Archívum

Kintről nézve

Czigány Magda: Magyar Néző Albionban
2004. augusztus

Ha Czigány Magda könyvének címét komolyan lehet venni, és miért ne lehetne, csakis szelíd iróniával. Hiszen a veretes „Albion” kifejezés ódivatú, míg Czigány Magda nem ilyen. „Magyar Nézője” is másfajta, mint azé, akinek a tisztelgés szól, Cs. Szabó Lászlóé, aki valóban Albionban élte le élete második felét. Magyar néző című könyvének beszámolóit viszont még élete első felében, Magyarországról figyelve írta. Mindkét időben másféle retorikával. A másféle személyiség mellett ez annak is köszönhető, hogy Czigány Magda ebben a kötetben elsősorban művészeti kiállításokról és irányzatokról számol be, műalkotásokat közvetít; csak áttételesen, célzásszerűen ír a világ és a magyar világ eseményeiről, bár nem úgy, mintha azok érdektelenek lennének. Sőt, a műalkotásokhoz és művészeti irányzatokhoz mindig a megélés szempontjából viszonyul. Megélésének módja szinte sohasem a puszta műértőé, illetve, sajnálatosan rossz kifejezésekkel, sohasem pusztán esztétikus, hanem egyben etikus is. Egyben, de nem egyértelműen, ugyanis írásait egyfajta magamagával is küzdő disszonancia jellemzi. Szeretne ő egy kicsit hagyományos lenni, de nem képes rá, ahogyan arra sem, hogy önfeledten ugorjék a mindig-legújabba.

Művészettel foglalkozó előző kötete Néző a képben címmel még 1973-ban jelent meg Londonban, ahol otthonosan, de nem honosan, nem is kivándorlóként élt és szemlélődött. Ha utazott, és sokat utazott, onnan indult: nem Budapestről, és nem is egyetemesedése kezdeteinek városából, Szegedről. Hosszasan lenne érdemes beszélni arról, mi és milyen is volt az a London: magyar nézőként azt is látni kell, mi történt mondjuk 1956 és 1996 között azzal a Nagy-Britanniával, amelyből mára brit szigetek és valamiképp tényleg Egyesült Királyság lett. Olyan változásról kellene beszélni, amelyet Czigány Magda is megélt, és amely az egész nyugatinak mondott világot felkavarta, átalakította, ha úgy tetszik: átalaktalanította. Egy magát „szabad világnak” mondó és magát sokban annak is érző, fergeteges, nem (spengleri) alkonyba süllyedő Nyugaton, ahol a gyarmati birodalmak helyére szolgáltatóiparral működő fogyasztói társadalom és Harmadik Világ került. Színes televízión látható ember a Holdon; számítógép; turistavándorlás; videó, CD meg a többi kellék és szerep.

Azokból a több mint negyed századdal ezelőtt kötetbe gyűjtött írásokból, akarva-akaratlanul is megalkotójuk érdeklődésének és érzékenységének folyamatosságát jelezve, kettő került a most megjelentbe. Egyik az ismét kötetnyitó Dante Beatricéje Angliában, másik az 1967-ben írt Pop-art: a művészet csődje? Mindkettő Czigány Magda sajátos szemlélet- és megélésmódját határozza meg, eléggé pontosan. Nem lehatárolja: meghatározza. A most megjelent kötet persze túlmutat az előzőn, szélesebb ívű, újabb fejleményekről is szól, egy-két évvel ezelőtti írásokat is tartalmaz, nemcsak a korábban készültekből válogat olvasók számára. Olvasókról van szó, hiszen az írások szinte mind vagy előadások, vagy rádióközlések szövegeiként készültek, vagyis a fül számára. Magvasságuk mellett is könnyedeknek, könnyen követhetőknek kellett lenniük. Ezen olykor jelzett és minden esetben feltételezhető átfésülésük sem változtatott.

Az olasz Beatrice angol viszontagságairól szóló írás legelső bekezdése jelzi Czigány Magda szemlélet- és megélésmódját, művészetigényét: „Dante költészetének egyik legfontosabb jellemvonása az újszerűség. A középkori filozófia és művészet monumentális szintézise nála egyben a reneszánsz gondolkodás első megnyilatkozása is. Minden sorában szinte tapinthatóan ott érezhető az ember, az elbukott, a küszködő vagy a diadalmas. A gótikus Madonnák karcsú ívben meghajlott alakja nála válik először hússá és vérré – sztereotip, megkövült mosolyuk egyedivé.” Ehhez az első bekezdéshez hozzá kell olvasni a legutolsót: „Rosetti romantikus volt egy olyan korban, ami kényelmesen szétterpeszkedve élvezte gazdagságát, és idealizmusa a dekadencia romboló csíráját melengette. Dantének álmodta magát Dante nagysága nélkül, és Beatricéjére várva tragikus szerepre kárhoztatta és öngyilkosságba kergette Lizzie-jét. Amit ránk hagyott, az egy kötetnyi vers, egy-két ihletett festmény – és amit talán úgy nevezhetünk, hogy a preraffaelita álom.” Az egyediség és álma mint megélés-lehetőség és megélés-igény adja számomra egyik pólusát Czigány Magda írásaiban annak, aminek ellenpólusát a másik újra kiadott írás már címével is jelzi: Pop-art: a művészet csődje? Hiszen az elmúlt évtizedek szétterpeszkedve élvezett gazdagságában a művészet problematikáját nem az idealizmus és a dekadencia, hanem – közismerten – a fogalmiság mint lefokozott idea és a csőd gondolataival lett szokás jellemezni. A viták egy része arról folyt, és folyik ma is, hogy: „Művészet ez még?”,
a másik része arról, miért is káros az élvezet, vele az úgynevezett „esztétikum”, a „műalkotás”, a „mű”.

