusz rendkívüliségének tulajdonítani néhány nagy tehetségű, jobbára autodidakta parasztfiú irodalmi fellépését.

A harmincas években terjedt el a származásra és a művészeti stílusra alkalmazott „népies” szóhasználat mellett a „népi” kategória, s ennek kezdettől hangsúlyosan politikai jelentésárnyalata is volt. A német „Volkstum” árnyéka kezdettől rávetült, s szinte predesztinálta vele szemben a szellemi élet polgári radikális és marxista résztvevőinek gyanakvását, ellenszenvét, jóllehet Magyarországon a népi írók épp a német befolyástól tartottak leginkább, s ellenében kívánták megerősíteni a magyar nép állapotát és a magyar kultúra nemzeti kötődését. A paraszti őserő idealizálásáról sok vita folyt a két világháború között, részben a német „Volkstum” szellemiséggel kapcsolatban, részben a magyar viszonyok (és Szabó Dezső) által felvetett formában. A parasztmítosz és a parasztírók kultusza magán a népi mozgalmon belül is vitákat váltott ki, és a mozgalom legtekintélyesebb ideológusai ellene foglaltak állást, a parasztság kulturális és gazdasági felemelésére és nem a pusztító-sorvasztó állapotok konzerválására törekedve. A magyar nép paraszti többségű lévén, szükségképp a falu került előtérbe vizsgálódásaikban, reformelképzeléseikben csakúgy, mint írói témáikban – ezért bizonyult erősebb elnevezésnek a „népi mozgalom” az „Új Szellemi Front”-nál, amely útnak indította e csoport magját, és az első bírálatokat is kiváltotta –, de a parasztsággal tartott szoros kapcsolat ellenére sem nevezhetők népiesnek mindannyian, holott sokszor használják rájuk, olykor ők maguk is önmagukra ezt a jelzőt. Esztétikai értelemben népies író-költő kevés volt köztük: Erdélyi József, Sinka István, Sértő Kálmán vagy talán Tamási Áron – az ilyen besorolásokban mindig van valami erőltetett. De még a paraszti származásúak közül sem mindenki követte a népiesség poétikáját. Veres Péter nemcsak származása, hanem foglalkozása szerint is paraszt volt, írásai azonban meglehetősen távol állnak a népiesség stílusjegyeitől, sőt a realizmusnak is egy végletes változatát képviselik: a szociográfiák leltározó részletgazdagsága, programszerűsége kísért bennük. A középosztályból való Kodolányi János pályája elején a paraszti élet anyagából formálta novelláit, elbeszéléseit, de ahogy Móriczé, az ő prózája sem nevezhető népiesnek, egyértelműen a realizmus esztétikájának felel meg. Németh László esszéi, vitacikkei, tanulmányai a mozgalom szellemi muníciójának tetemes részét szolgáltatták, de regényeivel kapcsolatban senkinek eszébe sem jutna az irodalmi népiség, ha szerepéről mit sem tudva olvasná őket. Elég, ha a Válasz szerzőit nézzük, Szabó Lőrincet, Illyés Gyulát vagy akár Vas Istvánt és Radnóti Miklóst, hogy lássuk: igencsak szükséges távolságot tartanunk a népi és népies között. Nemcsak a népi eszmeiség és a népies poétika között, hanem különbséget kell tennünk a népi mozgalom társadalmi és irodalmi megnyilvánulásai között is. Sőt, az irodalmi népiségen belül is érdemes számolni azzal a különbséggel, amely egy csupán szemléleti vagy tematikai, vállalt elkötelezettség és a lényegi, a sorsbéli azonosság között létezik. Ezen árnyalatokat – holott a mozgalom történetét kísérő összekülönbözéseknek, kiválásoknak a hátterére is rávilágíthatnának – kevéssé vette figyelembe az utókor. Nem csoda, hiszen a klasszikus népi korszakban sem forrott ki a népiség fogalmának rétegzettsége. Volt, aki az író paraszti származását tette meg kritériumnak, más a paraszti témát, s volt, aki a népköltési hagyomány által meghatározott stílust, de e három lehetőség egyikének sem vesszük hasznát ama népiség meghatározásánál, amelyre rázúdult a budapesti szociáldemokrata és polgári radikális újságírók, közírók gyanakvása, felháborodása, vádaskodása. Mert nyilvánvaló, hogy e felsorakozást a mozgalom ideológiája, szellemi programja váltotta ki. Ha valóban csak irodalmi népiességről avagy irodalmi népiségről lett volna szó, soha nem képződik urbánus tábor, ahogy népi sem. A fogalmi bizonytalanságot súlyosbította, hogy a „népies” használatát beárnyékolta a „népiesch” kaján zöngéje, ezért mindenki kerülte e jelzőt, s így lassacskán még az a különbségtétel is elmaradt, amely korábban a népi irodalom és a népi program között megképződött. Ez a zavar alapozta meg a későbbit, a mait is.

A második világháború után elterjedt stílusáramlatokhoz képest a népiesség divatjamúlt lett, itt, Kelet-Közép-Európában pedig ráadásul dicstelen szerepet osztott ki rá a szocreál irodalompolitika: a népies epigonizmus bevált, giccses receptjei alapján készült az agitációs vers. A népi szürrealizmus kínálta fel e csapdából a szabadulást, Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István, majd a fiatal költőnemzedékből a követőik a modern líra úttörőiként már aligha nevezhetőek népieseknek, viszont mégsem ok nélkül való, hogy a népi jelző hozzájuk tapadt. Hogy lesz-e még költő, aki újra érvényt szerez a népköltészet anteusi érintésének – megjósolhatatlan, mindazonáltal nem valószínű, hogy lesz. Földrészünkön a népi kultúra élőhelyei megszűntek, a falu, a vidék megváltozott, az általános életmód, iskolarendszer mellett nem sok esélye van az „őstehetségnek”: egy jó képességű gyerek iskolák futószalagján jut el az érvényesülésig, és egyébként is, amit a mai, proletarizálódott és atomizálódott alsóbb néposztályokból ez a gyerek magával hozhat, silány tömegterméke az ipari szórakoztatásnak. Épp ezért történetiségében jobban meg kéne becsülnünk újkori magyar irodalmunk népies áramlatát, ami korántsem járna okvetlenül egy fellengzős parasztmítosz felélesztésével. S ha e történeti szemlélettel vizsgáljuk, egyszeriben érthetetlenné válik a művészetben a népi elem lebecsülése a modernitás egyetemességre tekintő ambíciói felől, ugyanis jól látszik, hogy az ősi kultúrák a mélyben összeérnek: a nemzeti genezist és a közös emberit egyszerre teszik átélhetővé.

