Archívum

Gion Nándor: Mit jelent a tök alsó?

Papp Ágnes Klára
2004. november

Vannak írók, akiknek rutinból írott művei is jók. Az ilyenekre mondjuk: „vérbeli író”. Gion Nándor is ilyen író volt. Pedig egy posztumusz gyűjteményes kötet – a maga befejezetlenségével, esetlegességével – sok veszélyt rejt magában, hiszen nincs és nem is lehet más kritériuma az írások kiválasztásának az „ami kimaradt” szempontján kívül. Ezeket a különböző színvonalú és műfajú – itt tárca, novella, napló – szövegeket kell valamilyen szempontból kötetbe rendezni. Ez a szempont lehet jobb híján az időrend vagy az írások műfaja – ez esetben viszont a tárcákat és egyéb efemer írásokat tömörítő fejezet az érdektelenségbe fúlással fenyeget –, és lehet, szerencsésebb esetben, valami egyéb, az írásokból fakadó, ciklusszerű elrendezést lehetővé tevő szempont. Ilyen szerencsés a Mit jelent a tök alsó? esete is. A négy fejezetből három narrátorok köré csoportosul: egy-egy elbeszélő történetei kerültek egy részbe, és melléjük beillesztve az a néhány írás, amelyik kilóg ebből a beosztásból.

A ciklusszerű elrendezés – általában, az írások színvonalától eltekintve is – sokkal szerencsésebb, mint bármely más szempont. Lehetővé teszi, hogy a novellák valami nagyobb szerkezetté álljanak össze. Közbevetve: a novelláskötet műfaja – még jó író esetében is – magában rejti azt a veszélyt, hogy az olvasó valahol félúton elveszti az érdeklődését. (Rossz író esetén persze hamarabb.) Hiszen négyszáz oldalnyi, mindig új hősökkel, új helyszíneken játszódó rövid írás, mit mondjak: fárasztó. A novella műfaja áll ellen az összegyűjtésnek, könnyen elveszíti egyéniségét, savát-borsát, ha nem külön-külön ízlelgetjük. Ebben a kötetben – éppen az elbeszélők köré szerveződő ciklusoknak köszönhetően – nem ez a helyzet. Mint ezt Gion Nándortól megszokhattuk, a narrátorok színes egyénisége, világa erősen rányomja bélyegét az írásokra; így a visszatérő szereplőgárdával, azonos közegben játszódó történetek, még ha csak lazán kötődnek is egymáshoz, kirajzolnak egy nagy elbeszélést, azt, ami lényegében minden novella hátterében ott rejlik: a mesélés és a mesélő történetét. Hiszen Gion a regényeiben is hasonlóképpen építkezik: ott is hősei és mellékszereplői sok-sok történetéből, az elbeszéltekből és az éppen velük megesőkből, sőt sokszor a megálmodott, elképzelt vagy hazudott történeteikből alakul ki a cselekmény egésze. Egyéni hangulatú újragondolása ez a magyar, anekdotából táplálkozó irodalmi hagyománynak.

Az itt összegyűjtött írások azonban kétségtelenül novellák: az elbeszélés, ha jelen van is, világot teremt is magának, a háttérben marad. (Ebből fakad ezen írások egy boszszantó vonása is, amit magyaráz, de nem ment az, hogy sorozatként, különböző helyeken jelentek meg: mindegyik röviden összefoglalja az előző írások eseményeit, újra bemutatja az elbeszélőt. Talán maga az író, ha lett volna rá alkalma, jobban egymáshoz csiszolja őket a kötetbe rendezésnél.)

