Archívum

Li mester könyve

2004. június


1.

Este van, Li mester a tévé előtt ül. Kezében egy üveg Borsodi. A képernyőn valami rétegműsor, egy írót faggat a riporter: „Változott-e az önmagadhoz való viszonyod, mióta megjelent saját magadról készített monográfiád?” Li mester ekkor a távkapcsolóért nyúl, majd behunyja szemét. Dobó Istvánt látja, aki az ostromlott vár füvében ülve éppen megőrül. Záporoznak a tüzes ágyúgolyók, egyre erősödő török üvöltés hallik, de a vár kapitányát már nem érinti. Egy éhes imádkozó sáskát figyel elmélyülten. A kis ragadozó ehető rovarra les a poros, kitaposott zöldben. És Dobóban a megnyúlt részvét, mint esti árnyék, az ájtatos manó világába titkos ajtót nyit. Li mester már alszik, amikor eszébe jut Csuang-ce ideillő sora. „Eljutni határaimig, mi más lehetne célom.” Csakhogy erre a célra kintről, odaátról is ezernyi tűzgolyó zuhog. Átjutni a lángoló határon, ez volna hát a cél? Ebben a kérdésben ébred a mester.

2.

Li mester ritkán utazott, mert úgy tartotta, hogy az utazó csak saját ürességét járja körül, hogy környezet egyáltalán nem létezik, csak a lélek árnyékai vetülnek ki, és hogy aki árnyak közé költözik, az kihűl. Egy reggel mégis úgy érezte, néhány hónapra ki kell mozdulnia otthonról. Útja a Wang folyó forrásvidékére, Tao-fu tartományba vezetett. Sikerült olcsó szállást találnia, hamar megszerette ezt a vidéket.

Hajnalonta elsétált a zöldségeskertek felé, és nézte, ahogy a szürkéskék fény lassan megsárgul, fölmelegítve a tájat. Napnyugtakor a Wang-mocsár irányában tűnt el, mert arrafelé volt a legszínesebb az este. Éppen egy reggeli sétáról jött visszafelé, amikor elé toppant egy fiatalember, és közölte, hogy régóta vár erre az alkalomra. Jao mester tanítványaként mutatkozott be. Li mester jól emlékezett Jaóra, akit még fiatal korából ismert. Megállt hát, hogy elbeszélgessen a tanítványnyal.

És a tanítvány nagy hévvel beszélni kezdett. Jao-szövegeket idézett, mindenről eszébe jutott valami, amit mestere mondott. És Li mester azonnal látta: ennek az embernek nincsenek saját gondolatai. Jao szelleme nélkül levegőt sem tud venni.

Li hallgatta egy darabig a gondolatokkal hadakozó fiatalembert, majd megköszörülte torkát, és így szólt:

– Hosszú utat tettem meg idáig, pedig tudom, hogy az utazás semmi. És most téged hallgatlak. Lelkem árnyai átengedtek magukon, elsimultak utam partjain, mert éreztem, hogy a tudás fénye szeretet nélkül megvakít. De legelőször mindig a fénynek kell felébrednie. A szeretetnek nincs története. Állj odébb, kérlek, ne vedd el előlem az utat.

3.

Egy párás őszi estén, a Blaha Lujza téri gyorsétteremben kólázgatva Li mester a következőket mondta tanítványának:

– Nézd az embert! Amikor megszületik, még csak test. Ez a test potenciálisan lélek, de azt valaminek aktualizálnia kell. Amikor a test már elég fejlett, megszületik benne az a magasabb lényeg, amit a test felől már nem tudunk megmagyarázni. Ezt nevezzük léleknek. Ez már fölfelé törekszik az égalattiból, de még nem találja az utat. A testben marad, és ott barlangokat ás. Potenciálisan szellem, de azt valaminek aktualizálnia kell. Amikor a lélek már elég fejlett, megszületik benne a legmagasabb lényeg, ami embernek adatik. A lélek kitör önmagából, belép egy titkos áramlatba, és utat talál a többi lélek felé. Ezt az áramot nevezzük szellemnek. Az emberfölötti ember életútja ez. Amikor az ember megszülte lényegeit, és azok megöregedtek benne, a szellem útjáról az élet visszalép, és a lélekben elhal. Az ember most magára marad szellememlékeivel. Ez a haldoklás. Végül a lélek is lehanyatlik, és a testbe visszalép. Ez a halál. A test pedig egyszerűen feloldódik a világban. Látod, milyen egyszerű az ember élete, ha nem bonyolítják a túlvilági lét, az újjászületés, a feltámadás hazugságai! Három születés, három halál. Ennyi adatott nekünk. Akinek ez kevés, annak háromszáz élet is kevés.

