Archívum

András Sándor: „nem adnám semmiért ezt a zimankós szabadságot”

Payer Imre
2004. július


A hátsó borítón levő ismertetéssel ellentétben András Sándor könyve nem kifejezetten esszéjellegű. Mintha egy válogatott tanítványi körnek íródott volna a célból, hogy Kemenes Géfin László Fehérlófia című „szövegfolyamát” a legújabb irodalomelméleti és filozófiaelméleti interpretációk segítségével is el tudja helyezni a szépirodalom nagy történetében. Orientáló jellegű – ha valaki vizsgázni akarna Kemenes Géfinből, biztos jelest kap, ha átbúvárolja magát András könyvén. De éppen ezért támad az olvasónak olyan érzése, hogy kissé talán túl formális az értekezés. Nem derül ki, hogy a szerzőt miért fogta meg, miért ragadta magával annyira a Fehérlófia. Pedig az első fejezetben épp erre tesz ígéretet. „Annak, aki ezeket írja, és eléggé feddhető módon közre is kívánja adni, az a véleménye, már-már brutalizálódó véleménye alakult ki, hogy a Fehérlófia annyira egyedi alkotás, hogy csakis egyedi megközelítésekkel lehet komolyan ven-ni, komolyságának jellegét felderíteni.” Talán a „brutalizálódó vélemények” izgalmasabbá tették volna az írást. A kétségkívül rendkívül színvonalas elemzés a későbbiekben azonban éppen nem az „egyéni megközelítésre”, hanem a korszerű elméletek korszerű fogalmi hálója segítségével végzett korszerű értelmezésre helyezi a hangsúlyt. A „brutális meggyőződés” nem érződik.
Helyette a tudós pedáns értékelése érvényesül. Valahogy hiányzik az esszében megszokott személyes jelleg, hangvétel. Sejteni lehet, hogy a szerző sok mindent tud Kemenes Géfin életéről s az őt ért személyes jellegű hatásokról is, de mintha András Sándor úgy érezné, mindezt indiszkréció lenne közölni, az írás erőssége inkább az, hogy a rendkívül színvonalas elemzésbe szellemes akadémikusság is vegyül.

Az első, nyitányszerű fejezetben András Sándor rövid bekezdésekben foglalja össze, milyen szempontok szerint fogja elemezni a művet. (Műfaji és szubjektum-széttagoltság, az abszurd, kapcsolat Ezra Poundhoz, a hang, jel és kép összefüggései, a mítosz és történelem kapcsolata,
a narrativitás új, szeriális szövegszervező elve, illetve Amor és honszeretet ellentmondásai.)
A szerző elméleti forrásainak zöme német, illetve angol-amerikai. Ez alkalmasint olyan érzést kelthet, mintha András Sándor nem akarná letenni egyik szellemi irányzat mellé sem a garast, illetve több mellé is letenné. A többféle elméleti irány felvonultatásának vágya valószínűleg nem a Teória iránti szkepszisből fakadt, nem is valami olyan szemléletből, amely termékenyebbnek gondolja a bricolage jellegű tudományosságot az egységesnél. Ellenkezőleg, a „mögöttes” pedagógiai ösztön volt a számottevő. Mozaikszerűen vonultatja fel e teoretikus szempontokat, s éppen a filozófiai sokszínűségre törekvésnek lesznek a kétségtelen előnyökön kívül hátrányai is. Például a hermeneutika szerint: a megérthető világ a nyelv. András Sándor mintegy átveszi ezt a szemléletet, de húzódozik azonosulni a hermeneutikából kifejlődő recepcióesztétika által levont következtetéstől. Az úgynevezett élményszerű megélést helyezi a nyelviségbe, nem az olvasás általi (ön)megértést. Egyik perspektíva elnyomhatja a másikat. Kevesebb több lett volna? Talán egy-egy szempontot még jobban, nagyobb terjedelemben is lehetett volna érvényesíteni, akár mások rovására. Engem kifejezetten érdekelt bővebben is, hogy egy emigráns magyar költő miképpen éli meg a magyar haza, nemzet és ország Trianon és ’56 óta tartó „dekonstruálódását”. Még érdekesebbnek tartom, ha ezek a témák nem az unt szónoklatok formájában jelentkeznek, hanem egy Poundéhoz hasonló poétikai horizontban.

András Sándor könyve alapján leginkább az a kérdés merül fel, hogy a Fehérlófia beilleszthe-tő-e a posztmodern szövegirodalom felfogásmódjába vagy nem. Meg kell mondanunk, hogy épp ez a kérdésfeltevés viszont annyira sűrűn előfordul mostanában, hogy már-már elcsépeltnek hat. Éppen ezért talán érdekesebb, amikor a történelem, a mítosz, a személyes jellegű napló szempontjait elemezi András Sándor a Fehérlófia kapcsán. Rendkívül figyelemre méltó az, amit az orakuláris hang és a lírai én kapcsolatáról ír, bevonva elemzésébe mind az ókori szerzőket, mind a posztmodern teoretikusokat. Igen tanulságos az Amor, amortizáció, amortifikáció fejezet, amely a szeretet, a szerelem és a hazaszeretet kérdéskörével foglalkozik a jelen perspektívájából – amikor az ország, a nemzet és a haza fogalmai szinte skizoid módon egyszerre eltávolodnak, és mégis közelednek. Nagyon sajátos az a nyelvi megelőzöttségű, anagrammatikus beütésű, mégis érzelmes melankólia, amely az utolsó fejezetből árad. A szerelem, a „halálos rémülettelenség” és az értékvesztés igen-igen telített szempontjai kerülnek egymást meghatározó viszonylatba. Úgy, hogy közben a modern (Freud, Jung vagy Benjamin) és a posztmodern (pl. Deleuze) elméletei is applikálódnak akár Kölcsey Himnuszának egy sorával, a Trianon óta skizoid létformát vett ország-nemzet-haza fogalmak taglalásával.