Más a sorsa a „népi” kategóriának az elmúlt évtizedek politikatörténetében. Ez nem vesztette el jelentését, bár erős módosuláson ment át. Három fázist lehet elkülöníteni. 1945–1956-ig a népi mozgalom néhány jelentős alakja politikai szerepet vállalt, s bár igen nagy a különbség Erdei Ferenc kommunista érdekű tevékenysége, Veres Péter minisztersége és a körüludvarolt, körülcsapdázott Illyés Gyula lavírozása között, hiszen a kommunista diktatúrában való részességtől nagy távolságra esik a kényszeredett megalkuvás a színvallásban, de tény, hogy a népi mozgalom hitelét a Rákosi-féle demagógia alattomos módon ki tudta használni. Salamon Konrád monográfiát szentelt ennek az áldatlan kapcsolatnak,1 és N. Pál József e könyvről szóló, elmélkedő kritikájában2 találóan nevezte „önszemléleti paradoxitásnak” azt a helyzetet, amelyben a népi író korábbi szociális elveihez véli hűségesnek magát a kommunista hatalommal kötött szövetség létrejöttekor. Azonban akik a „népiek” kollaborációjáról általánosságban beszélnek, nem hajlandók tudni azokról a népiekről, akik emigrációban élnek ekkor: Szabó Zoltán, Kovács Imre, Gombos Gyula, Borbándi Gyula például; sem azokról a népiekről, akik itthon szinte féllegalitásban húzták meg magukat (Kodolányi János, Németh László, Bibó István – az előbbi kettő a forradalomig, Bibó a haláláig). (Egyébként az ő népi mozgalomhoz való kötődéséről szívesen elfelejtettek megemlékezni később, a nyolcvanas években a demokratikus ellenzékből támadt új hívei, amint arról is, hogy 1945–46-ban írt cikkei szerint szintén megkísértette a lehetőség, hogy a kommunistákkal együttműködve lehetne elvégezni az ország demokratikus reformját – csak idejében felismerte igazi arcukat.)

A második fázis 1957-ben, a Kádár-rezsim látványos gesztusával kezdődött: Németh Lászlónak Kossuth-díjat adtak. A konszolidáció során és főleg utána, a hetvenes években a hatalom igyekezett előzékenyen kezelni a jelentős népi írókat. Persze ugyanígy kezelte a nem népieket is, és általában is a dialógus látszatával szándékozott fékezni, kordában tartani a hangadó értelmiséget. Minthogy a legtöbb gyúanyagot a népi eszmeiségben látta, a legnagyobb hatást a népi írókról feltételezte, leginkább a velük való személyes kontaktus fenntartását szorgalmazta. De mindez a nevezetes, 1958-as, a népi írókról szóló állásfoglalás taburendszerének érvényben tartásán semmit sem változtatott. A népi ideológia tehát mindvégig tilalmas volt. Feltűnő, hogy erről mennyire nem akartak tudomást venni azok, akik a rendszerváltozás időszakának hatalmi versengése során a népi szellemiség teljes hitelvesztését és a kádári puha diktatúrával való kompromittálódását hangoztatták. Ahogy arról sem akartak már tudni, hogy a nyolcvanas évek ellenzékiségének erős népi szárnya volt. A Bibó-emlékkönyv szerkesztése, a szamizdat-publikációk idején még tudták, Csoóri és Csurka szilenciuma, a Bethlen Alapítvány engedélyeztetésének nehézségei, a Hitel megindításának akadályozása idején is tudták – 1990-ben egy csapásra mégis mindennek szöges ellentét kezdték állítani.

Ugyanakkor nem kérdéses, hogy voltak népiek a Kádár-kor pártállami kultúrairányításában és a hivatalos közéletben is. Az már azonban kérdés, hogy a hetvenes–nyolcvanas években jogosan használták-e a népi megjelölést akár az ellenzéki csoportra, akár a párton belüli ellenzékre.

Illyés Gyula személye eleven láncszem volt a népi mozgalom hagyományához – de ő maga ekkor már elavultnak, túlhaladottnak tartotta az egykori népi gondolat számos elemét, és gondolkodásában a nemzetet érintő kérdések kerültek előtérbe. Az is vitathatatlan, hogy az ellenzék népi szárnyának tagjai származásuk szerint többségükben a vidéki Magyarország fiai-lányai voltak, és még szociográfiáikkal is a népi elődöket idézték – de valójában ők is a nemzeti tudat életben tartásán fáradoztak. Még a magyar folklór városi divattá való átlényegítése is inkább ezt, semmint magának a népdalnak, néptáncnak az életre galvánozását célozta, és egyértelműen erre irányult a szomszéd országok magyar nemzeti kisebbségeivel való kapcsolatépítés, továbbá a történelmi emlékezet korrigálására tett erőfeszítések is. A párton (a hatalmon) belüli népiek pedig óvatosan támogatták e törekvéseket, tehát az ő politikai vonzalmukat is inkább a nemzeti, mint a népi minősítés fejezte volna ki. Csakhogy a hivatalos ideológia értékrendszerében a legtilalmasabb éppen a nemzeti aspektus volt, a népi fogalmának használatával voltaképpen el lehetett kenni, hogy miről is van szó valójában. S ez ki is ütközött a diktatúra összeomlásának percében, mert azonnal nép-nemzeti oldalról, népi-nemzeti eszmeiségről kezdtek beszélni a politika színterein.

