Archívum

Egyszerű beszélyke a Költőről

1. rész
,
2004. november

Bekő István (Tolnai Lajos?)

Egyszerű beszélyke a Költőről

Én láttam sírni a Költőt.

Nem is egyedül láttam, tanúm van rá, a tanulótársam, Hagymássy Lajos. A temetőben esett meg a restellni való anomalia a híresen méltóságos Magisterrel, akiről senki sem, mi sem hittük volna el, hogy képes ekkora elérzékenyedésre, ha nem látjuk a tulajdon szemünkkel. Meg is fogadtuk örökös érvényű nagy eskütevéssel, hogy embernek a földön el nem mondjuk; de azt már nem, hogy a legnagyobb óvatosság betartása mellett, teljes titokban ne vizsgálódnánk a rendkívüli eset okai felől.

Mert a temetőben történt ugyan az accidens, éppen annál a sírnál, amelynek kövéről majd minden ifjú a poeticai classisból lemásolta már titokban a versezetet; először is az oda eltemetett csodálatos, hamvas szépségű ifjú hölgy titokzatossága miatt, másodszor, mert ez a bájos lény a diákság kedvencének, Szász Károly tanárunknak felesége volt (amely nyegle s túl gyermeteg professzort mi, Hagymássy Lajossal csak azért is kóklernek neveztünk, és színészies modorát nem akartuk a többséggel utána mívelni), harmadszor, mert a sírverset maga a Költő és Magister írta; de a Költő most nem a delejes bájú Idunát, nem a rövid életű házasságból kiözvegyült collegát siratta. Bárha előbb, persze, arra gondoltunk is, hogy Kari barátját szánja, ki őt a nagykőrösi konszisztórium ráhajlásával, szívélyes levélben meginvitálta professzornak, és maga átment ezért a mathesis katedrára. Vagy hogy a szép halott emléke lelkesíti fájdalmas dalra.

Mert papirost láttunk a kezében.

De oh, nem! Egy szilfa mögött és a cserjék közt megbújva, láttuk az arcát. Azt az arcát, amelyet rajtunk kívül soha senki fia nem látott a gymnaziumban, sehol.

Legszebb éveiben volt akkor a lángelmű férfiú, köpcös és inkább jómódú vendéglősnek látszott, mintsem a haza legnagyobb – élő – költőjének. De magisternek, de professzornak igen! Tudott szívesen mosolyogni és jót nevetni, ha eltaláltuk a kedvét az óráján. Tudott a hangja édesen ellágyulni, ha valamely kedvelt költője versét declamálta a katedrán. És tudott keményen dorgálni, ha okát adtuk. A járása pedig szilárd volt mindig, de méltóságos… (Csak a későbbi években, amikor igazi „méltóságos úr” lett, roskadt meg. Talán a testi betegsége? vagy tán másnemű gyötrelmei miatt?)

Csakhogy az inkriminált eset a temető zavartalannak hitt, meghitt elhagyatottságában történt. Úgy gondolhatta a Költő, hogy senki nem láthatja ezen nyugodalmas, félreeső zugában a városnak. Pedig beh sokszor meglestük mi őt, korábban és a későbbiekben is, titkos enyhhelyén! És most ellenőrizetlenül hagyta arcvonásait, szokásos fegyelmezettségét. Fájdalom, de a saját magát szánó fájdalom csordult alá a szemeiből. Azért nem úgy sírt, ahogy az asszonyok szoktak, hajtépő sivalkodással, vagy a gyöngébb komédiások, égre vetett szemekkel várva a tapsra. Hanem eltorzult arccal, csendesen. Öltözéke pedig a szokásos volt: magyar nadrág és csizma, magyar kalap, de német kabát; szép, sötét szakálla akkor még ékesítette a szomorúságát. (Mindezen jelentéktelen észrevételeknek bizonyára szerepük lesz még a nyomozásunkban.) Egy megroskadt ember ült egy roskatag padon, jobb kezével az ismert kampós nádbotjára támaszkodván, baljában egy papirost tartott. Azt vártuk, hogy na, most komótosan maga mellé helyezendi a botot, ahogy a gymnaziumban szokta, azután előkotorja zsebéből a plajbászt, verset ír szép, calligraficus betűivel, vagy okos gondolatokat jegyzetel. De nem, de nem! Olvasta azt a papírt, szemét égnek emelte, mintha emlékezetébe akarná vésni értékes szavait, ismét olvasta, megint az égre tekinte. És akkor arca eltorzult. Tőle szokatlan zaklatottsággal, összegyűrte, és földre hajítá, majd kedveszegetten nekibotorkált a kijáratnak.

