Archívum

Hutera Béla utolsó utazása

regényfejezet
Bogdán László
2005. január

Szépasszonyok a Duna mentén

– Fizet – néz Tóbiás az idősebb, gyomorbajos képű pincérre, aki méla lesben várakozik az ajtó mellett, s fázósan húzza össze magát. Előveszi tekintélyes méretű, békebeli bugyellárisát, amelyhez, mint kiderül, dunai hajós korában jutott, kalandos körülmények között, mely kalandok – fejtegeti – általában megtörténnek az olyan emberekkel, akik nyitott szemmel járkálnak a világban, s bármi történik is körülöttük és bennük, a szemüket csak azért sem hajlandóak lehunyni, még akkor se – mondja Tóbiás vidoran –, amikor nőkkel találkoznak, piros szoknyás, ábrándos tekintetű, szerelemre és gondoskodásra vágyó nőkkel, ha kikötőkbe kormányozván hajójukat, partra lépve, az öreg matrózkocsmákat szórakozottan felkeresik, hogy hírekhez juthassanak a megbolydult világ állásáról, s miközben a kocsma ablaka alatt gorombán csörömpöl döglött lován a világszellem, a nevezett hölgyekkel a világtól megundorodván megismerkednek. Tapasztalatszerzés céljából nyilván, mivel pontosan úgy nem tudják eldönteni hajójukon ringatózva a Dunán, hogy ők most kurucok-e vagy netalán mégis labancok, mint odahaza maradt, diktatúrában sínylődő, de a reményt és az igazmondást soha fel nem adó honjaik. S azonkívül kik is tudhatnának többet a reménytelenül végzetébe, pusztulása felé zuhanó világról, mint éppen a vállalkozó szellemű, fehér lábú vászoncselédek, akik a szeretett férfit úgy szívgödrön rúgják táncos lábukkal, hogy nagy sokára az ágyukban tér magához; akik szerelmük havában ugyanezen úriembert kényeztetik, érette úgyszólván mindenre képesek, még arra is, hogy megmossák a lábát, és a rózsaszín paplanos ágyba hozzák neki a reggelit, s kedvtelve nézegessék, amint a szerelmüket kiérdemlő dacos utazó jó étvággyal, mondhatni, falánkul, két pofára zabálja a sonkát, s ha még azután is kedvébe akarnak járni, még álmaikat is gondterhelten mesélik el neki, és elvárják a megfejtéseket is a tapasztalt férfiútól, hiszen ki is tudhatná kósza, nagyravágyó álmaikat jobban megfejteni, mint éppen a sokat tapasztalt, sokféle utat bejáró Hajós, aki kalandos életében már annyi kikötőt és annyi karót látott, mely karókról nem rebbent felé a vén varjú, ott állingált fél lábon, és károgott. Ki tudná az álmok megfejtését jobban, mint nevezett úriember, aki már annyi rózsaszínű és zöld paplanyos ágyban ébredt, hogy felsorolni sem tudná, viszont előzőleg, jól nevelt és fegyelmezett férfiú lévén, még álomba zuhanása előtt, a soros szerelmét magához szorítva rendszerint az akkor még idegen szobák sarkait is elnézegette, nem felejtvén el természetesen annak rendje és módja szerint gondolni is valamire egy-egy pókhálós, setét sarok kapcsán. Mert mit lehet tudni? Ki mondhatja meg, hol kezdődik a babona, és hol végződik a véletlen? Ezért azután ezek a kedves, a Hajóst soha meg nem születetett (de egész boldogtalanul elpazarolt életükben váró) gyerekükként babusgató asszonyok megtudhatták, hogy repülni álmunkban több dolgot is jelenthet, s ezúttal nem az a lényeg, hogy honnan nézzük (lévén a botnak is két vége), hanem az, hogy hol is repül az álmaiban felszabaduló és a szabadságot a levegőégben madárként lebegve kiélvező szépasszony! Mert ha háztetők felett szállong, az szegénységet jelenthet, megaláztatásokat, reménytelenül besötétedő horizontot, míg ha vizek vagy virágba boruló búzamezők, esetleg krumpliföldek felett szálldos, az gazdagságot, megállapodott életet, boldogságot jelent, a zabföldekről most nem is beszélve, a zabföldek felett való repülés ugyanis a földre szálló Kánaánt előlegezi. Míg torony felett lebegni álmunkban gonosz ítélet, amelyet természetesen nagyszámú irigyeink és ellenségeink mondanak ki felettünk és ellenünk, legtöbb esetben nincsen is apelláta. Itt az asszonyok mindig fázósan remegtek meg, szép arcuk megrándult, és elpirulva vallották be, hogy ők hajnali háztetők fölött repültek, a tiszta levegőből nagyokat szippantva, s távolabb, az akkor még kék (s álmaikban örökké kéknek is maradó) Dunán látni vélték a Hajót is, amelyet éberen is, álmukban is örökké vártak, de legtöbbször kiderült, hogy csak szemérmetlen és csalafinta káprázatok játszottak velük, és megint nem a Gazda Remény elnevezésű hajója érkezett meg, hogy a fedélzetről partra szálló és látogatásukra csokor szegfűvel érkező férfiúval néhány órára, napra – soha nem lehetett tudni, meddig maradt, bizonytalanságban tartotta őket, de az is szép volt, lehetett reménykedni legalább, s volt mire emlékezni magányos éjszakákon, amikor úgy lebeg a hold a ház felett, mint a Gazda kifürkészhetetlen, közömbös ázsiai arca – otthonukba varázsolja a vidámságot! Ez annál is különösebben hangzott, mert hiszen ő ott feküdt az ágyukban, s tömte magába a sajtot vagy az ikrával megkent pirított kenyeret, esetleg lágy tojást kanalazott pohárból, s miután az első pohárka papramorgót krákogva vette magához, a nő szemébe mélyedve levonta az egyetlen következtetést. Tiszta skizofrénia, kedves! Mármint a boldogság felé törekedő életünk. Aztán a tálcát óvatosan téve le az ágy mellé a földre, magához vonta az elpiruló asszonyt, s kihámozva pongyolájából, lábujjától a homlokáig csókolván össze, egy másik birodalomba ragadta magával, ahol már telhetetlen ölének vallotta meg a különféle, néha egymásnak is ellentmondó álomfejtéseket. Aztán repetát kért, s az asszonyok boldogan szaladtak ki ennivalóért a konyhába, s mezítláb, szétnyíló piros pongyolában állingálva előtte bámulták, amint telhetetlen étvággyal eszik. S ha jóllakott, esetleg ismét kihámozta őket pongyolájukból, s nyögve hatolt beléjük, vagy tovább fejtegette elgondolkozva a repüléshez tapadó jelentéseket, melyek nyilvánvalóan számosak, mint seregélyek a falu felett. Így jelentheti a rabságban vergődő lélek felszabadulását is, boldog mámorát, ahogyan azt Szepes Mária rongyra olvasott álmoskönyvéből is megtudhatjuk, mely sok viszontagságon átment kötetet Fruzsina, szőke mohácsi szerelme ajándékozta neki, még valamikor hajós karrierje és az ötvenes évek legelején, amikor odahaza már készültek a kuláklisták, és Vilmos bátyját már