Igaz, ez a pontosabb minősítés sem segített hozzá 1990-ben – s ezzel elérkeztünk a harmadik fázishoz – a fogalom politikai artikulálásához, mert ellentétpárja, az „urbánus” használatának felelevenítése eleve kisiklatta az értelmezését. Az „urbánus” mindenki számára már akkor is nyilvánvalóan jelentését vesztette, hiszen a hatalomért rivalizáló értelmiségiek valamennyien városiak voltak. Emiatt az „urbánus” jelző eleve azt sugallta, hogy kódolt beszéd, zsidózás folyik, így rá lehetett varázsolni az antiszemitizmus képzetét a nagyjából az európai demokratikus konzervativizmusnak megfelelő irányt követő politikai alakulat és annak szavazótábora egészére. Hogy mennyire hamis, erőltetett volt a visszautalás a klasszikus népi–urbánus vitára, azon mérhető, hogy amint évről évre szabadabbá és természetesebbé vált a zsidóságról mint zsidóságról beszélni, nyomtalanul eltűnt az „urbánus” jelölés, s ezért jó ideje ritkul a „népi” is. A „nép-nemzeti” jelzőbe pedig némi rosszhiszeműséggel nem nehéz belelátni, hogy a nemzet szűkítő, etnikai értelmezésére utal. Holott épp ellenkezőleg: a nemzet kitágításáról volt szó kezdettől, már a népiesség romantikus korszakában is, amikor legalább a kultúrája által kapott helyet a nép a nemzettestben, s ma is, amikor az elitek előjogaival szemben az egész nemzetet átható felemelkedésre, gazdagodásra szóló igény sejlik fel a „nép” és „nemzet” összekapcsolásában.

A „népi”, a „népi-nemzeti” a kilencvenes években stigma lett, súlyos előítéletek gyűjtőneve (bár a korabeli sajtó csak az „urbánus” jelölést tekintette stigmatizálásnak). Még negatívabb változatban: „népies”. „Ezek a népiesek…” – sokszor hangzott és íródott le politikai közírókra, sőt politikusokra értve. A meghatározás hatására felködlött a dilettancia, a kortól való végzetes elmaradottság, a nyilvánvaló életképtelenség fantomja. S erősebb nyomatékot kapott az antiszemitizmus fantomja is, mert a népies költő, Erdélyi nyíltan zsidóellenes versei, az ítélet, amely a háború után sújtotta őt, sokkal élesebben tudta felidézni az antiszemitizmus bélyegét, mint Németh László néhány szerencsétlenül időzített és ártalmas tévedéseket is tartalmazó megnyilvánulása, amelyekhez korábban az egész népi mozgalom antiszemita jellegének a közvéleménybe sulykolt evidenciája rögződött. (Miután a nyolcvanas évek végétől újra nyilvánosan hozzáférhető lett a Kisebbségben s a Szárszói beszéd, fogyatkozni kezdett a tabu ereje – miféle gyalázatos ősbűn az, amelyről vitatkoznak?) Persze az „Ezek a népiek” is azt jelentette a kilencvenes évek elején a „mértékadó” értelmiségi közbeszédben, hogy „ezek az antiszemiták”. (Ha valaki piszkálódásnak vélné a „mértékadó” jelzőt, hadd emlékeztessem, hogy ebben az időben a 2000 című folyóirat úgy hirdette magát: „A mértékadó elit lapja”.) A „népi” elnevezés valamelyest mégiscsak méltányolja az elvszerűséget, míg a „népiesek” negatív konnotációival az érinthetetlen, a tisztátalan, az irracionális minőségébe sorol be mindent, ami a népiség szellemében testesült meg. Az elnevezéssel való manipuláció másik példája volt a kísérlet, amely a populizmussal akarta volna felváltani a népit, elsősorban azért, hogy külföldön lejárassa a politikai ellenfelet, de a nyugati kommunikációban ez nem volt elég hatásos, itthon meg nem gyökeresedett meg, lévén már egy megszokott, történelmileg beágyazott jelölője a fogalomnak.

