Archívum

Történelem a futballpályán

2004. szeptember

1976 májusában a Tátrai Nemzeti Park hegyeit, völgyeit, útjait, ösvényeit, patakhídjait, tengerszemeinek sziklapilláit jártuk Csoóri Sándorral és Sára Sándorral, a Nyolcvan huszár című filmhez helyszíneket keresendő. Tapasztalatlan alkalmi alpinistaként napszúrást kaptam, és este már fogvacogva forgolódtam a zakopanei Kasprowy Szállóban, melyhez való bizodalmunkat a helyfoglaló budapesti Orbis-képviselet annak hangsúlyozásával is erősíteni igyekezett, hogy jugoszlávok építették. A térségben akkor ők voltak a szabadság és megbízhatóság elérendő példaképei.

Hideglelős éjféli álmomból Sára Sándor telefonja riasztott föl: mennék le az előtéri társalgóba, mert itt van Andrzej Wajda, és tolmácsolnom kell. A „tolmácsolni kell” fordulatról mindig Pista bácsi, az egyszeri orosztanár jutott az eszembe, aki, noha több évet töltött szovjet hadifogolytáborokban, tudásban csak néhány leckével járt előtte diákjainak. A fogságban valami gyógyíthatatlan lábnyavalyát szerzett be megbízható nyelvismeret helyett. Egy alkalommal szólt neki az igazgató, hogy ebéd után ne menjen haza, mert a gimnáziumba szovjet delegáció érkezik, és tolmácsolnia kell. Pista bácsi nyelt egyet, és a kelleténél is jobban bicegve tért vissza az osztályába. Ebéd előtt az igazgató véletlenül kinézett az ablakon, és döbbenten látta, amint Pista bácsi a park bokrai között jellegzetes kacsázó mozgásával távolodik – ki tudja, hová. Minden jel arra mutatott, hogy megfeledkezett a kérésről. A direktor az iroda előtt elkapott legelső tanulót utánaszalajtotta, hogy délutáni feladatára figyelmeztetve visszatérésre bírja a tanár urat. A diák, noha tornaórán nem tartozott a lógósok közé, alig bírta Pista bácsit utolérni, aki a mögöttes lábdobogás hallatára egyre csak szaporázta a lépteit. „Pista bácsi, jöjjön vissza, szovjet delegáció érkezik… Az igazgató úr mondta, hogy magának kell tolmácsolnia…” – zihálta az elébe vágó negyedikes. Pista bácsi is megállt. A lihegéstől egy darabig nem tudott megszólalni. Arra futotta erejéből, hogy nadrágszárát felrántva bokától térdig befáslizott bal lábára mutasson: „Tolmácsolni, fiam?! Ezzel a lábbal?” És felháborodottan tovabicegett.

A kérés anekdotikus kulcsszava e hirtelen felvillanó történeten kívül arra is rádöbbentett, hogy hol vagyok, és miért vagyok ott. Akkori elképzeléseink szerint a tervezett film a Wajda által irányított Tor Stúdióval közösen készült volna. Ennek feltételeiről, részleteiről tárgyaltunk azon az éjjelen, szót ejtve a forgatókönyvről is. Wajdát azóta, hogy a Hamu és gyémántot 1962 tavaszán az Egyetemi Színpad vetítésén láttam, példaképemnek tekintettem. Személyiségformáló hatása miatt számomra ez a közönséges mozikban nem forgalmazott alkotás volt minden idők legfontosabb filmje. Miközben a párbeszédet fordítottam, a háttérbeli pultnál Maciej és Andrzej alakját véltem fölfedezni, s a vodkáspohárak közöttük cikázva ellobbanó lángjaiban a történelemnek kiszolgáltatott fiatalságot. A Nyolcvan huszár is róla, erről az 1848-ban, 1956-ban magát a szabadság igézetében feláldozni kész ifjúságról szólt volna.

A beszélgetés egy óra hosszat tartott. Ki-ki nyugovóra tért az elcsendesedő szállodában.
A „nyugovóra” költői fordulat fogalma az én esetemben valóságos tartalommal töltődött fel: napszúrásos lázam egyszeriben elmúlt. A találkozóról szinte lebegve, mindenesetre gyógyultan távoztam.

