Archívum

Szemere Bertalan hazatérései

Albert Gábor
2004. november

„A mi Bertink holnap indul feléd… Fogadd öcsédet kegyesen, ez egy szeretetre méltó, s jól készült, s elveket kereső ifjú, ki nekem szeretetemet s bizodalmamat nagymértékben bírja. Ő a nyelv grammatikáját tanulta, s tiszta, kellemes prózát ír, s van benne elég talentum, hogy literátorink közt egyszer akkor díszben tűnjön fel; de az én kinézéseim nem annyira azok, hogy ő literátor legyen, mint azok, hogy hivatalbeli. Ez a gyermek, ha minden meg nem csal, a polgári pályán nem utolsó jelenet lesz; s országunk mostani helyzetében én inkább óhajtom, hogy a megyéken s országgyűléseinken előítéletlen, szabadelmű, merész lelkű, s nem ingó férfiak támadjanak, mint jó drámaírók. E népnek gyorsan jövő segédre van szüksége, hogy saját érdekei felől felvilágosíttassék. E hitben szoktam az ifjúság lelkesebbjét magam körébe vonni, s előttök a nemzet jelen s jövő állapota felett a leplet olykor-olykor széjjelvonni, hogy tekinteteik a kellő pontra függesztessenek. E vala oka, hogy Bertivel gyakran órákig értekezém, s szeretem remélni, hogy termékeny kebellel fogadá intéseimet. Isten adjon e nemzetnek szebb jövendőt!”1

Kölcsey Ferenc írta ezeket a sorokat 1834. szeptember 7-én barátjának, Szemere Pálnak az akkor huszonkét éves ifjú Szemere Bertalanról, a későbbi miniszterről és miniszterelnökről. A pálya ismeretében prófétainak kell tekintenünk Kölcsey szavait. Szemere Bertalan életét – s most elsősorban nem a külső eseményekre, hanem a lélek belső életére gondolok – ez a kettősség jellemezte, ennek a kettős pályának a vonzásában és taszításában élt, tevékenykedett és alkotott. A „hivatalbeli” ember, a megyékben, az országgyűlésben, majd a minisztériumban tevékenykedő „szabadelmű és merész lelkű” politikus árnyékot vetett, sőt sokan és sokszor úgy ítélték meg, hogy megölte a nagy reményű, sokra hivatott literátort, a szépíró Szemere Bertalant. Életrajzának vázlatos áttekintése is ezt látszik bizonyítani.

Szemere Bertalan 1812. augusztus 27-én Vattán, Borsod megyében született, abból a nemesi családból, amely őseit Huba vezérig vezeti vissza. A család tagjai – ahogy Csengery Antal írja – „mind a reformált egyházhoz tartoznak a reformatió óta. Huba s Nagy Lajos király alatt egy másik, aki tárnok volt – azóta egy sem viselt királyi nagy hivatalt; mindig a nemzeti párttal tartottak, mely mindig vesztett.”2 Részben ezzel magyarázható a Szemere család szegénysége is. A család szerény anyagi lehetőségei jelentős befolyással voltak Szemere Bertalan testi és lelki fejlődésére. Kitérőnek látszik, de életének, életvitelének megértéséhez közelebb kerülünk, ha hosszabban idézünk a személyes ismerős, a kortárs Csengery Antal jellemrajzából.

„Mérsékletesen, sőt nélkülözve élvén, teste edzett lőn, erős és mindenhez megszokott. Volt eset, már 18 éves korában, hogy alig mehetett ki ruhahiány miatt, hogy alig ehetett eleget éhség ellen. Négy évig (1829–1832) nem volt téli felöltője, s egy kis kaputban ült 3 óráig a hideg hallgatóteremben. A költők verseit, a szótárakat, a stúdiumokat a jeges szántóföldeken vagy a szénás padokon tanulta, bele búva a szénába. »És mégis – mondá gyakorta – mi boldog napjaim voltak ezek!« A szokás második természetévé vált. Mikor módjában lett jobban élni, akkor sem tette. Ritkán ivott bort, szeszes italt, nem dohányzott, nem kávézott. Maradt többnyire a kenyér és gyümölcs mellett. Midőn utazott Európában, s mint felsőmagyarországi biztos is, hetenként kétszer-háromszor nem ebédelt; nem evett főttet. Jól esett neki, testét és lelkét is emelte a böjt. Mint országgyűlési követnek reggelije és estebédje gyümölcs volt az árusnál, kenyér nélkül; néha aludt-tej. Ebédje alig került 30–40 krba. Így bírta meg a sok éjjelezést, mert 16 éves korától kezdve mindig fenndolgozott éjjeli 1–3 óráig. Így élt miniszter korában is. Egész ruházata két atillából állott, s egy frakkot kellett csináltatnia, hogy a nádori ebédre mehessen. »És én kétlem – írta egyik levelében –, hogy aki fényűzéshez szokott ruhában vagy ételben, az népember, az republikánus lehessen szívében és erkölcseiben. Ha gazdag lettem volna, azon neme szédíthetett volna meg a fényűzésnek, mely művészileg szép, jeles és ragyogó.«

Lelkileg is lényeges hatása volt a szegénység terhes nyomásának Szemere Bertalan életére, jellemére. Az a viszálkodás, melyet a családban a szegénység mindig előidéz, ahol a név úri volna, s az apa bőköltő, az anya fösvény, – ismeretlenné tette előtte a családi életöröm bájait. Mindig röpkedve sietett haza, s mindig bút, bánatot talált, az apai ház küszöbére lépvén. Eleinte csak a szükség gyötörte, a hiány; utóbb az összehasonlítás, mint tanulót. Mások, ékesen öltözve, jól élve; nála mindenben hiány. Szüleinek négy kiéhezett lova alig bírta őt lépve elvinni Patakra; elbútt a szekérben, mikor a tehetős tanulók mellette elnyargaltak.

Két hatása volt ennek Bertalanra.

Mivel ismerte a családi életben a szükség rettenetességeit, soha semmit sem kért szüleitől. Amit adtak, abból is mindig maradt. Sőt alig került ki iskoláiból, s a szülei házat és testvéreit ő tartotta fenn. S nem viszonozhatván tanuló-, később ifjútársainak szívességét, nem igen fogadott el másoktól valamit.

A szegénység érzete, járulván hozzá némi büszkeségé, igen sokat tett rá, hogy az élénk, eleven, vidám lelkű Bertalan, kiben minden elem megvolt pajkos, kihágó, csínytevő, sőt kalandor lenni, egészen magába vonult s komoly tanulmányokra adta magát.”3

Sárospatak – Miskolc – Késmárk: gimnáziumi tanulmányainak állomásai. Mindenütt tevékeny szerepet vállal a diákegyesületek munkájában. A közélet és az irodalom még elválaszthatatlan. A Páncélország elnevezésű egyesület egyértelműen a megyei politizálásra készíti fel a benne részt vevőket, ugyanakkor a Mulattató Kis Könyvecske című gyűjteményben versek jelennek meg tőle. Tanulmányai befejezéseként Palóczy László Borsod vármegyei főszolgabíró mellé áll be jurátusnak, s az ő révén kerül kapcsolatba a pozsonyi diéta liberális ellenzékével. Itteni szereplését szinte pályaválasztásnak is lehet tekinteni, s ebben a választásban igen nagy szerepe volt Kölcsey Ferencnek. Estéinek egy részét nála töltötte, s Szemere Bertalan „termékeny kebellel fogadta” a költőből időlegesen politikussá lett Kölcsey intelmeit.

A magyar politikai élet legfontosabb színhelyeit, a megye és az országgyűlés világát ekkor fedezi fel, és ekkor ismeri meg az Országgyűlési Tudósítások nála tíz esztendővel idősebb szerkesztőjét, Kossuth Lajost. 1833-ban a Királyi Táblán ügyvédi vizsgálatot tesz, s Borsodban hamarosan megválasztják tiszteletbeli aljegyzőnek. Szemere viszont a sikerek ellenére is szűkösnek érzi ezt a világot. Kapóra jön az ismert költő, Szemere Miklós ajánlata, aki külföldi utazásra invitálja. A közös utazás azonban zátonyra fut, csak Bécsig jutnak el, Szemere Miklós ugyanis meggondolja magát, s utazás helyett megházasodik. Szemere Bertalan nem adja fel, némi akadékoskodás után megkapja útlevelét, s nagybátyja anyagi támogatásával tizenhét hónapos külföldi útra indul.