No de népiek voltak-e a kilencvenes évek elején annak a politikai tábornak a tagjai, akiket népinek neveztek, illetve mely részük és mennyiben örökölte joggal a klasszikus népiektől az elnevezést? Az MDF megszerveződésénél azok az írók, irodalmárok képezték a magot, akik korábban az ellenzék népi szárnyához tartoztak, s akikről az imént elhangzott, hogy a klasszikus népi mozgalom eszmeiségéhez kötődtek ugyan, azonban inkább a nemzeti önazonosság szószólói voltak, semmint társadalmi és gazdasági reformok megálmodói és kidolgozói. Ez utóbbiakat illetően a nyolcvanas években ugyanúgy a többpárti demokrácia és a piacgazdaság elvi alapján álltak, mint az akkor már reformszocialistából neoliberálissá váló másik szárnya a rendszerváltozást lebonyolító értelmiségnek (SZDSZ). A klasszikus népi írókon nevelkedtek, támaszkodtak erre a tradícióra, de a mozgalom paraszti szocializmusa, a földosztás, az Erdei által leírt farmeresedés vagy a Németh László-i Kert-Magyarország fel sem merült a programokban, voltaképpen csak a „harmadik út” körvonaltalan felemlítésével utaltak valami sajátos, a magyar adottságokhoz szabott gazdasági koncepcióra, s akkoriban még ez is nagy felzúdulást keltett a közgazdászok, gazdaságpolitikusok körében. Nem csoda, a szerkezeti modellek adottak voltak, szigorúan behatárolt a mozgástér, a magyar gazdaság lepusztulva, s mindaz a tőke, amely a nyolcvanas évektől kezdve a pártállami gazdasági elit kezén felhalmozódott, tovább szűkítette az új kormányzati erők választási spektrumát, tehát semmiféle lehetősége nem mutatkozott egy „népi”, azaz a lehető legszélesebb körű vagyonmegosztást elvégző gazdasági szerkezetátalakításnak. Nem lehet tudni, hogy ha módja lett volna a népi ellenzéknek előzetesen szakmailag felkészülni a kormányzásra, ha lett volna irányítási gyakorlattal rendelkező, válogatott szakembergárdája, követhetett volna-e egy „harmadik” utat, azaz a piac korlátozását a szociális adottságok és szükségletek szerint. Ez kevéssé valószínű, de abban az állapotában, amelyben egyik pillanatról a másikra hatalmi pozícióba került, semmiképpen sem kezdeményezhetett népi koncepciójú politizálást, hiszen még a „szociális piacgazdaság” meghirdetése is nagy ellenkezést váltott ki a hazai közgazdasági szakemberek körében. Minthogy bázisa továbbra is népi szellemiségű volt, az Antall-kormány nem szakíthatott látványosan a mozgalmat generáló tradícióval, és nem mondhatta ki egyértelműen, hogy a népi gondolatnak semmiféle realitása nincsen. A sors fintora, hogy Magyarországon a vadkapitalista gazdasági mozgásokat két, eredetileg baloldali ideológiájú párt vezényelte le, hiszen a második ciklus MSZP-kormánya alatt ez nagyobbrészt be is fejeződött.

Szabó Zoltán szerint a „harmadik út” értelmezhető úgy is – s ez az értelmezés a világban nem is olyan ritka –, mint minden országban az adott feltételekhez és igényekhez való alkalmazkodás. Ebben az értelemben mégiscsak van egy kis mozgástér a politika számára, s jogosan tehető fel a kérdés, hogy melyik kormányzati erő minek biztosít prioritást: a gyors integrációnak-e vagy a nemzet önálló élete szempontjából fontos elemeknek. A rivális politikai erők kapcsán általánosságban az a kérdés merült fel, hogy „melyik világkép, melyik – a polgárosodás kihívására adott – válasz a legitim közülük nemzeti szempontból”.3 A liberálisok ezt rendkívül sérelmesnek, kirekesztőnek találták, magyarságuk kétségbevonásának, holott semmi más nem történt, mint hogy a liberális koncepcióról kimondatott, hogy liberális (neoliberális) tartalmú, a nemzeti konzervatív demokratákéról pedig, hogy nemzeti irányultságú. Liberális elemző tollából azt olvasom: „Először azt kellene megfogalmazni, hogy mi a nemzet. Amit Magyarországon látok, az egy kulturális fikció: olyan homogén kulturális egységet feltételez, ami valójában nem létezik. […] Ha tehát egy ország a kultúrpolitikai stratégiáját a (vélten) homogén nemzeti kultúrára építi fel, akkor az kirekesztő és nem integratív kultúrpolitika. […] Ez a szemlélet kedvez az úgynevezett nagybirodalmi mítoszoknak is, hiszen a határokon kívül is konstruálhatók az etnikai nemzethez tartozó csoportok, amelyeket, úgymond, »integrálni« kell.”4 Ha tehát ezt olvasom egy liberális elemző tollából, akkor nem értem, miért oly botrányos politikai inkorrektség különbséget tennem az ő nemzetszemlélete s, mondjuk, Illyés Gyuláé között, és megállapítanom, hogy Illyésnek fontosabb a magyarság, mint neki. Ezzel még korántsem állítottam azt, hogy a nemzet hasznára kizárólag égő lelkű honfiak lehetnek, nem állítottam, hogy esetleg egy liberális gazdaságpolitika nem tehet nagyobb szolgálatot az országnak, mint a nemzeti protekcionizmus. Ez mindig konkrét megítélés alá esik. Arra viszont igenis figyelmeztetni szeretnék a fenti fejtegetéssel, hogy ha nem mosódott volna el az „urbánus” fedőnév alatt a liberális elkötelezettség valós tartalma, könnyebb lett volna átlátni: csupán két, egyaránt legitim, minden európai ország parlamentjének egy-egy oldalát elfoglaló politikai irányzat megütközése történt meg a rendszerváltozás kezdeténél, s nem a magyarság ázsiai fehérló-áldozó hordaösztöne és elfojtott démonikus antiszemitizmusa támadt fel, amelytől kutyakötelesség megvédeni a demokráciát. Persze az is lehet, hogy a liberalizmus tudatos elfogadása sokakban csak később, az antiszemitizmustól való félelem miatt következett be, de azok a közírók, közszereplők, akik heves kirohanásokat intéztek az állítólagos magyar nacionalisták ellen, feltehetőleg képzettek voltak a politikai filozófiában, s ismerték a neoliberalizmus lényegi ódzkodását a nemzeti megközelítésmódoktól.

