Archívum

1956 – Restaurált múlt

Szigethy Gábor
2004. december

Szent Márk megszabadítja a rabszolgát – Tintoretto festményét 1960 tavaszán, iskolai tankönyvemben, fekete-fehér reprodukción ismertem meg és csodáltam, de amikor 1965 őszén Velencében beléptem az Accademia Képtárba, és váratlanul szembetaláltam magam az eredeti alkotással, a csodálkozástól és megdöbbenéstől tátva maradt a szám. Az evangélistán és a rabszolgán rikító almapiros, harsogó fűzöld és égő citromsárga lepel, mögöttük operett-világoskék az ég: az egész festmény tarkán, színesen világít. Olasz ismerősöm buzgón, lelkesen magyarázza: japán restaurátorok nemrég tisztították meg a képet az évszázadok során rárakódott szennyeződéstől, portól, piszoktól. Most megint úgy ragyognak a színei, mint amikor Tintoretto megfestette – mosolyog rám büszke velencei öntudattal az idős hölgy.

Másik Tintoretto-mű a teremben: Égi és földi szerelem. Mélykék ég, méregzöld és rozsdavörös leplek, óarany alkony.

Nemsokára ezt a festményt is restaurálni fogják, megtisztítják a rárakódott rétegektől, a sok évszázados patinától – mélázom magamban –, és az óaranyból citromsárga lesz, a méregzöldből fűzöld, a rozsdavörösből almapiros. Talán olyan, mint négyszáz évvel ezelőtt volt.

Talán.

Riaszt a restaurált kép harsány, színes ragyogása. Boldogan pihen meg a tekintetem, mereng a lelkem az óarany és rozsdavörös és méregzöld évszázadokon.

Vajon melyik az igazi múlt? Az óarany és rozsdavörös vagy a citromsárga és fűzöld?

Lassan fél évszázada őrizgetek egy régi tízfillérest. 1956. november 6-án reggel – az előző esti véres ütközet után – kimerészkedtem az utcára, borzongva lépdeltem a holttestekkel, roncsokkal, törmelékkel borított Bartók Béla úton, és a Szabadság (korábban Simplon, később Bartók) mozi előtt fölszedtem a földről egy pénzdarabot. A sáros, piszkos, véres tízfillérest zsebre vágtam, otthon valahová letettem, megfeledkeztem róla. Januárban kezdtünk újra iskolába járni, és osztálytársam, Held Frici, aki a Szabadság mozi házában lakott, mesélt valamit arról, hogy a házuk előtt az oroszok lelőttek néhány civil, fegyvertelen férfit. Akkor a tízfillérest parányi szelencébe raktam, fiók mélyébe rejtettem, ott lapult évekig háborítatlanul.

Később, ha néha kezembe került a kis szelence, mindig eszembe jutott, ahogy november 4-én hajnalban felriadok a falakat remegtető váratlan ágyúdörejre; ahogy november 5-én este, amikor a Móricz Zsigmond körtért védő forradalmárok ellen megindult a szovjet támadás, néhány hirtelen felkapott valamivel a kezünkben rémülten lerohanunk az óvóhelyre; ahogy november 6-án reggel nagyanyám tudta és engedélye nélkül kilopakodom az utcára, és megpillantva a járdán heverő sáros, piszkos, véres tízfillérest, hirtelen lehajolok érte, és zsebre vágom. Barátom történetére nem emlékeztem, azt elmosta bennem az idő. Aztán megjelentek 2003 őszén a Magyar Nemzetben a körtéri csatára emlékező írások, és ketten is elmesélték a régi történetet: szovjet katonák azzal az álnok, megtévesztő hazugsággal, hogy lángol a mozi, és oltani, menteni kell, az óvóhelyről néhány férfit az utcára csaltak, és – föltehetőleg bosszúból társaik haláláért – szó nélkül lemészárolták őket.

Úgy emlékszem, amikor 1956. november 6-án reggel zsebre vágtam, sáros, piszkos és véres volt a tízfilléres. Ahogy találtam, úgy tettem a szelencébe. Ha a megfeketedett, régi érmét ma kézbe veszem, történetéhez az is hozzátartozik, hogy talán egy ártatlanul meggyilkolt magyar férfi vére sötétlik rajta.

Talán.