Az idea mint „concept-art” – Czigány Magda magyarításával: „ötletművészet” – maga is felveti a kérdést, hogy lehetséges-e még új művészet. Sőt: mi is a „művészet” nevű cserebogár, miből és mivé lesz: „Mi a művészet? Illúzió: álvalóság vetülete vagy a világ tükörképe; pillanatnyi felismerés vagy félreismerés, gondolatot kifejező kép vagy gondolatébresztő esemény.” Ez utóbbi esetleg szórakoztatja, amikor nem bosszantja Czigány Magdát, de nem elégíti ki. Úgy véli, a konceptművészet (például Kosuthnál) az „önmegsemmisítéshez” jut el, amikor „a mondanivalót a műalkotás fölé helyezi, nem is törekszik műtárgyak létrehozására”. Az önmegsemmisítés persze nem csőd, ahogyan az önfelszámolás sem az, hanem távozás, önkimentés a csőd elől. Czigány Magda számára, ha szabad így summázni, a művészet csődje ott jelenik meg, ahol az érzékelhető dolog, a műtárgyként újra meg újra megtekinthető alkotás eltűnik. Gondolom, ezért nem foglalkozik happeninggel, performansszal és – talán kérdésesebben – installációkkal. Holott kész ő befogadni azt is, amivel szemben első pillanatra bizalmatlan. Tinguely és Haraszt˙ gépszobraival behatóan és éppen hogy nem ellenszenvvel foglalkozik, ezt már írásának címe is jelzi: Nem félünk a farkastól: a gép a modern művészetben. Lehetne persze azt is mondani, hogy bizalmatlansága még mint a kiállítóterembe lépés előtti első gondolat támad benne, az első pillantás viszont ugyanúgy meggyőzi, mint Kavagucsi komputeralkotásainál. Művész a gépben: a komputerművészetről című írásában a komputergrafikákkal és -képekkel kapcsolatban foglalja össze, amit magam az ő szemlélet- és megélésmódja két pólusának tartok: „a szellem, a művész valóban benne lakozhat a gépben. De csak akkor, ha azt látnoki erejének szolgálatába állítja.” Minden elfogadható mint művészet, ha látnoki, ha láttat.

Ezt a következtetést minden bizonnyal az egyéni ízlés számlájára kell írni, és azzal lehet, általánosítva, kifejezni, hogy Czigány Magda a ma klasszikusnak mondott avantgárd elkötelezettje, Kandinszkijtől Duchamp-ig, és mindent szívesen fogad, ami annak hatósugarába tartozik. De mintha nőként is ragaszkodnék a műtárgyak érzékletességéhez. A látnokság nélküli szellemiséget a művészet minden szférájában elveti. Hozzáállását lehetne a moralizáló aszketizmus elutasításának tulajdonítani, de végül is tematizálja a nőművészek nőiségét (Nyájas múzsákból öntudatos amazonok: nők a huszadik század művészetében). Miért ne lehetne a műértőben-megélőben is felfedezni a nőt? Miért ne lenne kétszeresen jó, hogy nőként nem fél a farkastól? Még akkor is, ha elfogadjuk, amit a nőművészekről mond: „Bennük – és sok más kortársukban – nőtt fel a női művészet a XX. században oda, ahol már lényegtelen részletkérdés, hogy nő vagy férfi hozta létre az alkotásokat… Ha keressük szemléletükben a specifikusan a nőit, helyette sokszor az egyetemest találjuk.” (Jó lenne persze, ha különbséget tudnánk magyarul is tenni a testi és a szellemi nemiség, az angol „sex” és „gender” között, hogy ne kelljen például a nőnemű szavakról nőkre asszociálni, már csak azért se, mivel ezeket nőstényneműeknek kellene nevezni – hiszen az ellentétük nem férfinemű.) Az egyetemesnek is vannak szellemi-érzékenységbeli „nemei”, nincsen abban semmi zavaró, ha a műértő érzékenysége egyúttal női és egyetemes, ahogyan Czigány Magdáé is az.

A konceptművészet különféle alkotóinak és készítményeinek beszámolójából kiderül, hogy van, ami legalábbis érdekli, aminek számbavételét érdemlegesnek tartja, és van, amire legyint. Nyilvánvalóan nem ért egyet Danto tételével, miszerint az a művészet, amit annak kiáltanak ki, az a műalkotás, amelyik az így kikiáltott művészet terrénumában található. Nem térképezi fel a helyzetet olyan részletesen és „férfiasan”, mint például Hans Belting (Das unsichtbare Meisterwerk. Die modernen Mythen der Kunst című könyvében), de azt hiszem, hozzá hasonlatosan az ismételten megtekinthető érzékletes alkotásokhoz, műtárgyakhoz kapcsolja a művészetet.