Mi, tanítványai, akik példaképnek tekintettük őt, és az ő modorában írtunk balladákat és lyrico zengeményeket, máskor is el-elcsentünk egy-egy szórakozottan ottfeledett papírszeletet a keze írásával. De azok az alkotás mámorában elhullajtott lapocskák voltak, ez pedig egy felelőtlenül eldobott – levél! Hagymássy Lajos egyszer, a gymnazium folyosóján, fölkapott professzorunk tanórai jegyzetei közül egy kiesett, roncsolt szélű papirost, utánaszaladt, hogy udvariasan átnyújtsa neki, de ő már belépett a professzorok szobájába, ahova nem követhette. Ezért magához vette, ma is őrzi mint ereklyét.

De ez nem a Költő keze írása volt. Nőies, kerekded betűk voltak róva e lapra, káprázott a szemünk, előbb nem mertük kiszillabizálni. Amikor végre elolvastuk, megrökönyödve néztünk egymásra. Nem, ezt soha senkinek nem szabad megmutatni! Legyen a mi örök titkunk. Két barát fogadalmat tőn; s máig hívek maradtunk esküvésünkhöz.

– De a titoknak végére járunk, amit csak mi fogunk tudni – mondottuk, egymás szemeibe nézve, és kézfogással megpecsételve.

Ettől a naptól kezdve mi más szemmel néztünk az ország legpéldásabb költőjére, de még a többi professzorainkra is. A titkot egy élő, bárha nagyon beteg, megkeseredett költőről nem fogom feltárni, csupáncsak annyit árulhatok el: a levél alján ezen iniciálék állottak: R. B.

*

Tudom, hogy ez írásom soha publikum elé nem fog jutni, míg a Költőt, az akadémikust, a Kisfaludy Társaság eminenciását oly dicsfény övezi, mint amely most is védfalként körülmagasztalja, buzgó kritikusokból, püspökökből és úri hatalmasságokból. Bántani sem akarom a nagy költőt, aki előtt leemelem a kalapomat; csupán azt a canont akarom vetoval illetni, judicium alá vonni, amely őt mint embert is a legnagyobbak közé sorozta be.

Azon két betű alapján – R. B. – kezdtünk nyomozásba suttyó legényekként, és akkoriban jó párszor tévútra mentünk. Az évek múlása, a világ- és emberismerésünk gyarapodása vezetett azután – ha nem is a név s a mögöttes személy titkának teljes feltárásához, de – egy karakter megértéséhez.

Nevünket viseljük, szülőinket tisztelvén abban. Csakhogy a világ gonosz, gyakran gúny tárgyává teszi becsületes örökségünket. Szegény Hagymássy Lajos mennyit szenvedett társainktól!

– Mikor mégysz a kocséri hajmavásárba, Laji? – birizgálták származási büszkeségét némely társaink. Az én tisztességes nevemből – Bekő István – egész nyelvjárási tréfát eszeltek ki.

– Tudod-e, hogy a te neved: István, az nem jó?

– Hát már mért ne volna jó, ha ezt kaptam a keresztségben? – szólék ingerülten.

– Hát azér’, mert jobb az legénynévnek, hogy Bekő Tóni. Tudod-e, he? És keres’sz magadnak egy jányt, akit úgy hínak, hogy: Benkő Hanni.

Azt jelentette ez a nagykőrösi szójárást gúnyolva, hogy: be kő tóni, azután meg benn kő hanni… Ma már tréfának fogom fel ezeket, de akkor bizony rosszulesett. Mily igaztalanság a névért, nemzetségért megkülönböztetni az embereket.

Az a két betű – R. B. – is egy nevet takar, mégpedig bizonyára női nembélit. De még kérek egy kis időt, hogy ezt megfejtsem.

