Archívum

1956 – Diktatúra, tejszínhabbal

2005. január


1956. november 23-án a Magyar Szocialista Munkáspárt (további harminchárom évig: MSZMP, a következő tizenöt évben, napjainkig: MSZP) központi lapjában, a Népszabadságban jelent meg a Magyar Írók Szövetsége elnökségének 1956. november 21-én megfogalmazott nyilatkozata a közbiztonságról, a termelőmunka felvételéről, az igazmondásról. November 20-án találkozott a magyar írók küldöttsége a szovjet katonai parancsnokság képviselőivel. A találkozón részt vettek a magyar rendőrség vezetői is. A szovjet és magyar katonai vezetők, válaszolva az írók őszintén és egyértelműen megfogalmazott kérdéseire – biztosítékként Sepilov szovjet külügyminiszter szavaira hivatkozva – „ígéretet tettek, hogy a magyar lakosság köréből történt letartóztatások ügyében a legmeszszebbmenő törvényességet fogják érvényre juttatni. Senkit az ország területéről el nem visznek, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek.”

1956. november 23-án összetört lelkű kamasz voltam. Utáltam, megvetettem, gyűlöltem a szovjet megszállókat, a feltámadás reményét meggyilkoló pufajkásokat, a kommunista apámat meggyilkoló kommunista gyilkosokat, és nem értettem, sehogyan sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy az akkor már kilenc éve halott, istenhívő, művelt, okos, nyelveket beszélő édesapám hogy volt képes hinni a kommunistáknak, hogyan tudott – igaz, csak nagyon rövid ideig, és az életével fizetett ezért a tévedéséért! – szót érteni ezzel a gátlástalanul hazudozó, erkölcstelen, hataloméhes bolsevik bagázzsal.

De 1956. november 23-án azt is tudtam – már évek óta egy fedél alatt, kettesben éltem sok mindent megélt, sok mindent túlélt, bölcs nagyanyámmal –, hogy ha Kádárnak és elvtársainak (Kádár Apró Dögei – magunk között így tiszteltük a forradalmi munkás-paraszt kormányt) volt erkölcstelen bátorsága a Budapestet rommá lövő szovjet megszállók tankjaiban visszasunnyogni Budapestre, akkor Moszkvának – nem tudtuk, meddig, de évtizedekben, talán évszázadokban gondolkoztunk, hisz a törökök országpusztító ittléte is eltartott százötven évig – lesz ereje erőszakkal hatalmon tartani a kommunisták diktatórikus uralkodását a Kárpát-medencében.

Nem tudom, kik képviselték a magyar írókat 1956. november 20-án a szovjet megszállókkal történt tárgyaláson. Nem tudom, mit gondoltak a szovjet megszállókról, a kommunistákról, a proletárdiktatúráról. Nem tudom, hitték, vagy csak remélték, hogy a kommunisták szava, ígérete, becsülete ér valamit. Vagy már 1956. november 20-án is tudták: egy elvhű kommunista bármikor bármit gátlástalanul megígér, mert felsőbbrendűségének öntelt hitére alapozott, saját önző érdekén kívül semmilyen erkölcsi értékrend nem kötelezi őt arra, hogy akár egyetlenegy ígéretét is betartsa, megtartsa, teljesítse.

1956. november 20-án Sepilov szovjet külügyminiszter megígérte, a szovjet megszállók parancsnokai megígérték, a magyar kommunista hatalombitorlók megígérték, hogy senkit az ország területéről nem visznek el, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek.

Egy kommunista politikusnak semmibe nem kerül bármit megígérni.

Az ígérgetés hasznos, eredményes politikai eszköz, a pillanatnyi érdekérvényesítés szempontjából elfogadott taktikai fegyver. Kádár Apró Dögei és Sepilov elvtárs 1956. november 20-án úgy ítélték meg, legokosabb, ha felkelésről beszélnek, és megígérik a magyaroknak, hogy senkit nem fognak üldözni a felkelésben való részvételért.

Aztán Nagy Imrét és társait (valamennyien kommunisták voltak!) internálták, hazahozták, fölakasztották. Több száz embert letartóztattak, börtönbe zártak, kivégeztek.

