Archívum

1956 – Emlékezzünk régiekről

Szigethy Gábor
2004. október


Hófehér fény, óarany ragyogás: ballagok fölfelé a Kupolaterembe ívelő díszlépcsősoron.

Országház, 2004. szeptember 18.

Az Országgyűlés elnökasszonya hívta emlékezni a tett színhelyére a Nemzeti Kerekasztal három oldalán tizenöt évvel ezelőtt egymással szemben helyet foglaló volt kommunistákat és volt ellenzékieket.

Korán van. Rég jártam itt, nézelődöm. A fények ragyogóbbak, a szőnyegek puhábbak, a biztonságiak barátságosabbak. Fegyveres őr helyett bájos leányka íratja velem alá a jelenléti ívet, és miközben udvariasan átadja a kék bársonydobozba rejtett ezüst emlékérmet, elbűvölően mosolyog.

1989-ben óvodás lehetett.

A Vadászteremben, az ajtóval szemben, a bal oldali széksor jobb szélén leülök. Még majdnem üres a terem. Régi elvtársak kis csoportja a jobb oldalon. Belép Berecz János, a jobb oldali széksor bal oldali székén, elvtársai körében foglal helyet. Hát ez mit keres itt? – villan át az agyamon. A könyvhéten, mint meghívott szerző, az egyik könyvsátor előtt üldögéltem Kállai Ferenc színművész társaságában. Dedikáltunk. Megérkezik a kiadó következő alkalmi tollforgatója, Berecz János, és leül mellém. Én meg fölállok, és szó nélkül távozom. Innen az ismeretségünk.

Másnap megismétlődik a jelenet. Most már meg sem várom, amíg a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának volt titkára lehuppan mellém.

Nézelődöm. A szemem sarkából ellenőrzöm: Berecz elvtárs engem kémlel. Remélem, arra gondol: ezt a pofát már láttam valahol.

Szerény kísérettől övezve megérkezik Szili Katalin házelnök asszony, és mert menetirányban épp én ülök vele – pontosabban az ajtóval – szemben, bár nem ismer, de elsőként hozzám lép, és barátságosan üdvözöl. Jobbra fordul, megpillantja Berecz elvtársat, rámosolyog, örülök, hogy elfogadta a meghívásomat… A többit nem hallom, továbblép.

Lassan megtelik a terem. Néhányan érkeznek olyanok is, akik 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalóküldöttségében foglaltak helyet. Szabad György lép a terembe, az első demokratikus országgyűlés házelnöke. Jó helyen ülök, ő is belém botlik. Rég nem láttalak, teljesen visszavonultál a közélettől? Látom, írsz, tanítasz az egyetemen…

Villognak a vakuk, hátralépek, leülök.

Szabad Györgyöt körbefogják, az elnökségi asztal felé sodorják a vele beszélgetni akarók.

(Istenem, de rég volt! 1989. szeptember 11-én, hétfőn, késő délután az Ó utcából – fiatalabbaknak: akkor ott, egy építési barakkban volt a Magyar Demokrata Fórum székháza – sietve az Országházba indultunk, és a kapuban derült ki: csak az én kopott Ladámban van elegendő benzin. Antall József, Szabad György és Sólyom László, a jövendő miniszterelnök, a jövendő házelnök és az Alkotmánybíróság jövendő elnöke – ki gondolt akkor erre? – Ruttkai Évától örökölt rozoga szovjet automobilomon zötyögött a magyar politikai élet fellegvára felé. Ha ezt elmesélném az ezüstérméket osztogató, elbűvölő mosolyú kislánynak, el se hinné. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ellenzéki Kerekasztal…)

Szólásra emelkedik Szili Katalin. Üdvözli a megjelenteket, a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon részt vevő mindhárom oldal képviselőit. Semmit sem bíz a véletlenre: előre megírt beszédét tagoltan, pontos hangsúlyokkal olvassa fel. 1956-ban megfeneklett – ezt a szót használja! –, megfeneklett a nemzeti törekvés, mert a nemzetközi helyzet nem kedvezett hazánknak. De 1989-ben már kedvezett, és a Nemzeti Kerekasztal eredményes tárgyalásai következtében megszülethetett a demokratikus Magyarország. Mert – állítja Szili Katalin – 1965 után elindult egy – így fogalmaz! –, egy jó folyamat a Magyar Szocialista Munkáspárt tagságában, szervezeteiben, vezető szerveiben, s ez a jó folyamat vezetett a nagy megújuláshoz 1989-ben.