el is hurcolták magukkal a milicisták, hogy sok kihallgatás után egy soha el nem készülő csatorna partján, negyvenkét fokos melegben, egy betoncsőben töprenghessen elrontott életén, és eldönthesse, megsül, vagy mégiscsak aláírja a kollektívbe való belépési szándékát rögzítő nyilatkozatot. Vilmos végül is aláírta, de az vesse rá az első követ, aki a megsülést választotta volna kilátástalan és kiszolgáltatott helyzetében. Így lett hét esztendővel a felsőtábori kollektív hivatalos megalakulása előtt már kollektivista. Mialatt ő, a szerencse Ausztriába szakadt fia, nem tudván eldönteni, kuruc-e vagy labanc, netán mind a kettő, nőtől nőig hajókázott az öreg Isteren, amely folyam azokban az elfuserált esztendőkben egyre mocskosabb lett, s ha valami nem tetszett neki a világban, nagyokat köphetett a Dunába, megcélozván a költő által is emlegetett, Fekete-tenger felé törekvő dinnyehéjakat. Volt szeretője Regensburgban (mostani gazdasszonya, Hédi, aki akkor még fiatal, bolondos lányként állandóan érette imádkozott, nehogy valami baj érje veszélyes útjain, s ha megjött, mindég hatalmas fazék tárkonyos bárányfejlevessel várta, melynek elkészítésére szintén a már emlegetett Fruzsinától kapott használható receptet, aki még tárkonyt is termesztett kertjében, hogy a Tóbiás úr leveséből ez a honfoglaló magyarok által is ismert fűszerszám ne hiányozhasson…) Walhallában a szép, ringó járású Betti várta, akivel a Duna-parton hosszú sétákat tett holdfényes éjszakákon, s felsőtábori gyerekkoráról mesélt, mialatt a hölgy ábrándosan meresztette rá kancsal szemét a holdfényben, s ruháján alig lazítva, mohón vonta magához, nem tudván kivárni, amíg hazaérkeznek különben barátságos otthonába. Volt barátnéja természetesen Passauban is, a szőke Rita, aki mindég fürdeni csábította a Dunába, és a vízben mezítelenül simulva hozzá, oly hosszan csókolta, hogy sokszor majdnem megfulladt. Bécsben a fekete, Felvidékről a császárvárosba emigráló Hanka várta, aki mindég fánkot sütött a tiszteletére, és elvárta, hogy először mindég állva, a konyhában, a piruló fánkok színe előtt tegye a magáévá. Pozsonyban a pirulékony Erzsébet, egy hajdan jobb napokat is látó nemesi család életunt, mélakóros sarja várakozott reá, aki lovacskázni szeretett, a mondókára – gyí macsi Brassóba, gyí! – természetesen ő tanította meg, s fújta is a szépasszony fáradhatatlanul, soha meg nem unva a meleg karót, és azt, természetesen, hogy mióta az isten napja rá sütött, édeleghet kedvére, közben főtt a konyhájában a kakasleves sárgarépával, petrezselyemmel, karfiollal, karalábéval, krumplival, hogy délben egy pohár papramorgó szertartásszerű elfogyasztása után majd ezzel a leveskölteménnyel traktálja a szeretett férfit, mely levest természetesen hosszúlaskával tálalta fel, s hosszan elnézegette, ahogyan a Hajós kimért mozdulatokkal, mintha feladatot teljesítene, kanalazza a levest, s időnként a társalgás fenntartása céljából némely régebb elfogyasztott húslevesekhez fűződő csélcsap emlékeit is előadta, természetesen kidomborítván, hogy ama régen elfogyasztott levesek Erzsébet kakaslevesének a nyomába sem érnek… Komáromban is volt szerelme természetesen, a szeleverdi Rozáli, aki viselkedésével, kacérkodásával, mozdulataival bűvölte el, amelyek bártáncosnők számító, férfiakat megvadító mozgásaira emlékeztettek, nem is beszélve bizonyos hastáncosnők erotikus magakelletéseiről. Rozáli, bevallhatja, sok álmatlan éjszakát is szerzett neki, mely éjszakáknak csupán egy, bevallhatjuk immáron, a sors kiszámíthatatlan kegyetlenségéből nagyon kis részét tölthette Rozáli ölelő karjaiban, noha amaz éjszakák mégis megmaradtak mindmáig benne, hiszen komáromi szeretője ötletekben kifogyhatatlan volt, tudta, mivel kell felhívnia magára a figyelmet. Ennek ellenére ahányszor meglátogatta, mindég házon kívül volt, igaz, a lábsúrló alatt hagyta a kulcsot, mintha minden pillanatban a Hajós tisztelgő látogatására számított volna, úgyhogy ő behatolhatott szerelmük szentélyébe, pohár bort forgatva szájában, a kamra kulcsa is ki volt mindég készítve, Rozálinak igazán nem voltak előtte titkai, elnézegethette a tutajszerű széles heverőt, és odaképzelhette a mezítelen nimfát is, a ház asszonyát, de ő nem akart sokat képzelődni, unta is magát egyedül, következésképpen visszabújt viharkabátjába, és az erős szélben mindég elindult a huzatos utcácskákon megkeresni kikapós szeretőjét, akit ilyenkor jobban kívánt, mint bármelyik másik nőismerősét, és akinek kacagásában egyebekben annyit gyönyörködhetett. Noha legtöbbször őt kacagta ki a szeleburdi leányzó, kielemezve más kikötőkben reá váró szerelmeit. Sokat tudott Rozáli, persze nem eleget… Legtöbbször, meg kell vallania, kocsmákban lelt rá, ahol bizalmatlan, borostás, rossz szagú kupecek társaságában illegette magát piros szoknyájában, és a cigány muzsikáját hallgatva félrehajtott fejjel a távolba meredt, ahol a keresztútnál, a feszület alatt ő várta, hosszú fehér ballonban, fekete kalapját szemébe húzva, elmaradhatatlan álmoskönyvével a kezében. Bevallhatja, sokat verekedett a kupecokkal Rozáli miatt, de megérte. Egyetlen más asszony mellett sem érezte olyan erősnek és szabadnak magát, mint éppen mellette. Amikor Rozáli a rituális fürdés után mellé bújt az ágyba, és forró teste sütött, mint egy kályha, úgy érezte, már közel van az otthonához. Amikor hosszú, fehér combját derekán átvetve s borzas fejét vállgödrébe fúrva, mintha félálomban lenne már, rekedt hangon, bizonytalanul jegyezte meg: tizenhét, ne felejtse el, Tóbikám, tizenhét (mert Rozálinak a cigányzenén és a férfiakon kívül egyetlen komoly szenvedélye volt: a lutri), mindég nevethetnék tört rá, s amikor végre birkózások, simogatások, forgolódások után beléhatolt, mindég úgy érezte, hosszas távollét után érkezik haza, s már az sem zavarta, hogy a komáromi szépség egyfolytában nyerni akart a lutrin (későbbi nevén: a lottón.) S miközben hajnalban csókjaival ébresztve őt, kacagva fogadta ismételten magába, és hímgalambjának, kankutyájának, gazduramjának nevezte, hosszasan el is tervezte, hogy mire költi a pénzt, ha végül nyerni fog. Amiben, tegye hozzá, nem is kételkedett.