Hasonlóan föld fölé emelő élményben pontosan a tíz évvel azelőtti májusban volt részem. A Varsói Egyetemen szemeszternyi tanulást lehetővé tevő rendhagyó ösztöndíjam, amelyet a Lengyel Olimpiai Bizottság elnökétől „zsebből kaptam”, 1966 áprilisának utolsó napján járt le. Május elején már ajánlatos volt otthon lennem, hogy a lengyel és történelem szak vizsgáihoz szükséges aláírásokat és szemináriumi jegyeket begyűjtsem… Alkalmam nyílott azonban arra, hogy nem mindennapi tettel vegyek búcsút Lengyelországtól. Május 3-án a magyar válogatott előkészületi meccset játszott a lengyelekkel, s mindenképpen a csapat tolmácsa szerettem volna lenni. Ennek idejében való bebiztosítására már április elején jelentkeztem a Lengyel Labdarúgó Szövetségnél, szolgálataimat felajánlva. Megállapodtunk a feltételekben. Addig azt hittem, hogy ilyenek csak várfeladás vagy fegyverletétel esetében léteznek…

Éreztem, hogy rendkívüli idők várnak rám, de hogy az addig Lengyelországban töltött hónapok is rendkívüliek voltak történelmileg, csak jóval később tudatosodott bennem. Őszintén szólva én valójában keveset éreztem abból a politikai feszültségből, amely 1966 első hónapjaiban Lengyelországot áthatotta. Mi lett volna abban feltűnő, hogy a párt első emberét, W©adys©aw Gomu©kát szidták, és a katolikus egyház első emberét, Stefan Wyszy¬skit dicsérték? Nyilvános helyeken is. A bátorságot és nyíltságot, a kendőzetlen véleménynyilvánítást a lengyelek természetes tulajdonságjegyének tartottam. Varsói műegyetemista barátom apja, az egyik belvárosi kerület bizalmi állású főépítésze, akinél „maszek” ösztöndíjas félévem első hónapjában laktam, azt fejtegette, figyelmesen és aprólékosan kitérve az árnyalatokra, hogy hézagos nyelvtudásom dacára is pontosan értsem: a kommunista az útonálló szinonimája, aki revolverrel kényszerít értékeid átadására… Júniusban, amikor a történelmi materializmus vizsgájára készültem, szerfelett zavart ez a dobhártyámon bukfenceket hányó mondat.

Tavasszal Lengyelországban, bármerre jártam, képi megjelenítésében és szövegtartalmában ugyanazok a plakátok szúrtak szemet. Többségükön a romhalmaz Varsó volt látható egy vissza-visszatérően ismétlődő mondat betűinek bombazápora alatt: „6 025 000 lengyel áldozat. Sohasem bocsátunk meg!” Hogy miről van szó, azt persze tudtam, ha nem is azzal a részletességgel, mint később. Polónia évek óta a lengyel állam alapításának ezredik évfordulójára készült. Az állam jelképes megalapítását a kereszténység valóságos felvétele jelentette 966-ban. Az évszám államalapítás-tartalmát a Lengyel Népköztársaság pártvezetése, a kereszténység felvételének dátumjelképét és annak meghatározó fontosságát, sorsdöntő jelentőségét a lengyel katolikus egyház emelte ki. Lehetett eközben arra is hivatkozni, hogy a Német-római Császárság már a kezdet kezdetén be akarta kebelezni a fiatal szláv fejedelemséget. Ki lehetett azonban emelni azt is, hogy például Adalbert püspök 997-ben bekövetkezett mártírhalála után három évvel III. Ottó elzarándokolt a meggyilkolása után nyomban szentté avatott és páratlanul népszerű egyházi férfiú Európa-szerte ismert gnieznói sírjához, ahol aztán egyes feltevések szerint a német-római császár Vitéz Boleszló lengyel fejedelmet jelölte utódjául.

A millenniumi évfordulóra készülve a lengyel állam – plakátokon is hirdetve – ezer iskolát szándékozott építeni, a lengyel katolikus egyház állítólag ezer templomot. Ez utóbbiról nem szóltak falragaszok. A gazdasági gondok és a társadalmi, politikai feszültség növekedésével sajátos módon egyre önteltebb és mindenféle párbeszédtől elzárkózó lengyel pártvezetés ingerülten vette tudomásul az egyház és az állam között a millenniumi ünnepségek kapcsán kialakult versengést. Az állam a nagy tömegeket megmozgatni képes egyház minden ünnepségét rendszerellenes demonstrációnak, kihívásnak vette, amelyre megfelelő választ kell adni. Ezzel eleve borítékolta az újabb és újabb kudarcot. Egy-egy hagyományos zarándoklaton, amely napokig tartott, összességében több ember (és szívesebben) vett részt, mint a pár órás május 1-jei felvonulásokon vagy az ország szovjetizálásának évfordulójára emlékező július 22-i ünnepségeken.