(Magamban füstölgök: ez a kristálytiszta bolsevik logika és etika! 1956-ban nem kedvezett a nemzetközi helyzet, de 1965 óta a Magyar Szocialista Munkáspárt legjobb erői már tudják, merre van az előre. Egy okos kommunista mindig tudja, melyik lóra kell tenni! A nyerőre! 1956-ban potyautasként felkapaszkodtak a szovjet tankokra, 1989-ben bankbetéteikre síbolták az ország vagyonát. A legjobb KISZ [fiatalabbaknak: Kommunista Ifjúsági Szövetség]-titkárokból lettek a leggazdagabb milliomosok. Merthogy mindig ők a haladás motorjai. Mindig ők az élcsapat, a reformerek! Akiknek 1989-ben – állítja Szili Katalin – nem volt könnyű a helyzetük, hisz az ellenzék kétségbe vonta az MSZMP hatalmának legitimitását. Rosszul emlékszik a házelnök asszony. Az ellenzék – akkor leghangosabban a Szabad Demokraták Szövetsége – nem kétségbe vonta, hanem tagadta az MSZMP hatalmának legitimitását. A kommunista Nagy Imrét, Magyarország utolsó törvényes miniszterelnökét jogot és törvényt tiporva meggyilkolták elvtársai. És Moszkvában nevezte ki néhány bolsevik cár a reszketve engedelmeskedő Kádár Jánost Magyarország első emberének. Megtehették: 150 ezer szovjet fegyveres biztosította a proletárdiktatúra életben maradását a megszállt Magyarországon.)

Szűrös Mátyás – akkor a baloldal jobboldalán, ma a jobboldal baloldalán – élesen fogalmaz: 1989-ben tárgyalások kezdődtek „a megszálló szovjet csapatok eltávolítására”. Figyelem Berecz elvtársat: szeme sem rebben. Finom irónnal parányi noteszbe jegyzetelget. A zsákmányszerzők kerültek hatalomra – ostorozza volt elvtársait Szűrös Mátyás, korrupció és erkölcsi mocsár hazánkban mindenütt! Feszült csend. A Szociáldemokrata Párt elnöke folytatja: „amíg néhány száz ember nevezhet ki politikai legitimitás nélkül miniszterelnököt” – ez az erkölcsi mocsár!

Sajnos, nem látom Szili Katalin házelnök asszony arcát.

Betűrendben következnek a Nemzeti Kerekasztal szólásra kijelölt előadói. Elsőként Asbóthné Thorma Judit. Nőszövetségi funkcionárius. Akadozva olvas, néha elfelejti egyeztetni az állítmányt és az alanyt. Nem mond semmit. Gyér taps. Kemény Csaba lép a mikrofonhoz, a Baloldali Alternatíva Egyesület hajdani tárgyalóoszlopa. 1989-ben (beszédéből kiderül: ma is!) eltökélten hitte, hogy az MSZMP vazallusaiként a „harmadik oldalon” képviselhetnek függetlenként – például a Münnich Ferenc Társaság! – valakit és valamit. („A Münnich Ferenc Társaság a társadalom helyzetéről, a szocialista megújulásról, egyes ezzel kapcsolatos véleményekről nyilatkozatot juttatott el a Magyar Távirati Irodához. Ebben hangoztatja: a megújulást szolgáló célok elérésének biztosítéka a szocialista társadalmi rendszer stabilitása, a munkásság, a parasztság és az értelmiség aktív együttműködésén alapuló népi hatalom” – Magyar Nemzet, 1989. február 6.) Nem tudom, mit gondol ma Kemény Csaba a szocialista társadalmi rendszer stabilitásának fontosságáról. De mint minden okos kommunista, tud kétértelműen fogalmazni: a tárgyalások menetét, hangulatát meghatározta, hogy „a légkörben ott izzott ötvenhat szelleme”.

