Archívum

1956 – Vae victis!

Szigethy Gábor
2004. szeptember

Párizsban, 1988. június 16-án, Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulóján a Pčre Lachaise temetőben ezrek emlékeztek a vérbe fojtott magyar forradalom és szabadságharc legyilkolt áldozataira: felavatták Nagy Imre és az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének emlékművét. Megjelent egy karcsú dokumentumkötet – Tetemrehívás. Giromagny, 1988. október –, amelyben olvasható az 1988. június 16-án már ismert, a politikai megtorlás éveiben, 1956 és 1962 között kivégzett 244 személy neve.
A 160. oldalon található még 28 név: a csak sajtóutalásokból, emlékezésekből, irattörmelékekből ismert áldozatok listája. Akad közöttük olyan, akinek a keresztnevét sem sikerült megtudni, és csupán a miskolci Soltész József kivégzésének pontos dátuma ismeretes: 1956. december 16.

Talán azóta a történészek már kiderítették, ki volt Soltész József, és a hivatalos indoklás szerint miért kellett bitófán végeznie az életét.

A 272 meggyilkolt közül talán egyedüliként már 1956 decemberében.

„A Budapesti Országos Börtönben (Bp. X. ker. Kozma u. 13.) 1956 decembere és 1961 decembere között kivégzett 56-os politikai elítéltek nem teljes betűrendes névsora” – történészek feladata kideríteni, valóban elítélték-e a halálra szántakat, vagy csupán igazolópapírokat gyártottak a kivégzés után a vérbírók, legyen mivel bizonygatniuk a világ előtt: jogszerűen akasztgatnak futószalagon.

A névsor 1988-ban még nem teljes – és talán soha nem lesz teljes.

A salgótarjáni Hadady Rudolfot és Hargitay Lajost a kommunista vérbírák nem ítélték halálra. Halálukról nem készültek hamis igazolópapírok. Nevük a kivégzettek listáján nem szerepel.

1956. december 12-én, Salgótarjánban néhány pufajkás betuszkolta őket – szemtanúk állítják – egy Volgába, a pártbizottsági autóba, és elindultak Balassagyarmat felé. Megálltak a határ menti községben, Hugyagon, a párttitkár házának pincéjébe zárták a két megbilincselt rabot. Vallatták, ütötték, verték, kínozták őket, aztán másnap autóval az Ipoly-partra mentek. A pufajkások kiszálltak az autóból, a rabok kezéről levették a bilincset, látszólag szabadon engedték a két meggyötört embert, aztán néhány méterről mindkettejükbe beleeresztettek egy-egy géppuskasorozatot.

Csak gyilkolni voltak bátrak, szembenézni áldozataikkal nem: a hátukba lőttek!

A foglyok megszöktek, nem tudni róluk semmit – ez volt a hivatalos álláspont. 1957 áprilisában Hargitay Lajos feleségét a rendőrségre is beidézték, mondaná meg, hol rejtőzködik a férje.

Az elvtársak gátlástalanul gyilkoltak, és kínosan ügyeltek a törvényesség látszatára.

1956. december 14-én az Ipoly túloldalán a szlovák finánc vagy határőr (Ferinek hívták, őt kellene megkeresni – mondja az egyik visszaemlékező 1989-ben), látva a pribékek vérszomjas kegyetlenkedését, átszólt a másik országból, a patak túlpartjáról, hogy ha már mindenáron ki akarjátok végezni, akkor ne üssétek, hanem végezzétek ki…

Aztán eldördült két géppisztolysorozat.

Sokan hallották. Senki sem merte hallani.

A patakba lökött holttestek a magyar oldalon fönnakadtak a part menti faágakon.

Pufajkások. A környéket lezárják. Ügyészség. Proszektúra Balassagyarmaton. Két, név nélküli holttest a kórboncnok asztalán. Jegyzőkönyv. 1956. december 16-án hajnalban elföldelés ismeretlen helyen.