Amikor Szász Károly megneszelé, hogy a hatóságok Nagykőrösön piszkálni fogják a forradalomban oktalanul, sok buzgólkodással és kevés talentummal kigyötört versei miatt, praeveniálta a nagyobb bajt, és elfogadta a kecskeméti gymnasium meghívását, maga helyett pedig a mathesis tanítására egy görög-keleti vallású mérnököt ajánlott, Theodorovits Anasztázt. Hiába volt igazi magyar érzelmű ember és jó tanár, mégis rákényszerült megváltoztatni a nevét, Tomorira. A Költő, a tolerentia és patientia nagy hirdetője ragasztotta rá a Charivariban az „unser Muszka” csúfságot, s ezentúl az ifjak is így emlegették. (Pedig kedveltük, mindég vidám volt és értetőn magyarázott.) Ő mégis hálával fizetett az egész collegátusnak. Amikor megérkezett Kőrösre, a legágrólszakadtabb ember volt a városban, s eltávozott mint az ország egyik leggazdagabb nábobja. Meseszerű történet: valami gyermektelen rokonától megörökölte Bécsben a Mariahilfe-strassén a legpompásabb palotákat, és ettől kezdve ő adta ki az egész jeles tanári kar könyveit. Nem kellett nekik soha házalni, kuncsorogni a kiadóknál, mint szegény Hagymássynak, vagyis ma már Tolnai Lajosnak…

De nem ez az essentialis az esetben. Hanem az, hogy mielőtt a mi kedves Tomorink eltávozék Nagykőrösről, olyan cifra mulatságot adott, amilyenre még nem volt példa ebben a kálvinista Rómában! Minket, keresztyén neveltetésű fiúkat már az zavarba hozott, hogy ekkora léhaságot egy templomban rendezzenek meg. Még ha az kicsiny és hanyagul tartott rácz templom is. A helyi professzorátussal egyetemben meghívattatott a Bach-korszak Magyarországának üldözött színe-java magyarsága. Akiket képeikről megismerhettünk: Jókai Mór daliásan, Gyulai Pál még nem olyan törpe hatalmasságként, mint mai napság, Ballagi Mór jól kimagyarosodva, egyedül Tompa Mihály szerény elfogódottsággal. Talán Kemény és Csengery, és még ki tudja, hányan, kicsodák, akiket nem láthattunk, fel nem ismerhettünk. Mert bizony mi ott ólálkodtunk, leselkedtünk délutántól fogva a görög templom körül. Ki prejudikálhatja efféle suttyó legények természetes kíváncsiskodását tisztelt professzoraik titokzatos, nagy fontosságú üzelmei iránt? Mi láttunk azután.

Megírta volt az esetet nem olyan régen, maga a résztvevő, Jókai Mór. Az ő humorisztikus, mindent felpuhító, kritikátlan mesélő modorában. Hamis, hamis! „Mentovich kipingálta a falait mindenféle képekkel, de azt máig sem tudnám megmondani, hogy azok miféle bibliai jeleneteket ábrázoltak?” Hát megmondom én! Ádámot s Évát fügefalevél nélkül, szentségtelenül ábrázoltatva! És mindennemű pucér nőket körös-körül. „Csupa férfitársaság volt, a cigány pedig húzta, tehát táncolni kellett, nekem felváltva hol Gyulai, hol Salamon Ferenc volt a táncosom.” Dehogy, dehogy! És az sem igaz, hogy „csak egy conviva maradt meg komoly, csendes szemlélőnek, Arany János”. Nem tagadom, hogy a Költő, az „öreg” – a többséghez képest – megmaradt józannak. Hanem az, hogy „csupa férfitársaság” lett volna, még poétai hyperbolának is hamisság. Amint a sötétség ereszkedni kezdett, hát csak látjuk beosonni a város ismert és szégyenelt hetéráit, s bizony nemcsak hogy táncoltak ezek, hanem egyszer csak kezd lehullni róluk a pruszlik meg a krinolin, hogy még mi, süvölvények is beleveresedtünk a látományba, az ablak sarkánál. Az „öreg” azonban nem fordult félre, egyedül Tompa Mihály, igazi kálvinista pap, húzódott egy sarokba, nem duhajkodott.

Nem látott még a magyar irodalmi publikum ennyi korhely, részeg „nagyságot” egy masszában botorkálni, mint akkor hajnalban Nagykőrösön.

Ilyen lakomákon eötvösödött össze a magyar honoratiorok csapata, amúgy deákosan a Bach-korszakban, a nagy elnyomatás idején, azzá, amivé mostanra lett: az irodalmi becsület lovagrendjévé…

*

Elhagyom most, ami részlet nem fontos. Arra fordulok rá, amit Hagymássyval lassan érteni kezdénk, s amikből később összehordtuk a Költő emberségét.