De ha lesikálnám ezt a régi érmét, és fényesen ragyogna, mint hajdan a pénzverdéből kikerült új tízfilléresek, eltűnne az életemből ötven megélt, megszenvedett, vállalt múlttá érett esztendő.

Numizmatikai értéke, gondolom, csekély e régi pénznek. A rátapadt sár, piszok, vér és a bennem élő történet – ez a múlt. Ha lesikálnám róla a patinát, ez az érme csak érdektelen, valódi tartalmától  megfosztott, jellegtelen múltdarab lenne.

Egy fiatal mérnök, Kinczler Gyula 1956 októberében fáradhatatlanul rótta a budapesti utcákat, és kattogtatta fényképezőgépét. Fényképezte a forradalom eseményeit. Boldogan csillogó szemek, lelkesen vonuló tömeg, kilőtt orosz tank, oldalán felirat: ruszkik haza!, házak sortüzek roncsolta homlokzata, nők, férfiak, elszánt tekintetű fegyveresek, egy tank tetején érdeklődve nézelődő, szőke kisfiú, a tank körül kíváncsi, bámészkodó emberek: percnyi csend, váratlan fegyverszünet, átmeneti béke a szabadságharcban.

Úgy emlékszem, valamikor 1957 tavaszán jelent meg az újságokban a felhívásnak álcázott felszólítás: az októberben és novemberben készült fényképfelvételeket, akkor megjelent újságokat, akinek birtokában van ilyen, archiválás céljából szolgáltassa be. Voltak sokan, akik megtették. A beszolgáltatott fotókat (legyünk jóhiszeműek: mielőtt archiválták) a belügyi szervek gondosan átvizsgálták, a fényképeken látható személyeket azonosították – és felelősségre vonták, letartóztatták, nem egyet közülük évekre börtönbe zártak.

Szekrényem mélyén harminchárom évig őriztem az 1956. október 23-a és november 4-e között vásárolt újságjaimat. Hiteles, valódi múltdarabok. Mostanában itt-ott kiállítom a régi, megsárgult hírlapokat. 2004 őszén Sárospatakon, a református templom galériáján: „Lássátok és olvassátok!”

Kinczler Gyula 1956 decemberében előhívta felvételeit, a negatívokat nem szolgáltatta be: a gondosan csomagolt, megóvott történeti dokumentumokat egy szekrény aljára szegezte. Majd fél évszázadig ott aludták téli álmukat a forradalom és szabadságharc boldog, drámai és véres pillanatait megörökítő fekete-fehér fényfestmények. Fél évszázadig, mert Kinczler Gyula 1990-ben sem érezte úgy, hogy eljött az ideje e patinás kordokumentumok közzétételének. Magyarországon élt, 1956 után. Tudta: a kommunisták – ha tehetik, ha engedjük – mindig, mindenért, mindenkin bosszút állnak. És ő senkinek nem akart ártani.

De amikor elkezdődött a múlt, a megélt, a valódi múlt bolsevik megtisztítása, átfestése, eltüntetése, és „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”, és mert csak a néven nevezett, bűnbánó gyilkosoknak lehet megbocsátani, a báránybőrbe bújt farkasoknak soha, Kinczler Gyula elővette a régi negatívokat, és a múlt hiteles képeit közszemlére bocsátotta 2004 októberében a budapesti Evangélikus Múzeum parányi kiállítótermében.

Ecce homo.

Íme, a múlt. Íme a gyilkosok, íme az áldozatok.

A múlt, ahogy megtörtént.

A múlt, amelyet becstelenség álságosan megtisztítani, cinikusan átfesteni, tudatosan eltüntetni.

(Mostanában sok régi, új életre támadt, fényesre sikált tízfilléressel találkozunk. Csillogó elszántsággal, fénylő magabiztossággal, ragyogó öntudattal ülnek az íróasztalok mögött, hangadók a közéletben, szájjártatók a parlamentben. Sokan ezüst Kossuth-ötforintosnak, Napóleon-aranynak, ezüst egydollárosnak képzelik magukat, pedig csupán értéktelen, semmire sem jó tízfilléresek; igaz: jó időben és jó helyen levakarták magukról a negyven év során hozzájuk tapadt, rájuk ragadt, őket jellemző sarat, piszkot, vért.)


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.