Archívum

„Fogj össze, formáló alak”

Istenesség és bűntudat József Attila verseiben, 1. rész
Alföldy Jenő
2005. január

A halála óta töretlenül népszerű, 1945 után a közművelődésben, közoktatásban, könyvkiadásban Petőfivel és Adyval együtt előtérbe állított József Attila költészete alighanem több értelmezésbeli egyoldalúságot, félremagyarázást és meghamisítást szenvedett el fél évszázad alatt, mint bárki másé a magyar irodalomban. Míg a társadalmi forradalom irodalmi képviseletében Petőfi–Ady–József Attila „fővonalát” visszhangozta az irodalmi élet, s a legharsányabb politikai szónoklatok és propagandaszövegek idézgették a „proletárköltő” sorait, teljes munkásságának igazi természetéről alig lehetett sejtelme a tanulóifjúságnak és a nagyközönségnek. Nem tájékozódhattunk sokoldalúságáról, a dolgokat színéről is, visszájáról is tüzetesen megvizsgáló, a lényeget a részletekben, az igazságot árnyalataiban is fürkésző, a dogmatikus gondolkodást semmilyen formában nem tűrő, a saját, materialistának vallott világnézetét is fölülbírálni kész, az értelmen inneni és túli világban egyaránt érdekelt, a „pokolra szálló” s a hit lehetőségeit mélyen átélő József Attiláról.

A megcsonkított, a talányokkal, titkokkal és titkolózással övezett életmű így is hódítani tudott, s a mindig megigéző költőt egyoldalú és leszűkítő tálalásban is szívünkbe zártuk. Az iskolában tanított és népszerűsített forradalmi versek, tájlírai darabok, anyaversek, szerelmes költemények s a kisgyerekeket első hallásra megnyerő dalok is igazi remekművek a Favágótól, A város peremén-től, a Munkásoktól vagy a Külvárosi éjtől a Mamán és a Kései siratón keresztül, az Ódán és a Flóra-verseken át az Altatóig, a Percig és a Betlehemi királyokig. Gondolati költészetének is olyan kiemelkedő darabjai szerepeltek az 1948 utáni oktatási programokban, mint a gyakran idézett Eszmélet, A Dunánál vagy a Hazám. Nem vitás, hogy ezek a művek is kivételes, nagy költőre vallanak. Ám eközben legföljebb szűkszavú, homályos és hamis utalások foglalkoztak az életmű olyan értékeivel, amelyek nélkül a teljes József Attiláról mégsem alkothatunk fogalmat. A Sarló és Kalapácsban megjelent „platformtervezet” hatására írt Bánat („Hát kijöttem ide az erdőbe…”), a „fasiszta kommunizmus” világraszóló tragikumát kifejező Világosítsd föl… és az emberségért Európához kiáltó Thomas Mann üdvözlése, a kor hazug optimizmusával sehogy sem egyező Reménytelenül s az utolsó esztendők zsoltáros hangú, meghasonlásról tanúskodó versei – mindezek kínos csöndbe vagy ködös magyarázatokba vesztek.

Most kellene eljönnie az igazi József Attila-reneszánsznak, amikor végre szabadon beszélhetünk. Amikor senki sem érzi a fonák kényszert, hogy immár az anarchista dalokat, a szegényemberverseket, a falu nyomorúságát kifejező és a munkások felszabadulásáért harcoló proletárverseket, forradalmi költeményeket kell félresöpörni vagy leértékelni, hogy ezen az áron jussunk közelebb a tárgytalan bűntudattal és a bűntelenség „vétkével” birkózó, mélylélektani szakadékba meredő és ily módon dantei merészségű kései versek világához. A Döntsd a tőkét… költője ma egyaránt kínos lehet azoknak, akiknek fülében a szocializmus szitokszóként hangzik, és azoknak is, akik napjainkban a köztulajdon elprédálása, a tőke elvtelen kiszolgálása és istenítése közben nevezik magukat szocialistának. A szocializmus nem csak pártszólam, nem csak valami másnak a fedőneve. Nem csupán az évtizedeken át névleg „létező” államforma, melynek alig volt köze a szabadsághoz, hanem eszme is. József Attila szocializmusát nem lehet kidobni az ablakon a zsarnokok, politikai bűnözők és spekulánsok „szocializmusával”. Rá is érvényesnek tartom, amit Nagy László írt az Ady-életmű feldarabolása és a klasszikusainkat sújtó kontraszelekció elvével dacolva: „Én a szentséges testet megtartom töretlenül.”1

József Attila költői fejlődésének minden stációja új magaslatokat hódított meg, de önálló hangjának meglelése óta (s a Megfáradt ember tanulságaiból levonhatóan az orommagasságot már nagyon korán megközelítette!) az újabb fejlemények nem kisebbítik az előzőeket, hanem szervesen rájuk épülnek. Az életmű belső szerkezete, logikai fölépítése külön érték, akárcsak a versek és az alapjában hősiesen tragikus, de sokszor gyarló életrajzi események összevetéséből adódó tanulságok.2 A belső eszmei fejlődés, a történelmi változásokra éberen rezdülő gondolati módosulások, még a látszólagos „következetlenségek” is, úgy tetszik, szükségszerűen bekövetkező állomások a „szellem és a szerelem” költője, József Attila modern passiójában.