Konszolidáció. Kádár elvtárs, Biszku elvtárs, Horn elvtárs mosolyog a pártközpontban, a parlamentben, a birodalmi fővárosban, Moszkvában.

Négy nappal férje eltűnte után, 1956. december 16-án egy fiatalasszony Salgótarjánban császármetszéssel megszüli második gyermekét. A kislány, Hargitay Emese születése pillanatában lett örökre árva.

Az özvegy 1982-ben levelet ír a balassagyarmati kórház igazgatójának: eltelt huszonöt év, szeretné emberhez méltó módon eltemetni halott férjét. Levelére nem kap választ.

A többi – néma csend.

1989-ben özvegy Hargitay Lajosné két felnőtt lánya társaságában megpróbálja kideríteni, mi történt 1956 decemberében: hogyan halt meg a férje, és hol temették el. Filmesek kísérik a halott múltban eltökélten kutatókat.

Az ügyészség sajnálkozik: sajnos, nincsenek dokumentumok; rég volt, elmúlt, ez már történelem, tessék beletörődni.

Az Ipoly túlpartján élő asszony csak a lövésekre emlékszik, és a helyre, ahol a bestiális gyilkosság történt. De elakad a szava, mert már figyelmeztették, ne beszéljen, jobb lesz, ha hallgat. Szabadkozik, fordul vissza a határról: reméli, nem lesz ebből kellemetlensége.

Idős férfi, lassan buknak ki belőle a szavak: hát, mondtak ezt, mondtak azt, a népek ugye sokat beszélnek, de bizony az igaz, hogy kocsival hozták azt a két embert Hugyagra, a párttitkár pincéjébe zárták (akkurátus ember: megmutatja a helyet), megverték őket, aztán másnap az Ipoly partján agyonlőtték mindkettőt… Látni nem látta a holttesteket, a pufajkások senkit sem engedtek oda. Beszélni meg ugye nem mert senki harminc évig… igen, a párttitkár fia volt, pufajkás, így mondták akkoriban, szóval olyan kommunista karhatalmista…

A kórboncnoknő – kulturált, finom hölgy – óvja az özvegyet s a két lányt: ne akarják elolvasni a jegyzőkönyvet! A másolatot megőrizte, de – szinte könyörög a szeme – fájó sebeket tép fel, ha nagyon részletesen akarják… nem ajánlja… a lövések mindegyike halálos volt, de amikor a férfi arcát és bal vállát elölről érte a golyó, akkor már halott volt, akkor már nem szenvedett… előtte… akkor… igen… 1982-ben a kórház igazgatója utasította őt a régi jegyzőkönyv előkeresésére, de azon név nem szerepelt. Az igazgató jelentette az ügyészségnek, hogy a jegyzőkönyvben nincs neve a két halottnak. Bűnözők, nem kell foglalkozni velük – így az ügyészségi verdikt.

Népi demokráciának nevezett, puhának maszkírozott proletárdiktatúrában éltünk: mindenki értett a szóból. Megtanultunk hallgatni.

Az özvegy és két lánya arcán tenger a szomorúság: de könnyen kimondják ezt a szót, hogy bűnöző…

Kálvária: út a keresztig.

Az özvegy a másik meggyilkolt özvegyétől, Hadady Rudolfnétól megkapja az 1957-ben a temetés helyszínéről készült hevenyészett rajzot. Elvadult, gazos temető: nem találják a sír nyomát. Aztán mégis? Exhumálás. Mégsem. Hargitay Lajos huszonnyolc éves gépészmérnök földi maradványait nem adja vissza az anyaföld.

Síremlék a gyilkosság színhelyén: kőkereszt az Ipoly partján.

Egy ártatlan férfi, akit meggyilkoltak.

Egy ártatlan asszony, akinek meggyilkolták az életét.

1989-ben készült a film.