Akkor még nem a divatlapokból, szélházi, törtető újdondászoktól vettük a híreket. Nagykőrösön sok mindenféle ember megfordult, a tanulótársaink az egész országból jöttek, s beszéltek: a benyomásokat úgy gyűjtöttük, mint szorgos hangyák a téli tartalékot. Az, hogy szegény ifjak voltunk, Hagymássy ráadásul árva is, nem akadályozott a helyes meglátásokban. Hagymássynak pláne éles szeme volt, mindent kritizálva látó, s tehetséges, ő már dicséretes költeményeket írt akkor. Az „öreg” modorában, olyan hűséggel, hogy társaink meg nem tudták mondani, melyik az Aranyé s melyik a Hagymássyé. Pedig őt nagyon megbántotta a Költő egyszer. Úgy történt, hogy a folyosón magához szólította.

– Ráérne-e maga nekem leírni valamit?

Hagymássy veres lett a meghatódástól, mi pedig irigykedve lestük, mi lesz ebből.

– Jöjjön velem, de azonnal – mondá a professzor.

A többit a pajtásom prezentálta, később.

– Azt szeretném, ha maga leírná az én összes verseimet. Ezeket ki akarom adni. Jó írása van, úgy látom. Jó szállása van? Nem kutat ott senki? Akkor jó, ez kellene nekem. Senki se turkáljon az én írásaimban. Ezt ki is kötöm. Nem kívánom ingyen. Maga szegény fiú.

Na, ezzel nagyon megbántotta Hagymássyt. Tudtam, hogy egy krajcárt sem fog a nagy embertől elfogadni. Nem is fogadott el semmit. Hanem az „öreg” még tetézte a szégyent a lelkében. Erőnek erejével meg akarta jutalmazni, ezért a Tomori (vagyis hát Theodorovits) Anasztáz ötaranyos pályadíjából, melyet az új nábob minden évben kiosztatott a legjobb ifjú poéták között (de a bíráló csakis a „tekintetes öreg úr” volt), hármat Hagymássynak ítélt nagy (le)kezeléssel, kettőt pedig Szilády Jánosnak magasztaló dicséret mellett. Azóta is ezt emlegeti az én nagykőrösi tanulótársam:

– Hát biz engem a másolás és a szegénység ütött poétává!

Hogy így volt-e? Nem tudom. Érzékeny lelkét nagyon mélyen érintette, az bizonyos. De a másolásban én is segédkeztem. Ekkor már úgy voltunk mi ketten, mint a magányos szilfa a temetőben: két törzs, külön lombozattal, mely egy közös gyökérből szíja az édes anyaföld és a leszegényedett, de nemes ősök táplálékát, áldozatát. A fogadalmunk és a közös titkunk eggyé teremtett minket. Az „öreg” nem vette észre a turpiskodást, a calligrafiánk is annyira hasonlított. Én leltem rá a költő egy levelére is, amely aztán csakugyan vagy majdnem elárulta annak a másiknak, a temetői levélnek az íróját. Erről később essék szó.

Mondom, sok mindenféle nem iskolai tudást megszereztünk, amit a hírlapokból nem lehetett volna, többet a mindenható cenzoroknál. Mit tett, hogyan küzdött a Költő a forradalom idején, midőn a nemzet színe-java, élén a Legnagyobb Költővel, kirántott karddal rohamozott, és vérébe mártott tollal esett neki a királyoknak? Hát nemzetőr volt, díszruhában feszített, megírt pár darab toborozó verset. (Nem mondom, gyengébbeket.) És mit tett, amikor jött a baj, Világosnál? Egy szalontai társunk mesélte, hogy jóravaló rokona felismerte volna, oda ostorozott:

– Szökünk, uram, szökünk?

És miből élt a forradalom után? Ugyanezen szalontai fiútól tudtuk, hogy bizony akkor már nem volt szökésben, nem kellett neki bujdosóvá lennie, hanem egy Haynau-szolgabíró mellett, egy bizonyos K. J. irodájában lett írnok. Itt sem maradt sokáig, egy grádiccsal fennebb lépett. Egyenesen az aulikus főispán geszti kastélyába, ficsurak nevelőjének. A mai Akadémia és a Kisfaludy Társaság honoratiorjai mind mágnások körül sürgölődve kaptak aztán koncot a tehetségükért, hogy tolhassák a nemesi hintókat. Ilyen összeköttetésekkel lettek a hírös nagykőrösi tanári kar dísztagjai Mentovich, Szász, Jánosi, Salamon Ferenc, Szabó Károly – egészen egy felséges erdélyi titkos szövetség, amit aztán tovább erősített a törhetetlen koponyájú Gyulai, az Erdély történetébe belezavarodó, ádáz és Kossuthot pocsékoló Kemény, a mindentudó Brassai stb. Összefogta az egészet a Szász dinasztia, öt hatalmassá erősködött fiú, gyermekei Erdély híres jogtudósának (némelyek szerint Deák Ferencének), kinek házánál nőtt fel Enyeden – s nem érdek nélkül – az ottani protestáns mágnás ifjúság.