Módosult elvi alapokkal és hasonlíthatatlanul alacsonyabb színvonalon ugyanaz történt, mint a harmincas évek elején. Akkor az urbánusok többsége a népiek reformgondolatait a marxi szocializmus kontrázásának tekintette, s a fajvédelem szándékát tételezték fel bennük. Jászi Oszkár figyelmeztette is elvbarátait Hatvanynak írt nyilvános levelében, hogy a népiek az orosz narodnyikokhoz hasonlíthatóak, akik az orosz parasztságot „nemcsak a feudalizmussal, hanem az ipari szocializmus formuláival szemben” is fel akarták szabadítani. „A falusi népesség ösztönszerűen ellenáll ezeknek a formuláknak; érzi, hogy a régi béklyók helyett egy új bürokratikus és katonai bilincs kovácsolódnék az ő számára…”5 Hogy a féltékenységnek, rivalizálásnak mekkora szerepe volt e vita felgerjedésében, a Jászi levele előtt négy évvel született vitairat, Kardos Pál Zsidó válasz című írása is tanúsítja. „Valóban csak ők nem értenék, hogy ha a magyar nemzet nagy egységén belül megvan e két külön kisebb közösség (s mellettük több más is), akkor mindegyik közösségnek legszentebb emberi joga, hogy a maga problémáival is foglalkozzék […] Látják, értik, tudják mindezt: s nem is azért támadnak új népi mozgalmat, Némethet, Illyést, Választ, mintha mindezek nem volnának elég szabadelvűek, humánusak, demokratikusak. Sőt. Éppen ezért fordulnak mindezek ellen, mert érzik bennük a demokráciát, az emberséget, a szabadságot, amit ők a maguk privilégiumának szeretnének megtartani. Igenis, Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt., mint ma az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-Művek kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői, és jaj annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be, még inkább jaj annak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani.”6

Ezekkel a hivatkozásokkal nem akarom elsöpörni a népi mozgalom ellen felhozható ésszerű kritikákat, és nem akarom semmibe venni a kör egyes tagjainak antiszemita vagy a szükséges és természetes szolidaritást nélkülöző megnyilvánulásait. Csupán arra világítok rá, hogy a népi–urbánus ellentét sémájának előkotrásával a liberális közbeszéd eleve az antiszemitizmus kontextusába helyezte a népi eszmeiséget, holott ez már a klasszikus vita idején (1932–1938 között) is erőltetett, hamisan leszűkítő aspektus volt. Nem csoda, ha 1990 körül a fiatalok a felmelegített vitát az öregek obskúrus nemzedéki belügyének látták. A Századvég 1990-ben különszámot szentelt búcsúztatásának. „Egy mítosz vége” – mondja ki Gyurgyák János írásának már címével is. Holott a „mítosznak”, azaz a mitizált előítéletek befolyásának nem lett vége, és senki, ők sem úszták meg, hogy valamelyest bele ne keveredjenek.

Azóta több mint egy évtized telt el. Bebizonyosodhatott, hogy az antiszemitizmus rémképét inkább csak a tabuk nélküli közbeszédtől megrettent értelmiségiek reflexekbe ivódott félelme és az erre a valódi félelemre rájátszó politikai spekulánsok manipulációja vetítette rá a magyar közéletre. És az is bebizonyosodott, hogy bár a „népi” és az „urbánus” elnevezés hamis volt, valóban létezett szemléleti, stratégiai ellentét a rendszerváltó erők táborai között – tévedés volt azt hajtogatni, hogy hagyják abba a marakodást, amivel mérgezik a demokráciát, kockáztatják a jövőt, végtére is a valódi nézetkülönbségek egy valódi demokrácia velejárói volnának, veszélyt inkább az erőszakos elfojtásuk hordoz. Egyébként már abban az időben sem tagadta mindenki, hogy tényleges ideológiai szembenállás rejlik a felszínen csak indulatinak látszó csatározásban. „Néhány magyar társadalomtudós úgy véli, hogy a magyar kultúrának nem egy, hanem két alapvető kódja, episztéméje létezett volna és létezik ma is, s ahogy a társadalom, úgy a kultúra is kettős természetű […]. E logika szerint a népi–urbánus vita két, alapjaiban különböző világlátás, életvilág, két gyökeresen különböző (sőt egymást kizáró) »fundamentális szükségszerűség« egyazon korban” (Kovács Éva idézi Kuczi Tibort, Vajda Mihályt).7

Az ellentétpár egyik tagját már elvi alapvetésének megfelelően megneveztük: ők a neoliberálisok. A másik tagjának elnevezése továbbra is oszcillál a politikatudomány bevett és régóta erodált fogalmai között (új kategóriák hiányában azonban sajnos nem nélkülözhetjük őket). Egy elem azonban mind a jobboldaliságban, mind a konzervativizmusban benne foglaltatik: a nemzeti távlat prioritása. Minthogy a nemzeti tudatban erős hangsúlyt kap a népi tradíció, ebben az értelmiségi körben továbbra is tisztelet övezi a valahai népieket, de hogy még van tennivaló a fogalmak tisztázásában, jól mutatja, hogy némelyekben megbotránkozást kelt, ha Németh László vagy Illyés Gyula baloldaliságáról esik szó, minthogy ezek nem lehetnek mások, csak derék jobboldaliak, mi másért szeretnénk őket.

A „népi író” formula új jelentésárnyalatainak megértésével a kilencvenes évek közepén kísérleteztem. Láttam ugyan, hogy nagyon sokakat irritál még az én nemzedékemben is, nemhogy a fiatalabbakban, és többen épp azok közül, akiket a besorolások nagymesterei lazán a „népiek” közé tesznek, idegesen nyilatkozták, vagy négyszemközt mondták: „Hagyjuk már ezt! Nincs ilyen!” No de az volt az érdekes, hogy a liberális politika köré csoportosult írók, irodalmárok, újságírók is azt mondták, hogy nincs ilyen, nincs már népi irodalom, mert falu sincs, aki pedig megmaradt még e tradíció mellett, harmad-negyedrendű, nem számít, s egyébként is csak jó és rossz irodalom van – ugyanakkor mégis használták továbbra is a jelzőt, és olykor használják, használjuk ma is. Ennek alapján okkal tételezem fel, hogy valami jelentése mégis kell legyen ránk, mai tollforgatókra, értelmiségiekre nézve is.