Hargitay Lajos két árva lánya szeretné szóra bírni a hajdani pufajkást, Fehér Gyulát. Az öreg gyilkos résnyire nyitja a kertajtót, csak a hátát látjuk, barátságosan tessékeli befelé a lányokat, de a filmeseknek jelzi: eddig, ne tovább! Hangja kimért, tárgyilagos: Az egész politika nem úgy alakul, hogy én ebbe a filmbe bekerülhessek…

Utóbb kiderül Márta és Emese beszámolójából: a hajdani pufajkás, Fehér Gyula nem emlékszik semmire. Ott sem volt, nem látott semmit, nem csinált semmit…

2004. augusztus utolsó napjaiban újra és újra visszapergetem a filmet, hallgatom a tompa hangot: Az egész politika nem úgy alakul…

Ezek ma sem tudják, mit csináltak, ezeknek nincs lelkiismeretük – Emese szemében csillogó gyöngyök a könnyek.

Negyven éve úgy alakult a politika, hogy megdicsérték, talán ki is tüntették Fehér Gyulát, mert gátlástalanul gyilkolt védtelen embereket a munkás-paraszt hatalom érdekében, s ha kapott egy érdemérmet, olyan ostoba nem lehetett a gyereke, hogy föl ne vegyék az egyetemre; és ha most, 1989-ben az egész politika nem úgy alakul, akkor boldogan élhetett volna, amíg meg nem hal.

Még szerencse, hogy az ügyészségen az elvtársak védik az elvtársakat!

Itt olyan érdek-összefonódások vannak, hogy ebbe jobb bele nem menni! – fakad ki Hargitay Márta az ügyészség előtt, ahol arra figyelmeztették, legokosabb, ha nem kutakodnak a gyilkosok után.

Ha Fehér Gyula elvtárs él még, vajon ma, 2004-ben szerinte hogyan alakul a politika? 1994-ben boldog volt, amikor pufajkás harcostársa, Horn Gyula lett a demokratikus Magyarország exkommunista miniszterelnöke? 1989-ben nem emlékezett arra, mi történt az Ipoly partján 1956. december 14-én. 2004 augusztusában vajon hogyan emlékszik vissza Hargitay Lajos és Hadady Rudolf halálára? Büszkén? Keserűen? Szeretne szégyenében a föld alá süllyedni? Vagy ingerült és rosszkedvű, mert a szocialista kormány, az ő kedves régi elvtársai megfeledkeztek róla, és Nagy Imre sírjára hordják a virágot, annak az áruló Nagy Imrének a sírjára, akit neki harminc éven keresztül – igaz, Horn Gyula elvtárssal együtt – szidnia, gyaláznia, pocskondiáznia kellett, illett, lehetett?

1989-ben Fehér Gyula elvtárs alighanem bízott Gyurcsány Ferenc KISZ-titkár elvtársban. 2004 augusztusában Fehér Gyula talán még elvtárs, de a milliárdos Gyurcsány Ferenc, a demokratikus Magyarország exkommunista miniszterelnök-jelöltje már biztos nem elvtárs. Fehér Gyula talán ma is ragaszkodik kommunista elveihez, meggyőződéséhez, és keserű indulattal visszaköveteli a boldog proletárdiktatúrás időket, amikor következmények nélkül lövöldözhetett az Ipoly-parton védtelen emberekre. Gyurcsány Ferenc viszont aligha szeretne újra fix fizetésből élő KISZ-titkár lenni.

És vajon él-e még Horváth Károly, a hugyagi párttitkár fia, aki a pufajkások sofőrje volt 1956. december 14-én? 1989-ben is azt a mesét adta elő Hargitay Lajos két árvájának, amit még 1956 decemberében vertek a fejébe az elvtársak: Balassagyarmat felé haladtak az országúton, amikor támadás érte őket. Ők négyen kiugráltak a kocsiból, viszonozták a tüzet, az autójuk is megrongálódott, és amikor a tűzharc véget ért, kiderült: a két fogoly megszökött. Visszatértek Salgótarjánba, és jelentették a történteket. Akkor sem tudott többet, ma sem mond mást.

Itt olyan összefonódások vannak…

Rég volt? Elmúlt? Ez már történelem? Tessék beletörődni?

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.