Könyve utolsó írásában (Zarándokúton Santiagóba) arról ír, hogyan zarándokolt el, hogy felfedezze „a terek lelkét”. Így szeret ő műtárgyakhoz is zarándokolni, érzékletes tárgyakhoz, amelyeknek lelkük van, ami magyarul azt is jelenti: szellemiségük. Ezt a szellemiséget találja meg Tinguely, Haraszt˙, Moholy-Nagy és Kepes gépeiben is, kiemelten Kepes Lángertjében, valamint a komputerművészetben. Ezt „minden újszerűsége ellenére is a hagyományos, művészközpontú alkotás jellemzi: közvetlen, ösztönös, érzéki, egyéni látásmódot és kifejezési formát közvetít, a legtöbbször egy végső, egyedi műben”.

Ami a közvetítést illeti, külön említést érdemel a kötet második, Magyar művészet külföldi szemmel feliratú része, amelyben csak az írások végén található „kiadatlan” szó jelzi, hogy ezek rádióban elhangzott írások. Dokumentumértékük háromszoros. Megtudni belőlük, mi volt megtekinthető Londonban, miként reagált rá egy ott élő magyar műértő, és azt is, mit hallhatott Magyarországon és a környező országokban a BBC-t és a Szabad Európa Rádiót hallgató mégis-közönség. Czigány Magda azonban nemcsak londoni eseményekről számolt be, eljött ő magyarnézőbe is, egyszerre elkötelezetten és elfogulatlanul.

Az a mozgás, amelyik kiállításokon, városokon, műalkotásokon át vezette először a földön, aztán a papíron – illetve az író-, majd a számítógépen –, mindig szabad és elfogulatlan. Innen az a kötetből áradó szabadság, amelynek, magyar lévén, közmondásosan háromnak kellene lennie. Ebben az esetben: érdeklődő, értékelő és kritikus. Negyediknek mégis hozzá kell tenni egy furcsa kettőst: szakértő-amatőr. Szakértő, hiszen Czigány Magda képzett művészettörténész; és (boldogságosan) amatőr, hiszen (a kezdetek után) nem ebből élt meg, írásait nem egyetemi vagy múzeumi publikáláskényszer és az attól gyakran el nem választható publikálás-megszállottság követelte ki. Szabadon írhatott, szíve kedvét követhette, ahogyan utazásaiban is. Ezekről – Londonról, San Franciscóról és Santiagóról, illetve a Santiagóba vezető útról – a kötet harmadik része külön tudósít. Utazásaiban is a tanult művészettörténész, nem a könyvtárigazgató koptatott ugyanegy cipőt az érdeklődő közpolgárral.

Hogy miért tette? Mondja ő: „a búcsújárás a középkornak olyan tömegvándorlása volt, mint ma a külföldi utazás. Indítóokaik közt sok a közös vonás: menekülés a mindennapok nyűgétől, a terhes kötelezettségektől.” A kötet viszont bizonyítja, hogy van harmadik fajta tömegvándorlás is, az, amelyik kiállításokra, múzeumokba és épületekhez, sőt terekhez visz el. A mindennapok nyűgének ugyanis fonákja az ünnepnapi, a rendkívüli, az eksztatikus felszabadultság. És mi lenne, illetve megfelelő ember számára mi lehet rendkívülibb, mint a pop-art paradicsomleves-konzervje, sok példányban és úgy, hogy a konzervdobozban nincs leves, eldobni se lehet, még csak nem is hasznavehetetlen? Legfeljebb kérdezni lehet: mi haszna van a mihasznának? Vagy mire jó az olyan gép, ami semmire se jó, csak nézni lehet, és még csak nem is úgy, ahogyan a kispénzű rajongó bámul az utcán a Lamborghinire. Lehet persze az efféle dolgokon bosszankodni is – olykor mintha Czigány Magda is bosszankodna egy kicsit –, de érdeklődésén kívül józan önérdeke is átsegíti rajta: ki akar bosszankodni, amikor mosolyogni is lehet, és közben töprengeni, elmélázni, sőt olykor új látomások ébresztette új belátásokra jutni?

Végül megjegyezném, mert magamnak megjegyeztem: Czigány Magda furfangos. A három úti beszámolót egybefogó rész címe: Utazás a múltba, a San Franciscóról szóló írás mégis így fejeződik be: „A pillanatbenyomásokból jobban kialakult a város képe és hangulata, mint könyvek és fényképek tucatjaiból. Mert San Francisco nem állókép; nem építészete vagy múltja ragad magával, hanem izgalmas, pezsgő, színes, folyton változó életformája.” Mintha el lehetne mondani ezt a XX. század művészetéről is, ahogyan arról a prizmáról is, amelynek síkjait Czigány Magda írásai alkotják, magyar nézők számára bárhol és mindenütt. (Kortárs, 2003)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.