Igaz, a könyvtárakban mindig hozzá lehetett férni a József Attila-irodalom fontosabb kortársi dokumentumaihoz, Németh Andor könyvéhez, Ignotus Pál, Bálint György, Halász Gábor, Sík Sándor és más, hiteles szavú kritikusok s a költővel rokonszenvező pályatársak írásaihoz, de az ifjúság és a szélesebb olvasóközönség nem ezekből kapott útmutatást a versértéshez. A hatvanas évek óta eleinte óvatos, majd egyre mélyebbre ható tudományos vizsgálatok folytak az irodalmi publicisztikában és elméletben, s a költők is sorra jelentették meg magas színvonalú esszéiket, vallomásaikat József Attila rájuk tett, megkerülhetetlen hatásáról (például Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Juhász Ferenc, Fodor András, Tornai József, Timár György vagy Csoóri Sándor). A hatvanas évektől kezdve főleg Gyertyán Ervin, majd Németh G. Béla írásai hoztak e tekintetben áttörést. Fontos tanulságokhoz vezettek a versek nyelvi és formavilágát tüzetesen szemügyre vevő Hankiss Elemér, Török Gábor, Illés Endre, Kiss Ferenc, majd Szigeti Lajos Sándor, Tverdota György és az újabb kutatók, például Szőke György, Bókay Antal, Valachi Anna vagy N. Horváth Béla, külföldön és az elszakított területen Bori Imre, Mészáros István tanulmányai. Igen fontosak Vágó Márta és Illyés Gyuláné följegyzései, amelyek alapján életközelből láthatjuk a szerelmes költő érzelmi viszontagságait. Új megközelítésmódok és tudományos módszerek tűntek föl a József Attila-értékelésben, a klasszicista és nyugatos törekvések, a húszas évek avantgárdja, a népköltészet elemeit a modern és egyetemes költészet részévé avató népiség és a hasonlíthatatlan kései versek vizsgálatában. Tasi József személyében végre akadt irodalomtörténész, aki alaposan megvizsgálta a költő kapcsolatait a Bartha Miklós Társasággal, és figyelembe vette a költő közeli barátja, Fábián Dániel emlékiratait. A „frontvonalai” mögé fokozatosan visszahúzódó hivatalos irodalomszemlélettel szemben a figyelmes olvasó egyre többet megtudhatott arról, hogy miképpen hatott a költő eszmei fejlődésére a modern lélektan, a freudizmus, az emberi személyiséggel foglalkozó (idővel egzisztencializmus néven elterjedt) filozófia, az új fizikai világkép, az atomelmélet és a kozmológia, s hogy a hazai és világpolitikai események hatására hogyan érvényesült költészetében és elméleti munkáiban a szocialista elmélet revíziója. Arról sem tudhatunk még eleget a szakirodalomból, hogy Vikár Béla, Bartók, Kodály és mások nyomán miként hatott József Attilára a kor folklórkutatása, a népzene és a népköltészet megannyi tanulsága, és hogyan lett munkásságának egy része a népi irányzat képviselőivel egy időben a „bartókiság” első számú példája. Mindezek vizsgálata éppúgy nem maradhat el a kutatómunkában, mint a kórtörténeti leírások orvosi analízise, az új módszereket igénybe vevő formaelemzés vagy a költői életrajz minél részletesebb s hitelesebb föltárása. Tanulságos, hogy a „hivatalosság” akadémikus reprezentánsa, a nagymonográfiáján évtizedekig dolgozó Szabolcsi Miklós is hogyan vált kötetről kötetre nyitottabbá az új adatok és megközelítési módok iránt.

Mindeközben József Attila istenes verseiről alig születtek önálló tanulmányok. Ezekkel jószerivel csak a hetvenes és nyolcvanas évek fordulója óta foglalkozik – más vizsgálódási területekhez képest még mindig ritkán – az irodalom. Az első jelentősebb kísérlet Beney Zsuzsa tanulmánya volt a hetvenes években József Attila két késői versének Isten-képe3 címmel, amelyet majd’ két évtizeddel később követett Valachi Anna „Fogadj fiadnak, istenem” című eszszéje.4

Igen sokatmondó, amit Beney Zsuzsa kezdeményező írásával egyidejűleg Németh G. Béla írt a hetvenes évek vége felé megjelent tanulmánykönyve utószavában a József Attila-irodalom akkori állásáról szólva. „Az Írószövetség kritikai szakosztályának egy József Attila-ülésén pár esztendeje egy tiszteletre méltó agg reszkető felháborodással szólt arról, hogy már olyan cikk is van, amely a Külvárosi éj költőjének isten-képzetét boncolja” – írta az irodalomtörténész, majd hozzátette: „Talán mégsem szégyellni való, hogy a korszak egyik legnagyobb magyar költőjét az élet olyan kérdései is foglalkoztatták, mint a korszak legjelentősebbnek tartott gondolkodóit.”5 Az emlékkép a tudós visszafogottan rosszalló, ironikus tálalásában is érezteti az Istenről való nyilvános gondolkodásnak a hetvenes években még jócskán érvényesülő, dogmatikus elutasítását és kockázatosságát, a hivatalos világnézetként szentesített – magától Marxtól is idegen – álmarxizmus kizárólagosságát.

El kell ismerni, hogy e költészet „istenessége” rendkívül összetett és ellentmondásokkal teli kérdéskomplexum. (Hogy mennyire sokrétű, azt jól szemlélteti, hogy több kutató is „József Attila apaképeként” tárgyalja istenes verseit – például Szőke György.6) A költőnek a felvilágosodás és a tudományosság elvén nyugvó világnézetével látszólag vagy valóságosan (hogy így-e vagy úgy, azt egyelőre ne döntsük el kinyilatkozatásszerűen) nem egyeztethető össze a vallásos hit. Igaz, tudunk olyan példákról, hogy a természettudomány vagy a modern kozmológia valamely kiemelkedő egyéniségénél megfér egymással a hit és a tudományosság elve. De ez csak annál figyelemre méltóbbá teszi József Attila szavait, amikor – egyebek közt a Tudod, hogy nincs bocsánat szavával – azt vallja önmegszólító modorában, hogy „Atyát hívtál elesten”, vagy amikor így ír: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!” (Ars poetica) Számos idézet arra vall, hogy szüksége volt Istenre, vagy küzdelmébe került, hogy megtagadhassa. Sokszor jutott olyan határhelyzetbe a lét s a nemlét peremén, hogy (kétségbeesett szerelmes versével, a Nagyon fájjal szólva) „legutolsó menedékként” Istenhez fordul. E szükségletének akkor is jelentőséget kell tulajdonítanunk, ha az „űrt” és a „semmit” találta, és Isten hiányához, a költőileg tételezett felsőbb lényhez intézte imádságos hangú könyörgéseit vagy föllebbezéseit. Saját szavával a „világhiány” metaforájaként is felfoghatjuk az ő istenhiányát mint élményt. Vágyaiban, hiányérzeteiben és költői ihletettségében a sejtés, az intuitív megismerés olyan tartományai nyíltak meg, amelyeket racionális eszközökkel nem lehet megközelíteni. A tudomány a görög bölcselők óta tisztában van azzal, hogy a tudásnak határai vannak. Minél többet tudunk meg a világról, annál inkább szembesülünk újabb kérdésekkel, értelmezhetetlen jelenségekkel.

József Attilának számos indítéka volt arra, hogy a materializmus alapján nem magyarázható dolgokkal foglalkozzon költőként is, esztétikai és társadalomelméleti szerzőként is. Párizsban töltött hónapjaitól kezdve behatóan ismerkedett Bergson filozófiájával, mely világirodalomszerte termékenyítőn hatott az írókra. Bergson időszemlélete, az emlékezetről adott felfogása például Marcel Proustra és annak számtalan követőjére hatott ösztönzően. Intuicionista elmélete is olyan kérdésekre irányította az ésszerűségben oly igényes József Attila figyelmét a költői működéssel kapcsolatban, amelyeket az „ihlet” homályos fogalmával kapcsolatban szakállas legendák öveznek, és amelyekre a marxista vagy marxizáló esztétika nem adott kielégítő magyarázatot. A modern lélektan iránt pedig attól kezdve nőtt meg a költő érdeklődése, hogy a harmincas évek elején, az esztendők óta tartó és mélyülő gazdasági világválság helyzetében nem várt, katasztrofális fordulat állt be Európa politikai életében, amelyet máig sem sikerült teljességgel feldolgoznia és kihevernie az emberiségnek. A szocialista társadalomtudomány által valószínűsített világforradalmi átalakulás helyett arra kellett ráébrednie, hogy a szélsőségesen nacionalista Olaszország után Németországban a fasizmus még embertelenebb változata, a nácizmus jutott hatalomra. Ez minden korábbi számítást keresztülhúzott. Megdőlt a régi tétel, amely szerint a forradalomnak akkor kell bekövetkeznie, amikor az alullévők már nem tűrhetik tovább a rájuk nehezedő elnyomást, a fölüllévők pedig nem tudják megtartani hatalmukat. A szabadelvű weimari demokrácia összeomlott, a munkanélküliség s a nyomor tetőpontjára hágott – mégsem a szocialista forradalom következett be, hanem a „veszedelmes világnézet” győzött. A fegyvergyárosok által pénzelt katonás kispolgárok hitleri diktatúrája, a nemzeti és faji felsőbbrendűség jelszavait harsogó, egyéniséget elnyomó parancsuralom győzött. Ezzel majdnem egy időben – alig két-három évnyi fáziskéséssel – kezdték megérteni Európa gondolkodói, hogy a bolsevizmus éppolyan veszedelmes út, mint a nácizmus, akkor is, ha az előbbi ideológiája nem tartalmaz olyan elvetemült programpontokat, mint az utóbbié.