Az első fejezetet (Mi történhet?) a Naplórészletek határozzák meg. Ez a kötet talán legérdekesebb része. Mondhatni: ez az a része, amit az író nem rutinból írt meg (ami
legyen bár egy vérbeli író rutinja, mégiscsak rutin). Mert noha itt is igaz, amit az előbbiekben Gion stílusáról mondtam, hogy az elbeszélt eseményeken túl (ami itt saját élete) maga az elbeszélő (ez esetben az író) személyisége dominál, és hogy a szöveg stílusát az élőbeszéd magával ragadó lendülete hatja át, azonban mindez a napló egyfelől személyes, másfelől tárgyszerű műfaján átszűrve egészen más hangulatú írást eredményez. Teremtés ez is, de önteremtés, amit még érdekesebbé tesz az, hogy az író élete végén, visszatekintve, összefoglalva írja meg élete különféle eseményeit. Ez lehetővé teszi, hogy szabadon bánjék az eseményekkel, némileg az emlékezés logikáját követve, ugyanakkor a kanyargó, de mégiscsak egy irányba tartó mesélés folyamán hömpölyögve. Ahogy a néha fél oldalasra nyúló mondatai sem nehézkesek: egyszerre szerepel bennük az elmesélt emlék, annak előzményei, későbbi következményei és az élő elbeszélő viszonya mindehhez. Ahogy más műveiben, itt is sokszor reagál saját írásaira, az író helyzetére, csakhogy itt sokkal közvetlenebbül, konkrétan utalva saját regényei és valós személyek, események összefüggéseire – meg a megírásuk nehézségeire, buktatóira is. Naplóforma ide, önéletrajz oda, egy el nem készült regény részletei ezek: lekerekítettek, ezer belső szállal összefűzött eseményből felépülők. Egy olyan mű részletei, amely – épp a naplóformának köszönhetően – újfajta, Gion Nándor más regényeihez képest letisztultabb, tárgyilagosabb, kevesebb jelképet alkalmazó elbeszélő hangot teremt. Kár, hogy befejezetlen maradt.

A másik három fejezet világa, hangneme – noha különböző narrátorokkal változatos történeteket meséltet el az író – sokkal egyneműbb. A Borsszóró (pepperbox) revolver és a címadó Mit jelent a tök alsó? ciklusban egy-egy elbeszélő történetei szerepelnek. Az előbbiben a viharedzett, a háborús Mostar-ból Budapestre települt festő-testőr mesél, az utóbbinak a szintén áttelepült író bonyolult, részben alvilági, részben üzleti, részben írói, művészi kapcsolatai, barátai és ismerősei adják a témáját. A nemzetiségükben, foglalkozásukban színes figurák, a fordulatokban bővelkedő cselekmény jellemzi ezeket a novellákat: ukrán bérgyilkos, egykori katonatárs bosnyák kamionsofőr, délvidéki, falubeli barátok és ismerősök, honi örömlány (és egyetemi hallgató), rendőr százados, kínai „üzletember” és magyar atomfizikusnő a szereplői. A közbeeső, Nem baleset lesz fejezetbe kerültek a fennmaradó írások (bár pontosan a címadó novellának inkább az utolsó ciklusban lenne a helye).

Ez a fordulatosság, változatosság teszi, hogy noha az elbeszélések színvonala nem egyenletes, a kötet sehol sem válik érdektelenné. Arról nem is szólva, hogy van a kötetben néhány remekbe szabott novella, amely iskolapéldája lehetne annak, hogy Gion Nándornál a cselekményes, szellemes, csattanós történet hogyan lényegül át – anélkül, hogy megszüntetné, kétségbe vonná önmagát, vagy allegóriává laposodna – (ön)ironikus, áttételes, sokszínű művé. Ebben a kötetben ráadásul háttérbe szorulnak, eltűnnek a jelképes, szinte zenei ritmust adó, visszatérő motívumok, hogy teljes egészében a figura- és világteremtő elbeszélésnek adják át a helyet. Maga az előbb felsorolt szereplőgárda beszédes: a háborús Balkán, a széteső Jugoszlávia, a rendszerváltás utáni Magyarország kelet-közép-európai zűrzavarát, színes nyüzsgését, értékválságát képezi le. Fontos szerephez jutnak ebben a Gion által kedvelt alvilági, épp börtönből szabadult, ügyeskedő alakok, a bureksütő rablógyilkos, a jólmenő délvidéki aranyműves, a lakásmaffiás szektás, a tehetségtelen, kétbalkezes szélhámos – a már felsoroltakon kívül. A történeteik azt érzékeltetik, hogy itt minden, szinte minden megtörténhet: maffiás leszámolás, emberrablás, de még az is, hogy egy leszámolás során az ukrán rablógyilkos kibékül a bosnyák teherautósofőrrel (és csempésszel). Az ő nézőpontjukból, világukból látunk rá arra a konszolidált(abb), polgári hétköznapi életre, amit mi élünk, és aminek értékeit mindenestül vonja kétségbe ez a csak az erő törvényét ismerő társadalom. Ezek az alvilági figurák nagyon is emberiek, valódiak: ilyen a világ – sugallják az elbeszélések –, kár is volna tagadni. Nehéz kiválasztani egyet, ami néhány szóban összefoglalható: a Műfogsor az égből címűben – a kötet egyik legjobb írásában – például olyan sok és változatos szereplővel, olyan sok szálból szövődik össze az elbeszélés, hogy röviden elemezni szinte reménytelen vállalkozás lenne: váratlan, szellemes fordulatokban bővelkedő, izgalmas történet, töprengés a teremtett hős és a valóság viszonyáról (persze fikcióba ágyazva), ironikus reflexió az írói létre, értelmére ebben a világban – hogy csak a fontosabb motívumokat említsem. De nincs híján az ironikus távolságtartásnak a sokkal kevésbé kanyargózó és rövidebb Fényjelek nélkül sem, amelyben az elbeszélő író segít egykori macedón költő ismerősének – aki azóta Bécsben jól menő pékséget üzemeltet – kétszer is kiszabadítani az őt meglátogatni utazó apját a szerb emberrablók karmaiból, miközben maga is ügyesen megalkuszik a fent említett úriemberekkel.