És mellékesen 1957 januárjában felfüggesztették a Magyar Írók Szövetsége működését, mert az igaz, hogy a kommunisták megígérték: senkit nem fognak üldözni, de azt soha nem mondták, hogy eltűrik, ha nekik valaki nem fogad szót. Aki feleslegesen pofázik (az írók, a magyar írók különösen, mindig hajlamosak lángoló pallosként szerepet vállalni a politikában), annak be kell fogni a pofáját, hogy ne izgassa, ingerelje, lázítsa azokat, akiket a szovjet tankoknak és a magyar pufajkásoknak már sikerült megpuhítaniuk, páriává silányítaniuk, gerincetört együttműködővé aljasítaniuk.

Aki nincs ellenünk, az velünk van – hirdette Kádár János.

Korlátolt ember volt, lehet, hogy valóban hitte: akinek már összetörték a gerincét, akit már megaláztak, akiből már sikerült besúgó ügynököt faragni, aki rémülten hallgat, mert a habos tortának álcázott diktatúrában életben akar maradni – az már a kommunisták szövetségese.

De azért Kádár János sem volt annyira ostoba, hogy megbízott volna a magyar írókban. Azt is tudta, mit ígértek a magyar kommunisták a magyar népnek: „Senkit az ország területéről el nem visznek, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek.” És miután ezt az ígéretet sem tartották be, nehogy bárkinek is eszébe jusson számon kérni rajtuk bármit, célszerűnek látszott szájkosarat kötni az írókra.

Nehogy beleköpjenek a kommunisták levesébe.

(Háy Gyula, Déry Tibor, Zelk Zoltán mégis beleköpött: néhány évig börtöncellájukban gondolkodhattak arról, miért is lettek kommunista írók.)

1956. november 4-én szovjet repülőgépekről szórták a városra a forradalmi munkás-paraszt kormány röpiratát. „A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom, amelynek nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt, a Nagy Imre-kormány gyöngesége és a mozgalomba befurakodott ellenforradalmi elemek növekvő befolyása révén veszélybe hozta…”

Első olvasásra is azonnal kitetszik: a röplap megfogalmazója kommunista volt. Becsületes ember legfeljebb nép- és pártellenes bűnökről beszél; párt- és népellenes bűnökről csak párthűségükbe gárgyult kommunisták. Számukra mindig pártjuk a legfontosabb, önhitt élcsapatuk vezető szerepe, hatalma, érdeke.

A becsületes emberek népben, nemzetben, országban gondolkodnak.

Fél évszázad tapasztalataival a hátunk mögött sem könnyű eldönteni: hogyan lesz számukra a nemes célú tömegmozgalom (1956. november 4.) néhány nap alatt felkelés (1956. november 23.), néhány hét alatt ellenforradalom. (Vezércikk kezdőmondata: „A fegyveres ellenforradalom meghátrálása után a reakciós erők támadásának egyik fő iránya most a pártszervezés elleni harc. Úton-útfélen hangoztatott jelszó: »Az üzemben termeljünk, ne politizáljunk.«” – Népszabadság, 1956. december 18.)

Kádárék novemberben még (látszólag!) tárgyalni akarnak gyengének ítélt elvtársukkal, Nagy Imrével, aztán – szovjet parancsra – Romániába internálják, ott már fenyegetik, később Budapesten börtönbe zárják, ellenforradalmi összeesküvéssel vádolják, 1958. június 16-án kivégzik. Pedig 1956 novemberében azt ígérték neki, ha lemond miniszterelnöki posztjáról, békében hagyják, sőt esetleg még politizálhat is.

Élete alkonyán Nagy Imrének tudomásul kellett vennie: bármit állít, bármit ígér egy kommunista, annak még az ellenkezője sem igaz. Talán ezért vállalta inkább a bitófát; egyszer már begyűjtési miniszterré alázta magát Rákosi utasítására – öregemberként nem akarta lakájként vagy udvari bohócként szolgálni Kádárt és elvtársait.