Kemenes Géfin László a hetvenes évek magyar nyelvű lírájában a személyiségkép és a hagyományos poétikának azon átértelmezésével tűnt fel leginkább, amely szinkronban zajlott a nyugati szépirodalom kanonizált alkotásmódjaival. Azóta is a lírai én szétjátszott többszólamúságára, illetve a különböző műfajok dekonstruktív jellegű keveredésére figyelt fel leginkább vele kapcsolatban az irodalomkritika, szinte rokontalannak tartva őt a legkorszerűbb magyar nyelvű lírai közlésformák között. 1978-ban megjelent első és 1981-ben második könyve, majd 1991-ben a Fehérlófia I–VI. (Eredetileg egyenként 12 énekből álló 12 könyvet tervezett.) Nem hinném, hogy a Kemenes Géfin László körüli kultusz megteremtésének vágya vezérelte volna András Sándort. Még csak a most divatos imázskialakítás sem érdekelte, hanem azoknak a „költői-írói fordulatoknak a sodra”, amelyek a 20. század utolsó negyedében jelentkeztek az angol és magyar nyelvű költészetben, irodalomban és irodalomelméletben. De éppenséggel nem egyéni érdeklődés ez, sőt merem állítani, szinte mindegyik elemzőt izgatja Kemenes Géfin László „szövegözönét” olvasva a műfajok dekonstruktív többszólamúsága, a műfaji eldönthetetlenség, a lírai én interszubjektivitása, a Pound-hatás, az avantgárdhoz fűződő kapcsolat.

Az ideogramma az az összekötő szempont, amely a nyelvi magatartás szintjén leginkább felmutatja a Pound-hatást. A szóképről több fejezetben is értekezik András Sándor. Eszerint a referencialitás bizonytalanná válik a történelem, a mítosz és az életrajz között. A Fehérlófiában a történelmi tények/adatok mítoszokból ismert részletekkel keverednek. Illetve – és itt jelentkezik a Pound Énekekétől való első eltérés – népmesei motívumokkal. A második eltérés, hogy míg Pound számára a keret nyugati és egyúttal távol-keleti, Kemenes Géfinnél mindenekelőtt magyar és kozmikus. A történelmi diszkurzust magában foglalja a költemény – ez szintén Pound újítása.
A fő- és mellékcselekmény helyett András Sándor a Gilles Deleuze-től átvett széria-fogalmat tartja leginkább használhatónak a Fehérlófia narrációs szerkezetének elemzésére. A Joyce-tól eredő, a káosz és a kozmosz egymást kizáró ellentétét összefoglaló kaozmikusság fogalmát figyelemre méltóan hozza össze a műfajkeveredés – András Sándor szavával: műfajtalankodás –, a különböző diszkurzív formációk szemléletének vegyítésével. A vegyítés a különbözőség helyébe a dekonstruktív elkülönböződést teszi. Így hat egymásra az adatszerű emberi történelem és a meghatározhatatlan időfogalmat involváló, emberen túli tartományokat is magában foglaló mítosziság is. Líraiság és eposziság, személyesség és orakuláris hangnem keveredése ez, amely a premodern múzsa-hangból válik posztmodern személytelenséggé. Utóbbiak mozgásba hozzák a „lírai én mint üres hely” posztmodern felfogását is, de András most sem a recepcióesztétikából ismert, az olvasói aktivitást hangsúlyozó értelmezés irányában keresi a változás okait. Úgy véli, a Fehérlófia szövegfejlesztésének legfőbb elve valószínűleg az Ezra Pound nevéhez fűződő ideogramma, ezzel függ össze a Hang, írás, kép fejezet gondolatmenete is, amely egyfajta szövegszerűségből keletkező hallucinációból vezeti le a művészi
hatást. Nemhiába tér ki erre – igen nagy megvilágítóerővel – András Sándor. A személyesség és személytelenség egymást dekonstruáló hatása a könyv címeként szereplő Kemenes Géfin-idézetnek is a lényege, olyan esszenciális értékre vetül, mint Az orakuláris hang a 20. századi költészetben című, nagy intellektuális erejű fejezetben a szabadság fogalma. A képiség metaforától, allegóriától és szimbólumtól eltérő „természetének” taglalása szintén a könyv legérdekesebb részeihez tartozik.

A Fehérlófia mint lezárulatlan mű indukálja az elemzés futamszerűségét. Nem felületességre utal az alcímben is jelölt kifejezés, hanem „szövegözönszerűségre”. Komoly tudós és költőtárs szeretetteljes és értékes könyvét olvashatjuk egy páratlan alkotásról.

(Magyar Műhely, 2003)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.