Az erszényt is tőle kapta. Rozáli örökségével, körmöci aranyakkal volt bélelve, mely aranyak Bécsben Friedmann régiségkereskedő ismerősénél leltek újra gazdára, megfelelő mennyiségű schilling ellenében, mely pénzösszegeket azután ő tette meg Rozáli számaival a bécsi lottón, s miközben reggel a felkelő nap fényében Rozáli elképesztően kifinomult belső mozgásokba kezdett, őt megőrjítve – mint rekedten mondotta, azért is, hogy legyen mire emlékeznie, amikor ki tudja, milyen utolsó riherongyokkal csalja meg őt –, nem is sejtette, hogy tőle immár függetlenedő számai ki is jönnek majd a bécsi szerencsejátékon. Igen, egyszer Rozáli tényleg nyert! Elképesztően nagy összeget nyert, melyet meghatalmazásával ő vett fel, s rakott be a bankba, hiszen akkor már lezuhant a vasfüggöny, és a komáromi szépségkirálynő nem mehetett maga a pénze után a szabad világba. Így ő nyitott a nevére bankszámlát. Kricskó Rozália Máriának hívták, kisebb összegeket a későbbiekben át is lopott neki, hogy a csehszlovák szocialista paradicsomban boldogtalan életét valamivel könnyebbé tehesse! Mallorcán nyaralhatnék, méltatlankodott Rozáli, és fújt, mint a vadmacska, hajókat, sőt repülőket vásárolhatnék, házakat Párizsban, Nápolyban, Velencében, annyi pénzem van, hogy akkor se tudnám már elkölteni, ha két kézzel szórnám, s ehelyett itt ülök ebben a nyomorult Komáromban, s hónap végén számolom a garasokat, ha nem akarok éhen halni. Hát igazság ez?! A bugyelláris mindenesetre nála maradt, dugdoshatta is eleget többi szeretői elől, mert nőismerőseiben kivétel nélkül túltengett a gyanakvás, az őt szerető asszonyoknak egyetlen közös vonásuk volt: a vad, brutális, esztelen féltékenység. Hát rejtegette is a váci kertes házban az ábrándos tekintetű Karolina elől, akit virágain kívül – csodálatos virágoskertje és üvegháza volt – csak ő érdekelt, és mindég négykézláb, a hatalmas méretű, Jézust a keresztfán ábrázoló olajnyomat előtt fogadta őt magába, s közben ugatnia kellett, mint egy kutyának, mert a kéjtől vonagló és hörgő Karolina épp üzekedő kutyáknak képzelte kettősüket, s állandóan arról ábrándozott, hogy egyszer telhetetlenségükben tényleg össze fognak ragadni, mint a kutyák, és akkor mi lesz jelesen, ha az ő csodatevő instrumentumára zárul a boszorkánygyűrű?! Ő ugatott, ahogyan elvárták tőle, és döfölte Linát lankadatlanul, miközben a rezedákra és estikékre, rózsákra és a huzatban fázósan remegő kényes tulipánokra gondolt, s arra, hogy mi lesz, ha egyszer Lina tényleg megtalálja a bugyellárist. De nem találta meg! Rejtegette Pancsován is Dusenyka elől, nagyobb méretű tyúkpajtára emlékeztető, gerendákon álló házikóban, ahová létrán kellett felmászni, és a létrát Dusenyka mindég gondosan felhúzta, hogy ne lephesse meg őket senki.

– S akkor mindég arra kért, hogy fütyülnék néki bizonyos dallamokat, és ha kitalálom, hogy ő pontosan mely nótára gondolt, mindent megtehetek vele, amit csak akarok, eljátszhatjuk az elrabolt delnő történetét, akit egy vadember ejtett fogságába, de én sokkal jobban szerettem, ha kibonthattam hosszú, derékig érő ébenfekete haját, hogy betakarózzak vele, s azután összeölelkezve tervezhessük közös jövőnket, mely álomban sok gyerek futkározott körülöttünk, és mindég sütött a nap, én a napsütésben kenegettem a lurkóknak a mézes-vajas kenyérkéket, miközben ő, a ház asszonya, a tükör előtt üldögélve fésülhette ében hajzuhatagát, amelyből szikrák csaptak ki, hogy elvakítsanak, hogy soha többé ne nézhessek büntetlenül más női személyekre, hogy becsüljem meg ama kincset, amelyet az ő, a Dusenyka személyében kaptam, az Isten kegyelméből, noha meg sem érdemeltem. Itt mindég felnyögött, nem utolsósorban az én kitartó és önzőnek azért nem kimondottan nevezhető munkálkodásaim egyenes eredményeképpen. És hullámozni kezdett fehér teste, mint a tenger, miközben sátorhajával betakarta az arcomat, és csókjaival kényszerített, hogy szemem is behunyjam. Minek annyit látni, nem igaz? És dugdostam a csalfa Rozáli varázslatos tulajdonságokkal bíró bugyellárisát Belgrádban is, az almamagbarna hajú Mira elől.

Annál is inkább, mivel ez a szerelmében önfeláldozó és odaadó leányzó volt a legféltékenyebb valamennyi akkori nőismerőse közül, és egyszer, amikor egy nándorfehérvári kiskocsmában kikötői kurvák társaságában talált rá, piros retiküljével verte ki vetélytársnőit a becsületsüllyesztőből, hogy utána kézen ragadván, eliramodjon véle a parkba, ahol a szürkületben, állva fogadta magába, egy fának dőlve, és az sem érdekelte, hogy megláthatja valaki, amint vonaglik és nyögdécsel, s az sem, hogy ugyanazok meg is hallhatják, amint óvatlanul százszor is elmondja, hogy csak őt, a Hajóst szereti, s követeli, hogy mondja hangosan a verset:

Ó, te csalárd, aki egy leány kedvéért sem javulsz meg,
máris erőt vehetett rajtad az álom-iga?
Már kiesett lármás Suburám sok titka a fejedből,
s ablakom is, mit szétnyűtt az éjjeli csel,
hol kötelem leeresztve repültem – hányszor? – elébed
váltogató kezem úgy ért el, ölelni nyakad?
Ó, hányszor hulltunk szerelembe az utca kövén, mit
nem melegített más, csak köpönyegünk meg a vágy…