Kétélű mondat, kétféleképpen igaz.

1989-ben az ellenzék 1956, a forradalom lukas zászlóját lobogtatta – mielőtt szeptember 18-án reggel az Országházba indultam, zakóm hajtókájára tűztem 1956 óta őrzött jelvényemet, az ötágú csillagtól és sarló-kalapácstól megfosztott „lukas” nemzetiszínű zászlót! –, 1989-ben az ellenzék igazságot követelt, elismerést és tiszteletet nemzeti forradalmunknak, 1956 emlékének. Kemény Csaba és elvbarátai 1989-ben attól tartottak: megismétlődhet a harminchárom évvel korábbi ellenforradalom.

Mi forradalomra emlékeztünk, ők ellenforradalomra!

A légkörben ott izzott ötvenhat szelleme.

Elkerülni a vérontást – ez valóban mindannyiunk közös érdeke és célja volt 1989-ben. Kónya Imre erről beszél. Igen, a rendszerváltozás nem hozott jólétet, és nem hozott igazságot. De ma a legfontosabb feladat megegyezni. A két oldal tárgyaljon, tárgyaljon, tárgyaljon, és a nemzet és az ország érdekében – nem ezt a szót használja! – nyújtson egymásnak békejobbot.

(Este polcmélyéről előkotrom régi videokazettáimat. Kónya Imre megnyitó beszéde az Országház Vadásztermében, 1989. június 13-án. Kőkemény mondatok: „Mi, az Ellenzéki Kerekasztal szervezeteinek küldöttei, azért jelentünk meg az Országházban, hogy megkezdjük az érdemi tárgyalásokat a politikai hatalmat ténylegesen birtokló Magyar Szocialista Munkáspárt képviselőivel… Leszögezzük, hogy a tárgyalások célja a békés átmenet biztosítása a diktatórikus uralmi rendszerről a népakaratot ténylegesen érvényesítő képviseleti demokráciába. A tárgyalások során nem a hatalmon akarunk osztozni a hatalom jelenlegi birtokosaival… Az 1956-os forradalmat a szovjet hadsereg leverte. Nemzeti Bizottságainkat, munkástanácsainkat, újjáéledt pártjainkat pedig a hazai reakció számolta fel. Az ezt követő megtorlás egy hosszú, újkori történelmünkben példátlan méretű…”

Grósz Károlyra, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárára közelít a kamera: mozdulatlanul figyel, megrándul a szája széle, gyűlölettől szikrázik a szeme.)

Nyers Rezső – öreg pártfunkcionárius. A hosszú élet mély nyomokat hagy az ember egyéniségén. Nyers Rezső – egész életében a helyes párthatározatok fogságában élt – nem tud szabadulni Kádár Jánostól tanult hangsúlyaitól: minden szót nagy nyomatékkal, megfellebbezhetetlen igazságként ejt ki, és a beavatottak biztonságérzetével, udvariasan, de ellentmondást meg nem engedő hangsúllyal tájékoztat mindannyiunkat arról, mi a helyes álláspont. 1989 legnagyobb eseménye Nagy Imre újratemetése volt, ez fordította el a tömegeket az MSZMP-től: a harmincéves hazugság vált nyilvánvalóvá. Ez Nyers Rezső szerint az MSZMP felső köreiben is sokakat meglepett és megzavart.

Nyers Rezső ma is ragaszkodik a kommunisták történelmi tévedéséhez: hisznek abban, hogy az emberek mindent elhisznek és mindent elfelejtenek. Soha többé! – fogadkoztak 1956-ban a kommunisták Rajk László és társai újratemetésekor. Aztán 1958-ban fölakasztották Nagy Imrét és társait. Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este! – kürtölte világgá a Kossuth Rádió 1956 októberében. Aztán börtönbe zárták azt a színészt, Basa Györgyöt, aki felolvasta nyilatkozatukat, és gátlás nélkül hazudoztak tovább. 1989-ben – szorult a hurok – halkan annyit mondtak: Istenem, tévedtünk! És megkoszorúzták Nagy Imre sírját.