Útirajza, az Utazás külföldön „egyik tankönyve lett a fiatal Magyarországnak több korkérdés körül”, írja Csengery Antal. Majd így foglalja össze a könyv megjelenésének kálváriáját: „1839-ben végezte be útinaplóját, mely az utazáskedvet ébreszteni oly igen segített. De mikor már csaknem egészen ki volt nyomva a mű, elkoboztatott. Így hevert hat–nyolc hónapig. Kézről kézre került a magas kormányférfiak közt, Bécsben a kancellár, Majláth kezén is megfordult. Budán Mérey olvasta által, s magához hívatván szerzőt, nagy magasztalással Tacitushoz hasonlította. Dicsérték a művet, de akadályozták megjelenését. Végtére is a jeles Dessewffy Aurél közbejárásának köszönhette a szerző, hogy az 1840-diki országgyűlés végén, midőn a sajtó is szabadabb lett, negyvenöt törlés helyett tizenöttel megjelenhetett. Kilenc hónap alatt 1250 példány kelt el a kétkötetes műből.”4

Az Utazás külföldön széles körben ismertté teszi nevét, s az Akadémia XI. közgyűlése 1840. szeptember 5-én levelező tagjává választja. Az útinapló azonban nemcsak politikusi és szépírói hírnevét alapozza meg, de maga az utazás, az akkor szerzett tapasztalatok összessége további életének soha nem devalválódó aranytartaléka lesz.

A sikert nyilván fokozta a kiadás körüli hercehurca, a cenzúra okvetetlenkedése, s a közvélemény a könyvben inkább a politikai tettet, mint az ettől elválaszthatatlan művészi teljesítményt értette és méltányolta. Egyébként is, a politika uralja a korszakot, s Szemere sem garasoskodik, győzi erővel, s mindig ott találjuk, ahol a hazáért, a haladásért kell és lehet tenni valamit. Az ellenzék legismertebb politikusai közé tartozik, s népszerűségét jelzi, hogy Borsod megye küldöttét nemcsak Miskolcon, hanem 1845-ben Pesten is, a kor szokása szerint, fáklyás menettel tisztelik meg. Ennél talán még többet jelent, hogy az országgyűlésre készülő ellenzék programjának kidolgozásánál is ott találjuk Deák Ferenc, Eötvös József, Pulszky Ferenc és Teleki László társaságában. Munkájában a biztos családi háttér is segíti. 1846-ban házasságot köt Jurkovich Lipoldával – kit naplójában Dinának nevez –, Jurkovich Mátyás udvari ügyvivő leányával. A következő évben, 1847. január 25-én pedig megszületik első gyermekük, Mária.

Szemere puritán és demokrata. Nyíltan vállalja véleményeit, például azt, hogy ellenérzéssel figyeli az arisztokrata politikusokat, egyáltalán, az arisztokráciát. „Szemere minden gyűlöletét kifejti a mágnások ellen” – jegyzi fel Széchenyi István 1844-es naplójában.5  Később is szeret keményen, aforisztikus tömörséggel fogalmazni, s ha elvekről van szó, nem törődik mások érzékenységével.

*

A szabadságharc lázas másfél éve alatt a miniszter, a teljhatalmú kormánybiztos, a miniszterelnök mellett az író Szemere nem jut szóhoz. Az ő esetében teljes igazsága van a latin közmondásnak: Inter arma silent Musae. Ebben az időszakban még a számára oly fontos, diákkora óta rendszeresen vezetett naplóját sem veszi elő.

A politika felé Kölcsey terelte, a naplóírásra a kor másik óriása, Kazinczy Ferenc vette rá. Szemere ugyanis Sárospatakon együtt tanult az egyik Kazinczy fiúval, Emillel, s az ő révén ismerte meg a széphalmi mestert. Kazinczy a reménybeli literátort naplóírásra buzdítja, s a tizennyolc éves fiatalember megfogadja a mester tanácsát. 1830 és 1848 között tizenhárom vaskos kötetben számolt be mindennapjairól, terveiről, reményeiről és csalódásairól. Útirajzait, az emigrációs éveket megörökítő naplóit olvasva némi fogalmat alkothatunk magunknak, hogy a korai, tehát az 1830 és 1848 közt keletkezett naplók megsemmisülésével a történettudomány milyen eredeti forrásanyagot, a művelődéstörténet milyen egyedülállóan gazdag dokumentumot veszített, s a magyar irodalom milyen, terjedelmében is impozáns, naplóban megfogalmazott fejlődésregénnyel lett szegényebb.

Mikor 1856-ban felesége, Dina meghozza a szomorú hírt, hogy 1848-ig vezetett naplói megsemmisültek, nekikeseredve sóhajt fel: „Mindenben, de mindenben üldöz a sors, nagyban, mint kicsiben. Még az ilyen apró emlékeket sem hagyja meg. Mások irata, egyes lapok, századokon át fennmaradnak, íme az én köteteim rokonaim kezében elhamvadnak.”6  Naplóját ugyanis Hosszufalusy Ferdiék elásták, s a nedvességtől a kötetek elrohadtak.

Az elpusztult naplót úgy siratja el, mintha önmaga fölött tartana gyászbeszédet.

Szemere Bertalan 1849. augusztus 24-én, miután a történelmi Magyarországot jelképező koronát elrejti, azzal a tudattal lépi át Ó-Orsovánál a magyar határt, hogy múltját, múltjának írásos dokumentumát, énjének ezt a szavakba öltöztetett lényegét biztos helyen hagyta: rokoni kezek őrzik. S mikor száműzetésében újra tollat ragad, hite szerint ezt a naplót folytatja, az abban kirajzolódó önarcképét egészíti ki, teszi gazdagabbá és hitelesebbé.

Első száműzetésének kezdetén a hazáját vesztett miniszterelnök néhány nap híján harminchét esztendős. Otthon halálos ítélet vár rá, a török birodalom területén – Kossuthhoz és kíséretéhez hasonlóan – internálás. Ő a harmadik megoldást választja. Öt társával együtt csónakot bérel, s görögországi kitérő után 1849. október 30-án érkezik meg Párizsba. Itt éri utol a szörnyű hír az aradi kivégzésekről és a Haynau szervezte kegyetlen megtorlásról.

A száműzetés tizenöt esztendeje következik, melyről – leszámítva az utolsó másfél évet – hűségesen beszámol naplójában.

A Párizsban letelepedő Szemere családnak egyelőre nincsenek megélhetési gondjai, de a mindig tevékeny egykori miniszterelnök nehezen viseli el a kényszerű tétlenséget, az emigráció kisszerű torzsalkodásait. Kossuth diktátori igénye meg egyenesen sérti. A demokrata Szemere nemcsak az egykori kormányzó uralkodói magatartását tartja visszatetszőnek, de Kossuth külföldi segítségben bízó és arra alapozott politikáját is helyteleníti. Ezt a magatartást és politikát mélységesen elítélő véleményét, emigránstársaitól eltérően, nem rejti véka alá. Szerinte Kossuthot nem lehet és nem szabad a magyar szabadsággal azonosítani, s meg van győződve arról, hogy mikor cikkekben, röpiratokban Kossuthot támadja, lényegében a magyarság valódi érdekeit védi.

A megértés és a méltányosság a politika világában ismeretlen. Távol a politikától szükségesnek érzem és megkerülhetetlennek tartom legalább a méltányosság igényével néhány – olykor talán terjedelmes – dokumentum bemutatását, amelyek érthetővé teszik, magyarázzák Szemere Bertalan mind ez ideig szinte egyöntetűen kárhoztatott álláspontját. Erre annyival inkább szükség van, mert Szemere és Kossuth szembenállását ismertetve a szerzők némelykor még a tárgyilagosság látszatát sem igyekeznek fenntartani, ítéleteiket nemritkán szinte már kultikusnak mondható előítéletek axiómaként való felmutatásával hozzák meg.