Igen, Sextus Propertiust kellett szavalja neki állandóan, mert Mira tanárnő volt, klasszika-filológus, és élt-halt ezért a Cynthia iránti szerelmét mélabúsan zengedező ókori poétáért, és arra kényszerítette őt, hogy kívülről is megtanulja néhány versét és fragmentumát, és hogy ezeket azokban a pillanatokban mondogassa hangosan, amikor ő éppen a csillagokat, a napot és a holdat akarja lerúgni az égről. Igen, Mira rajongott ezért a különös, borongó római költőért, akinek a verseiben állandóan a mulandóság köszönt reánk, sejtelmesen, hátborzongatóan, kísértetiesen. Egy padlásszobában lakott a kedves Mira, festett is, s a fények miatt választotta ezt a lakást, s ő hajnalonta, ha nem tudott aludni, mindég kiült az ablakba, nézegette Belgrád veresedő háztetőit a kigyúló fényben, és Propertiusszal mondogatta (miközben Mira mezítelenül, szétvetett karral és lábbal aludt az erősödő fényben), hogy „traiecit et fati litora magnus amor”, ami körülbelül annyit tesz, hogy a nagy szerelem átalmegy a sors partján… Soha nem tudott továbbjutni, mert Mira felébredt, és álomtól elfúló hangon hívta magához, s miközben mesterien fújta a bíborfuvolát, ő sajgó szemmel mindég egy madarat látott elrepülni az ablak előtt, de soha nem tudta megállapítani, hogy milyen madár volt, sas, holló vagy fülemüle, mert a féltékeny Mira kezével takarta el a szemét… Rejtegette a bugyellárist a galambóci fogadósné, a molett Szvetlána elől is, hosszú esztendőkig, dunai hajós korában külön szobája volt a Fekete Csillagban, amelyet a szeretkezés közben vadul és több nyelven káromkodó, telhetetlen fogadósné akkor sem adott ki, amikor ő a Duna országútjait járta, s aki különösen rossz néven vette, ha olyan csecsebecséket talált fekete utazótáskájában, mely csecsebecsék és bizsuk feltehetően más s idegen nőktől származhattak. Ha ilyeneket talált, megvadult, szidalmazta őt, és sírt, kifejtette, hogy a Hajós meg sem érdemli az ő állhatatosságát s mindent egy lapra feltevő szerelmét, hiszen ha a férje, a fogadós rájön kapcsolatukra, mindkettőjüket megöli! Asszony a szerelméért kockáztathat többet?!… Dugdosta a bugyellárist másik galambóci szeretője, a szőke, kék szemű, szűzies Anna elől is, akivel maga Szvetlána ismertette meg, s az ő társaságában ebédelni is a fogadóba jöhetett, hiszen a férje előtt Anna jelenléte megnyugtató jelnek számított. Azután hogy és hogyan nem, összecsúsztak a szép szendével, aki mindég a feszület előtt eskette meg őt remegve, hogy őt, csakis őt szereti, hogy azután az ő szerelmi rohamozásait sikoltozva fogadván, ő maga esküdjön meg, hogy soha még férfit nem szeretett ennyire, soha még férfi nem okozott neki ilyen gyönyöröket. Sajnos, egyszer bejelentetlenül érkezett, s a nyitott ajtóból hallhatta, amint egy útonjáró szakállas pribéknek ugyanezen szavakat mondja a szelíd Anna. Nevethetnékje támadt, nem is zavarta meg őket, elment Szvetlánához, de csak a férje volt otthon, aki borral kínálta, kockázni kezdtek, és ő nyert, nyert és nyert, ami, lévén akkoriban a kelleténél jobban is babonás, csak egyet jelenthetett, hogy nincsen szerencséje a szerelemben, de ez a felismerés a fogait vadul csikorgató fogadóst egyáltalán nem vigasztalta volna meg, még akkor sem, ha tudja! Őt nyilván nem a szerelem érdekelte, hanem a kocka, és felbőszítette, hogy állandóan dupla hatosokat dob, és elnyeri más kalandoroktól és utasemberektől kockán megszerzett pénzét! Aztán hazaérkezett a piacról Szvetlána, és tegnapi birkapörkölttel kínálta őket, de a dolgokon már aligha lehetett valamit is változtatni, főleg miután Anna a torzonborz udvarlójával megérkezett a fogadóba, s mint régen látott szerelmesét üdvözölte őt, kihívta az udvarra is, miután a félrészeg szőrmókot úgy mutatta be neki, mint unokabátyját, és remegő kezével már a sliccét gombolta, amikor ő elfulladva taszította el, „láttalak, szép maszk, megcsaltál!”, és be akart menni a fogadóba, de akkor Szvetlána termett előtte, és nevetett: „na és te nem szoktál megcsalni bennünket?”, s azzal a két nő nevetve vetette rá magát, azt hitte, azt az estét nem is éli túl, de ám-lám mégis itt van, szerencsésen sikerült megszabadulnia, s Szvetlána férjével hajnalig borozgatva végighallgatnia a sánta citerás megejtő repertoárját. Orsován is rejtegette a bugyellárist, a gránátostermetű Mirabella elől, aki, óhitű lévén, a többi fehércselédnél is babonásabb volt, mindenben égi jeleket látott, s ölelkezéseik után mindég szelíden ígérte meg, hogy szörnyű átokkal sújtja, ha megpróbálja idegen és tisztátalan kancákkal megcsalni őt, mi több, átka odahat, hogy instrumentuma leszárad, eltűnik, és farka nő, mint a bakkecskéknek, mi több (ígérte Mirabella, miközben szelíden ringatta testén, és altatódalokat dúdolt neki), az álmaiba is beférkőzik, és soha nem lesz egyetlenegy nyugodt pillanata sem, minden keresztúton ő várja más és más alakban emez álmokban, minden téren ő áll majd, minden tükör előtt ő fésülködik, minden ablakból ő hajol ki, minden utcasarkon az ő zöld szoknyáját lebegteti majd a csapodár szél, minden mézeskalács szívben az ő arcát látja, és semmit sem tehet, mert hiába indul meg a lépcsőkön, a szobát, melyen ő hajolt ki, nem találhatja meg többé soha, a tükröt sem lelheti fel, melynek ezüst felületén az ő arca meredt rá, a keresztút is állandóan távolodik előle, s ő integetve lesz egyre kisebb és kisebb… Hát gondolja meg jól, fonta rá magát, és piros piócafoltok jelezték, hogy a féltékenységében már többször beígért vámpírszerepre is komolyan készülődik ez a felettébb babonás hölgy, s harapásai jelezték azt is, hogy már tett is szert bizonyos előmenetelre, s az átváltozás végeredményben sem nehéz nem lesz, sem lehetetlen, de ő ezt már nem bírta kivárni, hajnalban szökött meg az alvó Mirabella mellől, s meg sem állt hajójáig, noha a félhomályban bizonyos volt, hogy senki sem követi, mégis állandóan Mirabella fehér arcát és vadul villogó fekete szemét látta, s magára zárva a fülke ajtaját három pohár szilvóriumot is megivott, hogy szívverését csillapítsa, ám amikor remegő kézzel fogott neki beretválkozni, csorba tükrében hirtelen látta meg az asszony arcát, telt, vörös szája kinyílt, és megvillantak metszőfogai, s ő már tudta, hogy Mirabella vámpír lett, s nem csodálkozott azon, amikor Hermann, a segédkormányos, kopogva ajtaján, dörmögve jelentette, hogy egy hölgy vár reá a rakparton. Anélkül, hogy ellenőrizte volna, tudta, csak Mirabella lehet, ezért arra utasította a vonakodó Hermannt, hogy hazudja azt, a Gazda momentán nincsen a hajón, s rettegve leste, hogyan toporzékol hiúságában megsértett szeretője, és hogyan átkozza el őt, de már nem érdekelte semmi, a foltokat és harapásokat aggályosan vizsgálta meg tükrében, és elhatározta, hogy darab ideig nem fogja szerencséltetni látogatásaival a zaklatott és teljesen megvaduló Mirabellát. Annál is inkább megtehette ezt, mert a nem is olyan távoli Ruszéban bolgár szeretője, Milánka várta, ő nem volt féltékeny, mint társnői, előle a bugyellárist sem kellett dugdosnia, ő a többiekről is tudott, s különféle ételrecepteket küldött nekik, a töltött padlizsán elkészítési módozatait például vagy a piláf különféle receptjeit, a sörbetekről, rahátokról, cukros diókról és csokoládéba forgatott mogyoróról most nem is beszélve. Milánkánál már-már otthon is érezte magát, főként mert a kedves, lányos külsejű, rövid, fekete hajú leányzó a szerelemben is a változatosságot szerette, s ha olvashatta volna a Káma-Szútrát, bizonyára nem is csodálkozott volna el különösebben, hiszen ő igazán megkérdezhette volna, hogy mi ezekben a csodálatos vagy különös, hiszen eme bizarr pozitúrákat ő már jól ismerhette saját változatos szerelmi gyakorlatából, hiszen őt igazán nem volt nehéz rávenni valami olyasmire, amit még nem próbált ki, ő csilingelőn kacagva, csillogó szemmel kísérletezett mindenféle ördöngös pozícióval, hiszen a cél, saját gyönyöre szentesítette a furcsa és bizarr „eszközöket”. Milánka emellett szintén igen-igen babonás volt, s annyi ételreceptet küldött a mohácsi Fruzsinának, akivel levelezett is, s ő volt a postás, hogy a hálás mohácsi asszony neki is megszerezte a magyarul fellelhető különféle álmoskönyveket, s Milánka, csak hogy megfejthesse különös visszatérő álmait, magyarul kezdett tanulni magányában, s amikor megunta őt, nevetve küldte tovább román szeretőihez. Hiszen innen már román szeretői következtek: Bráilán (mely várost levantei hangulatáért és életvidámságáért különösen kedvelte) a karcsú, balett-táncosnőkre emlékeztető Roxána várta, egy jelenleg átmenetileg Brazíliában tartózkodó román herceg balkézről való gyönyörű leánya (a napra lehetett nézni, legfeljebb könnyezett utána az ember szeme, de rá nem), aki a medvebőrökkel burkolt, pajzán szerelmi jeleneteket ábrázoló képekkel teli szobájában, fölöttébb furcsa erotikus asszociációkra csábító vörös fényben mutatván be sztriptíztáncát a nagy állótükör előtt, amely megduplázta gyönyörű alakját, és az őrületbe kergette őt, az ezeregyéjszaka hangulatait varázsolta eléje. Igaz, hogy utána mindég fölösen megvigasztalta… Egyebekben a képeket is ő festette, pictornak készült, ahogy ő mondotta nevetve, pictoricának, azaz festőcskének, és természetesen egyetlen igaz szerelméről, őróla is készített rajzokat, ma is őrzi őket regensburgi padlásszobája zárt ládájában, hogy a féltékeny Hédi ne férhessen hozzájuk, s ha akarja, majd megmutogatja őket, elmesélve mindenik rajz különös történetét. Roxána nemcsak a szerelemben volt állhatatos és kitartó, de a képzőművészeti akadémiát is jeles eredménnyel végezte el, nagy csoda volt természetesen még az is, hogy egyáltalán elvégezhette, hogy rossz káderlapja, gyanús származása dacára egyáltalán felvették, hiszen nyílt titok volt Bukarest- és Bráila-szerte, hogy egy Nyugatra emigrált Sturdza herceg törvénytelen leánya, de Roxánának nemcsak főúri atyja, de magas pártfogói is voltak, a balkáni jó Isten kifogyhatatlan kegyelméből, többek között a román kommunista párt egyik élen járó korifeusa is, aki pályáját az átkos kapitalizmus zord hétköznapjaiban mint Sturdza herceg gépkocsivezetője kezdette el, amíg a kommunisták közé nem keveredett, s börtönbe nem került meggyőződéséért, mely tömlöcből a herceg szedte ki kapcsolatait mozgósítva, mert nem felejthette el neki, hogy gépkocsiján mennyit hordozta őt Bráila városába, Roxána csodálatos szépségű, török származású anyjához, akit az érzelmes herceg mindenkinél jobban imádott. Ez az egykori sofőr, későbbi hithű bolsevik, születésétől ismerte a szép Roxánát, s amikor értesült róla, hogy tehetségét a képzőművészeti akadémián szeretné továbbfejleszteni, oda is telefonált a rektorhoz, felhíván a meglepődött férfiú figyelmét Roxana nem mindennapi rajztehetségére, amelyről a megszólított elvtárs, maga is kiváló grafikus, hamarosan meg is győződhetett saját szemével, s ettől kezdve Roxána felívelő pályáján csak egyetlen dolog számított, a tehetsége és érvényesülése elől úgyszólván minden akadály elhárult. A szép hercegnő sorsával is példázta ama velős francia mondást, amelyet Mateiu, a nagy Ion Luca Caragiale nem kevésbé vakító tehetségű, furiózus természetű, misztikus kisfia regénye elé jegyzett mottóként: „Que voulez-vous, nous sommes, ici aux portes de l’Orient, ou tout est pris ŕ la légčre…” Amit magyarul úgy lehetne távoli sejtelmes visszfényeként a vakítóan szellemes eredetinek visszaadni, hogy: Mit akarnak? Itt Kelet kapujában vagyunk, ahol mindent könnyedén vesznek, vagy másképpen: nem vesznek egészen komolyan…