Ráadásul az 1945 után megszüntetett egyik nemzeti ünnep, amely érzelemforrásaiban, jelképeiben a mi március 15-énkhez hasonló, éppen a Munka Ünnepe és a Győzelem Napja közé, május 3-ára esett, mivel a Négyéves Szejm munkálatait megkoronázó alkotmányt 1791-ben ezen a napon hirdették ki. A pártvezetés 1966-ban a munkásság nemzetközi seregszemléjének napját programszerűen összekötötte a lengyel államalapítás ünnepével. Az egyház viszont a május 3-ára szervezett hagyományos Jasna Góra-i (cz¸stochowai) zarándoklattal akart az ezredéves évfordulóról megemlékezni. Erre a már jóval előbb szervezett központi egyházi-nemzeti ünnepségre hívta meg a vatikáni zsinat munkálataiban részt vett lengyel püspöki kar 1965. november 18-án kelt levelében „a német nemzet katolikus pásztorait”. Ebben a levélben hangzott el az a mondat – „megbocsátunk nektek, és ti is bocsássatok meg nekünk” –, amelyre a lengyel állami és pártvezetés a politikai propaganda legkülönfélébb eszközeivel válaszolt, aláhúzva: „A németek nincs mit megbocsássanak a lengyeleknek.” Merthogy a lengyelek nem követtek el bűnt velük szemben. Az egyház azzal védekezett, hogy e megfogalmazásnak vallási jelentősége van, hozzátéve: „Van-e oka rá a lengyel nemzetnek, hogy szomszédjaitól bocsánatot kérjen? Bizonyára nincs. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy nemzetként évszázadokon át nem károsítottuk meg politikailag, gazdaságilag és kulturálisan a német nemzetet. De valljuk azt a keresztény alapelvet is, amely az utóbbi évek során irodalmi művekben is megfogalmazást nyert, hogy »nincs ártatlan ember« (Albert Camus). Meg vagyunk győződve arról, ha csak egyetlenegy lengyel is méltatlan embernek bizonyult, ha csak egyetlen egy lengyel is méltatlan tettet követett el a történelem folyamán, az már elég ok arra, hogy kimondjuk: »bocsánatot kérünk«, amennyiben nemes és nagylelkű emberek nemzete, egy jobb jövő nemzete akarunk lenni.” Engedélyt a lengyel állam a német egyházi küldöttség beutazására nem adott, ahogy némi huzavona után a Vatikán azon ajánlatát is elutasította, hogy VI. Pál pápa a millenniumi ünnepségek alkalmából Lengyelországba látogasson.

A központi egyházi ünnepségeket természetesen ennek ellenére megtartották Cz¸stochowában, a Jasna Góra-i kolostornál – Stefan Wyszy¬ski prímás és Karol Wojty©a krakkói püspök vezetésével. A lengyel belügyi hatóságok nagyszabású ellenakciókat szerveztek. Az egyik fedőneve „Plébános” volt. Ennek jegyében felmérték, hogy a papok közül ki ért egyet a német püspökökhöz intézett levéllel, és hogy az, mint jó hazafit, kit háborít fel. A más szintű ellenlépések sorába tartozott, hogy az eredetileg Budapesten későbbre tervezett meccset – legfelsőbb helyről érkezett lengyel kérésre – május 3-án a Cz¸stochowától hatvan kilométerre fekvő chorzówi stadionban játszották le. Ez a bonyolultan kavargó politikaiesemény-örvény volt a forrása addigi életem legnagyobb személyes élményének: közeli kapcsolatba kerültem a magyar futballtörténet utolsó nagy csapatával, és rövid időn át részese lehettem a mindennapjainak.

A magyar csapat a Krakkó melletti balicei repülőtérre érkezett. A Lengyel Labdarúgó Szövetség és a Katowicei Vajdaság képviselőinek társaságában vártam a megvilágosodás erejével ható nagy pillanatot… Amikor a játékosokat közvetlen közelről meglátom, és… megszólíthatom… Megilletődöttségemnek az „aranycsapat” számkivetett tagjai – Puskás, Kocsis, Czibor – iránti rendíthetetlen tiszteletem is oka volt, de azért igazán az újsütetű legendateremtők – Albert, Göröcs, Tichy és Sándor Csikar – vonzottak. A nyelvi közvetítő szerep az ismeretségkötés lehetőségét illetően határozottan előnyös. A fénycsóva egy része mindig a tolmácsra esik. Ekkor játszott szerepem azonnal sikert aratott, miután az egyik játékos a kötelező városnézést követően, ahol igyekeztem kitenni magamért, így fordult hozzám: „Jó vagy. Múltkor Spanyolországban a lelkes idegenvezető ötperces ismertetéseit a tolmácsunk rendre úgy foglalta össze: »A vén hülye most azt mondta, hogy szép az utca, nagy a ház, süt a nap stb.«”