A párizsi és a londoni emigrációs szervezetek belső harcairól Szemere naplója hűségesen tájékoztat. A kialakuló feszültségek azonban nem akadályozhatták meg, hogy Teleki László és Szemere Bertalan közösen dolgozzák ki 1851 februárjában például azt az emlékiratot, amelyben tiltakoztak az olyasféle Német Szövetség létrehozása ellen, amelyben a vezető szerepet Ausztria kapta volna, s melyben Magyarország mint annak egy tartománya vett volna részt.7  Az emigráción belüli feloldhatatlan ellentétet Kossuth hírhedt, Cincinnatiban kelt levele (1852. febr. 15.) váltotta ki.

Ebben a levélben, válaszként az emigrációs egyesületek azon törekvésére, hogy a „kormányzói” címet visszavevő Kossuth mellé állítsanak tanácsadókat, akik némileg ellenőrizték és befolyásolták volna tevékenységét, a kormányzó bejelentette diktátori igényeit. A nemeskéri Kiss Miklós ezredesnek küldött terjedelmes levélből idézek:

„…minden jelekből s barátaimnak mind ellenségeimnek összevágó jelentéseiből azt látom, hogy a népek irántami bizodalma nem csak nem csökkent sött gyarapodott hogy a népnek legnagyobb része bár érdemtelenül, bennem bizik, engem tekint vezérének, s tőllem várja a megszabadításának vezérletét, hasonló kötelességemnek ismerem minden tulszerénykedést s nyugalomvágyást félretéve ezen állást s annak minden következéseit s felelősségét elválalni amint el is vállalom.

Ez állásban pedig a siker nélkülözhetlen feltételének ismerem azt hogy munkásságomat semmi gátoló formákhoz ne kössem, tanátsra s közre munkálásra szükségem van, s tanátsát kikérendem annak kit arra alkalmasnak vélek, s közremunkálásával azoknak, kikben bizni okom leszen élni fogok de a tervek, az Organisatio az előkészületek csomóját a világon senkinek kezébe nem adom mert akár hibának, akár csalásnak, akár fetsegésnek, akár véletlennek hazánk vérét és szerencséjét kitennem nem szabad, kivált miután kevés magyar tud halgatni de igen sok szeret fontoskodni.

Ha tehát sorsunk hogy mindnyájan egyet nem érthetünk ha pártnak kell lenni ám legyen – én egy s pedig nagy pártnak fönöke vagyok, s magamat ilyennek tekintve kivánom hogy az csak a fentebbi elvek alapján történhetik s bizodalommal kell nem csak szivem de eszem iránt is viseltetniök engedelmeskedniök tenniök amire utasitom de nem kivánniok hogy a titkok kulcsát kezökbe tálaljam, én nem kérlelek senkit nem vadászok senkit, akinek ezen alap nem tetszik – ő lássa – ha nem lesz velem, aki nincs velem ellenem van – lássa; – de aki velem akar lenni tudja meg hogy csak ezen az alapon lehet máson nem.”8

A továbbiakban kifejti, hogy ami pénzt Amerikában gyűjtött, annak elosztásáról egyedül ő dönt, mert amit szerzett, azt nem az emigráció, hanem a maga nevében és befolyásával szerezte.

Teleki László megdöbbenéssel olvassa Kossuth levelét. „Semmire sem emlékszem – írja Vukovics Sebőnek 1852. április 17-én – mi ennél mélyebben hatott volna reám. Sokat tettem föl Kossuthról, de azt még sem, hogy ő nem csak egyes emberek, hanem egész Magyarország fölébe merje magát helyezni – hogy azt merje mondani én vagyok a haza, és azon pénzeket mellyeket ügyünk baráti magyar menekültek számára gyüjtöttek ugy tekintse mint a maga kizárólagos sajátját. Pedig ez sül ki a levelébül!

… Kossuth lerontására s porrá zuzására szerintem nem is kellene egyébb mint Cincinnatibol irt levelének közhirüvé tétele. De magam is azt hiszem ezzel várnunk kell. A Szemeréék–Kázmérék által követett politikát nem helyeslem. Mielőtt megtámadnók őt, kövessünk el az ő kijózanitására mindent mi hatalmunkban áll – Mert minden esetre hazánkra nézve kárral járand az ő porrá zuzása s a míg lehet – ugy é kedves barátom – ne kárositsuk meg magunk magunkat? Inkább silányuljon tönkre mint sem hogy tovább is diktátor maradjon s azon vészes képtelen pályát folytassa mellyet Kiutahiából kiszabadulása ólta megkezdett – de legjobb mégis ha őt, hibáinak őszinte taglalása által, más utra téríthetjük, és igy megtarthatjuk a hazának.

…Én olly aljasitónak olly erkölcstelennek olly becstelennek látom azon viszonyt mellyet Kossuth maga és az emigració közt föl akar állitni, miszerint nem képzelem hogy eszes szabadelvü független ember magát annak alája vethesse…

A föntebbiekben összpontosul a most szőnyegen levő emigrációnalis kérdések iránti nézetem. Melyekre nézve az Almásy Palié csak annyiban tér el, hogy ő helyit látná annak, hogy Kossuth ellen most mindjárt lépjünk föl, én pedig elébb megkisérlenék mindent az okoskodástól a fenyegetésig és csak akkor ha semmi sem sikerült, és kisül hogy Kossuth mindennek dacára ezentul is eddig bitorolt helyzetéhez ragaszkodik – mondom csak akkor helyeselném ha ellene, az ő lerontására lépnénk föl.”9

Kossuth ügyében Almásy Pál közvetlenül Szemerét is felkeresi levelével 1851. november elején:

„…Laci [azaz Teleki László] nem fog többé a triumfátornak meghajolni – hidd el, meg vagyok erről győződve, – gyűlöli Diktátori hajlamait. Hazánk vesztét nagy részben szerencsétlen politikájának, gyáva jellemének tulajdonítja… […] nem úgy van az mint otthon volt. Európa […] Kossuth Lajos tetteit, szavait másként ítélendi mint a hatalmas kormányzót a szegény debreceni országgyűlés. Európát nem lehet olyan könnyen bolonddá tenni, mint a debreceni oskolába szorított remegő táblabírákat. Sűllyedni fog, mint írod, de ha marha szerencséje ismét megmenti, ha ellenzékednek nem leszen más frigyese, én leszek az mindig és mindenkor. Gyenge frigyesed ajánlkozik, ez igaz: de legalább határozott.”10

És közben Kossuth természetesen nem hagy fel konspirációs tevékenységével, amely nemhogy kudarcba fulladna, hanem véres megtorlásokat provokál ki a hazában. Elég megemlítenem a szerencsétlen Piringer-Pataky esetet. A volt osztrák tisztet Kossuth azzal az utasítással küldte Hamburgba, hogy az ott állomásozó osztrák egységek magyar katonáit fellázítsa. Patakyt elfogták, s megtalálták nála Kossuth írásbeli utasítását s a konspirációban részt vevők több mint száz névből álló listáját.

A jegyzékben szereplőket azonnal letartóztatták, és a végső eredmény négy halálos ítélet, egy öngyilkosság és majd száz év súlyos sáncmunka.11

Kossuth a konspirációs szálak szövögetését, teljesen titokban, ezek után is folytatta. A titkok kulcsát nem adta ki kezéből. Telekinek tehát fogalma sem volt Kossuth katasztrofális tervezgetéseiről, mikor 1853. március 10-én nemeskéri Kiss Miklósnak címzett levelében a következőket írta:

„… Barátom attól félek hogy olly politika minő Lajcsié még szellemileg is sirba dönti a magyart.”12

*

Szemere Bertalan is így látja és így ítéli meg Kossuth politikai tevékenységét. Korántsem a féltékenység vagy a rivalizálás az ösztönzője, hanem a haza féltése, a magyar ügy védelme. A felismert igazság kimondásának kényszere nem hagyja nyugodni. Nem tudja elfogadni Teleki László érvelését, hogy Kossuth „igen hamar fogja magát lejárni”.13  Naplójában többször is visszatér erre, s az 1852. januári bejegyzésben az egész akkori magyar emigrációt mérlegre helyezi.