1989-ben az nem lepte meg a magyarokat, hogy a politikai hatalmat törvénytelenül birtokló MSZMP vezetői évtizedek óta kényük-kedvük szerint hazudoznak. Ezt eddig is tudták. Attól bolydult meg az ország, hogy kiderült, vagy legalábbis úgy látszott, hogy most lehetőség nyílik a proletárdiktatúra megszállottjainak demokratikus kiseprűzésére a hatalomból.

De abban igaza van Nyers Rezsőnek: az MSZMP vezetői nagyon elbizonytalanodtak akkoriban.

(Volt, aki lövetni akart, volt, aki gyorsan bankárnak állt. A Politikai Bizottság egyik tagja büszkén bevallotta: mindkét gyermekét titokban megkeresztelték. Volt, aki egy pillanat alatt elfelejtette, hogy kommunista, volt, aki hirtelen meggyónta: vezető pártfunkcionáriusként sem volt az soha!)

Berecz elvtárs szaporán jegyzetel. Valamit sugdos a mellette ülő fülébe. Talán eszébe jut: ő is nagyon elbizonytalanodott azokban a napokban.

(Az MSZMP utolsó kongresszusa, 1989. október eleje. Tévéhíradó, gyorsinterjú a Gesztenyéskertben, a Kongresszusi Központ előtt. Berecz elvtárs roppant zaklatott, csak annyit mond az őt faggató riportereknek: most időre van szüksége, át kell gondolnia a történteket, hogy dönteni tudjon. Munkáspárt vagy Szocialista Párt – ez volt a kérdés: a pártszakadás pillanatában a többséggel vagy a kisebbséggel tartson-e? Igen ám, de abban a pillanatban azt még nem lehetett tudni, a kettészakadó párt melyik feléből lesz kisebbség, melyikből többség. Huszonnégy óra múlva eldőlt. Nyers Rezső Pozsgay Imre mellé állt: Grósz Károly helyett Horn Gyulának mentették meg az összeharácsolt pártvagyont. Történelmi léptékkel mérve lehet, hogy nem ez volt a legrosszabb megoldás!)

Ábécérendben Pozsgay Imre a következő. Na, ő jobb szónok, mint a Nyers – dünnyög mögöttem valaki.

Kedves Tettestársak! – kezdi mondandóját a volt államminiszter. Lényegretörően, pontosan fogalmaz. Hangsúlyozza: már nincsenek politikai ambíciói. A történelmi tényeket szeretné tisztán látni. Meggyőződése: 1989 minden eseményében meghatározó tény volt 1956 újraértékelése. És ha sokan megkérdőjelezték a tárgyalóküldöttségek, elsősorban az Ellenzéki Kerekasztal tagjainak jogosultságát a tárgyalásokra, a Nagy Imre temetésén egybegyűlt sok százezer ember – nyomatékkal ejti ki a szót – legitimálta az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalóküldöttségét. Személy szerint ő már 1986-ban, Bonnban kijelentette: „Ha a népem hátat fordítana a szocializmusnak, én a népemet követném.” 1989-ben a nép hátat fordított a szocializmusnak. A hatalmas tömeg Nagy Imre temetésén egyértelműen ezt bizonyította. De – hangsúlyozza az akkori államminiszter – szembe kellett nézni a politikai realitásokkal.

(Pozsgay Imre 1988 elején éles hangú vitában, régi barátjának, Kósa Ferencnek így fogalmazott: „Nekem kötelességem figyelembe venni a realitásokat. Magyarországon ma több mint százezer orosz katona tartózkodik állig fegyverben. A politikai hatalom pedig személy szerint is azok kezében van, akik valamilyen módon bűnrészesek Nagy Imre kivégzésében.” – Tekintet, 2004. 3. szám 11–12.)

Más kérdés – mosolyodik el Pozsgay Imre –, hogy azóta sokan nyilatkoztak: az ő – nevet, neveket nem mond; tudjuk: többen vannak! – kezében volt a politikai helyzet megoldásának kulcsa. Például úgy döntött: ő kiengedi a határon át Ausztriába a keletnémet menekülteket.