A nyughatatlan és – Medáliák című versével mondva – a világ izzását saját hőmérsékletén mérő költő a pszichoanalízis tanulságait is az emberiség állapotának megértésére igyekezett fordítani.7 Arra a következtetésre jutott, hogy a termelési viszonyokat kifejező osztályellentétek nem adnak kielégítő választ arra, miért következhetett be a náci fordulat épp abban az országban, ahol a munkásmozgalom fejlett volt, s amely Marxot és Engelst adta a világnak. Úgy vélte, Freud nyomán haladva az ösztönvilág mélyén lakozó hajlamokat is föl kell tárni ahhoz, hogy megfejthessük a tömegek viselkedésének és a politikai katasztrófának okait.

A másik csapás, pontosabban csapássorozat a saját tábora, a baloldali mozgalom felől érte. Először 1931-ben a Sarló és Kalapács című moszkvai emigránslapban megjelent platformnyilatkozat szerzői lefasisztázták, amiért a városi proletárok mellett a falusi nép tűrhetetlen sorsáról is verseket írt, és társszerzője volt a Ki a faluba! című, kissé Szabó Dezső publicisztikai modorára emlékeztetően megfogalmazott röpiratnak, amely a magyar parasztságot helyezi első helyre a nemzetalkotó és nemzetmegtartó osztályok sorában. 1933-ban az itthoni kommunista párt sugallatára súlyosan elmarasztaló és ellehetetlenítő bírálat jelent meg Pákozdy Ferenc tollából Külvárosi éj című kötetéről, majd a költőt 1933 és 1934 fordulóján kizárták a pártból.8 Végül – a kortársak tanúsága szerint ez is igen súlyosan érintette – nem őt, a forradalmi költőt és munkásmozgalmi aktivistát, hanem az egyébként általa is becsült Nagy Lajost és Illyés Gyulát hívták meg az 1934-es, Moszkvában rendezett nemzetközi írókongresszusra.

Erejéből telhetően ismét arra használta föl személyes tragédiáját, hogy általános tanulságokat vonjon le az emberiség állapotáról. A baloldaliaktól elszenvedett rágalom, a pártból való kizárása, egyáltalán az a tény, hogy az önálló, szabad gondolat nem fér össze a kommunisták felfogásával – mindez arról győzte meg, hogy a bolsevista kommunizmus éppúgy lábbal tiporja a polgári forradalom alapelveit, a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas normarendszerét, mint a fasizmus. Az ő baloldalisága viszont a jakobinus eszméken nyugodott,9 ezeket egészítette ki egyre inkább a szocialista demokratizmus és humanizmus gondolatával.

„Keresek valakit”. Pályakezdő évek

Amikor József Attila istenes verseiről beszélünk, nem azt állítjuk, hogy a költő hívő volt. De verseiben Isten mégis jóval több, mint afféle beszédfordulat. A mindenség rendezőelvét, a kozmikus összhangot vagy az embernek egy igazságos, jóságos és megértő felsőbb hatalom iránti vágyát jelképezi. A zsarnokság által annyiszor kompromittált hatalom helyett szívesebben mondanék személyt: valakit, akinek ereje is van ahhoz, hogy az igazság, jóság és értelmesség elvét érvényesíteni tudja. Az ezekben hívő ember nevet ad valami nehezen megnevezhető belső vágynak, igénynek – az egyéni érdeket emberiségméretekben meghaladó érzelemnek: a költő által sokszor hangoztatott szeretetnek –, amelynek ösztönzésére tekintetét oly sok versében a csillagos égre emeli, amikor véges voltában önkéntelenül vagy tudatosan szembesül a végtelenséggel. A József Attila-irodalom kulcsszava – és gyakran hallható közhelye – az egyetemesség, a totalitás. Arról azonban még alig hallottunk, hogy az életművében sokszor visszatérő istenfogalom maga a teljesség, az egyetemesség, vagy ezek metaforája. Akkor is, ha mint a hit tárgya, és akkor is, ha mint ijesztő hiány, mint horror vacui jelenik meg a megismerés határán megtorpanó értelem számára.

Korai költészetében – 1922 és 1925 között – több mint húsz versében említi Istent, a Megváltót vagy a hittel kapcsolatos fogalmakat. A vallásosan felfogott képzetek sokszor parnasszista szépségeszményt fejeznek ki: a szavak megszentelő erejére bízza a gondolatot. Sok ebben az utánérzés, a manír, de hiba volna, ha csak ezt látnánk az önálló hangjára már tizenhét-tizennyolc évesen rá-ráérző pályakezdő verseiben. A Megfáradt ember (1923) olyan benyomást kelt az olvasóban, hogy a költő spontánul átéli a krisztusi adakozás vágyát, és testével érzékeli a természet fölött álló transzcendens hatalmat, ami több, mint panteizmus: misztikus élmény. A zsenialitás ilyen önkéntelen megnyilvánulásai fontosabbak, mint a hit vagy nem hit kérdésével birkózó, imádkozó és káromló hangot szeszélyesen váltogató versek, verssorok.

Általában szoros kapcsolatot állapíthatunk meg verseiben a szegényekkel való együttérzés, az érlelődő, még „naiv” osztálytudat és az istenesség között. Társadalmi indulatát, forradalmi érzületét igen gyakran és jellemzően áthatja a messianisztikus (megváltó és ennek érdekében önfeláldozó) vagy khiliasztikus (Krisztus újraeljövetelét jövendölő) hit abban, hogy a világnak meg kell tisztulnia a társadalmi igazságtalanságtól és a végletekig fokozott egyenlőtlenségtől. Igazságosság iránti vágya jó ideig együtt érlelődik hitével, amely nagyjából külföldi útjainak idején halványodik el. Ám a korai versek sorában így is igen rapszodikusan váltogatják egymást a vallásosan átszellemült és az Istenben kételkedő vagy istentagadó versek.