„A magyar emigratió – írja – valami silány dolog. Iránta a magyar nemzet épp oly nagy illusióban él, mint maga az emigratió sokat képzel önmagáról. Otthon azt hiszik, mi visszük haza a szabadságot, azt hiszik, mi itt éjjel nappal dolgozunk az óriás művön; az emigratió többsége a maga részéről szinte azt hiszi, nélkülünk nincs mentsége a magyar nemzetnek. Mintha valaha valamely emigratió az elnyomott hazát megszabadította volna!”14

A mérleg egyik serpenyőjében az illúzió, a másikban a realitás, az egyik apostola Kossuth, a másikat titokban többen, de nyíltan egyedül Szemere vállalja és képviseli. A Szemere–Kossuth-ellentétnek ez a kulcsmondata: Mintha valaha valamely emigratió az elnyomott hazát megszabadította volna! Kossuth haláláig hitt ebben a magára osztott szerepben, és ez a hit, ez az illúzió volt igazi ereje, ez védte haláláig, sőt azon is túl. Ez az illúzió mumifikálta a kossuthi „eszmét”, mondhatnám, napjainkig. Szemere botorságnak tartotta, és károsnak ítélte, s meg volt győződve arról, hogy a kossuthi illúziók ellenében „itt van az idő a nemzetet önmagával megismertetni”.15

A lelkiismeret parancsának engedelmeskedik, mikor munkához lát.

1852 májusában naplójegyzeteit így kezdi:

„Én március végétől kezdve három jellemrajzon dolgoztam. Előbb csak Kossuthról írtam, ki akarván azt adni Amerikában, a hírlapokban, de aztán eszembe jött, miképp a magyar forradalom képét híven adandja Batthyány Lajos, Kossuth L. és Görgey jellemrajza, s mind a hármat kidolgoztam. Az első és utolsó bevégezte pályáját, azt higgadtan adom, Kossuth ellenben még él, izgat, tervez, szerepel, az övé e szerint sok helyen polémiai hangon van tartva, – oka az is, mivel eleinte azt csak mint választ s megtámadást írtam, és csak később próbáltam belőle egészet alkotni.”

Arról az emlékirat értékű, német nyelven megjelentetett Politikai jellemrajzok kötetéről van szó, amelyet a forradalom három vezetőjéről – Batthyány Lajosról, Kossuthról és Görgeyről – írt, és amely végül is keserves huzavona után16 Hamburgban jelent meg a Hoffmann und Campe Kiadónál.17

A Politikai jellemrajzok megjelenésével veszi kezdetét – vagy inkább teljesedik ki – Szemere Bertalan második száműzetése. A könyv hatása korántsem olyan, mint amire Szemere számított. A bomba nem robbant, s a hangos viták, a nyílt sisakos hadakozások helyett csak félszeg magánlevelekben kapja az elismerést, esetleg az óvatos egyetértést vagy az ellenvéleményt. Ellenfelei hallgatnak, s nyilvánosan csupán Batthyány Kázmér áll ki mellette. Azt viszont rövidesen tapasztalnia kell, hogy kerülik, s az emigráció – közvetve nyilván Kossuth nyomására – kiveti magából, száműzi tagjai közül. „Helyzetben, milyenben én vagyok – írja Lukács Móricnak –, kevés ember van, nemcsak a hont vesztém el, honfitársaimat is. De a lelkiismeret öntudatát nem, mert a közügy árán embert s népszerűséget soha nem vásároltam, akkor sem, midőn hatalom volt kezemben.”18 (Kiemelés tőlem: A. G.)

Ez a második száműzetés jóval súlyosabb az elsőnél. És ez szinte napjainkig tart, ennek nem vet véget az 1867-es kiegyezés, de még a gazdasági és politikai rendszerek változása is érintetlenül hagyja. A második száműzetés kegyetlen következetességét jelzi például az, hogy a Politikai jellemrajzok magyar nyelvű megjelenésére százharmincnyolc évet kellett várni. Ennek fő oka a magyar nyelvű kiadás közreadói szerint „az általa rajzolt Kossuth-portré volt. (…) A Kossuth-kultusz nem viselte volna el, hogy bálványát ilyen kíméletlenül megfosszák nimbuszától, még ha a vádak többségét azonnal és hitelt érdemlően meg lehet is cáfolni. Szemere műve s maga Szemere is hallgatásra ítéltetett.”19

Ennek az ítéletnek esett áldozatul Szemere Bertalan egész életműve, többek közt a szinte ismeretlenül maradt naplója és legfőképpen becsülete. Az agyonhallgatott Szemeréről mindent el lehetett hitetni. Ezért kommentálhatta például Teleki László 1860-as letartóztatását Jósika Miklós egyik Amerikába költözött druszájának, Fejérváry Miklósnak írt levelében a maga szarkasztikus modorában a következőképpen: „Nagy és szomorú újság, hogy Lacit Drezdában Beust, a minister befogatta, s átadta az osztrák kormánynak. Én azt hiszem, hogy Szemere nem idegen e dologban! – mert egy magasztaló dythirambot írván az okt. 20diki diplomára, Laci pajtás úgy levert a füle mellett, hogy abból bizony sosem kél fel többé. A magyar lapok is en corps köpenyegforgató, szélkakas és elvtelen embernek nevezték. Aztán nem volna első dolga – a koronát is ő liferálta ki.”20

Szemere Bertalan becsülete szabad préda, s nemcsak a politikában szokásos néhány évre-évtizedre, hanem az elkövetkező másfél évszázadban is az marad. Ennek szellemében például kritikusai szerint Szemere Bertalan sosem „téved”, hanem „torzít”, legjobb esetben „csúsztat”, ha igazságát ismétli, akkor „monomániás”, ha nevének felhasználása ellen tiltakozik, akkor „okvetetlenkedő”. A suttogó rágalmak ellen – mint például a korona titkának elárulása vagy Teleki László feladásának vádja – lehetetlen védekeznie. S így válik Szemere Bertalan az emigráció mindenes bűnbakjává, „hitvány emberré”.21 Holott a nemzetiségi kérdésről írt dolgozatai megkerülhetetlenek, és például ő volt az első, aki a Kossuth Duna-konföderációs tervéről a legszínvonalasabb kritikát megírta.22

„Szóval e program – írja a tervről – minden politikai programok legszörnyűbbje, miket a magyar kérdés megoldásául ajánlani lehetett. »Minden benne van, csak Magyarország sajátságos helyzete van teljesen kifeledve belőle.« »Egyik alapelve Magyarország: területi integritásának felmondása.« Nagy dolog, igen nagy. Fölállítván az általános szavazat elvét, lelép a históriai jog teréről, s a szabadelmű arisztokrácia helyett, mi magköve sajátságos alkotmányunknak, behozza a demokráciát, mely azt darabokra fogná apródonkint őrölni. Maga ez elég Magyarországot régi jelleméből örökre kivetkőztetni.”

Igaz, ez a Szemere Bertalan már nem egyértelműen szabadelvű alapról bírálja Kossuth elképzelését. Az 1860. október 20-án kiadott császári diplomát ugyan túlzott lelkesedéssel fogadta, mert nem azt nézte, hogy mi hiányzik belőle, hanem hogy a nemzet „új fegyvereket kapott a kezébe, melyekkel … sikerrel harcolhat”. A Jókai szerkesztette élclapban, az Üstökösben ekkor nevezték el császári-királyi emigránsnak. Amire még a rágalmakon edzett Szemere is felszisszen.

A gyakran doktrinernek bélyegzett Szemere Bertalan ezekben az években túl tudott lépni a szabadelvű doktrínákon. (A „doktrínák” helyett joggal írhatnék előítéleteket is.) Világosan látta ugyanis, hogy a magyarságnak, a magyar nemzetnek nincs sok választási lehetősége. Vagy a szlávokkal lép szövetségre, de ez a szövetség csak ideiglenes lehet, s végül katasztrófába torkollik, vagy a németséggel, azaz a dinasztiával kell kiegyeznie, mégpedig a régi magyar alkotmány megóvásával. Szemere erre a következtetésre a történelmi helyzet reális elemzésével jut, s közben természetesen maga is érzi a korábbi elvei és a jelen politikai elemzése közti különbséget. Ezért zárta Majláth György tárnoknak írt (1861. Párizs, júl. 6.) levelét a következőkkel:

„Most bevégzem e borzasztó hosszú levelet. Se apológiát nem adok hozzá, sem óvással nem élek, mondván, hogy elveim most is a régiek, azok 1834 óta soha nem változtak. De két különböző dolog bírni elvvel, mint gondolkodó ember, és mint hazafi tanácsolni a hazát; ott az elme szabadon alkot, itt az értelemnek tényekhez s körülményekhez kell magát szabnia. Én e kettő között mindig tudtam különbséget tenni.”23

Szemere keresi a kapcsolatot a hazai sajtóval, a Pesti Napló főszerkesztője, Kemény Zsigmond azonban két levelére sem válaszol, s így aztán az úgynevezett Manchesteri levelek a konzervatív irányú Pesti Hírnökben jelennek meg (1860. dec. 25. és 1861. jan. 29.). Az első levélben fejti ki, hogy az októberi diploma négy olyan fegyvert adott a nemzet kezébe, amit nem szabad visszautasítani, s amely révén minden megszerezhető. E négy fegyver pedig a nyelv, a megyei önkormányzás, a decentralizáció és az országgyűlés. Mindezt csak akkor volna szabad visszautasítani, ha bízni lehetne külső segítségben. Ennek viszont – legalábbis Szemere megítélése szerint – semmi realitása sincs, mint ahogyan soha nem is volt.