Ebbe a szövetségbe nőtte bele magát, komótosan, a Költő. Láttuk, milyen úton-módon. Az erdélyiek meghívták maguk közé díszmagyarnak Nagykőrösre. Csak egy nem jutott neki: mágnás feleség. Csupán az egyszerű származású, kerekded arcú, örökké konyhának öltözött Ercsey Julianna, aki azonban mindig szívesen látta szegényes otthonukban Hagymássyt is: ő tehetséges fiúnak tartotta. Szegény, szegény, kedves Juliska néni! Ha ő olvasta volna azokat a leveleket, amelyeket mi a véletlen tréfájából bírtunk! Ha tudott volna igazán olvasni, ha értett volna a poézis titkaihoz, raffinementos metaphoráihoz, symbolumaihoz, mikre rá nem jöhetett volna!

A Költő egyetlen bókoló, udvarló – hát még szerelmes! – verset sem írt mindenki által oly nagyra becsült feleségéhez. Ezt Hagymássy Lajos éles kritikai szeme mindjárt észrevette, amikor másoltuk a kötetre való költeményeket, sok újraolvasás általi belemélyedéssel. (Ha Gyulai és köre nem telepedett volna vasnehezékkel az irodalomra, most egy Tolnai lehetne a kritikai rovatok iránymutatója, és nem toloncoltatott volna ki irodalmunkból a Petőfi zászlaja alól kibontakozott népi költészet.) Hanem találtunk mást.

Hagymássy, másolás közben, egyszer csak felkiált.

– Ezt hallgasd! – és felolvassa a következő sorokat:

Én láttam a bimbót, láttam azt,
Midőn érezve a nyájas tavaszt,
Kezdett kifejleni –

– Na, mi ez, ha nem egy titkos érzemény kiáradása a poézis kétértelmű nyelvében. A bimbó, amely a „nyájas tavaszban” fejlik ki, az egy leány, ki még ártatlan tisztaságban éli ifjúságát, a világ bűnös vágyainak tudalma nélkül. Milyen szép látomány. Mit gondolsz, pajtás, kihez írhatta? Talán az arájához? Mert most egész erotikai sorok jőnek:

Örült a lelkem és kéjjel telék,
És mint hiú kertész, sokat merék,
Sokat reményleni –

– Tudod te, ki az a kertész, aki hiúsággal és kéjjel van teli, ki sokat mer reményleni? Itt a költő „kertészkedik” egy ártatlan leány bimbaja körül. Magyarán: kapkodik a szoknyája után. De azért szép, mert poézis. Igen, de mégis, kihez írta? Mert a Költő ezt a címet adta neki: Egykori tanítványom emlékkönyvébe. Juliska néni pedig, ahogy én tudom, nem lehetett a tanítványa. Akkor ez a bimbó másvalaki. Hát ezt kellene megtudni, hogy ki volt az a „tanítvány”? És mit szólnál hozzá, ha… ha ez ugyanaz a virág volna, akitől azt a levelet kapta? A cím alatt ez áll… Na? R. E.

De most már az én eszem is csavarodott egyet.

– A levél végén meg az, hogy R. B.

– Az igaz – hagyta jóvá Hagymássy.

Amit láttunk a rácz templomban, s amit most olvasva megértettünk, abból az is kijött, hogy több bimbózó barátnéja is lehet egy költőnek, még ha az professzor is, még ha szép becses családja van is. Hát ilyen ember ez a mi tekintetes professzorunk? Aki a tanulók számára megszerkesztette az iskolai fegyelmi törvényt, melyben pálcázásra ítéltetik az engedetlen, „az éjszakai kimaradás, duhajkodás, paráznaság karcerrel büntettetik”.

Akkor annak a kérdésnek kell utánamenni, hogy ugyanaz a személy-e az R. B. és az R. E? Vagy mégis más?

Megtudtuk, csak később.

*

Mert én csak elkésve értém meg azt, amit Hagymássy geniális lélek iránti és poétikai fogékonyságával már ifjan megérzett: hogy a versben a puszta látomány alatt kell tudni olvasni, és az életben minden területen – ahol ember van – a felület mögött kell nézelődni. A vers is, a textus csak relief, az essentia a tropusokban találtatik. – Ott rejtezik el a Költő – mondta Hagymássy, midőn a verseket írtuk. – Lásd, írt a Költő más női személyekhez is. Itt áll: Hollósy Kornéliának. Mit gondolsz, rejlik ebben valamely titkos érzemény? Semmi, tiszta allegoria a szabadságról. De mi áll rögtön utána? Balzsamcsepp:

Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál –
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?