A németeket a magyar nép engedte ki – summázza politikai helyzetértékelését Pozsgay Imre. 1989-ben a nemzet igazságérzete és elszántsága jelentette a politikai erőt, nem némely nagyhangú pártfunkcionárius handabandázása. (Pozsgay Imre politikus, természetesen nem használ ilyen erős kifejezést. Azt pedig még nem sejti 2004. szeptember 18-án délelőtt, hogy néhány nap múlva Horn Gyula újabb német kitüntetést kasszíroz majd Berlinben a keletnémet menekültek kiengedéséért. Már Machiavelli hangsúlyozta közel fél évezrede, hogy a ravasz politikus nem azonos a bölcs államférfival!)

A történész Szabad György hű önmagához. Előre megírt beszédet olvas föl – nem akar felesleges gondolatkunkorokban elkalandozni –, dokumentumokat ismertet, idézeteket olvas föl, egyet akar bizonyítani: 1989. szeptember 18-án a kerekasztal-tárgyalásoknak csupán egy szakasza zárult le, s hogy akkor nem lehetett továbblépni a megkezdett úton, annak legfőbb oka az Ellenzéki Kerekasztal belső megosztottsága volt. Az idős professzor hangja elcsuklik az izgalomtól, zihál, beszélni alig tud, nem nevezi meg a megállapodást alá nem író pártot, de hangja reszket: még ma sem bocsátotta meg a politikai szövetséges árulását.

(Emlékszem a pillanatra 1989. szeptember 18-án, amikor Tölgyessy Péter, az SZDSZ tárgyalódelegációjának vezetője bejelentette, hogy nem írják alá a tárgyalások jegyzőkönyvét. Antall József és Szabad György mögött ültem: nem tudom, melyik lett hirtelen sápadtabb. Nekem kezem-lábam reszketni kezdett a dühtől.)

Feszült csendben fejeződik be az emlékülés első szakasza.

Átvonulunk a Felsőházi Terembe.

Leülök jobb oldalon a padsor szélére. Megérkezik Berecz elvtárs, nem néz körül, a mellettem lévő padsorban foglal helyet. Fészkelődik, forgatja a fejét, föláll – nem nézünk egymásra –, átballag a bal oldalra.

Göncz Árpád volt köztársasági elnök éppen külföldön van, videón üdvözli az egybegyűlteket. Aztán megint betűrendben, most a parlamenti pártok szónokai.

Fidesz Magyar Polgári Szövetség: Deutsch Tamás. A rendszerváltás kiindulópontja 1956 – amit akkor akart a nemzet: szabad, demokratikus Magyarországot, lehetőségünk nyílott kivívni, megteremteni – 1990-ben. A fordulat igazi éve 1990, amikor a magyar nemzet demokratikus, szabad választáson úgy döntött: elege volt a szocializmusnak nevezett proletárdiktatúrából.

Magyar Demokrata Fórum: Dávid Ibolya. Egyetért Pozsgay Imrével: 1989-ben a politika kulcskérdése 1956 újraértékelése és Nagy Imre újratemetése volt. Aztán áttér a jelenre. Hangsúlyozza: ma a felelőtlen ellenzék és a felelőtlen kormánypárt között húzódik a felelős politizálás. (Szili Katalin picit összehúzza a szemét. Deutsch Tamás mozdulatlanul maga elé mered.)

Magyar Szocialista Párt: Mandur László. Mindenekelőtt bókol az MDF elnökasszonyának. Valóban a magyar történelem három legnagyobb, legfontosabb közjogi pillanata: 1848, 1945 és 1989. Mandur László történelemszemléletében vakfolt 1956. Nem látja. Nem akarja látni. Merthogy szerinte már 1848-ban érettek voltunk a polgári demokratikus társadalom megteremtésére, de akkor a reakció emelt gátat nemzeti törekvéseink elé. 1945-ben a Nyugat hallgatólagos beleegyezésével a Szovjetunió. Ám 1989-ben már kiteljesedtek azok a belső folyamatok (áttételesen utal a Szili Katalin által már említett, 1965 után az MSZMP-ben megindult folyamatokra!), amelyek eredményeképpen – s mert most a nemzetközi helyzet is kedvezően alakult – végre demokratikus és független állam lehetett Magyarország. (Megint ők, mindig ők az élcsapat!)

