Archívum

1956 – Gloria victis

Szigethy Gábor
2004. július

Azt találta mondani (elvtársainak) Magyarország miniszterelnöke 2004. június 26-án: „Sokat dolgoztam, a kampányban napi tizenhat órát, basszátok meg, megérdemlem!” Elvtársai ugyanis választmányi önkörükben némiképp nehezményezték, hogy a miniszterelnök fáradalmait kipihenni Mallorcára készül, ahelyett, hogy itthon segítene kiragadni a sárból az MSZ(b)P némiképp kátyúba ragadt szekerét.

Az sem vall jó ízlésre, ha egy politikus az ellene tüntető állampolgároknak a rómaiak kivégzésre jogot adó jelét mutatja (amely kézmozdulat ráadásul mostanában az akció- és pornófilmek kedvelőinek közbeszédében nyert új, jobb körökben obszcénnek minősülő jelentést!), de hogy Medgyessy elvtárs saját elvbarátait nyilvánosan szólítja fel közös…!?

Szerettem volna látni Kósáné Kovács Magda bájos mosolyát, amellyel leplezni igyekezett zavarát, hallva a miniszterelnök indulatos kifakadását. Vagy nem jött zavarba? Lehet, hogy elvtársak között magától értetődő, ha tárgyalás közben így ripakodnak egymásra? Vajon felszisszent-e ijedten Lendvai Ildikó? Netán titokzatosan mosolyogva hosszasan babrálgatta elegáns kiskosztümje legfelső gombját? Róla mindenki tudja, maga is úton-útfélen hirdeti, hogy Medgyessy elvtárs elkötelezett híve. Ki tudja, mit hoz a jövő?

És Kovács elvtárs? Lehet, hogy örült a kormányfő magáról megfeledkezett kifakadásának? Kovács elvtárs ősszel már biztos nem lesz az MSZ(b)P elnöke, s ha már neki mennie kell, talán szívét-lelkét cirógatta a fölismerés: lám, lám, más is vágja maga alatt a fát.

Nem tudom, hol járt, mit csinált, miképpen gondolkodott Kovács elvtárs 1989. június 16-án. Feltehetően egyetértett főnökével, Horn Gyula külügyminiszter elvtárssal, aki a Nagy Imre temetésén elhangzott Orbán Viktor-beszéd után fontosnak érezte – póráztartó gazdáját megnyugtatandó – azonnal nyilatkozni: „Véleményem szerint ezek a megnyilvánulások nem éppen felelősségteljes gondolkodásról árulkodnak. Ugyanis nekünk alapvető szükségünk van arra, hogy ne csak jóban legyünk a mai szovjet vezetéssel, hanem folyamatosan erősítsük a kapcsolatokat, a bizalmat.”

Akkor még így gondolta.

Medgyessy Péter akkor már némán díszőrséget állt Nagy Imre koporsója mellett.

Készült a jövőre?

Akkor még nem tudtuk, hogy korábban álruhás elhárító tisztként szolgálta a népi demokratikus diktatúrát és az országunkat 1956-ban tankhadosztályokkal megszálló szovjet gyarmatosítókat. Álmunkban sem gondoltunk arra, hogy alig egy évtized múltán a „korai” Európa-barát szerepében tetszelegve tagadja meg saját múltját, ország-világ előtt nyíltan elismerve, hogy kommunista politikusként is csupán meggyőződés nélküli, taktikusan elvtelen karrierista volt. Tizenöt éve nem gondolta senki, elvtársai sem, hogy 2004 nyarán gigerli milliomosként a (politikai) trágyahordást gorombáskodva elvtársaira bízza, miközben ő Mallorcán szándékozik kipihenni miniszterelnöki mindennapjai fáradalmait.

Mert úgy érzi: megérdemli!

Aki ezzel nem ért egyet, annak, ha ellenzéki, akkor obszcén módon mutogat, ha elvtársa, akkor trágár módon legorombítja.

Azt hiszi: megteheti. Elhárító tiszt volt – túlélte. Grósz Károly kormányának tagja volt – túlélte. Kommunista funkcionáriusból egyik napról a másikra milliomos közgazdász lett – túlélte. Elvtársai trónra ültették, szoclib miniszterelnök lett – lehet, hogy ezt is túléli?

„Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik” – mondta Orbán Viktor 1989. június 16-án Nagy Imre koporsója mellett a Hősök terén.

Medgyessy Péter ott és akkor hallgatott.

2003-ban Pongrácz Gergely, 1956-ban a Corvin köz forradalmi parancsnoka, nem tárgyalt Medgyessy Péterrel, mert a kommunisták elfelejtettek bocsánatot kérni a magyar nép ellen 1956-ban s az azt követő harminchárom évben elkövetett bűneikért. Medgyessy Péter akkor hangsúlyozta: nem kér bocsánatot, mert nem azonosul azokkal, akik a bűnöket elkövették, ő 1956-ban különben is csak tizennégy éves volt, ráadásul nem is tagja a Magyar Szocialista Pártnak. Ha bocsánatot kérne, a bűnösökkel azonosulna. Azt elfelejtette megemlíteni, hogy évtizedekig vezető beosztásban volt tagja a Magyar Szocialista Munkáspártnak, kegyeltje, kiszolgálója és haszonélvezője a népi demokratikus diktatúrának, és harminc évig eszébe sem jutott másképpen emlékezni 1956-ra, mint szovjetellenes, reakciós, fasiszta ellenforradalomra.

Nem tudom, mire gondolt 1989. június 16-án Nagy Imre sírja mellett állva Medgyessy Péter, mert hallgatott.

2004. június 16-án megszólalt. Félórás késéssel érkezett a Kisfogház udvarára, ahol 1958. június 16-án a kommunista Kádár János parancsára bitófán végezte életét a kommunista Nagy Imre, s ahol most a még élő ’56-osok, köztük a hónapokat siralomházban raboskodó Fónay Jenő emlékezett a forradalom mártírjaira.

Medgyessy Péter magyar miniszterelnök rögtönzött beszédet mondott. „Ki kell mondanom, még akkor is, ha én tizennégy éves voltam 1956-ban. Egy ország felelős vezetője, megválasztott kormányfő nem teheti meg, hogy ilyen eseményen ne mondja azt, amit szívéből érez, ami a szívében van.”

Nem voltam ott a Kisfogház udvarán. Nem tudom, mi indította arra a magyar miniszterelnököt, hogy odamerészkedjen, hisz az elmúlt években (ebben az évben is!) pirkadatkor, a sötétség leple alatt vitte ki helyette valaki a koszorút Nagy Imre sírjához. Nem tudom, mire gondolt, amikor félretette előre megírt beszéde szövegét, s rögtönzött szavakkal fordult az ott egybegyűltekhez. Nem értem: ha másfél évvel ezelőtt nem óhajtott bocsánatot kérni, mert nem akart azonosulni a bűnösökkel, most miért tette?

Bocsánat azért, ami akkor történt – mondta a Kisfogház udvarán 2004. június 16-án Medgyessy Péter, Magyarország miniszterelnöke. Aki nem tagja a Magyar Szocialista Pártnak, aki tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspártnak. Aki az MSZ(b)P felhatalmazásával magyar miniszterelnök. Aki úgy kér bocsánatot, hogy hangsúlyozza: 1956-ban gyerek volt, tehát ártatlan, és semmiért nem felelős, ma pedig nem tagja annak a pártnak, amely jogutódja az évtizedekig hatalombitorló Magyar Szocialista Munkáspártnak.

Bocsánat azért, ami akkor történt.

És még azt állítják nyelvünk szépségeire és hajlékonyságára érzékeny értelmiségiek, hogy a magyar miniszterelnök törve beszéli a magyart!
A magyar nyelvtan alapvető szabályait valóban nem ismeri, de világbajnok a mellébeszélésben. Mint egy ország felelős vezetője bocsánatot kér, de elhatárolja magát a bűnök elkövetőitől, akikkel évtizedekig nem szégyellt nap mint nap parolázni. Mindig hangsúlyozza: nem tagja a Magyar Szocialista Pártnak, csak miniszterelnöke – tehát semmi köze a Magyar Szocialista Munkáspárt bűnlajstromához.

Bocsánat azért, ami akkor történt.

Magyarország felelős vezetőjének illenék tudnia: mi történt akkor! Vérbe fojtották és letiporták forradalmunkat, szabadságharcunkat, elrabolták a jövőnket, meggyilkolták az álmainkat!