Mert a novellák kettéválása elbeszélt történetekre és elbeszélőre megteremti az ezt csak szemlélő narrátor világát is. Fontos szereplője ezeknek az írásoknak az író figurája: az utolsó ciklusnak ő a mesélője is, a másodiknak pedig a megszólított hallgatója. Átmeneti alak a gyanútlan vagy önáltató (csak a háttérben jelen lévő), a rendszerváltás valóságáról tudomást venni nem akaró magyar társadalmat képviselő figurák és a sokkal valóságosabb és színesebb alvilági szereplők közt: mindkét világot látja, ismeri. Ez az átmeneti helyzet, a nagyon különböző világok egymás mellé helyezése pedig már önmagában ironikus hatású. Ahogy az írói lét lehetőségei is az író-narrátor alakjában testesülnek meg, amikor alvilági és üzletember barátai szemszögéből önironikusan láttatja a maga életét: „Végeredményben mindannyian jól jártunk. Két lepusztult szerb nyikhaj napok alatt megkeresett kétezer márkát, én, a Délvidékről átköltözött magyar író egyetlen késpengével szereztem háromezer márkát, durván átszámítva több mint háromszázezer forintot, sőt az egész eseményt megírtam egy rövid novellában, amit leközölt valamelyik országos napilapunk, és ezért kifizetett bruttó tizenkétezer forintot. Akkor ugyan elméláztam egy kicsit, belegondoltam pályaválasztásom gazdasági célszerűségébe, szerencsére nem vagyok melankolikus alkat, összekaptam magam, írtam egy novellát Margitkáról, az érmeket és egyéb bigyókat árusító boltosról, akinek gázpisztollyal az arcába lőttek, meg Juszufról, a zseniális ékszerészről, akit felrobbantottak Budapest belvárosában.”

Nem állítom, hogy ezek a csattanós novellák nem egyfajta sémát követnek, de – és ezen érdemes elgondolkodni – ez a séma életképes, alkalmas arra, hogy belőle szellemes, fordulatos novellák szülessenek. És azon is érdemes elgondolkodni, hogy a nem olvasmányos elbeszélések nem alkalmasak arra, hogy séma, rutin szülessék belőlük. Ha ez utóbbi szövegeket próbálja valaki rutinból írni, akkor abból üres, érdektelen szócséplés lesz. Viszont olyan sablont teremteni, ami egy kötetnyi élvezetes novellát kiszolgál: vérbeli írói teljesítmény. Különösen akkor, amikor a történetet, a hagyományos jellemépítést lenézni szokás. Vagy éppen újra felfedezni? A kötetet olvasva én az utóbbira szavazok.

(Noran Könyvkiadó, 2004)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.