Kiállításokat is rendezhetett a gyönyörű Roxána, sikerei is voltak természetesen, sok képét el is adván, megalázó anyagi gondokkal sem volt kénytelen szembenézni, mint az átkos, gyászokkal, nyomorúságokkal, törvénytelenségekkel, megalázottságokkal, félelmekkel és halállal teli ötvenes évek Romániájának annyi vitathatatlanul jobb sorsra érdemes szép leányának és asszonyának, csupán – mindenkinek a magáé – külföldre nem engedték el, noha akkoriban már nagy és titkos levelezésbe kezdett a Săo Paolo melletti haciendáján betegeskedő és rá egyre többet gondoló úratyjával, aki végre közeledni érezvén a szörnyű véget – amelyik a költő szerint úrnak-szolgának egyként eljön, hogy elragadja őket az árnyékok honába –, adoptálni szerette volna őt, hogy mint egyetlen és bizonyított leszármazottja örökölhesse a hatalmas, mesebeli Sturdza-vagyont, mely kincs részben értékpapírokban, részben arany- és ezüstékszerek, násfák, kösöntyűk, gyöngyök és gyűrűk formájában rejtőzött egy svájci bank titkos széfjében, de velencei, génuai, párizsi házak is tartoztak természetesen hozzá, nem is beszélve a brazíliai hacienda körüli tágas birtokról, kertről s a hozzá tartozó több ezer holdas földterületről, a hajókról, amelyek a Sturdza család címeres zászlói alatt kerengnek nyughatatlanul a világ óceánjain, s várják a veres hajú amazon örökösnőt, hogy körbejárhassa végre vagy a Moldvai Bölényen, vagy a Plevnán a földgolyót, s eljuthasson álmai városába is, a távoli és rejtelmes Makaóba – – – De az útlevelet még a nagy hatalmú pártkorifeus sem tudta – lehet, nem is akarta – elintézni, ezért a sértett, bánatos és bosszút esküdő, világ körüli utazásokról, Rio de Janeiró-i karneválokról, párizsi bálokról álmodozó Roxána általa, az ő elhanyagolhatatlan közreműködésével élénk levelezésbe kezdett atyjával, akinek egy Zsán nevű, apró termetű, olajosbarna arcú, elszánt ügynöke és bizalmasa valamikor az Úr 1955-ik esztendejének májusában jelent meg regensburgi háza kapujában, és felőle tudakolózott az ijedt és borzas Héditől, aki félénken közölte a fekete ruhás, elfuserált temetésrendezőre emlékeztető, választékosan, bár észrevehető idegen akcentussal beszélő emberkével, hogy ő ilyenkor mindig a Halászok Álma nevezetű kocsmában biliárdozik barátaival, ottan megtalálja. Már esteledett, és az ijedt Hédi, bár a kaput nem nyitotta ki, szíves szóval igazította útba az udvarias emberkét, merre is találja a félhomályban a Halászok Álmát. Zsán hálálkodva köszönte meg a szíves útbaigazítást, csókot lehelve saját kezére s pajzánul feléje fújva búcsúzott a kedves hölgytől, aki remegve nézett utána az árnyakkal teli utcán, aztán megindult apró, de céltudatos lépteivel a Halászok Álma felé…