Külső segítség! Az emigráció politikai értékelése mellett ez az a másik kardinális pont, amely érthetővé teszi, s amelyből magyarázható és eredeztethető Szemere és Kossuth politikai ellentéte. Kossuth hitt a külföld szolidaritásában, abban, hogy külföldi segítséggel visszaszerezhető a magyar függetlenség. Hitt abban, hogy az emigráció megmentheti a hazát. Ezért volt az amerikai út, ezért szervezte a hazai – sok vérrel járó – összeesküvéseket, és az eleve kudarcra ítélt politikai manővereit is ez a hit éltette. Szemere Bertalan mindezt fantazmagóriának, káros illúziónak ítélte, egy önhitt és betegesen hiú agy szüleményének, amely a soha valóra nem váló illúziókkal csak magát kábítja, és a csodavárásra amúgy is hajlamos nemzetet.

Naplójába 1860 októberében a következőket jegyzi föl:

„…én külföldi segedelemben teljességgel nem bízom. Napóleon? Ott van Villafranca és egész politikai élete. Neki eszköz kell, más nem. Cavour? Hiszen ha Velence felszabadítását fölkelésünkkel eszközöljük, igen kedves lesz neki, – de ő olasz, ravasz, számítás, nem elv embere. Garibaldi? Igen bizony, – de ő most semmi, egy hős, egy nagy históriai név, ki engedte, hogy Victor Emmanuel az ő kezéből vegye a hatalmat. Másrészről én hiszem, hogy ha Magyarországban forradalom ütne ki, ha Porosz nem jönne is közbe, az Orosz bizonyosan; gyűlöli Ausztriát? Igaz, de még jobban szereti Lengyelországot megtartani.”

A második Manchesteri levélben pedig másokat megelőzve a későbbi dualizmus elvét dolgozza ki, amely az ő értelmezésében lényegében tiszta perszonálunió lett volna, közös ügyek nélkül.

1860 táján azonban az ilyesféle gondolatok nem voltak népszerűek, még hét esztendőnek kellett eltelnie, hogy a dualizmus elve érvényesüljön, s az örökös vitára okot adó közös ügyek bevezetésével létrejöjjön a dualista Osztrák–Magyar Monarchia.

Szemere természetesen most sem népszerűségre törekszik, hanem a felismert igazság hajtja. De ő sem érzéketlen. Levelezéséből és naplójából tudjuk, milyen fájdalmat okozott neki, hogy lényegében Kossuth kívánságára kizárták abból a hazafias körből, abból a közösségből, amely tenni akart, és olykor tudott is tenni valamit a hazáért.

*

Szemere azonban állja a sarat, holott közben egy újabb, egész személyiségét érintő katasztrófán kell úrrá lennie, mely nemcsak őt, hanem családja létét és biztonságát is fenyegeti.

A sikkasztás miatt külföldre szökött Szabó Pál – ki Párizsban Boldini néven él – a Szemere család bizalmába férkőzik, és rábeszéli Szemerét, hogy a család parlagon fekvő vagyonát, azaz Lipolda hozományát az ő közreműködésével forgassa meg a tőzsdén, majd mikor vállalata csődbe jut, a család pénzével Amerikába szökik. Ezzel nemcsak a család anyagi biztonsága rendül meg, Szemere önérzete is súlyos sebet kap. Ő, aki soha semmit sem kért és fogadott el másoktól, a rábízott pénzzel, Lipolda vagyonával rosszul gazdálkodott. Könnyelműségével, hiszékenységével megrövidítette családját. Idegenben, távol a hazától pénzszerzés után kell néznie, vissza kell szereznie az elsikkasztott pénzt, fel kell adnia szokásos életmódjából, s ezzel megkezdődik Szemere Bertalan harmadik száműzetése, súlyos kálváriája.

Először az önkény a hazából száműzte, idegenben honfitársai az emigrációs közösségből száműzték, és most kénytelen továbbemigrálni, becsülete és családja védelmében el kell hagynia a középnemesi, értelmiségi életformát. A politikus, a gondolkodó kénytelen pénzkereséssel foglalkozni. Az egykori miniszterelnök így válik borkereskedővé.

Szemere azonban most sem tagadja meg önmagát, ezzel a lépésével is hazáját akarja szolgálni, s minden energiáját latba vetve a magyar bort igyekszik népszerűsíteni. Mindezt – ahogy írja – hazafiságból és természetesen jövedelmi számításból is teszi. Mintha – kényszerűségből ugyan – a Széchenyi jelölte programot próbálná saját sorsával igazolni. A kereskedővé lett miniszterelnökben azonban legtöbben csak történelmi kuriózumot látnak, sőt olykor még azt is sejtetik, hogy lám-lám, a Szemere követte úton idáig lehet süllyedni. Szinte egyetlen kivétel Szekfű Gyula, aki A magyar bortermelő lelki alkata című tanulmányában Szemere heroikus kényszervállalkozását végül is Széchenyi és Wesselényi nemzetnevelő törekvései sorába állítja.24

A száműzetés harmadik stációja, a nemesi-politikusi életformából a polgári-kereskedői életformába való – lényegében önként vállalt – „emigrálás” jelentette a legsúlyosabb megpróbáltatást. Naplójában így vall erről: „…ez új vállalat nekem kimondhatlan sok lélekküzdést okozott. Állásom oly fonák. Lemondjak politikai karakteremről? Ha tudatom, ki vagyok, politikai nevemnek ártok; ha nem tudatom, bánnak velem, mint kalmárral, és sok keserű lapdacsot kell elnyelnem, minek keserét csak én fogom érezni. Aztán az igazat megvallva, mi hon aristokratikus nevelést kaptunk, régi családbeli ember a világért sem lett volna kereskedő, s mi ezzel rokon, kivált ha az ősi büszkeséghez valóságos erkölcsi lélekemelkedettség is járult. Ami légkörben felnövünk, annak befolyása örökké megérzik rajtunk. Mintegy le kell tördelni magunkról a héjakat, miket a szokás s nevelés ránk rakott… Mi sok önmeggyőzésembe, tusakodásomba került erről másokkal csak szólani is, Cobdennel is, s most határozottan be kell lépnem a vállalatba, ha sükert akarok. S én mindenben sükert akarok, halni vagy győzni, örök jelszavam.

Hiszen nagy hazafiúi érdem volna a magyar boroknak világpiacot szerezni, nemzetem évenként 100,000.000 frankkal lehetne gazdagabb, s mai világban a gazdagság kútfeje a szabadságnak is… De gondolok háznépemre is, – ama nagy veszteségünk óta sok gondtele napjaim vannak…”25

Rövidesen arra is rá kellett jönnie, hogy nemcsak saját „lelki alkatával” van baj, nem elég saját magát „átnevelnie”. Mert ahogy Szekfű Gyula írja előbb említett tanulmányában, Szemere „végül mégis legyőzte az antikereskedelmi, antikapitalisztikus tényezőket önmagában, és arra is ráeszmélt, hogy a teljes sikernek még egy feltétele van, s ez az otthon levők, az egész magyarság lelki alkatának megváltoztatása”.26  Ezzel a felismeréssel és főként a Borászati Lapokban kifejtett tevékenységével Szemere Bertalan a jelentős nemzetnevelők közé emelkedett.