Megtisztelésnek vettem, hogy a Krakkó–Katowice közötti utat Baróti Lajossal, a szövetségi kapitánnyal beszélgethettem végig. Az első pillanattól kezdve bizalmat éreztem iránta. Természetes kedvességén és komolyságán átderengett valami a régi latin–görög szakos tanárok 1949 után kényszerűségből matematikussá átváltó vonásaiból. Felső-Szilézia akkortájt épült gigantikus szállodájában, a Hotel Katowicében szállásoltak el bennünket. Lévén Újpest-szurkoló, leginkább Göröcs, Bene, Káposzta, Szentmihályi, Sóvári társaságát kerestem a szabad pillanatokban, de legrokonszenvesebbnek a szótlanul maga elő révedő fiatalembert, Varga Zoltánt találtam.

A Magyar Labdarúgó Szövetség két legfőbb vezetője munkásmozgalmi élményeiről beszélt a katowicei vajdánál tett látogatásunk során. Jól megjegyeztem, hogy valamelyikük az ötödik emeleti lichthóf pókhálós falain terpeszállásban kifeszítve magát menekült meg a nácik házkutatása során. Mivel láttam Uitz Béla General Ludd-sorozatának képeit, el tudtam képzelni a kifeszített ember testtartását, amely alkalmasint életet menthet. Az ott fölhajtott vodka íze mégis jobban belém maródott. Lehet, hogy azért, mert hasonló lichthóf-történetről már olvastam egy pengős detektívregényben.

A nem különösebben izgalmas találkozót a zsúfolt chorzówi stadion díszpáholyából néztem végig. 1:1 volt az eredmény. A magyar rádióriporter az újságírókkal együtt szapulta a csapatot, mondván, hogy nincs velük mit kezdeni Angliában, legjobb lenne ki se menni. Aztán Liverpoolban csoda történt. Minden idők egyik legjobb meccsén 3:1-re vertük a brazilokat, úgy, hogy a bíró egy szabályos gólunkat még el is csalta… Bene cselsorozata után többeket csak a belőtt gól utáni ordítás keltett életre az ájulásból. Balatonföldváron, egy üdülőben néztem végig a mérkőzést… Egy diákcsoport tolmácsaként. Nem ott, hanem a hatalmas KISZ-táborban laktunk, de mindig más-más virágnevű étteremben vacsoráztunk. Az éttermekben nem volt televízió, helyette itt-ott cigányzenekar játszott. És az ikes igéről is el lehetett beszélgetni a pincérrel, nemcsak a futballról.

1966. május 3-án a katowicei szállodában a vacsora csendben zajlott le. Külön asztalnál a lengyel, külön a magyar csapat, s külön a svéd játékvezetők, akiknek társaságában Lakó professzornál szerzett svéd nyelvismeretemet életemben először kipróbálhattam. Szigorú tanárom nemigen dicsért volna meg a produkciómért… Úgy döntöttem, Svédországba biztosan nem disszidálok.

A játékosok kristályvázát kaptak emlékbe. Én is ugyanolyat, mint ők. Fenyvesi doktor mondta, hogy neki ilyenből odahaza már van vagy kétszáz, s ha meg nem sért, fogadjam el tőle a kétszázegyediket, mert nincs hová tennie. Példáját többen követték. Két határon, megannyi határőrön és még több vámoson át Budapest felé robogva Vitray Tamás meghívott ebédre. Restiben már ettem, de étkezőkocsiban! A lengyel félév újabb és újabb élménnyel, tehát jól végződött. Vázákban is gazdagon tértem haza. Nevelőatyám sokáig nem hitte el, hogy focisták ajándékáról van szó. De a liverpooli diadal után Varga Zoltántól képeslapot kaptam, amelyet a magyar csapat minden tagja aláírt, még az orvos meg a gyúró is. Ettől kezdve a legszűkebb családi kör már nem gyanúsítgatott azzal, hogy kristálycsempészetbe keveredtem… Nem kellett többé hallanom, hogy bármikor várható a házkutatás, letartóztatás, egyetemről kicsapás, börtön… és hogy végre oda kerülök, ahová való vagyok.

A chorzówi stadiont egy tanítványom juttatta az eszembe a kilencvenes évek derekán. Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumait gyűjtette össze és adta ki. Hangulatjelentéseket tartalmazó iratcsomóban bukkant rá arra a gépelt jelentésre, amely egy Chorzówban játszott lengyel–magyar mérkőzésről szólt. De nem arról, amelyen 1966-ban tolmácskodtam.
A történelmi dokumentumokban is megörökített találkozóra nyolc évvel azelőtt került sor.
Az esemény időpontja 1958. június 18. Két nappal Nagy Imre és mártírtársai kivégzése után, és két nap híján harmincegy évvel Nagy Imre és mártírtársai újratemetése előtt… A Budapesti Honvéd – válogatottunk stockholmi fiaskója után – ezen a szerdai napon játszott barátságos mérkőzést az élvonalbeli Chorzówval. A találkozóra tizenötezer néző volt kíváncsi.