– Minderről először Roxána galaci barátnéjának, a kancsal Veronikának meséltem, a város egyik, akkori szocreál mértékkel mérve is elegáns kocsmájában, kanalazva a pacallevest, s várva a beígért sült halakat… Veronika, ez az ifjúmunkás-szövetségben is magas tartományi funkciókat betöltő hajadon csillogó szemmel figyelt, s időnként vándorútra indult cipőből kivont lába is az asztal alatt, térdemet, sőt combomat simogatva. Veronikával egyebekben maga Roxána hozott össze, amikor egyszer, egy kiállítás megrendezése végett sürgősen a fővárosba kellett vonatoznia, és nem szerette volna, ha unatkozom. Már az első látogatásomkor eldőlt a sorsunk, miután becsengettem a galaci főtéren álló bojárház első emeleti lakásába, azonnal meg is bántam, a helyi ifjúmunkás-szövetség üdvöskéje ugyanis fölöttébb bizalmatlanul és kedvetlenül fogadott, először láthatólag nem is ismert meg, kancsal szemével úgy nézett rám, mint egy idegenre, hellyel sem kínált, gorombán kérdezte meg: hát téged ki küldött? S csak amikor Roxánát megemlítettem, derült fel az arca. „Hát persze, te vagy a tengerész” – mosolygott rám. Künn vusibáltak a macskák, gyönyörű júniusi éjszaka volt, de Veronika elvtársnő, noha bizalmas mosolyából következtettem arra, hogy mégis emlékszik amaz éjszakai táncainkra, amikor a távozó Roxána rábízott, s mi egy mulatóban, a tébolyító dallamokra szorosan összefonódva töltöttük az időt. Azután az volt az érzésem, hogy csalódtam, hiszen nyakig gombolt blúzban és sötét, katonás szürke kosztümben Veronika egyelőre semmi jelét nem adta annak, hogy mégiscsak emlékszik arra az éjszakára, amikor olvadékonyan simult a karomba, s akkor sem tiltakozott, amikor künn a hajnali utcán szájon csókolva benyúltam blúzába, hogy tenyerembe vegyem körte alakú mellét. Akkor több nem is nagyon történhetett, ötkor indult tovább a hajóm, ma is előttem van az elvtársnő, amint fázósan összehúzódva keszkenőjével integet a mólóról. Most viszont egészen más csodát produkált, nem átallotta készülő jelentését felolvasni nekem, a burzsoázia hajón járó küldöttének, amely jelentést másnap délelőtt kellett a galaci ifjúkommunisták elé terjesztenie… Miután megfontoltan, egyik lábamról a másikra állva pár tanácsot is megkockáztattam a jelentéssel kapcsolatban, amelynek, húztam el a szám, van egy jó tulajdonsága, még nincsen kész, ezért azután könnyen bővíthető, sőt gazdagítható is: Több önkritikát, kedves – biztattam –, ez most éppen divat a mindenképpen megújulni akaró kommunista pártokban. – Kancsal szemével már-már rajongva bámult rám, s akkor hirtelen eszembe jutott, honnan is emlékszem aszimmetrikus, extravagáns arcára. Igen, gyermekkoromban A fegyencbáró özvegye című füzetes regény borítójáról nézett rám számon kérően ez az arc, s rámenősen álmaimba is elkísért, mintha már akkor sejtettem volna, hogy viselője egyszer testi valóságában is megjelenik az életemben, és gorombán rúg szíven kicsiny, ám felettébb formás lábával. Veronika szíves szóval köszönte meg biztatásomat s jó tanácsaimat, aztán rám mosolyogva egy százlejest nyomott a markomba, s megkért, menjek le konyakért, borért, sörért a szemközti kertvendéglőbe, ahonnan, akkor fedeztem fel, andalító muzsikaszó hallatszott. Amire az italosüvegekkel táskámban visszatértem, megtörtént a várható átváltozás, amelyben azért a vendéglőben nézelődve nem hittem komolyan. Veronika, befejezvén a jelentés írását, lezuhanyozott, s izgató fehérneműben fogadott, rögtön a nyakamba ugrott, megcsókolt, aztán poharakat hozott, töltött, ittunk egy korty konyakot, újra hozzáléptem, megcsókolt, s a szájában tartogatott korty konyakját önzetlenül adta át nekem, ami, nem is tudom, miért, de hihetetlenül felizgatott, kibontottam a melltartóból körtemelleit, és sokáig önfeledten szívtam a konyakkal locsolt bimbókat, aztán megpróbáltam kis fehér nadrágocskáját is lehúzni, de ő csiklandósan nevetett, ellökött, és ő kezdett vetkőztetni, amikor anyaszült meztelenül, ágaskodó instrumentumommal állottam előtte, nevetett, ellökött, és bemutatott egy olyan hastáncot, amelyet Roxána is megirigyelhetett volna, majd tovább nem bírván türtőztetni magát, fülcimpám harapdálva húzott magára. Később az egymást hullámzásszerűen követő ölelkezéseink szüneteiben kérdezte meg a vágytól remegve és elfulladva, varázslatos ujjaival combom belső felén írván a szerelem elolvashatatlan verseit, hogy ugye én szöktettem meg Roxit. Nem volt miért tagadnom, s miközben nyelvemmel izgattam vörösen remegő csiklóját, majd málnaszemként megmerevedő mellbimbóit, elmeséltem az előzményeket is. Hadd tudjon meg első kézből mindent… Mit kérdezel, Bélám? Hogy nem féltem-e a milíciától, a szekutól, attól, hogy ez a hithű bolsevik, az ifjúkommunista-mozgalom elszánt üdvöskéje feljelent?! Ugyan már! Néhány hét múlva őt is úgy loptam ki a szocialista népi demokratikus Romániából, mint a barátnéját, ma sem tudom, mit csináltak nélküle a Duna-parti kikötőváros kommunista jövendőjéről képzelgő, lelkes ifjúkommunista sztahanovistái… Őt viszont, a kancsal és fehérmájú Veronikát Roxána és a herceg bizalmasa, az apró termetű s komoly Zsán várta Bécsben, a Graben forgatagában, s darab időre kitűnt a képből, ment barátnéja után a rejtélyekkel és meglepetésekkel teli Brazíliába, vágyai és álmai után. Néha eljátszom a gondolattal, hogy ottan sem nyugodott meg a bolsevista métellyel kábított forró vére, a Sturdza herceg néger, mulatt, indián, valamint mesztic és született portugál alkalmazottait csábította el, megnyervén őket, üzekedés közben, a lázas kommunista eszméknek, s sztrájkot szervezett a haciendán, önzetlenül hálálva meg a vendégszeretetet… De lehet, csupán Zsánt vagy a köszvénnyel bajlódó öreg herceget csábította el. S a világ nemzetközivé tételét jobb alkalmakra halasztotta. Mit lehet tudni? Veronika igazi levantei hölgy volt, nemhiába emlékeztetett engem távolodó gyermekkorom füzetes regénysorozatának címlapjáról mosolygó hasonmására, a végzet balszerencsés asszonyára. S azután nyilván felerészben cigány is volt ez a kancsal ifjúkommunista agitátor, amit nemhogy nem titkolt, mint az általunk ismert román hölgyek közül annyian, hanem egyenesen büszke volt nomád őseire, akik kóberes szekereken, szabadon, mint Dunajevszkij jeles operettjében a szél, járták a Balkán és Közép-Európa országútjait, s nyomukat szerelemtől megőrült, teherbe ejtett asszonyok és megesett lányok, elkötött lovak jelölték. És bosszút forraló, kártyán és kockajátékokban kifosztott férfiak. Nos, először Veronikának meséltem el pulzáló hüvelyébe veszve az apró termetű, csavaros eszű Zsán látogatását regensburgi törzskocsmámban. (Amely, mint cégtáblája, a Halászok Álma is mutatja, a halról szól. A zsákmányról. Mert mi egyéb is lehetne a halász álma, mint éppen a hal, amelyet ő fog ki a Dunából.) Az emberke megérkezett, köszönt, helyet foglalt a csárdában, pontyot rendelt citromos lében, főtt krumplival körítve, és távolról figyelve (huzamosabb ideig nem is zavarván meg) nem mindennapi biliárdsikereimet. Miután viszont jó étvággyal fogyasztotta el a halat, körültekintően rizlinget rendelt, kortyolt a borból, elégedetten csettintett, s újfent magához rendelvén a pincért, nagy tisztelettel kérte meg, hogy engem, a dákó helyi királyát invitáljon az asztalához, mivel beszélni óhajtana velem, fölöttébb fontos s jaj, igen, halasztást nem nagyon tűrő dolgokról, amelyek mindkettőnk életét érinthetik és befolyásolhatják, remélhetőleg jó irányban… Azonnal odasiettem, amikor a pincér dadogva adta elő körmönfont üzenetét, hellyel és egy pohár borral kínált. Egymásra nézve, egymáséhoz érintve poharainkat ittunk, majd megvallotta, halk hangon, mintha életbevágóan fontos titok lenne, hogy ő Sturdza