Úgy látszott, hogy a sors most Szemere kezére játszik, elégtételt ad, s esélyt az elmélet gyakorlati igazolására. Esterházy gróf tatai uradalmának intézője, Jankó Mihály ugyanis levélben kérte fel, hogy az uradalom „ösztöndijasát”, Rónay Gyulát segítse tanulmányaiban. A fiatalembert a borászat tanulmányozására küldték ki Franciaországba, s a nyelvben és a szakmában egyaránt járatlan Rónaynak vezetőre volt szüksége. A megromlott idegrendszerű Szemere ijesztően részletes utasításokkal, tanácsokkal látja el a szórakozni vágyó fiatalembert. Egy idő után azonban rádöbben, hogy Rónay nem a megálmodott, a jövő Magyarországának embere. Benne a Párizsba csöppent, dzsentrit majmoló élősködő mintapéldányával találkozott. Az egyre betegebb, eredendően puritán Szemere ebben a találkozásban szinte egész élete kudarcát éli át.27

A betegség sújtotta utolsó évekről lánya, Szemere Mária számol be:

„1862-ben kilenc hónapot töltött atyám Angliában. A londoni kiállításnál kineveztetvén a magyarországi osztályhoz, igazán kínzó lelkiismeretességgel s túlzó szorgalommal ragadta meg feladatát, s ugyanúgy folytatta is. Roppant fejfájások kezdték gyötörni, s gyakran olyan fokra növekedtek, hogy a krízisnek vége igazán borzasztó volt. Az a – nyájas ugyan, – de külsőleg hideg, nyugodt s oly egészen férfias férfi, sírásra fakadt, mint egy gyermek, s tartott ezen állapot órákig is, míg a természet maga egészen kimerülve összetört.

Párisba visszajővén, a fejfájások maradtak, de azon nervózus sírás helyett egy roppant izgatott állapot mutatkozott: félt mindentől s mindenkitől, futott minden ember s saját családja előtt. Változtak e krízisek sokszor ez irtóztató betegség folytán. Anyám és én a valót még mindig nem akartuk hinni, s küzdöttünk minden új s szörnyűbb kifakadás ellen, de mindig borzadtunk az utolsó lépést tenni, melyet végre az ő saját biztonsága is követelt. De elvégre eljött az az óra is! Mind a sors maga, irgalmatlanul kopogtatott szívünkön. Egy téli napon volt [1864 végén – A. G.], midőn korán reggel beteg gyermekkel futottunk a háztól, melyet este kiholtan, üresen mint a sírt, mint a tömlöcöt láttuk viszont.”28

A homályban hagyott nyers valóság fájdalmasabb. A családszerető Szemere egyik rohamában családjára támadt, s leánya, felesége, karján a másik, éppen beteg gyermekkel, a dühöngő férfi elől az utcára menekültek.

Orvosai ezek után is abban reménykedtek, hogy a hazai környezet javulást hozhat. Hazatérési kérelmének több kusza fogalmazványa is fennmaradt, amelyben a régi, egészséges Szemerének, a mindig pontosan fogalmazó Szemerének nyomát sem látjuk. Tollát már a betegség vezette. A kérelmet végül felesége írta meg, s 1865. január 7-én Bécsből telegráfon küldték el az engedélyt. Budapestről orvos és a család régi barátja jött érte, ők hozták haza. Tizennégy és fél évi száműzetés után, 1865. január 24-én lépte át a határt az az ötvenhárom éves emberi roncs, aki egykor Szemere Bertalan volt.

Először szállodában helyezték el, majd Batizfalvy Király utcai vízgyógyító intézetében. Mikor Párizsban maradt felesége haláláról értesült, állapota rohamosan romlott, s a budai Schwartzer-intézetben ápolták. „Élt még három évig – emlékezik vissza Szemere Mária –; ha élet az! Ezek az évek enyémek, bár csak ritkán s mindig csak rövid időre láttuk egymást. Ábrándjai akkor is csak a régi időre s életének egyedüli céljára kalandoztak. Beszélt nekem sokat 48–49-ről; az utolsó szó, melyet tőle hallottam, az volt: »Elvettem a zászlót!« Aztán nem beszélt többé. … Aztán nem is ismert többé… s aztán meghalt!… Béke hamvaira itten, s anyáméra künt! Isten őrködjék e két lélek fölött!”29

Szemere Bertalan 1869. január 18-án hajnali 4 órakor halt meg Budán, a Schwartzer-elmegyógyintézetben, s január 19-én délután 3 órakor temették el a tabáni temetőben. Temetésén a kormányt br. Eötvös József, a Magyar Tudományos Akadémiát, melynek Szemere levelező tagja volt, Arany János és Hunfalvy János képviselte, a szertartást Török Pál református püspök végezte, s megjelent a temetésen még Miskolc város hivatalos küldöttségén túl két egykori tábornok is, Perczel Mór és Görgey Artúr. Miskolc Szemerét saját halottjának tekintette, 1871 áprilisában hazaszállították hamvait, s május elsején az Avasi temetőben helyezték végső nyugalomra.30

*

Így ért véget Szemere Bertalan hármas száműzetése. De vajon ezzel a végső tiszteletadással befejeződött-e számkivetettsége? Hazatalált-e Szemere Bertalan jobbik része? Eszméi, művei hazataláltak-e?

A kérdőjelek magukért beszélnek.

Szemere hazatérésének első állomása talán hatkötetes Összegyűjtött Munkáinak 1869–70-es kiadása volt,31  amely befogadásának, visszafogadásának csak lehetőségét teremtette meg. A magyar közvélemény azonban nem élt ezzel. Már maga a gyűjtemény címe is félrevezető. Az összegyűjtött munkákban ugyanis szinte kizárólag olyan munkákat adtak közre, amelyek az emigrációban keletkeztek, s például a Szemere hírnevét megalapozó, annak idején igen népszerű Utazás külföldön két kötetét sem tartalmazta. A pillanat sem volt alkalmas arra, hogy az amúgy is megosztott társadalom egy olyan életművet fogadjon magáénak, amelyen ott virít a Kossuth-ellenesség szégyenbélyege.

És ez a bélyeg egy évszázad múlva sem halványodott. Hiába változott meg kétszer is Magyarország államformája, hiába lettek elfogadottak – elsősorban természetesen a politikai szónoklatok szintjén – Szemere eszméi: a demokrácia, a forradalom és a köztársaság. „Az 1948-ban az országra erőszakolt új [kommunista – A.G.] rendszer hivatalos szentje… Kossuth lett, s ellenfelei iránt a sztálinista történetírás képviselői kevés kímélettel viseltettek.”32  Szemere Bertalan politikai működésének történeti értékelésében a valódi áttörést, hazatérésének második stációját a Politikai jellemrajzok magyar nyelvű megjelenése hozta meg, Hermann Róbert és Pelyach István terjedelmes bevezető tanulmánya, tárgyilagos jegyzeteik és a kötethez fűzött okmánytár kiadása.33  Ezzel megtört a jég, s a Magyar Szabadelvűek könyvsorozatban megjelent kötet34 – melynek szerkesztője és összeállítója a korábban már többször idézett Hermann Róbert – úgy is tekinthető, mint Szemere Bertalan hazatérésének és befogadásának dokumentuma. A történettudomány ezzel a kötettel rótta le adósságának egy részét. A politikus Szemere Bertalan hazaérkezett.

A szépírónak azonban még várnia kell.