Magyarország, 1956. november 23. Pufajkás rémuralom, szovjet megszállás, vérbe fagyott ország. Kádár Apró Dögei tudják: valamit mondani kell az istenadta népnek. Például azt, hogy senkit nem üldöznek a felkelésben való részvételért. Hátha sokan elhiszik. Aki időt nyer, életet nyer. Aztán az elvtársak majd internálnak néhány ezer, fölakasztanak néhány száz embert, hogy az életben és otthon maradottak rémülten kussoljanak. Gerinctelen, erkölcstelen, karrieréhes jogászt mindig találni, aki aláírja és kihirdeti a halálos ítéleteket. A törvénytelen jogi csűrcsavarás során csupán arra kell vigyázni, hogy senkit ne ítéljenek el a felkelésben való részvételért. Akit a bíróság akasztófára küld, az legyen mind köztörvényes bűnöző és fegyveres ellenforradalmár. Az pedig a kommunista rendőrségtől elvárható pártszerű minimum, hogy bárkiről, bármikor képes legyen bebizonyítani: a letartóztatott személy ellenforradalmár, tehát köztörvényes bűnöző.

Bebizonyította. És a bírók naponta ítélkeztek, a hóhérok naponta akasztottak.

Ezt nevezték szocialista rendteremtésnek Kádár Apró Dögei.

(1988. decemberében a budapesti Eötvös-szobor előtt tüntettek a pedagógusok – szemerkélt az eső, rögtönzött beszédem első mondata így hangzott: Ha Magyarországon esik az eső, és sok elégedetlen ember gyülekezik egy szobor vagy egy múzeum előtt, mindig nagy dolgok történnek… – és amikor a Parlament felé induló tömeg a Belügyminisztérium elé kanyarodott, valaki elkiáltotta magát: Kommunista gyilkosok! Többen lepiszszegték, csitították a hangoskodókat: Jaj, ne, ez provokáció! Őrizzük meg a higgadtságunkat! A mellettem baktatónak halkan azt találtam mondani: Miért? Nem gyilkosok? Leszegett fejű, komor válasz: De. Azok. De ők tudnak gyilkolni, mi nem.)

1956 tavaszán egy ország bizakodott: lesz feltámadás.

1956. október 23-án azt reméltük: feltámadunk.

1956. november 4-én magyarok milliói hitték: lesz feltámadás – de nem most.

És 1956. november 23-án megint szemrebbenés nélkül az ország, a nemzet képébe hazudtak a kommunisták. Keretezett vezércikk a Népszabadság címoldalán:

OKTÓBER 23-RA EMLÉKEZÜNK

Emlékezzünk a mai napon rájuk – a hősökre –, akik egy hónapja minden becsületes magyar akaratát együvé fogva életüket tették rá, hogy meghallja végre a világ: a magyar népnek elege volt a Rákosi–Gerő-féle uralomból. Nagy ár volt érte fiatal életük, de hősi haláluk egy egész nemzet szabadságának záloga lett. A magyar nép ezért híven őrzi, szívébe zárja emléküket, és nem feledi a bűnös múltat, amelyből minden békés erőfeszítés ellenére végül is csak egy nagy nemzeti mozgalom ezrek és ezrek halála árán válthatta meg a magyar népet.

A mai nap a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe mindazért, amit egy hónappal ezelőtt a tiszta ügyért, a magyar nép felemelkedéséért indult mozgalom ifjú harcosai zászlójukra tűztek. Erősítsen meg bennünket ez az ünnep abban, hogy a Rákosi–Gerő-féle önkény ellen, az ország függetlenségéért, a párt és a szocializmus ügyének tisztaságáért, az igazi munkáshatalomért, a paraszti biztonságért, az értelmiség, az írók jó ügyéért harcoló ifjak célkitűzéseit ebben az országban minden becsületes embernek támogatnia kell.

Legyen ennek az elhatározásnak, az október 23-i mozgalom tiszta céljaiért való tettrekészségünknek méltó kifejezése, hogy ma, november 23-án délután 2 és 3 óra között néma tisztelettel adózzunk a nemzeti mozgalom hőseinek.

Jó lenne tudni, vajon ezt a cikket egy ostoba pártkatona írta, akit aztán néhány hónappal később ellenforradalmi lázításért elvtársai börtönbe zártak, netán fölakasztottak, vagy egy erkölcstelen pártkatona, aki pontosan tudta, miért hazudik, miért ír le képmutató mondatokat, miért beszél nemzeti mozgalomról, miért kelti azt a látszatot, hogy minden kommunista ártatlan az elkövetett ocsmány bűnökben, csupán két politikai gonosztevő – Rákosi és Gerő – felelős mindazokért a szörnyűségekért, amelyek a szerencsére már hátunk mögött tudott néhány évben történtek hazánkban?