román herceg másodtitkára és bizalmi embere, és a herceg úr megbízásából bátorkodott megzavarni, mert tudja, hogy én Roxána kisasszony egyetlen és igaz barátja vagyok, aki dunai hajón szolgálva hivatalosan járhatom a folyamot, s partra is szállhatok, többek között a jelenben kommunista járom alatt nyögő Románia egykori nagyságukat már sajnos csak emlékeikben őrző kikötővárosaiban is, és aránylag szabadon érintkezhetek a megfélemlített lakosokkal… Ez mind igaz, kedves messziről jött barátom, mondottam én a választékos szavú emberkének, de pusztán ennek leszögezésére, gondolom, nem kelt volna át az Atlanti-óceánon és fél Európán. És erre ő mit válaszolt? – kérdezte a kigyúlt arcú Veronika, és szájába vett, mint madár a fiát. – És nem is gyanakodott? – Nem, ingattam a fejem. Egy ideig természetesen szünetelt a történet, hogy annál viharosabban folytatódhasson, hiszen Zsán (ez azonnal egyértelműen kiderült) azért érkezett, hogy meggyőzzön engem, hogy haladéktalanul közre kell működnöm Roxána sorsának jobbra fordításában. Arra akart rávenni, hogy (természetesen tetemes összegért) segítsek kiszöktetni a herceg úr balszerencsés leányát az országból. A tetemes összegre persze visszatért, kifejtve, hogy Sturdza herceg sem ködevő, ép ésszel nem is várhatja el, hogy ingyen kockáztassam életemet és szabadságomat a kommunista lágerben… Ezenkívül, tette hozzá vidoran Zsán, és telitöltötte a poharakat, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Koccintottunk. Ittunk. Vállalom? – kérdezte egyszerűen, és a szemembe nézett. Szúrós fekete szeme volt, mint egy cirkuszigazgatónak vagy kihallgatótisztnek. Megborzongva mondottam igent. És így került, néhány hét múlva, amazon szeretőm a dupla falú kabinom rejtett odújába, ahol a félelemtől bizonyára félájultan, de magtalan hiúságában szabadon felívelő jövendőjéről képzelegve várta, hogy szabad vizekre érve, jeladásomra kijöhessen a fedélzetre, s nagyokat szippanthasson a részegítő dunai levegőből… És nem féltél? – kérdezte a nemi perverzitásait egyre nyíltabban és gátlástalanabbul eláruló Veronika, miközben felnyársalta magát, s nagy, átgondolt hintázásokba kezdett, mint akinek már nincs vesztenivalója, mint akinek már minden mindegy, ezért azután én sem részletezem, hogy tulajdonképpen nem is nagyon volt mitől félnem – noha még félni mindig jobb, mint megijedni –, mert boldog-boldogtalan amúgy is le volt fizetve, mindenki, aki számított, mint rendesen egyebekben, hiszen arany- és ékszercsempészetből éltünk akkoriban, s ha belegondolsz, Bélám, ebben sem volt kevesebb kockázat, mint a kényszerű embercsempészetben… S a történet annyira megtetszett a rajtam sikoltozó Veronikának, hogy felugorván babakrémmel kenve be anusát, azt követelte, hogy ott is hatoljak bele, nyársaljam fel nyugodtan, mint egy lepkét vagy bogarat. Három hét múlva ő lett az odú következő lakója, s tűnt ki hosszú esztendőkre látómezőmből a szabad világba. Így maradtam szerető nélkül a két román kikötőben, Bráilán és Galacon, csak a sulinai szívszerelmem, a lipován Tamara vigasztalt akkoriban torokhangon duruzsolva, hogy asszongya mai dai Tobi, lasa Tobi és megint elölről. Sült hallal várt ez a jótét lélek, és síkos halakra, nem, inkább szirénekre emlékeztető karcsú testével. Ő is mindég repült álmában, s így némileg terjedelmesebben fejtegethettem álma valódi értelmét. Azok repülnek álmukban, világosítottam fel, akik olyan munkát kénytelenek végezni, amelyekhez az ég kerek világán semmi közük sincsen, és kedvük sem sok… A kacér Tamara szeme kerekre nyílott, hiszen atyja politikai fogoly lévén, kirúgták a tanügyből, és okleveles franciatanárnőként a sulinai Fényesben mosogatott, kitéve a pincérek és a vendégek állandó zaklatásának. Igen, kitaláltad, Tamara volt a harmadik delikvens azok közül a román honleányok közül, akiket kiszöktettem Gheorghe Gheorghiu-Dej paradicsomából, de jött a borzongató emlékezetű ötvenhatos esztendő, s én távoztam az osztrák dunai hajózástól, elhatározván, hogy nem kísértem tovább a sorsom. Döntésemnek egyetlen közel álló nőm örült, a jó Hédi, hiszen szegény feje azt hitte, így többet lehetünk majd együtt, de természetesen újfent csalódott, mint annyiszor, ha rólam s a velem eltöltendő időről képzelgett. De az élet már csak ilyen, tenéked magyarázzam? Teli van meglepetésekkel. Szeretőim után vágyódva értettem meg a maga teljességében Ady nagy versét, miszerint:

Mindig ilyen bal volt itt a világ?
Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály?
A Duna-parton sohse éltek
Boldog, erős, kacagó népek?

Nem rajtunk múlott, de az ötvenes években a vers időszerűbb volt, mint valaha. A másik híres szakasza is borzongatóan válott napi tudósítássá:

A Duna-táj bús villámháritó,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda,
Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték.

Hát így tűnt el életemből hosszabb időre a rejtelmes, selymes vizű ősi Ister, s így tűntek el a kikötők is, az asszonyokkal együtt, akiknek ezek után már más jövő-menő, útonálló kalandorok fejtegethették az álmaikat. Én eltűntem. Ők, szegények bizonyára azt hitték, hogy hiányzásomnak csak és kizárólag egyetlen oka lehet, és kötelességtudóan elsirattak, valószínűleg gyertyákat is gyújtottak érettem, tévelygő, bűnös lélekért. Ezután darab ideig már csupán esti imáikban jelentem meg, alázatosan lehajtott fejjel, de reggel már másnak vitték ágyba a reggelit, más férfiút figyeltek csillog szemmel, és én eltűntem, akár erdőben a vadnyom, lábnyom a hóban, madár a levegőégben, s ők egyre távolodtak tőlem, elragadták álmaik, amelynek megfejtését már más útonjárók hazudták a fülükbe. Elragadták őket a mániáik, a vágyaik, sejtelmes rögeszméik, elkezdték élni tőlem immár sajnos kényszerűen függetlenedő életüket, amelynek zugaiban, rejtekútjain, tükörtermeiben, titkos szobáiban elhelyezkedő nászágyain én már nem voltam, nem lehettem jelen. Elnyelt félmondatok közötti zegzugos átjárókban dideregtem, s együttléteinkre – paradox módon létezésükre – csak az ócska, többségük elől buzgón rejtegetett, Rozálitól kapott bugyelláris emlékeztetett, s amint félrehajtott fejjel hosszan elnézegettem, láttam-láthattam őket együtt és külön-külön: kitárt karokkal, sóváran néztek rám, mondottak is valamit, de az asszociációk sötét mezői elnyelték őket, hangjuk sem ért el hozzám, ingerülten vágtam sarokba a koszlott bugyellárist, és üvölteni tudtam volna a tehetetlenségtől, mért is kellett mindennek elmúlnia, és ha elmúlott is – hiszen végeredményben, nyugtattam magam, ez a dolgok rendje –, miért is nem tudom őket elfelejteni!

Tóbiás sóhajt, és egy ezerforintost nyom az asztalánál állingáló és türelmesen várakozó pincérnő kezébe.

– Még öt percünk van – sóhajt Hábé is –, és indulhatunk Sasvári parancsnok uramhoz, aki bizonyára, ahogy én ismerem, már türelmetlenül vár bennünket a kész akciótervvel. – Mindezt sóhajtva feltételezi, s elvigyorodva teszi hozzá: – …meg kell szoknod, kedves Tóbiás, hogy Sasvári őrnagy úr született vezető, aki az akciókat maga szereti aprólékosan eltervezni, s alárendeltjeitől – akik puszta bábok sakkjátszmáiban – egyenesen megköveteli az alkalmazkodást, az alávetettséget, azt, hogy terveit képességeik szerint tökéletesen hajtsák végre, s közben ne is gondolkozzanak, ne töprengjenek, pláne ne moralizáljanak!…

Tóbiás kifulladva bámul rá, és körülötte a félhomályos vendéglőteremben ott libegnek egykori szerelmei, akik nem öregednek, akik fölött nincsen hatalma a vámpír időnek, ezért ma is pontosan olyan sudárak, karcsúak, fiatalok, kívánatosak és szépek, mint harminc-negyven esztendőkkel azelőtt, amikor szerette őket.

Körbefogják, rábámulnak, és szánakozva mosolyodnak el… – Tóbiás – sikoltják –, hát él, édes úr?!

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.