Annak híre, ami a kezdőrúgás előtt történt, nem jutott el Magyarországra. Legfeljebb csak szigorúan titkos ügynökjelentések formájában. A lengyel rádió és sajtó se számolt be róla. Annál inkább a járási, városi, vajdasági és központi pártszerveknek címzett hangulatjelentések. Az történt ugyanis, hogy a június 18-i meccs nézőinek követelésére a lelátókat ellepő emberek, a játékosok, bírók egyperces néma vigyázzban tisztelegtek a két nappal korábban kivégzett magyar mártírok emléke előtt. Nem tudható, hogy Kádárhoz Jánoshoz eljutott-e ennek az – ő megítélése szerint minden bizonnyal – ellenforradalmi provokációnak a híre. Már amúgy is torkig lehetett azzal, hogy a lengyelek – beleértve a pártvezetőket is – mennyire kilógnak a sorból a magyar ’56 megítélését illetően. Még a hivatalos pártsajtóban sem írták róla, hogy „ellenforradalom”. Mi több, megtagadták a Magyar Külügyminisztérium által kiküldött dokumentumfotó-kiállítás bemutatását, amelynek az lett volna a célja, hogy a „fasiszta lázadás” rémtetteinek képeivel borzassza a nézőt. A tablók bejárták a szocialista tábor legkülönfélébb kiállítótermeit, a külföldi magyar kulturális intézeteket, a nyugati testvérpártok székházainak egy részét. A nagykövetségi jelentések szerint mindenütt tetszést arattak – csak a lengyel elvtársak mondták, hogy „a képösszeállítás primitív, sematikus, nem hat a meggyőzés erejével”, tehát nem vállalható.

Gomu©ka már másnap olvasta a chorzówi meccs előzményeiről szóló jelentést. A szocialista tábor vezetői közül az egyetlen volt, aki részvéttel viseltetett Nagy Imre iránt. Még Hruscsovnál is közbenjárt a megmentése érdekében. A majdan a mezőgazdaságban a kukoricatermelést, kultúrában a fúvószenét favorizáló, de egyelőre a hatalom megtartásával bajmolódó szovjet első titkár szemforgató módon azt válaszolta Gomu©kának, hogy ő mit sem tehet, mert nem avatkozhat be egy szuverén állam és a magyar elvtársak belügyeibe.

Gomu©kát voltaképpen a sztálinizmus kegyetlen gátlástalansága tette népszerűvé, amely őt, a Lengyel Munkáspárt egyik 1942-es alapítóját 1949-ben eltávolította a kormányból és a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságából, majd – „biztos, ami biztos” alapon – 1954-ig házi őrizetben tartotta. 1956 őszének forradalmi hangulatában népszerűsége oly magasra csapott, hogy a nevével fémjelzett párt akár szabad választásokon is nyerhetett volna. Ezt annak köszönhette, hogy 1956. október 20-án a LEMP Központi Bizottságának VIII. plénumán Moszkva előzetes jóváhagyása nélkül választották első titkárrá. A Kreml első felindulásában – a korábban bevált berlini reflex szerint – testvéri tankokat dübörögtetett a lengyel főváros felé, hogy a renitenskedő elvtársakat és a szabadságról álmodó, szürreális tettekre vetemedő, javíthatatlan varsóiakat észhez térítse. Valóban hajszálon múlott, hogy az 1944-es varsói felkelésnek nem robbant ki az 1956-os változata. A három nappal később kitört magyar forradalom hozott megoldási lehetőséggel kecsegtető fordulatot a reformok reményében bekövetkezett, de válsággal fenyegető lengyelországi változások menetében. Gomu©kát személyében is a magyar forradalom mentette meg. Ezzel ő maga is tisztában volt. Tudta, miként történt a Lengyelország Kommunista Pártjának likvidálása a Szovjetunióban 1937 és 1939 között. Ennek ismeretében joggal gondolhatta: ha másként alakulnak a dolgok, a Nagy Imrének ácsolt bitófa alá – a sztálinista szovjet logika szerint – akár őt is állíthatták volna.