Igaz, 1983-ban bő válogatás jelent meg az Utazás külföldön méltán híres könyvéből,35 s a kötethez Sőtér István írt utószót Értelmes utazás címmel, melyben a kort jellemző több politikai, történeti félreértés mellett arra is figyelmeztet, hogy Szemere munkája „jelentős írói teljesítmény, a reformkor egyik legszebben megalkotott prózája. Ez a próza felülmúlja az Eötvösét, a Szalay Lászlóét. Egyszerre modern és a romantika szivárványszíneiben pompázó, ugyanakkor annak a numerózus, klasszikus magyar prózának folytatása, mely Kazinczy Ferencnél szólal meg először, s zeneivé válik majd Vajda Péternél. Szemere Bertalan könyve nemcsak a magyar reformkornak tanulságos dokumentuma, hanem a magyar romantikának is méltó alkotása.”36  Összegzésül még megemlíti esszéírói erényeit, de végül is egész munkásságát úgy ítéli meg, hogy Szemerében „valódi írói tehetséget sorvasztott el a politikai cselekvés”,37 s a magyar irodalom nagy vesztesége, hogy Szemere Bertalant is 1848–49 hajótöröttjei közé kell sorolnunk. A tanulmányírónak eszébe sem jut, hogy az Útinaplóban fellelt erények esetleg más formában, kiérleltebben vagy a történelmi és egyéni katasztrófa árnyékában esetleg sötétebb tónusban, de a későbbi, fennmaradt naplóban is felfedezhetők. Mert az író, ha az évek múlásával változott is, a változásban a személyiség ugyanaz maradt. És éppen a személyiség varázsa, a személyesség intenzitása teszi olyan vonzóvá az Utazás külföldön „prózáját”, s ez a személyesség az, amely a száműzetésben keletkezett naplót még töredékességében is összefogja.

Ha bárki foglalkozni kezd Szemere Bertalannal, alapvető forrásként veszi elő Szemere száműzetésben írt naplóját, a hatalmas naplófolyamnak ezt a megmaradt töredékét. A naplóírásra, ahogy már említettem, Kazinczy Ferenc vette rá az ifjú Szemerét, s életének egyik nagy veszteségét élte át, mikor arról értesült, hogy 1848 előtt írt naplói megsemmisültek. A felettük tartott „gyászbeszédében” jellemzi is az elveszett naplókat, s ezt azért érdemes idézni, mert az ott leírtak a fennmaradt naplókra is érvényesek.

„Szóval az én Naplóm – írja Szemere – az én külső és belső életemnek hív tüköre volt, naponként, havonként, évenként. Naponként írván benyomásaimat s véleményeimet, azok mindig igazak és valók voltak. Rossz vagy jó, helyes vagy hibás volt, mindegy, de mindig igaz volt. Néha-néha a régieket átlapozván, mosolyognom kelle magamon, együgyűségemen, tévedésemen, olykor pirulni is volt okom, de ami beírva volt, azon nem változtathattam. Olyan volt Naplóm, mint a daguerrotyp, mely pillantonként minden változást visszaad, amelyik napon, amily lélekállapotban, amily véleménnyel valék, oly képet hagytam Naplóm lapjain. S okom nem volt magamat szépíteni, mert Naplóm az én titkom volt, azt soha senki nem látta, senki nem olvasta, sem szülőim, sem testvéreim, sem barátaim (szándékom változhatlan volt, halálom előtt nem közölni senkivel), e volt az én néma papom, kinek gyóntam, e volt meghittem, melynek örömömet, bánatomat, haragomat, csüggedésemet el-elbeszéltem, e volt a titkos bíró, kinek tetteimről, sőt legbelső gondolatimról naponkint számot adtam. Ritkán történt, hogy este nem e volt volna utolsó dolgom…

S valóban, ha van bennem jó, nemes, ha van igazságszeretet, méltányosság, humanitás, azt főkép Naplómnak tulajdonítom. Mi a tükör a testnek, az a hű Napló a léleknek. Benne meglátjuk magunkat, s ha az indulat vagy elfogultság ma tisztán nem enged látnunk, később is módunkban van magunkra ismerni. Alig hiszem, hogy e nélkül ember teljes önismeretre jutna, mindenesetre ez oly eszköz, mely azt tetemesen megkönnyíti…

Úgy látszik, mind ennek vége van. Egykor talán történeti becse lett volna; de nem azért fáj nekem, hogy elveszett, hanem mivel az az én hű másom volt, s óhajtottam volna gyermekeimre hagyni örökségkép. Ez az ember hű képe, és nem az, melyet a festő fest. Hallván e szomorú hírt, csaknem sírni tudtam. Mintha az egyetlen barátomat vesztettem volna el, ki életem minden titkait ismerte. S ki annyit veszték, miért kelle, hogy a sors ettől is megfosszon? Ez az én kincsem volt, az én életem, az én pályám, másnak semmi.”38

Szemere naplója, ahogy önjellemzéséből is kitűnik, nem napról napra begyűjtött száraz adatok tömege. Annak idején Kazinczy Ferenc ugyan még a mindennapos följegyzések sorrendjét is meghatározta, hogy például a lap közepére írt dátum alá kell írni az időjárást, majd óráról órára a nap jelentős eseményeit, a lap szélére pedig azoknak a könyveknek a címét, amelyeket akkor olvasott. Szemere szerencsére nem tartotta magát a Mester előírásaihoz, sőt, egy idő után a naponkénti feljegyzésekkel is felhagyott. Kéthetenként vagy hónaponként írt összefoglaló beszámolókat, s ezzel a napló erősen közelít a sokkal összefogottabb, esszészerű emlékirathoz. A visszaemlékezés rostáján az esetleges, a fölösleges szinte törvényszerűen kihull, s az író „akaratlanul” is a lényegre koncentrál. Csak azokat az eseményeket örökíti meg, amelyek számára fontosak, amelyek alakították, amelyek belső életére hatással voltak. Így lesz a napló szellemi, etikai ihletésű önarckép.

Szemere Bertalan 1869-es kiadású hatkötetes összes munkáiban már egyszer megjelent a napló. De vajon akkor ki olvasta? Ki volt kíváncsi a Kossuthot gyalázó „hitvány ember”, az akkor szinte hazaárulónak tekintett császári-királyi emigráns magánsirámaira? Megkockáztatom, hogy a naplót senki sem vette úgy kézbe, mint szépirodalmi művet, mint egy folyamatosan olvasható „fejlődésregényt”, mint egy emberi sorsnak, mondhatnám, a küzdő ember örök kudarcának hiteles, művészi krónikáját. Szemere nemhiába készült „literátornak”, írónak. Szorgalmasan írt irodalmi meséi, verses elbeszélései, igaz, kihullottak az irodalomtörténet rostáján, és – ami sokkal sajnálatosabb – jószerével naplójának kötetei is szinte olvasatlanul hevertek a könyvtárak polcain, s jobbára ma is csak történészek lapoznak bele. Holott Szemere naplója nemcsak történeti kútfő, hanem egy tragikus sorsú ember életének művészi hitelű dokumentuma. A mögöttünk hagyott másfél században viszont csupán forrásnak tekintették, kompromittáló vagy éppen igazoló tényeket és adatokat kerestek és találtak benne.

Holott meggyőződésem, hogy az egyetemes magyar irodalomban a szépíró Szemere helyét és rangját száműzetésében keletkezett vallomásos naplói jelölik ki. Mert Szemere naplója, ahogy már írtam, nem történeti forrásmunka, hanem egy ember személyes vallomása magáról és a világról.

Az egymást követő emigrációk révén egyre súlyosabb teher nehezedik Szemerére, s az ezzel járó megpróbáltatásokból épül az a piramis, amelynek szörnyű nyomása alatt él puritán önfegyelemmel éveken keresztül, és mikor már nem győzi erővel, összeroppan.

Sorsdráma ez a napló, egy lélek teherbírásának próbája, szimbolikus jelentésű sorstragédia. Szerkezetét, művészi kompozícióját – kis túlzással – maga a sors alkotta meg. Szemere, a kitűnő stilisztának, esszéírónak ismert, a próza mesterének tekinthető Szemere, holmi médiumként, nem tett mást, mint a rá mért csapások hatását szinte csak hűségesen lejegyezte.

A naplót olvasva nem csak a politikust, az egykori miniszterelnököt ismerjük meg, nem csak a száműzetésben élőkről és mindennapjaikról kapunk képet, nem csak az események hátteréről, tervekről, torzsalkodásokról, olykor pletykákról, titokban tartott párbajokról olvashatunk. Ez a napló ennél sokkal többet kínál.

Szemere naplója emberi sorsdokumentum. A magánélet és a nagypolitika eseményei, az elmélkedések és a lírai betétek a naplóban nem válnak el egymástól, a személyesség állandó jelenléte ötvözi eggyé a természetét tekintve heterogén anyagot. Az emberi sors minden öröme és nyomorúsága helyet kap benne, de még a legbizakodóbb, legderűsebb napokat is befelhőzi a lét szomorúsága, az elkerülhetetlen katasztrófa, a személyiség összeomlásának előérzete. A küzdő ember bukásának sejtelme. Érzelmi és intellektuális gazdagsága mellett ez a titkos vagy inkább titkolt és rejtett áramlat az, amely egyediségében irodalmi és esztétikai rangot ad Szemere Bertalan eddig észrevétlen maradt naplójának.