– Nahát. Mit érzett, s ki iránt?, amikor ezen metaphorákat kitalálta, soha nem fogjuk megtudni. Az örök titok. Csak éppen az beszél, hogy a két vers egymás után áll. A rabságot enyhítő dal allegoriája után mindjárt egy magányemberi érzemény, a szenvedő szív elégiája – magyarázta Hagymássy. – S látod-e magad előtt a Költőt, a nádbotjára támaszkodva mélyen gondolkodóba esve, mint megfigyeltük, amikor e sorokat olvasod?

S temetőn, bárha bolyongok
Eltakarják üde lombok
A sötét sírhalmokat.

Declamálta az ő szinte érett prédikátori zengő hangján, és hasonló nagy alapossággal magyarázta el e sorok rejtett tartalmait is.

To love, to like, enyelgénk,
Amaz sok, ez kevés;
(Szótár segélye nélkül
Támadt az érezés)

Hogy itt is valamely titkolt szerelmi emlék bújkál: „Zeng édesen: remember!” Hanem a név e fölé is ki van írva: Wohl Janka emlékkönyvébe; s amit az ember erősen titkolni akar, azt nem írja ki. Vagy épp azért írja ki, hogy ne gyaníttassék titoknak? – elmélkedék szinte magában Hagymássy.

Igaztalanság nevéért s nemzetségéért megkülönböztetni embert s embert – írtam volt fönnebb. De az igazság, hogy az embert magát, a charaktert, ezen felszínes adományok mögött kell keresni. Midőn megösmertük a Költőt, imponált nekünk, tanítványoknak a külleme is. Nedély és komolyság harmóniája, fakó, de kellemetesen szóló hangja, erős tartása, de – mint említém – legjobban szép sötét szakálla, mely arcát keríté. Nohát. Ez a férfias ékesség, mit aki akkor viselt, köztudomásúlag azért tette, mert azzal tüntetőleg kitartott a forradalom ideái mellett, ez egyszer csak eltűnt, elfogyott a tekintetes professzor ábrázatáról. Symbolum volt akkor még a szakáll, Kossuthra emlékeztetett, annyi titkos értelem tulajdoníttatott annak a sivár társadalomban, mint poézisban a rab madárnak. Miért adta fel ezt a symbolumot? Megtudtuk. Amiért a költeményeiben is oly sokszor tétovázik, elrekeszti a bensőbb érzéseit, s a forradalom eszményi el vannak rejtve – ha egyáltalán vannak – a classicus aestheticai szép formák mögött. Pontosan emlékszem, 1853-ban történt a szakállfosztás, amikor tanárainkat a hatóságok elcsapatással fenyegették meg, ha vétket találnak a forradalom alatti magaviseletükben. Becsületes önéletírást kell eléterjeszteni – jött a directiva az egyháztanácshoz, azok elbeszélték az ismerősöknek, s már az egész városban neszezték, suttogták. Egyik praeceptor társunk, ki az alsóbb classisokban már besegített, és bejáratos volt a tanárok közé a cancellariába, látta egyszer a biographiákat csomóba gyűjtve. Nem bírván ellent állni a furdaló kíváncsiságnak, belelapozott az iratokba, s természetesen a Költőét választotta ki. Izgalommal, hogy egy nagy ember keze írását foghatja, sebtében elolvasta. Talán első ránézésre nem is érté meg, mert fogalmazása nem olyan volt, minőt a költőtől a folyóiratokban olvasni szoktunk, vagy ami félét tőlünk, tanítványoktól megkövetelt, de tartalmát jól agyába véste. (Jó emlékezőtehetsége volt.) Visszaidézte nekünk, megbeszéltük. Minő csalódás: csupa mentegetőzés az egész iromány! Mi büszkék voltunk arra, hogy a forradalom alatt Ő szerkesztette a „Nép Barátja” címen a legfontosabb lapot. És most letagadja! Hogy csak a neve jelent volna meg a lapon, de őneki arra nem volt befolyása. Hogy a forradalom egész ideje alatt Bihar megye déli szögében, Szalontán „falusi emberként”, elszigetelten élt, és szinte dicsekedik azzal, „hogy a forradalom árjától el nem ragadtatott”, verseivel nem dicsőítette a nemzet harcát! Praeceptor társunk, remegő térdekkel, a rajtakapástól rettegve a hosszadalmas szöveg véginek egy-egy töredékét tudta lemásolni:

„Forradalom óta szinte csak a szépirodalmi magyar lapokba és folyóiratokba vagy Albumokba… adtam rövid verses dolgozatokat, vagy nevem első betűjének (A) vagy egész nevemnek aláírásával: álnév alatt vagy nélkül sem a forradalom előtt, sem az alatt, sem utána nem írtam, kivéve holmi irodalmi satyrácskákat. Önállóan a »Nagyidai cigányok« népies víg eposz… Ennyiből áll irodalmi egész működésem… mint egyszerű polgár a fennálló törvényes rendnek mindég barátja fogok lenni…”

– Most már hogy higgyünk annak, aki tagadja is, be is ismeri, hogy írásaihoz álneveket használ? – Ezen észrevétellel gyújtott világosságot agyunkban Hagymássy. – Akit az egész ország Petőfi, a forradalmi költő legjobb barátjának tart, ő maga pedig a Haynau-rend barátja! Hát A nagyidai cigányok, azzal miért dicsekszik? Aki olvasta (nem csoda, hogy vajmi kevesen), megértette, hogy azzal Kossuthot és az ő leghűbb harcostársait satyrizálja.

Ebben az időben tűnt el a költő szakálla, s viselt ezentúl kackiás, kipödrött magyaros bajuszt.

Ki sem merem mondani:

Feladása volt ez mindannak, amiben mi, a nagykőrösi gymnasium lelkes ifjúsága addig hittünk. Volt egy forradalom, a mi lelkünkben két névvel a lobogóján: Kossuthéval és Petőfiével. Tanáraink, úgy tudtuk, szívvel-lélekkel ott voltak a szabadságnak eme dicsőséges áldozattételében. Nem csak szavaikat, de mozdulataikat, magatartásukat is lestük: ilyenek voltak a forradalom nagy emberei! Most pedig óriási kérdőjelek tátongtak a képzeletünkben: lehetnek-e a forradalom igaz hívei ilyen hibás jelleműek?

A charakter változott meg, legalább a mi szemünkben. Persze nem mindenki gondolkozott hozzánk hasonlóan, a többiek azért továbbra is Petőfi barátját, a pályadíjat nyert Toldi íróját látták a Költőben, és egy méltóságos professzort.

Sejtettük már a német kabát értelmét is. Miért nem viselt magyar zsinóros mentét, mint Petőfi képein látható? Vagy ha már besürgölődött az erdélyiek közé: Bocskai-féle kabátot? (Mentovich tanárunk hébe-hóba, nagyobb oskolai ünnepélyeken azt felölté.) Az új hatóságok kegyeibe akart befészkelődni? Hagymássy pajtásom kiötölt egy jó kis epigrammát. „A nagy költőt temetőbe mentében – Soh’se látjuk szép magyaros mentében.” Társaink körében azonban nem kapott igazi elismerést ez ötletdús, tömör verselmény. Nem értették valóságos jelentését. Nem classicus, azaz nem dystichonos formáját is bírálták, befolyásoltatva lévén többségükben éppen a professzorunktól követelt poeticai szabályok által.

Csoda, hogy mi páran, akik gondolkodtunk a társadalom és a magyar irodalom helyzetéről, ezentúl a nagy Költő verseit is más szemmel olvastuk? A szép szavak, a poeticai lelkesültség mögött ott láttuk már a gyatra embert is. A távolságtartó magaviseletet mások méltóságnak vélték, mi egy megalkuvó lélek elleplezésének. Mások csodálták, amikor egy-egy Petőfi-verset buzgón, kihevülve declamált (persze nem a forradalmiak közül), mi láttuk, hogy csak pózban tetszelgés.

De azért másoltuk tovább Hagymássyval a költeményeket. Így még érdekesebb volt a feladat.

Nem rendje szerint írtuk, ahogy a költő összerakta, hanem válogattunk, mikor melyik volt kedvesebb Hagymássynak, vagy éppen mert nem tetszett, haragudott némelyikre. (Például a Vojtina leveleire. Mi jogon gúnyolja a kezdő tehetségeseket?) Egyszer A pusztai fűz címűt kezdtük el, én írtam, a tanulópajtásom diktálta, nem is diktálta csak: pompásan zengedezte, próbálgatta szavaló hangját a későbbi kitűnő prédikátor. Akkor megtorpan, és felkiált erősebb hangon:

– Tudod-e, hogy remekül componált vers ez! Akárki írta. (Megnyomta a szót: akárki.) Vannak strofái, melyeket lendületesen, súlyosan lehet harsonázni, mint a sivító szélvihar vagy a prófétai átok. A középső részét meg halk melódiával, szellősusogással, patak csobogásával. Mit gondolsz, mely speciesnek felel meg?