A Kreml életfonalakat sűrűn elmetszegető sarlójára akasztott mérleg serpenyője – a magyar forradalom következtében – Nagy Imrével szemben határozottan Gomu©ka javára billent. Hiszen ő csak azt kérte a szovjet féltől, hogy a lengyel szénért világpiaci árat fizessen, miközben Nagy Imre valódi partnerségről, egyenrangúságról és egyenjogúságról beszélt; Gomu©ka a szovjet tanácsadók minden lében kanál szerepét akarta korlátozni vagy itt-ott ki is iktatni a lengyel minisztériumokból, Nagy Imre a szovjet csapatok kivonása mellett emelt szót; Gomu©ka Lengyelország demokratizálódásának programját hirdette, miközben felszámolta a spontán szerveződő munkástanácsokat, és megkérdőjelezhetetlenné tette a Szovjetunió vezető szerepét és hadseregének jelenlétét a szocialista táborban, ezzel szemben Nagy Imre Magyarország „demokratikus” jelzője mellé a „függetlent” és a „semlegest” is odaillesztette… s bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést! Nagy Imrének ez utóbbi tettére már Gomu©ka se keresett és talált mentséget.

Amikor Gomu©ka a Nagy Imre emlékezete mellett és kivégzése ellen tüntető tizenötezer lengyel kiállásáról szóló hangulatjelentést olvasta, rá kellett döbbennie, hogy a lengyelek számára ettől kezdve visszavonhatatlanul Nagy Imre az 1956-os változások jelképe. Pontosabban: e változások végkifejletének jelképe. Nagy Imre a példa… Nem pedig ő, Gomu©ka, akit 1956 októberében százezrek éltettek, és még a száműzött Wyszy¬ski prímás is szövetségesének tekintett a nemzet lecsillapításáért folytatott kényes, felelősségteljes küzdelemben. Ő, a pragmatikus politikus a Lengyelországra leselkedő legnagyobb veszélynek a nyugatnémet revizionizmust tartotta. Ebben a meggyőződésében az is megerősítette, hogy tétova közeledése a nyugatnémet kormány felé 1956 végén, 1957 elején határozott elutasításra talált.

Gomu©ka szerint 1965 őszén ennek a Lengyelországgal szemben ellenséges nyugatnémet államnak a katolikus egyházi vezetőihez fordult a lengyel püspöki kar Stefan Wyszy¬ski vezetésével. A LEMP KB első titkára elérkezettnek látta az időt a lengyel egyházzal való leszámolásra. „Sohasem bocsátunk meg…” (gyilkosainknak) – lett a lengyel párt- és államvezetés egyik legfontosabb jelmondata. Ez természetesen nem vonatkozott a katy¬i hóhérokra, akikről a társadalom pontosan tudta, hogy kik, miközben éppen Gomu©káék nap mint nap azzal a hivatalos változattal hozakodtak elő, hogy a tizenötezer lengyel tisztet, határőrt, rendőrt a német fasiszták végezték ki. Varsóban már a hatvanas évek közepén gyermeknyomdával előállított röplapok terjedtek, amelyek tintamaszatos rövid mondata így hangzott: „Katy¬ – 50 000 lengyel áldozat – A hóhérok szabadok!”

Gomu©ka 1966-ban a lengyel katolikus egyházzal, 1968-ban a lengyel értelmiséggel, 1970-ben a lengyel munkássággal próbált meg leszámolni. Sikertelenül. 1966-ban az érzelmi-politikai ráhatás, 1968-ban az antiszemitizmus fegyveréhez nyúlt. 1970-ben valóságos fegyverekkel lövetett a tengerparti városokban tüntető munkások közé. A robbanással fenyegető helyzetet akkor csak az ő figurájának beáldozásával lehetett átmenetileg megmenteni. Az 1956-ban megszerzett példátlan bizalmat eltékozló Gomu©ka csalhatatlannak hitt politikájával nem kis mértékben járult hozzá Lengyelország gazdasági és erkölcsi tönkretételéhez. Vicc született róla, miszerint végrendeletében meghagyta, hogy nevén kívül csak egyetlen szót véssenek a sírkövére: „Közgazdász”.