1922-ben és 1923-ban írt versei alapján még nem túlzás kimondani, hogy József Attila, azzal együtt, hogy időnként lázadozott Isten ellen, vallásos költőnek indult. Íme egy csokor e korszakának imádságos, istenes és krisztusi szeretetet hirdető vagy messianisztikus verseiből. 1922-ből: Fohászkodó ének, Keserű nekifohászkodás, Prédikáció, Csöndes estéli zsoltár, A szent Jobb ünnepén, Pap a templomban, A füst, Proletárok!, Istenjárás. A Proletárok! nyilvánvaló messianizmusa már önmagában eloszlatja azt a vélekedést, hogy a forrongó vagy forradalmi proletárköltészet és a krisztusi vallásosság összeférhetetlen. Hosszabban sorolhatnám azokat a darabokat, amelyek közvetett formában, képi anyagukkal, titokzatosan sejtető érzelmi hangoltságukkal utalnak a felsőbb hatalomra, a természet jelenségeiben érzékelhető természetfölöttire. A nagyon korai Keresek valakit (1921) azért érdekes, mert úgy ad hangot az elvont vágyakozásnak, hogy vallásos és szerelmes versként egyaránt felfogható: „Keresek Valakit s nem tudom, ki az?” Idáig Ady „Álmodom egy nőről, akit nem ismerek” kezdetű versére emlékeztet némiképpen (Paul Verlaine álma), de a tárgytalan vágyakozás messzire ragadja: „Keresek valakit a Végtelenbe”. E vágyakozás tárgya már nem csupán az ismeretlen nő, hanem sokkal tágabb, általánosabb és meghatározhatatlanabb fogalom: Isten.

1923-as verseiben már jóval ellentmondásosabban szólítja meg Istent. Egyaránt megüti a jámborság, a jézusi adakozás és a provokáló, urával szemben hetykén lázadó és fenyegető szegénylegény hangját. Mintha az Úristenben rejlő „úr” ellen lázadna akkor is, amikor Istenről beszél. Az emberit és az emberfölöttit nem könnyű ebben szétválasztani az indulat gomolygása miatt, mégis úgy tetszik, nem magát az Istent – mint gondviselő atyát vagy mint teremtőt – tagadja meg. Inkább valamilyen világi úr, a földesúr vagy a hozzáférhetetlen messzeségben honoló uralkodó, sőt a túlvilággal hitegető és az evilági igazságtalanságokat elfogadó pap és püspök ellen támad föl protestáló haragja. De nem világnézeti okból, nem a „harcos ateista” módján lázad föl Isten ellen. Inkább az egyháziak ajkáról elhangzó „nesze semmi” ingerli, és káromlásszerű megnyilatkozásaiban magára veszi az égi büntetéssel kínjában már nem törődő, átkozódó szegényember – paraszt, munkás vagy munkanélküli – szerepét. Persze megszépítve, a természet – ha úgy tetszik: Istentől kapott – rendjéhez igazodva: érezteti, hogy a robot és a nélkülözés fáj, s a kínok igazolják a lázadozást.

A Tovább én nem birom az alázat végső határán szólítja meg a teremtőt. Úgy beszél, mint akit el nem viselhető sorspróbákkal sújtott az Úr: „Ó, rettentő Isten, nagy vagy, ha vagy”. Ez az Isten nem az, akit a „jó” jelzővel szokás emlegetni, inkább az ószövetségi, haragvó és kegyetlen Úr. Adynak Az ős Kajánjára emlékeztetőn – „Uram, én megadom magam” – kel ki magából: „ó, Uram, tovább én nem birom”. Ezen az úton lép tovább, amikor a Mert ismeretlenünknek tetszik-ben „szörnyű Úrnak” nevezi a mindenhatót. A Sacrilegiumban emberi közvetítőként a Madonnához fordul segítségért – a szerelemben. Az [Örök reménység istenajka] érdekesen megfordítja hívő és Isten viszonyát: „Az Isten legszebb gondolata lelkem!” Az Istennel való azonosulás alázata átbillen az ellenkezőjébe: Isten szerepébe helyezkedik, ami – főként majd érettebb korszakában – a költői szó teremtő hatalmába vetett hittel egyértelmű. (József Attila című, epigrammaszerű önarcképében olvashatjuk, hogy „egyben-másban istenhez is hasonlitott”.) A nyugatos, szecessziós Templom; hulla; rózsa állítása, a „Templom szivem” nem több, mint parnasszien modor, de ebben is a vallásos önstilizáció jelét láthatjuk. A Kozmosz énekében így tágítja tovább – kissé Babitsra emlékeztetően – ezt a gondolatot: „Minden világ a Mérhetetlen része, / Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.” Ezek a gondolatok magasabb szinten – jóval elvontabb és differenciáltabb formában – visszatérnek a későbbiekben, amikor egyre inkább ő maga, illetve a személyében megtestesült emberi tudat, illetve lélek veszi át Isten szerepét. Nem a teremtőét, hanem a gondviselő szerepében, felelősségében részesülő emberét – a lelkekbe látó, adakozó és igazságtevő, a bűntől megváltó krisztusi emberét.

Tallózásunkat folytatva: az Uram! imádságos könyörgés, kamaszosan koravén allűrökkel. Aztán következik az erősen moralizáló és jóságra intő Tanítások, amely körülbelül azoknak a századfordulón keletkezett festményeknek felel meg, amelyek modern öltözetben mutatják be a természetben gyülekező Krisztus-arcú mesterek és tanítványok összejöveteleit (például Ferenczy Károly: A Mester és tanítványai). Úgy tetszik, ennek a tanítószerepnek határait vonja meg, amikor majd az Eszméletben úgy vall, hogy „Az meglett ember, (…) ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek”. A tanítás fontosságát mindig is hangsúlyozta a költészetben, csupán értelmezését igyekezett egyeztetni a „bensőből vezérelt” személyiség igényével, hogy minél jobban megkülönböztesse a tanítót a kor veszélyes demagógjaitól és öntelt funkcionáriusaitól – de a „rangos”, mégis begyöpösödött tudományos emberektől is.