Önmagában azt az érvet, hogy azért nincs létalapja a népi író kategóriának, mert a paraszti életforma a múlté, nem tekintem elégségesnek, hiszen nép mindazonáltal van, mert az ország lakosságának jelentős hányada még mindig társadalmi és kulturális emancipálásra vár. Ha összeállnának írók, hogy ezt a kérdést feszegessék, és ajánlásokat tegyenek a társadalmi lemaradás behozására, azt újra hívhatnánk népi írók mozgalmának. Csakhogy szociográfiával, szociológiai kérdésekkel kevesen foglalkoznak, meghagyják a terület szakembereinek, akik arra szorítkoznak, amire diplomájuk, foglalkoztatási szerződésük jogosítja őket, a következtetésektől tartózkodnak, mert ott meg már a politika intézményei illetékesek. Tehát ha lehetne is, ma nincs a klasszikust mintázó népi írói vállalkozás. A kilencvenes évek közepén azonban a nemzeti közösségért való felelősség és a történelmi sorskérdésekre való hangoltság irodalmi tradíciójának vállalását kellő alapnak tartottam ahhoz, hogy a népiség folytatásaként fogadhassuk el. Végtére is ez közös nevező a ma népinek nevezett értelmiségi csoport és a klasszikus népiek között. A kategória fenntartását az is indokolta a szememben, hogy elvi megkülönböztetést tett lehetővé az ezt a tradíciót igenlő és az ezt elavultnak tekintő írócsoportok között. Egyébként nem pusztán elavultnak minősült, az irodalomtudomány új áramlatainak hívei egyenesen az irodalom autonómiáját és autenticitását féltették a „váteszektől”, a „képviseleti” tollforgatóktól. Nem fenyegette akkor már az irodalom autonómiáját semmiféle „társadalmi megrendelés” – sőt, jó ideje inkább a politikai szféra és az olvasók fagyos közönye vette és veszi körül, tehát a valóságreferencia kitagadása az irodalmi gondolkodásból amolyan megkésett reakció volt –, azt azonban el kell ismerni, hogy jogos a fenntartás, ha mindentudó, szereptévesztő íróval és nemzeti pátosztól dagadó frazeológiával szemben támad fel. Sőt, a nemzeti elkötelezettség legjobb, legnemesebb irodalmi megnyilvánulásaitól is joga van bárkinek irtózni. Csak azt nem illett volna – s ma sem illenék – kétségbe vonni, hogy ez a paradigma is az irodalmon belül van, s még csak nem is a magyar történelem sajátos torzulása, mert minden nép irodalmában korról korra feltűnik.

Természetesen az esztétizáló irodalom is korhoz kötött paradigma, s többnyire ennek is van politikai előjele. A liberális individualizmus egyik vetülete a művészetben az értékhierarchiától megfosztott emberkép, az, hogy az író nem törekszik többé semmiféle centrum, igazság, rend felé, beéri azzal, hogy csak különféle narrációk eseteit lássa az irodalmi szövegekben. A nemzeti hovatartozás azonban a liberális Én számára is adottság, alkotóként műve toposzainak többségét a nemzeti kultúrából és történelemből meríti, s ezért az identitáskeresés drasztikus fázisában, a kilencvenes évekbeli Kulturkampfban e feszélyező kötöttség késztette hivalkodó, tüntető távolságtartásra. A nemzetkategóriára irányuló fóbiában szintén volt valamelyes megkésettség. Ugyanis vannak korok, amikor a szkepszisnek vagy éppenséggel a cinizmusnak jut a szerep, hogy a tudat megkérgesedett felszínét áttörje az érző, fogékony rétegekig.8 De ha nem az elhalt kérget, hanem a sebek fölött képződő új hámot szakítja fel a rutinná vált gúny és utálkozás, akkor a nemzeti tudat önvédelemre szóló joga fölébe kerekedik a rombolás jogának.

A kilencvenes évek közepét ilyen időszaknak éltem meg, ezért az erkölcsi komolyságban kerestem a népi író korhoz igazított jellemzésének lehetőségét. Eszerint: „olyan személyiség, amelyiknek identitástudatában erős szerep jut közösségi meghatározottságának, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy kizárólag a népi író ilyen, hiszen közösség és szolgálat oly sokféle lehet. […] Annyi mégis megkülönbözteti írótársaitól, hogy tudatosan vállalja a sajátosan magyar sorsproblémák megszólaltatását, és ennyiben az író irodalmon túli felelősségét. De ezt nem valamiféle esztétikai és erkölcsi felsőbbrendűség jegyében a többi, másféle íróval szemben, hanem pusztán azért, mert érdekli, gyötri, fogva tartja a megtapasztalt balsors és meghasonlás.”9 Többen is bírálták e definiciót. A legáltalánosabban az író közösségi képviseletre való felhatalmazottságát vitatják mint irodalom és nemzet (avagy nép) viszonyának kulcskérdését.10 Attól, hogy az irodalomnak nem kell megtagadnia „a politikumot és a tágabb értelemben vett közösségi témákat – írja igen elgondolkodtató kritikájában Keresztesi József a Holmiban –, […] a művész kultikus tekintélye még megingatható marad, hiszen ugyanúgy pusztán ajánlatokat, korrigálható vagy cáfolható, tehát vitatható ajánlatokat tehet a közösségre vonatkozó kérdésekben, mint a politikus vagy a bolgárkertész. […] Hírnök, követ, próféta viszont nem lehet annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs mögötte/fölötte semmiféle instancia, amelynek a nevében ilyen módon megszólalhatna.”11