Helyét a katowicei vajdasági párttitkár, az 1956-ban a háttérben már megjelent, de mindvégig ügyesen ott is maradó Edward Gierek foglalta el; a sikerpropaganda nagymestere, aki
„A lengyel képes rá!” jelmondatot megalkotta. E mondatot nem a Katowicében 1974-re részben felépített gigantikus kohómű hitelesítette, hanem az, hogy a lengyel válogatott ugyanabban az évben kis híján megnyerte a labdarúgó-világbajnokságot. A kohászok, a bányászok és a hajógyári munkások mellett a focisták is megjelentek a hivatalos hősök sorában. Aztán a kohászok és a bányászok és a hajógyári munkások megdöntötték a rájuk alapozott és nekik alapított rendszert. De a lengyel focinak még ezután is voltak felvillanásai…

Krzysztof Kieşlowski filmrendező mondta nem sokkal a halála előtt, hogy a rendszerváltás akkor jelentett volna igazi változást, ha egy napon mindenki kipucolja a cipőjét. A helyzethez talán jobban illett volna a saru. Az se ártott volna, ha ki-ki azt húzva fel, a morális változás érzékeléseként valóban a vállára emeli annak a közösségnek a keresztjét, amelynek nevében korábban beszélt és cselekedett… Tisztelet annak, aki ezt tette.

Személy szerint nem csak 1989-ben éreztem magam boldognak. Az 1990-es változások következtében két ízben is megadatott, hogy Lengyelországban dolgozhassak, és tehessem, amihez értek. Munkám során többször is végighullámzott rajtam annak a megrendülésnek az árama, amelyet Chorzówban éreztem 1966-ban, és érezhettem volna 1958-ban. A meghatódás az örök élet jeladásának nyugtázása.

2003 télutóján megtudtam, hogy a magyar labdarúgó-válogatott főkonzuli kerületemben játszik selejtező mérkőzést Lengyelország ellen. A tétje az, hogy melyikük jut ki a 2004 kora nyarán Portugáliában megrendezendő Európa-bajnokságra. Lettországra senki sem gondolt. Mintha eleve leírták volna.

A meccsre 2003. március 29-én ugyanabban a stadionban került sor, ahol harminchét évvel azelőtt válogatottunknak tolmácsoltam. A diplomáciai protokoll természetesen kizárta, hogy ezt a szerepet ismét eljátszhassam. (Bár politikusi és nagyköveti beszédet kényszerhelyzetben nemegyszer fordítottam.) A történelmi előzmények ismeretében azonban rendezőként felléphettem. Családtörténetünk egy jelenetéről volt szó, amelyben az apa és fia találkozóját az idő csapdáját kikerülve, az örökkévalóságot megkísértőn szerettem volna összehozni. Jelentkeztem a Lengyel Labdarúgó Szövetség elnökénél, Jerzy Listkiewicznél, aki magyar szakot végzett. Fiam lett a magyar válogatott tolmácsa. Egy évvel volt fiatalabb, mint akkor, ugyanott, én.

A csapat két nappal a meccs előtt érkezett. Nem a krakkó–balicei légikikötőben, hanem az időközben Katowicétől tizenkét kilométerre Pyrzowicében felépített nemzetközi repülőtéren vártam a Lengyel Labdarúgó Szövetség és a Sziléziai Vajdaság képviselőinek társaságában.
A hajdan itt játszott csapatot már csak egyetlen játékos, Mészöly Kálmán képviselte. Természetesen ő sem labdarúgóként. Gelei Imre, a szövetségi kapitány kedvességével Baróti Lajosra emlékeztetett.

A bevezető kellemetlen volt: olimpiai válogatottunk 3:2-re kikapott a lengyel csapattól. Pedig jól játszott. Azzal vigasztalódhattunk, hogy a magyar parlamenti válogatott 7:0-ra legyőzte a Szejm tizenegyét. Mintha a belpolitikai válságok örvényei a képviselőket a kelleténél jobban kimerítették volna Lengyelországban. Mindenesetre aligha éltek át kellemetlenebb perceket a Szejm padsoraiban, mint a chorzówi stadion újsütetű igazgatója a meccs kezdete előtt. Kiderült ugyanis, hogy eltűnt az a magnószalag, amelyről a magyar himnuszt lejátszhatták volna. Valakik alaposan ki akartak babrálni az ejtőernyősnek tekintett direktorral. A helyzet menthető lett volna, ha a lengyel himnusz se hangzik el, hanem felkérik a közönséget, hogy a szokásos „kíséret” nélkül énekeljék el a „Nincs még veszve Lengyelország”-ot. Ez a megoldási
lehetőség a rendezők közül senkinek sem jutott eszébe: a lengyel himnuszt eljátszották, a magyart nem. A stadion lengyel tolmácsa, a Jagelló Egyetem Magyar Tanszékének tanársegéde ugyan némi zavart szünet után a magyarokhoz fordult, hogy énekeljék el a himnuszt, de szavait a nagy zsivajban alig lehetett hallani és érteni.