*

Szemere Bertalant életpályáján a magyar irodalom két fényes csillaga vezérelte: Kölcsey és Kazinczy Ferenc. Találkozásuk sorsformáló volt, és egész életre szóló tanulsággal járt.

Az egyik a politikus Szemerének lett vezércsillaga, a másik a szépírót, a magyar próza kiemelkedő művészét indította el a pályán, s adott saját munkáival soha el nem évülő példát.

A politika Szemere Bertalanja egy pillanatra sem feledkezett meg arról a tanításról, amelyet Kölcsey közéleti pályája, szereplése sugallt. Az ő példáját követi, mikor vállalja az igazság kimondásának kockázatát és kötelezettségét. Még olyan körülmények közt is, ha a felismert igazság kimondásának záloga és bére esetleg a kiközösítés, vagy visszahívás az országgyűlésből. Az igazság ugyanis abszolútum, az igazság vállalásának nincsenek feltételei.

Kölcsey Ferenc erre adott példát.

A másik ragyogó csillag, Kazinczy Ferenc a modern magyar próza útját mutatta meg. Útinaplói, egyáltalán, úttörő prózája példaként lebegett Szemere előtt. Mindenekelőtt annak felvilágosult eleganciája s a minden sorából sugárzó igényesség és műgond.

Erkölcsi tisztaság és formai szigor – ezt kapta örökül mestereitől Szemere Bertalan, a többit a sors adta hozzá. Ez a kettősség jellemzi a remélhetőleg Szemere végleges hazatérését meghozó naplóját is, ezt a vérével és idegsejtjeivel írt sorsanalízist.

Jegyzetek

1Kölcsey Ferenc levelezése. Válogatás. Sajtó alá rendezte: Szabó G. Zoltán. Gondolat Kiadó. Budapest, 1990. 177–178.

2Csengery Antal: Történeti tanulmányok és jellemrajzok. Kiadja Ráth Mór. Pest, 1870. II. köt. 191. (Továbbiakban: Csengery)

3Csengery II. köt. 192–194.

4Csengery II. köt. 217–218.

5„Szemere deployirt seinen Hass gegen die Magnaten” – Gróf Széchenyi István naplói. Szerkesztetteés bevezetéssel ellátta: dr. Viszota Gyula. 6. kötet (1844–1848). Bp., Történelmi Társulat. 1939. 90. – Magyar fordítása: Széchenyi István: Napló. Válogatta, szerkesztette: Oltványi Ambrus. Ford. Jékely Zoltán és Györffy Miklós. Bp., Gondolat. 1978. 1043.

6Szemere Bertalan: Naplóm. Kiadja Ráth Mór. Pest, 1869. II. köt. 34. (Továbbiakban: Szemere: Naplóm)

7Mémoir sur le Projet formé aux Conférences de Dresde d’incorporer la Hongrie et ses parties annexes ŕ la Confédération Germanique. – Horváth Zoltán: Teleki László 1810–1861. Akadémiai Kiadó. Bp., 1964. I. köt. 344–353. (Továbbiakban: Horváth: Teleki)

8Horváth: Teleki. II. köt. 291–292.

9Uo. 297–299.

10Albert Gábor: Lidérc minden, mi homályba vezet. Szemere Bertalan leveleskönyvét olvasom (1849–1865). Maecenas. Bp., 1999. 69. (Továbbiakban: Albert: Lidérc)

11Piringer-Pataky küldetéséről és annak következményeiről lásd Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849–1867. Művelt Nép. Budapest, 1955. 83–92.

12Idézi: Horváth: Teleki. I. köt. 362.

13Szemere Bertalan leveleskönyve (1849–1865). Válogatta, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta, a mutatókat szerkesztette: Albert Gábor. Balassi Kiadó, 1999. 47. – Teleki László levele Szemere Bertalannak. 1851. december 6. (Továbbiakban: Szemere leveleskönyve)

14Szemere: Naplóm. I. köt. 148.

15Szemere leveleskönyve. 108. – Szemere Bertalan levele Vukovics Sebőnek. 1856. október 19.

16A kiadás körüli levelezést lásd Albert: Lidérc Egy kiátkozott könyv születése – levelekben fejezetében. (142–161.)

17Graf Ludwig Batthyány, Arthur Görgei, Ludwig Kossuth. Politische Charakterskizzen aus dem Ungarischen Freiheitskriege. Hamburg, 1853. Hoffmann und Campe. – Valójában már 1852-ben megjelent.

Magyar kiadása: Szemere Bertalan: Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból. Gróf Batthyány Lajos, Görgei Artúr, Kossuth Lajos. Okmánytár. Sajtó alá rendezte, a bevezetőt írta, az Okmánytárat, a jegyzeteket és a mutatókat összeállította: Hermann Róbert és Pelyach István. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1990. 734. (Továbbiakban: Szemere: Politikai jellemrajzok)

18Albert: Lidérc. 166.

19Szemere: Politikai jellemrajzok. 71.

20Jósika Miklós: „Idegen, de szabad hazában”. Válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta: Deák Ágnes, Gerhát Ágnes, Gilbert Edit, Joó Judit, Kokas Károly, Szajbély Mihály, Takács József. A kötetet összeállította és a bevezetőt írta: Kokas Károly és Szajbély Mihály. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1988. 317.

21Jósika Miklós nevezi Kossuth Lajosnak írt, 1861. január 1-jén kelt levelében „hitvány embernek” Szemere Bertalant. Országos Levéltár R 90. – Idézi Frank Tibor: Egy emigráns alakváltásai. Zerffi Gusztáv pályaképe 1820–1892. Bp., 1985. 121.

22Szemere nyílt levele Fényes Elekhez Kossuth Duna-konföderációs tervezetéről. London, 1862. június 4. – In Szemere Bertalan. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Hermann Róbert. Új Mandátum Könyvkiadó. Budapest, 1998. (Magyar Szabadelvűek) 134–140. (Továbbiakban: Szemere: Szabadelvűek)

23Szemere Bertalan: Levelek (1849–1862). Kiadja Ráth Mór. Pest, 1870.

24Szekfű Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata. Történelmi tanulmány. Minerva Társaság. Budapest, 1922.

25Szemere: Naplóm. II. köt 232–233. – (1860. augusztus)

26Szekfű Gyula: i. m. 64.

27A Rónay-epizód idején már nem vezette naplóját Szemere. A kapcsolat történetét lásd Albert Gábor: Egy borkereskedő lelki alkata. (Szemere Bertalanról.) Újhold-Évkönyv, 1986/2. 383–399.; Albert Gábor: Zsákutcák hősei. Maecenas, Budapest, 1989. 199–252.

28Szemere Mária: Utóhang Szemere Bertalan műveihez. In Szemere Bertalan: Szépirodalmi dolgozatok és szónoklatok a forradalom alatt és után. Ráth Mór kiadása. Pest, 1873. 305–306.

29Uo. 306.

30N. Czaga Viktória: Politikusi-értelmiségi pályaképek a 19. századi Magyarországon: Házmán Ferenc és Szemere Bertalan. In Szemere Bertalan és kora. I. kötet. Tanulmányok. Szerkesztette: Ruszoly József. Miskolc, 1991. 355–374.; Bistei Attila: Szemere Bertalan utóélete Borsodbana dualizmus korában. In uo. 355–374.

31Szemere Bertalan összegyűjtött munkái. Ráth Mór kiadása. Pest, 1869–1870.

32Szemere: Szabadelvűek. 42.

33Szemere: Politikai jellemrajzok. 734.

34Szemere: Szabadelvűek. 250.

35Szemere Bertalan: Utazás külföldön. Válogatás Szemere Bertalan nyugat-európai útinaplójából. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte, a jegyzeteket írta: Steinert Ágota. A tanulmány Sőtér István munkája. Budapest, Helikon. 1983. 488.

36Uo. 470.

37Uo. 479.

38Szemere: Naplóm. II. köt. 35–37. – 1856. június [kihagyásokkal].

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.