Íme, itt is tetten érhető, hogy mennyire összeolvad a népi író kategóriájában a társadalmi mozgalmár és az író. A mozgalom résztvevője ajánlásokat tesz a társadalomnak és a politikának, s ha történetesen író, akkor olyan terepre kényszerül, ahol illetékessége vitatható, elvégre a filozófus jobban ért a társadalmi jelenségek modellezéséhez, a politikus a gyakorlati stratégiák felépítéséhez, a bolgárkertész pedig jobban tudja, hogy mit akar a nép. (A klasszikus népi mozgalom efféle avatatlansága fel sem merült, hiszen szellemi vákuumba törtek be, a társadalom nyilvánvaló szervi bajaira irányították a figyelmet, amelyeknek más szószólója rajtuk kívül nem volt, s ráadásul falukutatásuk szinte utolérhetetlen remeklés szakmailag is. Nem voltak tévedhetetlenek – de ki várná el, hogy az legyen bárki?) Csakhogy az irodalmi művek világában más a helyzet, ott az író illetékessége vitathatatlan. Nem tesz ajánlásokat a társadalomnak, még ha azt mondja is, hogy „Talpra magyar!”. Az ilyen mondatnak lehet mozgósító hatása egy adott pillanatban, de amikor épp nincs kit, miért mozgósítani, a vers érvénye olyankor is megmarad, hiszen kultikus tárgy: hangzás és kollektív emlékezet révén.

A művészet kultikus tekintélye minden kultúrának conditio sine qua nonja, és természetesen nem csak a közösségbe ágyazott, törzsi, népi, nemzeti kötődésű művekre terjed ki. Nyilvánvaló, hogy nem a művész személyének tiszteletét jelenti, de a huszadik század egyik irodalomelméleti áramlatának ama törekvése, hogy a vers alanyát, a prózai mű elbeszélőjét a végletekig absztrahálja, túlságosan elhomályosította a tényt, hogy a művészek az ősi papi-sámáni rend örökébe léptek, s így igenis rájuk háramlott valamennyi azok kultikus tekintélyéből. Közösségi szerepük a metafizikai létlehetőség megjelenítésében volt. Nem mögöttük/fölöttük tételezhető a törvény, vagyis az a magasabb rendű ismeret, amelynek megszólaltatói, hanem bennük, magukban. Egy egészebb világélmény befogadására kondicionált érzékenységükben és tudatukban. Tény, hogy az emberek gyanakvóak lettek a szavakkal szemben, a művészek pedig hajlanak rá, hogy ne higgyenek semmilyen egészben, sem egész emberben, sem egész világélményben. De az eredmény? Az eszmék – mércék – elutasításával az emberek voltaképpen félrevezethetőbbek, befolyásolhatóbbak lettek. A művészet fikciós világának, ideáinak helyét nem a nyers, öntörvényű, szaktudományos igazság, hanem a tömegmédiumok álomgyára vette át. Kultikus tekintélyük a televíziós műsorvezetőknek van. Ezért védelmeztem az írói vállalkozás komolyságát és közösségi jelentőségét a korszellemnek hajbókoló és valójában önfelszámoló, túlhajtott művészeti individualizmussal szemben.

Tévedtem azonban, amikor a népi író kategóriájába erőltettem bele mindent, amit a hagyományos írói szerepről gondolok. Bedőltem én is a sablonnak, amely szerint a váteszköltő a népiek egyik alfaja, az írástudók felelőssége a népiek (avagy a nemzeti oldal) külön rigolyája. Az is e tévedésbe hajtott, hogy a magyar irodalom eme sorstudatos hagyományát jó ideje csak a népi-nemzeti oldalon becsülik meg, ám ettől még nem tekinthető ezen alkotói kör által birtokolt szellemi tulajdonnak. A definícióra túlságosan rányomta bélyegét az irodalmi értékrend kiegyensúlyozatlansága, az erővonalak kuszasága. Nem válik szét benne eléggé a közéleti aspektus az irodalmitól. Személyiségünk, sorsunk közösségi meghatározottságából nem okvetlenül következik a nemzeti sorsproblémák tudatos megszólaltatása. Az előbbi, tudatunk és mélytudatunk közösségi rétege szinte minden szavunkban ott rejlik, az utóbbi, a közjó írói képviselete csak programszerűen történhet. Az író irodalmon túli felelősségéről szólva irodalmon csak a korabeli domináns, belterjes, szűkkeblűen szövegbe tapadt irodalomfelfogást értettem, de az irodalom eredendően azt is jelenti, amit – tévesen – rajta túl levőnek mondtam. Irodalom: az írói alkotóműhely teljessége, amelyben ott van a személyiség, az erkölcs, a világélmény ezernyi eleme, amelyből a szó (a szöveg) születik. Vagyis ami a szövegen „túl” van, az még bőven az irodalom határán belül esik.

Folytatható gondolatnak látszik azonban a közösségi érzékenység felvetése. Kollektív tudattalanról Jung óta tud a pszichológia – egészen eltér ettől, amit féltréfásan Társas – azaz kollektív – Énnek nevezek: ezen tudati jelenséget értek. Identitásunk egyik meghatározó mozzanata a közösségi, többnyire nemzeti hovatartozás. Persze igen különböző, hogy kinél mennyire válik fontossá, s az is, ki mekkora közösségbe illeszkedik: egy család, egy szociológiai réteg, egy etnikum, egy nemzet, netán egy vallás létkeretébe. Továbbá azzal is komolyan számolni kell, hogy az ember általában egyszerre több kötelékbe fonódik, de van, aki csak egyféle kollektivitást képes átélni. Az Énnek ez a társas voltunkból következő meghatározottsága, tudatosított függősége nemcsak a jungi kollektív tudattalan jelenségeitől különböztethető meg, hanem a kollektivitásnak attól a messianisztikus felfokozottságától is, amely az avantgárd művészeti programokban bukkant fel.12

Mind a népi írói, mind a magyar irodalmi tradícióban elsődleges a magyar nemzettel való azonosulás eleme.13 Mégis érdemes különbséget tenni az e tradíciót ma tovább éltető írókról szólván. Megvizsgálni, vajon a szociális és a nemzeti tartalmak többletével, tudatosan, programszerűen e tartalmak kifejtésére áldozott munkássággal állunk-e szemben, azaz mai népi íróval, avagy egyszerűen egy íróval, akinek nevelődését a nemzeti irodalom és történelem, valamint az élet közvetlen közege erősen meghatározta. Az ilyen író organikusan kötődik közössége múltjához, jelenéhez, ugyanakkor elsősorban individuális valóját éli meg, Énjét, amelynek természetes, szerves része kollektív, azaz nemzeti identitása is. De nem népi író, talán nem is nép-nemzeti író, művének eszmei komponenseit személyre szabottan lehetséges csak megnevezni.