A meccs értékelésénél két jelző váltogatta egymást: unalmas vagy rossz. Kölcsönösen megnyugtatóan csak az hatott, hogy a 0:0-s döntetlen elvileg még mindkét csapat előtt nyitva hagyta a továbbjutás lehetőségét. Amikor a meccs után pár órával a magyar labdarúgók Pyrzowicében gépre szálltak, a repülőtér parancsnoka – elégtételül – a magyar himnusz lejátszásával búcsúztatta őket. Erről azonban rajtunk kívül senki sem tudott…

Másnap nem győztem az elnézést kérő telefonhívásokat nyugtázni a krakkói főkonzulátuson. Az egyik bocsánatkérést a Zbigniew Herbert Gimnázium igazgatója közvetítette, nemcsak a tanárjai és diákjai, de a Skomielna Czarna nevű kis hegyi falu lakosainak nevében is. A górálok, úgymond, elégtételt kívánnak szolgáltatni a magyar nemzetnek a chorzówi stadionban történtekért. Megnyugtattam, hogy azzal, amit a chorzówi stadionban 1958. június 18-án tettek a lengyel szurkolók, ezer évre kárpótolva lettünk, így e mostani akaratlan figyelmetlenség szóra sem érdemes. A gimnázium igazgatója mindenesetre megkért: szerezzem meg neki a magyar himnusz kazettáját és kottáját. Méghozzá olyan kottát, amelyből a magyar katonazenekarok játszanak.

Szinte egy időben azzal, de attól függetlenül, hogy a Magyar Külügyminisztérium egy rövid tőmondattal hazarendelt krakkói állomáshelyemről, „Krakkó Királyi Székesfőváros” főpolgármestere arról értesített, hogy a városi önkormányzat, tizenhat civil szervezet javaslatára, egyhangúlag Krakkó díszpolgárává választott – első magyarként és első diplomataként, sorrendben pedig ötvenvalahányadikként az elmúlt százötven évet tekintve. A rossz és a jó hír mérkőzéséből – hangulatomat illetően és ihletően – az utóbbi győzött fölényesen.

Az ünnepségre 2003. június 5-én, a krakkói Városháza dísztermében került sor több száz ember jelenlétében. Utoljára akkor gyűltek itt össze annyian, amikor a Tygodnik Powszechny című katolikus kulturális hetilap szerkesztőségének kezdeményezésére és szervezésében bíróság elé állították a XX. századot. (A középkorban nemegyszer tartottak ilyen jellegű és szellemű pereket.) A leghíresebb lengyel értelmiségiek alkották egyrészt a védők, másrészt a vádlók csoportját. Többek között Marek Edelman, a varsói gettófelkelés parancsnoki karának egyetlen életben maradt tagja, Krzysztof Piesiewicz, Kieşlowski filmjeinek forgatókönyvírója és Ryszard Kapuşci¬ski világhírű riporter képviselték a vádlókat, míg például Andrzej Wajda a védők között foglalt helyet. (Vajon hol állnának filmbeli hősei, a szabadságeszméivel, hazaszeretetével szemétdombra vetett Maciej és az ugyanezek jegyében végzete felé induló Andrzej, a történelem mind vastagabb hamurétege alatt ma már meglelhetetlen gyémántok?) A bíró Andrzej Zoll, az alkotmánybíróság nagy tekintélyű elnöke volt. A XX. századot súlyos vádakkal illették, de nem marasztalták el morális életfogytiglanisággal felérő ítélettel. (Krzysztof Piesiewicz javasolta, hogy a XIX. századot is állítsák bíróság elé.)

A tárgyaláson nem vettek részt kiskorúak. A díszpolgárrá avató ünnepségen viszont hatvan gyermek jelent meg díszes górál viseletben: a Skomielna Czarna-i fúvószenekar. Kiderült, nekik kellett a magyar himnusz kottáját megszereznem. A Krakkótól hatvan kilométerre fekvő faluban néhány ferences atya rövid idő alatt pezsgő kulturális életet teremtett. Képzőművésztábor, színjátszókör, fúvószenekar… Mennyi mindent tehet egyetlen ember! Hát még kettő… Hogy kis helyen többen is odaadó cselekvésre képesek, azt már el sem tudjuk képzelni. A magyar himnuszt díszpolgárrá avatási ünnepségemen a skomielnai gyerekek az egész magyar nemzetnek címzett elégtételül játszották el… Chorzówért.

Az ünnepeltnek kijáró szék karfájának támaszkodva egyszeriben ott éreztem magam a chorzówi stadionban. Áttetszett egymáson a három mérkőzés. Aztán mindegyik véget ért. Akárha gombnyomásra. Az álomszerű avatóünnepség is… Az emlékezés vetítővásznán azonban Maciej és Andrzej társaságában néha még megjelenik előttem az a tizenötezer ember. Kihajtott fehér ingben. Néma vigyázzban.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.