Kozmikusság

Világnézete – vagy egyelőre inkább csak világszemlélete – alaktalanul forrongó állapotban van. Magával sodor szerelmi vágyat, vitalista természetimádatot, istenhitet, imádságot, világmegváltó szándékot, moralizmust, végtelen időt és végtelen teret, kozmológiát és etikát, földhözragadt nyomorúságot és üdvözítő fényességet s egy kisebb adagot a romantikusok satanizmusából is. Ez főleg a teremtővel folytatott vetélkedésből fakad. (Az „ördögi” minőség másik változata, a cinikusan vagy gonoszkodón humoros diabolikusság néhány polgárpukkasztó versében tapintható.) A mindenség s a lélek törvényszerűségeit szeretné szoros egységben látni, de ekkoriban még csak a versforma tartja össze a széttartó elemeket. Szinte pályakezdése óta látható az a törekvése, hogy képet adjon a nagy egész, a mindenség rendjéről. Nagy művei közül ilyen például az Eszmélet vagy az Óda. A korai művek közül A Kozmosz éneke című szonettkoszorú tartozik ebbe a csoportba.10

Említettem már, hogy a József Attila-irodalom visszatérő fogalma az „egyetemesség”. Nos, szándéka szerint a költő ebben a ciklusban szeretné szinte közvetlenül megragadni az univerzumot, miközben kamaszos mindent-akarásában hangot ad legszemélyesebb vágyainak és költői hivatástudatának. Úgy vetíti ki a világmindenségről kialakult képzeteit, mintha az Isten fogalmát szeretné költőileg kifejezni. Alig sejti még (noha sok más versének tanúsága szerint ösztönösen már tudja), hogy a „mindenséget” markoló mozdulattal keveset foghat, többet mond róla a kezébe szorított kavics, amelyet kis remeklésében, a Percben a parasztgyerek a folyóba hajít, mint mikor a kozmoszról akar szimbólumok és elvont fogalmak segítségével afféle modernizált csillagforgót festeni. Pilinszkyre hivatkozom: „A tengerpartot járó kisgyerek / mindig talál a kavicsok közt egyre, / mely mindöröktől fogva az övé, / és soha senki másé nemis lenne. // Az elveszíthetetlent markolássza! / Egész szive a tenyerében lüktet, / oly egyetlen egy kezében a kő” (Egy szenvedély margójára).

A Kozmosz éneke Juhász Gyulának szóló ajánlásában az „én Krisztusig emelkedem!” szavak az ember és az Atya közti legfőbb közvetítőt, a Fiút vonja be eszmélkedésének folyamatába. Szegényeket pártfogoló messianizmusát mesterétől is „örökölhette”. Nagyszabású korai kísérletében, melyet a világszemléleti tisztázás szándékával írt, eklektikus elegyben örvénylenek a görög mitológia és a keresztény vallásosság elemei: Ámor, Mózes, Noé, Krisztus és a titánok, magyarság és Világbékesség, a mérhetetlen Űr, a Mindenség és az „atómok”. „Komor bolygóm a legszebben lobog” – írja, s a Föld eszmei centrumba állítása végeredményben az emberközpontúság jelképes kifejezésének vehető. „Az Isten is a lelkek Egy-Egésze” – jelzi a valláshoz kötött eszménykereső erőfeszítését, az emberiség egybetartozásának nagyszabású igényét. Elismerésre méltó teljesítmény ez a kompozíció egy tizennyolc éves fiatalembertől, akkor is, ha meglehetősen eklektikusra sikeredett. Viaskodik a dolgok összeférhetetlenségével és a káoszszal, melyet saját lelkében is fölfedez, amikor azt írja, hogy „Sötét hitem szent, hömpölygő folyam”. Romantikus szélsőségek, allegorikus elvontság, avantgárd élmény, parnasszista forma – körülbelül így lehet summázni ezt a ciklust. Célja egyértelmű: a káosz minél közvetlenebb kifejezése a vers minél tökéletesebb rendezettségével, ami nem más, mint a költői alkotás megfeleltetése a mindenségnek. Keresi az egyezést az isteni teremtés és a költői alkotás, a hit és a tudományosság, a parányi és a végtelen, a jóságos és a jóságot megkérdőjelező hatalmak között, mint aki mindent a helyére szeretne tenni a benne fölmerült kérdések gyötrő kavargásában. De korán kialakult, bámulatos formakultúrája révén inkább csak a külső, poétikai-zenei rendet sikerült itt megteremtenie, s nem a szemlélet és gondolat harmóniáját. Eklektikusságában is óriási erőpróba ez, mely nélkül talán nem tudná megírni jó évtizeddel később az Eszméletet. Remek sorokat itt is találunk, de a kompozíció sikere felemás. Ha csak versfaragó mesterember volna, ezt neveznénk a „mestermunkájának”, mint az asztalos céhládáját, noha kisebb versei közt találunk ennél jóval tökéletesebb, esztétikailag értékesebb darabokat is. Gondoljunk azonban arra, hogy előtte a hazai költészetben megközelítő színvonalon még ki sem próbálták e roppant bonyolult formát. Csak évekkel halála után kezdték alkalmazni a mesterszonettel megfejelt szonettkoszorút.11

Hitetlenség – s a hit, mint lehetőség

1923 tavaszán jelent meg a Lázadó Krisztus, mely a két évvel későbbi Tiszta szívvel felé mutat anarchista forradalmiságával. Közvetlenül összeveti önmagát Istennel, és perbe száll vele, sőt szemrehányó szavaiban mintha vetélkedne is vele: „S munkámban, Uram, érek annyit, mint te / nagy passziódban és a lelkem is / részed lesz nemsokára s a legszebb fényt hintve, / a szemed lesz, hogy mindent láss meg itten”. Ebben már Az ember tragédiája mennyei színjének luciferi lázadásához áll közel. A Tragédia egyes motívumai, mint látjuk majd, később is visszatérnek. A kételkedés szelleme egyre jobban áthatja verseit. Isten egyre inkább hanyag, rossz gazdája s nem igazságos ura lesz az elárvult szegényeknek. A Pünkösd előtt a „Szent, éhes lelkem” kitételével folytatja a vallásos képzetekhez fűzött önstilizációt, illetve a szegénység meg az üdvösség közé tett egyenlőségjel naiv elképzelését. A Kiáltunk Istenhez (1923. december) mintha álmából akarná fölébreszteni a szenvedőkre nem figyelő Istent. A Lázadó szentek (1924) bibliai alakok nevében lázadozik: Keresztelő János, Ábrahám, Lót, Szent Péter és – megnevezetlenül – a betegeket meggyógyító, halottat feltámasztó Jézus példáit értelmezi át. Jézus szerepét igencsak eredetien fogja föl azzal, hogy szó szerint veszi az emberiség bűneinek magára vállalását: „Csak bennem legyen gonoszság helyettük. / Engem büntess meg tűzön helyettük.” A későbbi bűntudatversek teljesebb értelmezésében ezt az idézetet érdemes lesz számon tartanunk. Az életműve mottójául választott „Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni” kezdetű népdal szellemében hangzik e két sor. Azt, hogy Jézus magára veszi az emberek bűneit, abszurdan következetes logikája Jézus önkéntes elkárhozásával toldja meg.

