Archívum

„folyton rettegve”; tavaszi hajnal

L. Simon László
2004. július


„folyton rettegve”

hosszú ideje állok az esőben
lemosom az önkínzás nyomait
évekig
csak sáskát és erdei mézet
ettem
– miként keresztelő jános –
és igyekeztem jó lenni

túl sok mindenünk van
a semmi jegyében
ám ez is több a megérdemeltnél
befáslizott kezemmel
magamhoz húzlak
nekem mennem kell
de te megérkeztél

tavaszi hajnal

mikor cigarettára gyújtok
s öklendezve nyelem le
az utolsó vacsora
avas olajban kisütött
húscafatjait
mikor ismeretlen nyelven
mormolom magam elé
egy idegen vallás imáját
mikor tömjén illatát érzem
hajvágás közben is
mikor egyedül kell
a pelenkát felvennem
mikor bekötik a szememet
s bőrömön végigfut az első áramhullám

tudom
hogy szemből
az üvegfalon át
nézik
remegő testemet
a szám szélén lecsorgó
melegen habzó nyálat
és hallgatják
összekoccanó fogaim
zörejét
remegő ujjaim dobolását
a bilincs láncának csilingelését
anyám több ezer mérföldet
s egy ismeretlen dimenziót
áthasító sikolyát

tudom
hogy ők is látják
nagyapám ráncos
egy távoli ország
furcsa nevű cigarettájától megsárgult kezét
nagyanyám kombinéjának
finom csipkéjét
másik nagyapám
leukoplaszttal megragasztott
szemüvegét
a csontnyelű solingen borotvájától
hüvelykujjamból csepegő vért

a golyóálló
hang- és hőszigetelt üvegen át is érzik
a hajdanvolt háztájink
rothadó zöldséghegyének
szagát
az aratáskor szálló por ízét
a kedvenc tortám
mindent betöltő illatát
helyzetem megfoghatatlan
és megnevezhetetlen egyediségét

miközben
már én is kívülről nézem
az őszi szántáson még foltokban látszó havat
gyapjúszőnyegünk foszladozó szélét
a ciszternában olvadó jeget
a pincénk málló vakolatát
a szétfagyott cserepeket
a csatorna szélén felsejlő rozsdafoltokat
a távolodó öreg kontinenst
néhány integető kezet
ismeretlen emberek mosolyát
a rohanó időbe vesző
közöny és részvét fölöslegességét
elillanó illúzióimat
a lassan felszálló ködöt
és a szégyenkezve kiterített
testem
elfolyt nedveit

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.