A mai nap a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe – írta a Magyar Szocialista Munkáspárt lapja 1956. október 23-ról 1956. november 23-án. Aztán három évtizedig tilos volt ünnepként emlékezni a nemzeti forradalom napjára. Egészen 1989-ig, amikor a kommunisták által uralt-irányított magyar országgyűlés vezérkara kitalálta: legyen ez a nap a kommunisták által kikiáltott demokratikus Magyar Köztársaság születésnapja. Egy okos kommunista, ha a helyzet úgy kívánja, megtagadja saját szocialista népköztársaságát is, mert tudja, hogy a proletárdiktatúra és a parlamentáris demokrácia között nincs nagy különbség, ha kommunisták ülnek a bársonyszékekben. Számukra a címer, a zászló, az államforma, az ünnep csak a hatalom kelléke. 1956. október 23. emléke 1956. november 23-án a Népszabadságban a nemzet megemlékezésének és tiszteletének ünnepe; 1957. október 23-án: fasiszta ellenforradalom; 1989. október 23-án: a magyar demokrácia születésnapja.

Nem tudom, mit gondoltam, mit éreztem, nagyanyámnak mit mondtam 1956. november 23-án, amikor megvásároltam a Népszabadságot, és elolvastam a vastag betűvel kiemelt, keretezett vezércikket. Utáltam, megvetettem, gyűlöltem a szovjet megszállókat, a pufajkás rendcsinálókat, a forradalmi munkás-paraszt kormányt, Kádár apró dögeit…

A kockafejű Apró Antal elvtársat különösen, aki 1956. október 6-án a Kerepesi úti temetőben, meggyilkolt elvtársaik újratemetésekor így fogadkozott: „A párt, a kormány mélyen elítéli a történteket. Elvtársaink sírja előtt valamennyi kommunista nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő ne forduljanak, mint amilyeneknek drága elvtársaink áldozatul estek.”

Felfogtam én akkor ott, a Kerepesi temetőben, tizennégy évesen, hogy egy olyan ember hullatja halott elvtársai koporsójára krokodilkönnyeit, aki az általuk, az általa elkövetett szörnyűségeket, gyilkosságokat a múlt hibáinak nevezi?

Apró Antal évtizedeken keresztül volt nagyon fontos elvtárs a kommunista pártban. Az első titkárok, főtitkárok jöttek, mentek, ő maradt. Volt Rákosi Mátyás embere, volt Nagy Imre embere, volt Gerő Ernő embere, volt Kádár János embere: negyven évig megbízható, Moszkva-barát kommunista betonoszlop. A Munkásmozgalomtörténeti Lexikon 1972-ben 39 sort szánt rá, és kommunista államférfinak nevezte. A Ki Kicsoda 1990-es kötetében már csak politikus, 16 sorban; 1994-ben: politikus, 14 sorban. Volt miniszter, miniszterelnök-helyettes, a Szakszervezetek Országos Tanácsa főtitkára, a Hazafias Népfront elnöke, az Országgyűlés elnöke, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság elnöke, az MSZMP Központi Bizottságának és Politikai Bizottságának tagja… kommunista államférfi: ahová a párt állította, ott állt helyt. És mindig a párt helyes álláspontját képviselte.

A párt helyes álláspontja 1949-ben: az áruló Rajk Lászlót föl kell akasztani.

A párt helyes álláspontja 1956-ban: tanulni kell, tanultunk a múlt hibáiból, ártatlan elvtársainkat többé nem fogjuk fölakasztani.

A párt helyes álláspontja 1958-ban: Nagy Imre ellenforradalmi összeesküvést szervezett, ezért halálra ítéljük, fölakasztjuk.

(Apró Antal elvtárs változatlanul a párt élvonalában képviseli a párt helyes álláspontját. Az Országgyűlésben 1958. június 17-én öntudatosan ő jelenti be: Tegnap Nagy Imrét, az ellenforradalom vezetőjét kivégezték.)

A párt helyes álláspontja 1989-ben: Nagy Imre nem volt ellenforradalmár, ellenforradalom sem volt, ezért megkövetjük azokat az ártatlan elvtársainkat, akiket a népfelkelésben való részvételükért kivégeztünk.