Az 1925 márciusában írt Tiszta szívvel a harmadnapja éhező fiatalember dühével – és kihívó harsányságával – kiáltja ki dicsekedve istentagadását, hazán- és törvényenkívüliségét: „se istenem, se hazám”, és: „tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök”. Okkal lett ez egyik legismertebb korai verse, részben a benne feszülő energia révén, amelyre idősebb pályatársak is felkapták fejüket (gondolom, a szabadelvűség naiv-szélsőséges hitvallását tulajdonítva a szegénylegény-dalnak), részben pedig a költő sorsát meghatározó botrány miatt, amelynek hatására az elsőéves hallgató kénytelen volt elhagyni a szegedi egyetemet. E kudarcát mindig a megvertség és kirekesztettség érzését okozó, legfőbb tényezők közt tartotta számon.

Ezzel szemben alig egy hónappal később keletkezett két verse, amelynek már a címe jelzi az istenességet: a kedveskedőn gyermeki hangú Isten („Hogyha golyóznak a gyerekek”) és a hasonló hangvételű, de még vallomásosabb, imádságosabb Istenem („Dolgaim elől rejtegetlek, / Istenem, én nagyon szeretlek”). Ezeket még egy Isten című vers követi 1925 májusából („Én az Istenem úgy szeretem…”), sőt az év őszén egy harmadik, hasonló című is föltűnik, „Láttam Uram, a hegyeidet…” kezdettel.12 Azután jó időre eltűnik ez a motívum.

Fölvethető a kérdés, hogy vajon nem olyasféle jóvátételi szándék vezette-e tollát ezek megírásakor, mint amikor évekkel később a Babits elleni támadásait próbálta enyhíteni az 1933-ra datálható [Magad emésztő…]-vel. Kétségtelen, hogy a Tiszta szívvel után pár hónapra keletkeztek ezek az istenes versei, s környezetükben nem találunk istentagadó darabot. Legkorábban csak az 1926. júniusból való, gazdagok ellen írt, [Mindig jótanácsot sziszegnek…] kezdetű versben bukkan föl némi vallásellenesség („S pénzzel – míg mennyégre tanítnak – / Minden szép lányt elkaparítnak”), de ez csak az álszentek ellen szól, akik visszaélnek Isten nevével.

Nem lehetetlen, hogy a húszéves költő az 1925 tavasza után írt istenes versek sorozatával is bizonyítani akarta, hogy Horger Antal igazságtalanul bélyegezte meg őt a Tiszta szívvel-ért. De ez nem lehetett kizárólagos indítéka. Horger nem fejtette ki vádjait, de nem az ateizmus háborította fel legjobban, hanem a „tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök”. (Nem vitás, a versnek ez a legkényesebb pontja.) Ha József Attila az ártatlanságát akarta volna bizonyítani, akkor nem az Istenem-mel, az Istennel és a hasonlókkal rótta volna le penitenciáját, hanem a bűnösségtől való elhatárolódásával. Amennyiben valamit bizonyítani szeretett volna ezekkel az Isten-versekkel Horger megbélyegzésével szemben, akkor főleg önmagát erősítette meg abban, hogy a vallásos érzés nem idegen tőle. Hiszen az ellene bűnjelként meglobogtatott Nincsen apám-versét megelőzően is jócskán írt imádságos hangú verseket.

„Tetten értem az én szívemben”

Az Isten-versek e jól körülhatárolható csoportjában – amellett, hogy az esztétikai kedvesség és bájosság minőségével egyedülállót alkotott velük az ifjú költő – két részlet érdemel külön figyelmet az Istenről való gondolkodás szempontjából. Az egyik az Isten („Hogyha golyóznak a gyerekek”) utolsó két szakasza:

Gondolatban tán nem is hittem.
De mikor egy nagy zsákot vittem
s ledobván, ráültem a zsákra,
a testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem –
tetten értem az én szívemben.

Fontos mozzanat a „Gondolatban tán nem is hittem”. Kettébontja a hitet: egy gondolati és egy érzelmi részre, és az érzelmet önmagában, az észérvek támasztéka nélkül is vállalja. Ha fentebb a Megfáradt emberről szólva azt mondhattuk, hogy a beszélő a testével érzi Istent, akkor ezekre a sorokra fokozottan érvényes a megállapítás. Érdekes módon itt is a fáradtsághoz kapcsolódik ez a naiv-misztikus érzékelés. A hit „érzelmi része” tehát fiziológiai élményhez is fűződik. De nem csak ahhoz. Figyelemre méltó a két záró sor finom kölcsönjátéka. A sokat emlegetett „dialektikus költő” ezúttal a saját szeretetélményében szerez bizonyságot arról, hogy Isten létezik, és ugyancsak szereti őt. A legfontosabb mozzanatnak tartom ezt a költő korai istenélményében. Vágyom rá, tehát van; szeretem, tehát szeret – ő maga a szeretet, melyben „engem” is részesít. A kétkedő vagy tagadó verseknek – főként a késeieknek – inkább ez az önellentmondásos logikája: szükségem van rá és hiányzik, tehát van; megvonja magát tőlem, tehát van; fáj, hogy nincs, s ezzel már megteremtettem, realizáltam. Nem csak a jelképes apaverset látom ebben. Magáról Istenről szól a vallomás, akkor is, ha a költő saját árva gyermeki igényeihez emberiesíti.

A másik versrészlet, amelyre rávilágítanék, az „Én az Istenem úgy szeretem” kezdetű, ugyancsak Isten című versből való: „Én az Istenem úgy szeretem, / Hogy a szívemet földbe vetem, / Megérik, akkor learatom, / Fölösét pedig másnak adom.”

Az 1924-ből származó Imádság megfáradtaknak az istenhit és a vallásos értelemben is mélyről jövő erkölcsiség vallomása, igen érett felfogásban. „Alkotni vagyunk, nem dicsérni” – kezdődik a mű, és itt is mintha az Úrral szembeszálló Lucifert idézné szabadon Madách Tragédiájából. Ám a folytatás az öntudatos hívő hangján szól, aki értelmével felnőtt hitéhez, és szabad akaratától vezérelve vall róla: „Gyerekeink sem azért vannak, / hogy tiszteljenek bennünket / S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.” S a vers zárása már éppen hogy ellentétes a Tiszta szívvel erkölcs elleni lázadásával: „Dícséreteddel keresünk új erőt / S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: / Szabadíts meg a gonosztól. / Akarom.”

Ugyancsak vallásos tartalmat tulajdoníthatunk A kutya című versnek (és más daraboknak is e környezetből). A költő a minden életben és minden teremtményében jelen levő Istent dicséri soraival: „Egyszer csak előbúvik / Nappali rejtekéből, / Belőlünk / Az az oly-igen éhes, / Lompos, lucskos kutya / És Istenhulladékot, / Istendarabkákat / Keresgél.” Naiv animizmust éppúgy láthatunk ebben, mint profán, de korántsem szentségtörő vallomást. Esetleg már a buddhizmus is megérintette, amely iránti érdeklődését idővel több költői képe is jelzi. A természet lényein, állatokon, fákon, gyomnövényeken, de még az élettelen rögökön, malterdarabokon, porszemeken, vizeken, szappanbuborékon, „a világ ág-bogán” fennakadt tárgyakon, az elhajított lábasokon is mindig eleven figyelemmel csüggött. Iménti versrészletében az Istennel való eggyé válásnak azt a rítusát viszi át az állatra, amelyben a hívő a szentostyát magához veszi (profánul mondva: „megeszi”), és így azonosul az isteni lénnyel. „Az isten testén való osztozás” motívuma majd az Egy költőre című kései versében bukkan elő (1937).