– Gondolom, elégia.

– Az ám, a közepe. De hát az elején s a végén az a szenvedelemmel teli, tragicai hangú monolog? Nem veszed észre, Bekő pajtásom, hogy mindétig egy szomorú fűzfa beszél az elegiconak álcázott emlékeiről, de az elején és a végén átkozódik, s úgy szenved, mint egy kivert eb? Igaz, a fűzfa szól így: „Ki ásta gyökerim égető buckába, – Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?” S a végin, miután a vándor megátkozta: „De mit ér az átok, – Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok!” Ezt is a fűzfa mondja. De ki az a fűzfa? Látod, ez az allegoria. Minek, kinek az allegoriája? Ki az a szenvedelmes fűzfa, az a kivert kutya? A költő! Miért szenved a költő? Hát ismét egy „karcsú leányzóért”. Úgy elárulja magát, mint egy csínytevő diák a rektortól megfélemlítve. A titkolt erotica ott búvik a hatodik strofában: a szép leányzót „gondosan takargatja”, a hófehér szépségét, „piros szemérmét” dugja el a világ szemei elől. Magyarázzam meg neked, hogy mit jelent ez?

Magam is kezdtem érteni. Olyan allegorico-elegico költemény ez, ahol a fűzfában a költő lelke rejtezik el, „fonnyadónak”, vagyis öregnek érzi magát egy fiatal hölgyhöz képest, aki elszökött tőle – így foglaltam össze.

– Nem ilyen egyszerű, de a lényeget felfogtad – vitatkozék még kissé Hagymássy. – Mert azért szép költemény – tette hozzá. – Most már csak azt kell megtudni, ki az az R. B., mert majdhogy bizonyos vagyok abban, ekkora szenvedelem csak ugyanannak a leánynak szól. Egy egész szerelmi dráma rejtezik bizonyos versekben – mondta egészen nekihevülve a pajtásom. – Nézd meg ennek a dátumát: 1852. Nem olyan régen volt ez. Te, nem akkor találtuk a temetőben az összegyúrt levelet?

Előkerestük Hagymássy utazóládájának egy láthatatlan rekeszéből a mi nagy titkunkat: a két levelet. Annyit már tudunk, hogy a kapott levél alján R. B. áll, a pajtásom által felfedezett Emlékkönyv-vers R. E.-nek volt címezve. Nem árultam el még, hogy a manuscriptumok között talált levélben – nem volt megszólítás, sem aláírás. Az makulatura volt, sokkal több kihúzgálással és beleírással, mint a versekben megfigyeltük. És ez persze prózában. Innen tudtuk, hogy ez nem tartozik a költemények közé, nem is maqáma (amivel pedig némelykor játszadozott a Költő), mégis valakihez szól. Tehát levél. Másvalakinek nem szólhat, csakis annak a hölgynek. Megfogadtam, igaz, hogy nem árulom el, mit tartalmaznak e levelek. (Még annyira sem, mint Midas király borbélya, suttogva, hisz’ én még a szellőnek sem mondom, amit tudok, egyedül magamnak s egykori pajtásomnak, ki most Tolnai.) Annyit szabad megvallani, hogy sem a kapott, sem a Költő által telefirkált levél – nem volt olyan, amilyennek a szerelmesleveleket akkor hittük a Fanny hagyományai vagy Goethe Wertherje olvasása alapján. Közleményeket tartalmaztak, minden nemű látható szenvedelem híjával, egyik szalontai kicsinyhitűségről, másik nagykőrösi sivatagról. (Ezt tudná csak a nagy tiszteletű konszisztorium, mely annyi áldozatot hozott, hogy a nagy költőnek professzori állomást, lakást és fizetséget biztosítson!) De a hangulat, az érzelmetlen sorok mögötti lelkesültség, abban valami delej áramolt, mint a felgyorsult szívdobogás, amit nem érez más, csak maga a szív. Akár az elegico költeményekben tropusok mögé rejtett érzemények. Legalább ezt fogalmazta meg Hagymássy. Ebből indultunk ki.

, további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.