Szabad Demokraták Szövetsége: Pető Iván. Az SZDSZ első elnökét, Kis Jánost alig másfél évtizede, 1988. június 16-án a Batthyány-mécsesnél, amikor Nagy Imre mártír miniszterelnökre emlékezett, gumibotos rendőrök zavarták el, de Pető Iván nem tartja fontosnak, hogy 1989 eseményeinek politikai értékelésekor 1956 jelentőségét, fontosságát megemlítse. (Az akkori egyik fő belügyér, Gál Zoltán – bár névtáblája ott díszeleg az első sorban – az utolsó padsorban, egy oszlop mögött húzódik meg, a félhomályból figyeli az eseményeket.) Pető Iván a mai MSZP politikai védőügyvédjeként lép fel, és hangsúlyozza, hogy az SZDSZ már a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások idején sem vallott azonos politikai nézeteket a Magyar Demokrata Fórum politikusaival. Mondandója leghangsúlyosabb része Orbán Viktor és a Fidesz pocskondiázása. „Ki számított arra, hogy az egykor szókimondásával magának nimbuszt szerző Orbán Viktor mára a modern populizmus megjelenítőjévé, ezoterikus szövegeket előadó hitszónokká érik, aki rangon alulinak tartja a parlamenti politikát?”

(Én meg azt nem gondoltam volna 1989. június 30-án, a II. kerületi Szilfa utcában, amikor az SZDSZ kezdeményezte vitaesten vettem részt Pető Iván, Krassó György, Vigh Károly és Szerdahelyi István társaságában, hogy a harcosan antikommunista SZDSZ alig öt év múlva a kommunistautód MSZP koalíciós partnere lesz a demokratikus országgyűlésben, s hogy Pető Iván másfél évtized múltán nem csupán az MSZP politikájának elszánt méltatójává érik, és a lelke mélyén már azt is szégyelli – ha tud még szégyenkezni! –, hogy valaha egy társaságban, együtt szidtuk hangosan a kommunista gyilkosokat.)

A köztársasági elnök csendben elbúcsúzik az emlékülés résztvevőitől.

Vissza a Vadászterembe. Három és fél óra után jólesik egy falat valami, egy korty ital.

Néhány szót váltok Pozsgay Imrével, hiúságom legyezgeti, hogy dicséri a Kortársban megjelent írásaimat. Szomorú délelőtt volt, de legalább 1956-ról elhangzott néhány igaz szó. De hát 1989-ben… Pozsgay Imre a szavamba vág: csupa hazugság…

Kemény Csaba, a hajdani harcos Bástya elvtársa lép mellénk. „Azért az ma is kiderült, hogy az SZDSZ a legagresszívebb párt volt és maradt” – mondja, továbbsétál, és vigyorogva kortyolgatja borát. Lehet, hogy Münnich elvtárs karakán híve nem tudja, melyik párt ma az országgyűlésben szocialista elvtársai koalíciós partnere?

Gyorsan ürül a terem. Búcsúznék, de Kósa Ferenc lép félig-meddig mellénk, félig-meddig a közelünkben álló Dávid Ibolyához. Az öné volt a legtartalmasabb beszéd – udvarol őszintén Kósa Ferenc az elnökasszonynak. Feléjük fordul Pozsgay Imre is. Koccintanak. A körön kívül állok. Halkan megjegyzem: az Országházban kínálhatnának jobb bort a vendégeknek, ez amolyan áruházi alsópolc-minőség. Az elnökasszony egyetértően bólint. Mosolyognak, beszélgetnek, koccintanak.

Odébbállok.

Hófehér fény, óarany ragyogás: ballagok lefelé az Országház Kupolaterméből a díszlépcsősoron.

2004. szeptember 18. Sétálok a Duna-parton.

Tizenöt éve frissebb volt a levegő, barátságosabban fújt a szél.

Rugdalom a kavicsokat.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.