Kétségtelen, hogy a Tiszta szívvel előtti hónapokban más, Isten létével szemben tüntetően közönyös vagy szándékosan megbotránkoztató, „epatírozó” verset is írt. Az 1924-ből való Nekem mindegy… így kezdődik: „Nekem mindegy: van isten, vagy nincsen / S bizonyisten hinnék benne, / De még annyi szabadidőm sincsen.” Ironikus-önellentmondásos szójátékként hat itt a „bizonyisten” szólás elhelyezése. De ugyanitt tűnik föl az a krisztusi példákkal igazolt elv is, amely a hitet a szegények oldalára állítja a gazdagokkal szemben. „Mert a szegény itt az isten, / Világot-teremtő isten, / A gazdag csak angyal; / Sóhajtásunk ad rá szárnyat / S a vonagló teremtésben / Minek kell az angyal?”

Első két kötetében a szegénység okozta düh és méltatlanság gyakran elsöpri az Isten iránti alázatot, s a teremtés értelmének kétségbevonásáig ragadtatja. Avantgárd merészségű a Mindent hagyok című vers botránkoztató, szinte istenkáromló indítása: „Nagyon útálkozhatott az Isten, / Hogy ilyen csúnya planétát köpött”. (Ezt a két, nyilván fontosnak tartott sort szó szerint vette át az 1923 közepéről való El innen című verséből.) Öreg és koravén költők beszélnek így, a megkeseredett Vörösmarty, a második világháborúról tanúskodó Weöres Sándor vagy az ötvenes évek elején A teremtés kudarcát éneklő Kálnoky László. A Nekem mindegy… költője azonban még csupa rugalmasság, és hatalmas kedélybeli tartalékai vannak. A vers folytatása módosítja fekete próféciáját, önostorozással folytatódik, majd megbékélő fohásszal ér véget. Mintha tobzódva próbálná végig az Istenhez való érzelmi viszony egész lehetséges skáláját, a legmélyebb töredelemtől a dacoláson át a legcifrább káromlásig.

Rendkívül gazdag ez az érzelmi színkép, de néhány verset kivéve túlzás volna a hívő, kételkedő és megalázkodó lélek különösebb „mélységeit” keresni benne. Ám az is hiba volna, ha nem úgy tekintenénk ezekre a nagyon fiatal kori megnyilvánulásokra, mint az utolsó két-három év istenes és bűntudatos verseinek előzményeire. Az istenélmény – akár hit, akár tagadás – már ekkor is intenzív, szükséglet vagy hiányérzet. A hit és a hitetlenség, a tisztaság és a bűnösség szeszélyes, szervetlen és eklektikus kavargásából bonyolult érzelmi képződmény alakult ki, olyan képletet adva az emberi lélekről, amely egyidejűleg tartalmaz egymással ellentétes, sőt egymást kizáró minőségeket.

Valachi Anna megjelenítő képet ad már idézett tanulmányában arról, hogy milyen életrajzi és fejlődéslélektani okai lehettek a korai és a kései József Attila-versekben oly gyakran fölbukkanó vallásos képzeteknek. Lelki motivációit elsősorban az „univerzális apa-anyahiányban” fedezi föl, de a gyermek mindennapjaiból is igen érdekes adalékokra hívja fel a figyelmet. Édesanyjától kiskorától fogva gyakran hallhatta, amint a gyermekeivel magára hagyott asszony azért imádkozott, hogy férje hazatérjen. Isten szólongatásának motívuma csakugyan innen – vagy innen is – eredhet.13

Érzelmi szerepek

A kezdeti hitproblémák kitűnő alkalmat kínáltak a költőnek jelentős érzelmi szerepek kipróbálására, amelyeket a további esztendőkben – a bécsi, párizsi „vándorévekkel” kezdődően – emberi, társadalmi, szerelmi és filozófiai tartalmak szorítanak ki, egészen az utolsó évekig, amikor majd elemi erejű istenes verseket ír. Az érzelmi formák a költőiség szempontjából fontosak: a későbbi esztéta József Attila az érzelmet nem tartalomnak, hanem formának nevezi. És igen jellemző, amit egyik levelében írt Jolán nővérének Bécsből, időrendben a harmadik, szabad formában írt Isten-verssel („Láttad, Uram…”) kapcsolatban: „(…) nem hiszem, hogy valaha ember ilyen szépen és ennyire ki tudta volna mondani Istent; Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban: szegény Adynak ehhez képest a leggyönyörűbb vergődő fohásza is csak szándék, csak szándéka a kimondásnak, mikroszkóp alatt felboncolt csíra a Mindenség életéhez képest. Mert itt, ebben a versben az egész mindenséget megfogtam és fölemeltem, mint egy almát.” Ebből még az is vitatható, hogy a négy, 1925-ből származó Isten, illetve Istenem című vers közül ez, a negyedik-e a legsikerültebb. (Van ezeknek a költeményeknek egy Isten cím alatt közös ciklusba rendezett változatuk is.) Úgy tetszik, az ifjú költő a frissen megírt vers iránti elfogultságból rótta le levelében ezeket a bizalmas sorokat. Fontos, hogy miként látja saját versét: „szépen kimondani Istent”: művészi feladat, amelyet sikeresen teljesített.

Az életrajzi körülmények most sem érdektelenek. A gyerek felszínes módján sokféle tapasztalatot szerzett a vallásos magatartásról. Anyja és nővére református volt, ő fiúként apja görögkeleti vallását örökölte. Fogalmat szerezhetett a református istentiszteleteken a puritán viselkedésről, a görögkeleti szentmiséken pedig az alázatosan térdelőkről. Öcsödön, majd Makón is benyomásai lehettek a különböző vallásokról, és nevelőapja révén valamelyes fogalmat a zsidó vallásról is alkothatott. Ezekhez járultak még egy vajákos szállásadónő „telepatikus” hókuszpókuszai, amelyekkel az elszakadt párokat igyekezett visszabűvölni egymáshoz. Ez ugyancsak megragadhatta József Attila gyermeki képzeletét, különösen, amikor édesanyja az apa visszabűvölését remélte a javasasszonytól. Része lehetett ennek az emléknek a költő szerelmes bájolóiban, például az Áldalak búval, vigalommal (1927) ilyen soraiban: „Topogásod muzsikás romlás…” Ráolvasásokkal, regöléssel persze falun is jócskán találkozhatott, melyeket a húszas évek közepétől a népköltészet módszeres tanulmányozásával egészített ki.