A népiség jelentéskörének behatárolásával talán használhatóbb kategóriákhoz jutnánk, és nem lehetne összemosni a politikai programszerűséggel – amely egyébként nem feltétlenül bűn – a stílusbeli, érzületi ráhangolódást nemzeti közösségünk kulturális valóságára. Ugyanis ez az összemosás álcázott hatalmi törekvés gyanújába keveri a nemzetéhez szervesen kötődő művészt, azt is, aki küldetéstudattal, s azt is, aki csupán magától értetődő otthonossággal éli meg magyarságát, holott mindkettőnek az a lényege, hogy természetes, hogy adottság. Igen, még a szerepvállalás is az, de különösen indokolatlan (vagy rosszhiszemű) gyanússá tenni az Énbe foglalt nemzeti tartalmakat. A közösségi hatás és hasznosság normává emelése, megkövetelése súlyosan csonkította egykor a művészetet, de a művész szabadságát korlátozza az irodalmi sterilitás, a harcos individualizmus önelégült korlátoltsága is, amely viszont ma diktál divatot. Az irodalomról való gondolkodás valószerűbbé válhatna a fantomfogalmak elvetése, illetve tiszta jelentéssel való életre keltése révén, és akkor talán senkinek sem maradna esélye arra, hogy kijátssza szellemi örökségünk egyik részét a másik ellen.

Elhangzott a „De mi a népiség…” című konferencián, amelyet az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, a Károli Gáspár Református Egyetem Klasszikus Magyar Irodalmi Tanszéke, a Kölcsey Intézet és az Illyés Gyula Archívum rendezett 2004. november 18–19-én.

1Salamon Konrád: A harmadik út küzdelme; Népi mozgalom 1945–1987. Korona Kiadó, 2002.

2N. Pál József: „A megtartók jöjjenek…”. Felsőmagyarország Kiadó, 2004.

3Kovács Éva: Indulatok a mai népi–urbánus vitában. 2000, 1994. augusztus. A tanulmány a bécsi Institutfür die Wissenschaften vom Menschen programja keretében íródott, először németül jelent meg.

4Marsovszky Magdolna: Etnosz vagy demosz? Népszabadság, 2004. július 24. A szerző 1979 óta él Németországban, kutatásainak középpontjában a magyarországi kultúr- és médiapolitika áll. 1999-ben a MTA különdíját kapta.

5Jászi Oszkár: Leszámolás – beszámolás nélkül. In A népi–urbánus vita dokumentumai (1932–1947). (Vál., szerk. Nagy Sz. Péter.) 420.

6Kardos Pál: Zsidó válasz. Válasz, 1934/2.

7Kovács Éva fentebb idézett tanulmánya hivatkozik Kuczi Tibor Szociológia, ideológia, közbeszéd (in Kuczi T. – Becskeházi A.: Valóság ’70, 1992.) és Vajda Mihály Megkésett reflexiók (kézirat, 1993) című írásaira.

8Esterházy Péter a Frankfurti Könyvvásár 2004 Béke-díjának átvételekor mondta: „Amikor én úgy harminc éve először körülnéztem a magyar irodalomban, és nem lehetett nem körülnéznem a diktatúrában, akkor ott […] szörnyűségesen sok komolyságot láttam, a hatalom velejéig hazug komolyságát, és egy tiszteletre méltó magyar irodalmi tradíciót, amely főképpen saját magát vette komolyan, amennyiben a saját morális föladatait vette komolyan, mert talán egy diktatúrában ezt nem is lehet nem komolyan venni – mindenesetre nem éreztem úgy, hogy ez az én alkatomnak megfelelt volna. Ebben a sokszoros komolyságban nem volt nehéz komolytalannak, konstruktívan komolytalannak lenni. A diktatúrát kinevetni tulajdonképpen könnyű feladat.” (Élet és Irodalom, 2004. október 15.)

9Ács Margit: A hely hívása. Antológia Kiadó, 2000. 64.

10„…elsősorban az író közösségi képviseletre szóló felhatalmazását firtatnám, másodsorban a sorsproblémák (vagy akár a nemzet- és nemzetihagyomány-fogalom) hosszú távú rögzíthetőségét, harmadsorban a népi mozgalom heterogenitását kérném számon a fenti szövegen…” (Keresztesi József: Létező hely, Holmi, 2004. augusztus, 1018.)

11Uo. 1019.

12„…az új művész kollektív individuum. Társadalmat egységesen átfogó hitnek és vallásnak megélője és kinyilatkoztatója […] a MA művészei reprezentálói egy közös nevezőnek, melyen a kor elindítható új életforma-lehetőség […] felé.” (Kudlák Lajos, MA, VII. évf. 1. szám.)

13Ady szereptudatát Kis Pintér Imre 1986-ban írt Ady-tanulmányában így jellemezte: „[A lírai szubjektum] egyszerre individuális és kollektív személy […] Nem arról van szó, hogy a költői én nemzete reprezentánsaként gondolná el magát, még csak arról sem, amit Szerb Antal állít, hogy a magyarság »kollektív tudatalattiját« képviseli; hanem arról, hogy a költő személyében azonos a közösséggel […] A magyarság ezért Ady számára először is: tény, faktum; lehet átok és áldás, de megkerülhetetlenül önálló kvalitás, létezésének sine qua nonja.” (Esélyek, Magvető, 1990.)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.