És mellékesen ezreket zártak börtönbe, százakat küldtek bitófára, hogy ebben az országban soha többé senkinek ne jusson eszébe arra gondolni, hogy nem a vérben fogant, szovjet tankokkal biztosított proletárdiktatúra a minden világok legeslegjobbika.

Az MSZ(b)P vezetői nem szeretik, ha ma az általuk jobboldalinak, szélsőségesnek bélyegzett értelmiségiek kommunista rémtettekről, bolsevik hazaárulásról, szovjet gyarmatosításról beszélnek. Érthető: senki nem szereti, ha emlékeztetik megtagadott, letagadott múltjára.

De bocsánatot kérni nem azért kell, ami akkor történt, hanem a kommunisták által elkövetett bűnökért.

1956. november 4-én hajnalban meggyilkolták Magyarországot.

A földkerekség gyászolt és jajongott a sírunk fölött. A portugál Francisco de Moreira das Neves siratóéneke:

Rádőlt iszonyatok romja alatt
Vérzik Magyarország. Gyilkos óra.
Uram, a hajnalra teszek hitet,
Fordítsd szemeid a halandóra…
Az olasz Libero de Libero tájképe romba dőlt hazánkról:
Budapest: véres áldozati üst,
izzó nap támadt a szűz zsigerek hamvaiból,
darázs-rajok sírtak a tűzben-mészben
rabkivégzés lett a győzelem,
– pintyeket is megríkató sortüzek…
Rákosi volt az Alfa, és Kádár az Omega.

A francia Gerard Prevot tudta: költők, írók, értelmiségiek nem tudnak a vérbe fagyott Magyarországon segíteni.

Semmit nem adhatunk, amit irodalomnak
lehetne nevezni,
s mi nevetésre ingerelné csillaghordó

gyilkosaitokat.

A szerb Mico Vlahovi´ reményt próbál csepegtetni meggyötört szívünkbe: A vörös körtánc nem tarthat örökké. A Martinique szigetén született Aimé Cesaire reménykedik, hogy egyszer vége lesz, mert egyszer vége kell lennie a pufajkások gátlástalan tobzódásának: az árulók, a bitorlók mikor kapják meg a felmondó táviratot…?

A végleges felmondólevél nem érkezett meg. Csak eltávozásra mentek a bolsevik fogdmegek.

A norvég Jan-Magnus Bruheim ellenállásra, tiltakozásra, meg nem alkuvásra biztatja a magyarokat, mert eltökélten hisz abban: nem tarthat örökké a kommunisták erőszakos országlása.

Esküszöm a hóhérszellem ellen
arra, hogy a börtönsötétben
remény tüze ég a rabokban,
amíg csak tudják szívükkel, hogy
hatalom jog nélkül – bitorlás.

Európa zúgta, zengte, harsogta a szovjet gyarmatosítók és magyar lakájaik fülébe: jogbitorlók, terroristák, gyilkosok. De a kommunistákat, az ideológiai mindentudás megszállottjait (Bibó István) ez nem tántorította el attól, hogy Magyarországot évtizedekre az erőszak és az ostobaság kalodájába zárják.

Azon pedig csak gúnyosan mosolyogtak, ha véletlenül hírt kaptak arról, hogy még égitestünk túloldalán, Hondurasban is megsiratják, és kegyelettel emlékeznek a huszadik század magyar hőseire. Felipe Eloir Rojas virágcsokra az ártatlan áldozatok sírján:

S kik nyugosznak már magyar föld alatt,
érettük álljunk meg egy néma szóra:
értük, kikben volt még hősi jellem
harcolni Moszkva hordái ellen.

Medgyessy Péter szeret franciás kultúrájával kérkedni, talán ismeri Albert Camus véleményét mindarról, ami Magyarországon 1956. november 4-e után történt: „Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.”

El kellene gondolkodnia Camus szavain az ügyes életművészként most éppen pártonkívüli miniszterelnök Medgyessy Péternek, ha valóban őszintén bocsánatot akar kérni a kommunisták által Magyarország és a magyarság ellen elkövetett iszonyatos bűnökért.

Mindazért, ami akkor történt.

Azért a tragikus történelmi pillanatért, amelynek emlékét Albert Camus szavai vésték örökre az európai emberek – magyarok és nem magyarok – szívébe 1957. október 23-án: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.