Nem csupán a képzelet művéről van szó ezekben a sokszor nagy esztétikai értékű korai versekben. Valóságos mágiát űz József Attila – személyességével, képi és zenei megjelenítő eszközeivel láthatóvá teszi a nem láthatót, létezővé varázsolja a nem létezőt. Isten a hiányzó és vágyaiban élő, gondoskodó apa megszemélyesítése, ez kétségtelen.12 Keresztény környezetében az apa- és az istenfogalom már a szavakban egybejátszott: az Isten „Atya”, a szülőapa pedig „gondját viseli gyermekének” – s ez visszaszáll Istenre, amikor „isteni gondviselést” emlegetnek. Isten tehát mindenképpen az ugyancsak nem látható, ám biztosan létező apa képzetéhez kapcsolódott benne, s így hihetőbbé is vált, mint ha csak a templomban vagy az esti imádságokban hallott volna róla.

Nagy kérdés azonban, hogy elegendő-e, ha csupán azt a tanulságot vonjuk le ebből, hogy Isten = József Áron vagy egy másik férfi, aki nevelőként vagy jóakaratú és tekintélyes felnőttként, „patrónusként” átveszi az eltűnt apa szerepét. Csak újabban teszik föl a kérdést, hogy mindez nem segítette-e hozzá József Attilát ahhoz, hogy a szó eleinte inkább vallásos, később egyre inkább filozófiai értelmében (de ekkor is a Németh Andor által előszeretettel idézett „világhiány” érzelmi indítékától vezettetve) is legyenek istenélményei. Legintenzívebb és legfontosabb istenélménye ugyanis nem egyéb, mint az istenhiány megélése. Ez úgy is felfogható, mint mindenféle hiányérzésének gyűjtőfogalma. Árvaságának, szerelmi kielégítetlenségének, szegénységének, társadalmi kivetettségének, a mozgalmi közösség elvesztésének, magányosságának, költői közönséghiányának és sikertelenségének.

Alig kellett igénybe vennie képzelőerejét, hogy maga elé idézze Istent, akinek segítségére rászorult egész, kurtára szabott életében. Nem „misztifikálta”, hanem a számára lehető legemberibb és legrokonszenvesebb módon jelenítette meg: segítőkész és gondoskodó munkás- vagy parasztemberként, aki felnőttes dolgokra tanítgatja őt, s egyúttal játszótárs is. Kései műveiben megelégedett a megnevezéssel, illetve az istenfogalomból alkotott jelképekkel: „istenem”, „formáló alak”, illetve „emberarcú”, akinek hiányát szólítja meg.

Forma és filozófia

Az istenes versek megítélése két szempontból lehetséges. Az egyik a költői formateremtésé, a másik a filozófiáé. Ezek kettéválasztása is gondot okoz: a forma szempontjából sem közömbös, hogy a vallásos érzés vagy az Istenről való elmélkedés kifejezése nem mindennapi érzelmek és gondolatok számára ad alkalmat a lírikusnak. Az imádságos, zsoltáros hang – amely a hagyományoknak megfelelően óhatatlanul aláfesti az istenes verset – emelkedettséget kölcsönöz a szövegnek. S a tárgy elvontsága, titokzatossága és eleve meglévő misztikuma – az, hogy a hívőnek nem annyira gondolatai és fogalmai, mint inkább élményei vannak Istenről – szintén kedvez a költőiségnek. A láthatatlan láthatóvá tétele, a bizonyíthatatlanról szerzett bizonyosság megragadása, s mindez pusztán szavakkal – ez igazi, költőnek való feladat, nemcsak a „naiv” költőnek, hanem a schilleri értelemben vett „szentimentálisnak” is. Annak tehát, akinek a hit gyötrő probléma, nem pedig készen kapott megoldás.

Ez azonban már filozófiai kérdés is. Önmagában teológiai kérdés volna, ám a költő számára sokkal inkább filozófiai probléma. A művész ihlete a vallásos élménnyel rokon jelenség, valamiképpen még József Attila racionális gondolkodásában is. A vallásos élmény elragadtatottsága, érzelmi telítettsége ősidőktől fogva testvér a költő ihletével. Így van ez még a 20. században is, mindazon istenes vagy „istenes” (kvázi-istenes) költőknél, akik növekvő kételyekkel tekintenek a Gondviselőre, mert nemcsak a tudomány érvei szólnak ellene – ugyanis a kereszténység történelmi szerepe alapján is meg szokták kérdőjelezni létezését. Sokszor fölmerült már, hogy ha volna Isten, akkor nem engedné meg, hogy olyan szörnyű dolgok történjenek, mint amilyeneket el kell szenvednie az emberiségnek, egy-egy népnek, nemzetnek, vallási vagy „faji” közösségnek. A 20. század közepén Pilinszky János példája azt mutatja, hogy az istenhit elvesztése nélkül is el lehet jutni arra az álláspontra, hogy gondviselés nincsen – Isten az égig csapó bűnök miatt tagadta meg az emberiségtől. Istenhez, az üdvösséghez, az „égi vályúkhoz” csakis a mélyvilági kínokon, testi-lelki megaláztatásokon keresztül lehet eljutni, s ehhez egyedül Jézus példája nyújthat segítséget. Ezek a szenvedések nem azonosíthatók azokkal a véres és kegyetlen önkéntes „próbatételekkel”, amelyeknek főleg az önostorozó középkori vezeklők vetették alá magukat az üdvözülés reményében. E gyötrelmek a modern időkben elemi csapások módján zúdulnak a magányos emberek tömegére, akkor is, ha a megrázkódtatásokat nem a természet okozza, hanem az emberi társadalom gonoszsága, közönye és ostobasága. A szenvedés nagy ihlető, nemcsak a költészetben, hanem a filozófiában is, Kierkegaard, Pascal, illetve Augustinus óta. A magyar költészet két lángelméje, József Attila és Pilinszky János hasonló következtetésekre jutott, mint a 20. század közepe táján kibontakozó létbölcselet, az egzisztencializmus. Ők ketten szinte egymással ellentétes világnézeti tájakról indultak, de találkoztak a szenvedésben. A társadalmi elidegenedésnek vagy – mondhatjuk így is – a számkivetettségnek más-más változata tette őket végzetesen magányossá, de hasonlóan élték meg a reményvesztettséget és az elhagyatottságot. Az emberi állapotról vonták le a tanulságot személyes tapasztalataikból. Sokszor hallottuk már, hogy nem Bachból vagy Beethovenből érthetjük meg Bartókot, hanem Bartók segít megérteni Bachot, Beethovent. Úgy vélem, Pilinszky is, a meglehetős világnézeti eltérések ellenére, segít megérteni József Attilát. A létérzékelésben a vallásos Pilinszky az életérzése révén, mondhatni, közös talajra jutott a kései József Attilával, aki a marxizmus világnézeti tájairól kiindulva jutott el a „senkiföldjére”, saját szavával a „homokos, vizes síkra”. Oda, ahol az emberiség képviselője, Jézus elvesztette kapcsolatát az Atyjával.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.