Nem tudom, mit gondolt, mit érzett, lányának, Apró Piroskának mit mondott Apró Antal 1989. június 16-án, amikor látta a televízióban Nagy Imre és társai koporsója mellett díszőrséget állni elvtársait. Azt sem tudom, mire gondolt Apró Antal, amikor 1994-ben egy hajdani pufajkás lett Magyarország miniszterelnöke, aki a kommunista betonoszlop lányát, Apró Piroskát tette meg kabinetfőnökének. Atyai szíve örvendezett leánykája szép karrierjét ünnepelve? Vagy a kommunista betonoszlop ujjongott: semmi nincs veszve, hisz miénk a hatalom?

Vajon Apró Piroska 1994. október 23-án elárulta édesapjának, hogy hajdani elvtársa, Horn Gyula úr éppen most koszorúzza meg az általuk kivégzett hajdani elvtársuk, Nagy Imre sírját?

És Apró Piroska veje, Gyurcsány Ferenc (KISZ-titkár, milliárdos, miniszterelnök, családapa és hazafi) otthon, családi körben hogy emlegeti anyósa édesapját? Mi a véleménye – nem mint magánembernek, hanem mint a demokratikus Magyar Köztársaság miniszterelnökének – Apró Piroskáról, a munkásmozgalom régi harcosáról, a proletárdiktatúra alázatos szolgálólányáról? És mi a véleménye anyósa édesapjáról, Apró Antalról, a munkásmozgalom még régebbi harcosáról, Rajk László elvtárs, Rákosi Mátyás elvtárs, Gerő Ernő elvtárs, Nagy Imre elvtárs, Kádár János elvtárs hű harcostársáról?

Egy biztos: anyósa édesapjától sokat tanult. A gátlástalan köpönyegforgatást, például. Bár az öreg bolsevik 1989 után valószínűleg szűkülő szemmel figyelte, ahogy kommunista elvtársai pillanatok alatt burzsoá pénzemberekké vedlenek, és kommunista múltjukat leköpve, megtagadva a proletárdiktatúra tegnapi hívei a demokratikus szabadgondolkodás és vagyonharácsolás lelkes bajnokai lesznek néhány év alatt. De Gyurcsány Ferenc is éppoly gátlástalanul tud ígérni, mint Rákosi elvtárs („Lendületben az ország!”); éppoly gátlástalanul szegi meg adott szavát, mint Kádár elvtárs (miniszterelnöki tanácsadóként vajon milyen tanácsokat adott főnökének, Medgyessy Péternek, akit aztán rövid időn belül páros lábbal rúgott ki a hatalomból?); éppoly gátlástalanul magabiztosan erőszakos, mint Apró elvtárs („Addig kell a választásokon legyőzni a Fideszt – még legalább kétszer-háromszor –, amíg a megosztó, gyűlöletet keltő jobboldali kultúra és annak képviselői ki nem szorulnak a hazai politika élvonalából.”).

Tegeződni is Piroska anyus apukájától tanult. Apró Antal 1956. október 6-án így tisztelgett halott elvtársa sírjánál: „Drága Rajk elvtársunk! Emlékszünk Rád, sohasem felejtjük el áldozatos és eredményes munkádat.” Szóval Gyurcsány úr Apró elvtárstól tanulta, hogy a kommunisták által meggyilkolt kommunistákat – újratemetésük után! – illik (lehet) tegezni: „Imre, te mit gondolsz, hogyan kell boldogulni ebben a veszekedős világban?”

Az már csak a miniszterelnök úr kulturálatlanságára (vagy önteltségére?) jellemző, hogy nem ismeri a tegeződés és a letegezés közötti különbséget.

Sok mindenre gondoltam, amikor 1956. november 23-án a Népszabadság október 23-a hőseire emlékező vezércikkét olvastam, de arra biztos nem, hogy 2004. november 4-én egy alig másfél évtizede még kommunista KISZ-funkcionárius demokratikus pózban tetszelegve, önelégülten mosolyogva simogatja majd Nagy Imre szobrát, letegezi az anyósa apja és elvtársai által halálba küldött hajdani miniszterelnököt, és éppúgy, mint Kádár Apró Dögei, a történelmi igazságosztás egyetlen letéteményesének tekinti önmagát és a nevét minden tömeggyilkosság és újratemetés után újra és újra korszínűre mázoló pártját.

Lendületben a kommunisták?


további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.