Így szólt Li mester, és kihörpintette piros kóláspoharát.

4.

Li mester félálomban feküdt bambuszágyán. Még fogva tartotta az álom, de a reggel életkatonái már ostromolták az opálos messzeséget. Hirtelen eszébe jutott
a mondat, amit egy napnyugati bölcs töredékei között talált. „Az ébereknek egy a világuk; minden alvó saját világba lép.” És ekkor, éppen abban a pillanatban, amikor e két világ az ébredő Li szellemterében még egyberingott, a mester feleletet talált egy őt és tanítványait régóta gyötrő kérdésre. Fölkelt az ágyból, az ablakhoz ment, és ezt mondta a fénynek:

– Értem már, milyen a természeted. A nagy mesterek, akik téged kutattak, mind eltévedtek végül. Előbb azt hitték, harcban állsz a sötétséggel. Ezek a mesterek álmukban voltak éberek. Mások úgy vélték, azonos vagy vele. Ők ébren álmodtak. A gondolatot, az érzést végül mindannyian tanítássá dermesztették. Én ma reggel megéreztem, ami nem érzés, és megértettem, ami nem gondolat. Minden önmaga elől menekül, és az időn széthasad. A fény addig ér bennem, amíg álmodom. Ahogy itt a reggel, sötétbe húzódom. Amikor leszáll az este, megint fény gyullad bennem. Ez vezérel álmomban a következő reggel felé. És így tovább, amíg csak élek. A szomorúság vagyok, amelyben megmerülve az elemek halni vágynak. Nem vagyok több, mint az idő szakadéka. Mélység, amely gondolkodva öl. Az ásító tanítvány elnyeli mesterét.

5.

Li mester a piacra ment, hogy repedezett, használhatatlan vizeskorsója helyett újat vásároljon. Régóta ismerte Csu Vejt, a kereskedőt. Amikor az árus asztalához lépett, az nagy örömmel üdvözölte:

– Jó, hogy erre járt, Li mester. Emlékszik arra, amikor néhány hete a hitről beszélgettünk?

– Igen, ha emlékezetem nem csal, arról beszéltem, hogy az a hit, ami a tudáson nem küzdi át magát, hanem gyáván elmenekül előle, nem igazi hit. Csak kényelmi berendezkedés. Az igazi hit bele mer nézni a szakadékba, meg meri ingatni magát, kitéve magát a bizonytalannak. Az igazi hit nem megkönnyíteni akarja az életet, hanem megnehezíteni.

A kereskedő szaporán bólogatott:

– Igen, pontosan ezeket a szavakat mondta akkor. Én elhittem, amit mondott, és továbbadtam Vang Tainak, a fazekasnak, akitől a korsókat veszem. De nagy meglepetésemre az ő véleménye az volt, hogy a hit is csak egy emberi mozdulat, márpedig az ember minden mozdulata biztonságra törekszik. Most mondja meg, mester, hogy lehet valaki ennyire értetlen?

Li mester ekkor fölemelte botját, és a kereskedő összes korsóját ripityára törte. Majd szomorúan távozott a piacról.

6.

– Mester, beszélj nekünk az ürességről – kérlelték Lit tanítványai. A mester, mint aki mély álomból ébred, maga elé meredt, és így szólt:

– Az ürességről nem mondhatok semmit. Olyan tisztás az, ahová nem visznek léptek. Az elvárás, ami most bennetek él, fölsértett erdei csönd. Közeledő léptek gallyropogása. Ez a várakozás még nem telt el önmaga semmijével, még nem jött el benne a tél. Érzem, hogy ragaszkodtok a válaszhoz. Járkál bennetek valami, csörtet az őszi avaron, nagy zajt csapva, mint aki eltévedt az erdőn.

Így szólt Li mester, és kéregpapucsában kilépett a kertbe, magukra hagyva tanítványait.

7.

Haldoklik. Rizspapírok rostjaiban a fény a végső üresség felé kószál. A tenger elsimul, lapján megolvad az idő, arcok úsznak egymásba. Li egy hatalmas ezüsttükör előtt áll. Nézi a tükör díszkeretét, a véget ért gondolatokat. Lám, ami nem ért véget, most véget ér az is. A gondolatkeret míves, faragott indái, levelei átölelik az út végét, ezen a gyűrűn kell majd átlépni, önmagán. De a tükör képterébe még beleharap a növényzet. Érvek fenyvese lángol, tűzből kinyúló emlékek fogják Li kezét, indulnak felé a szeretet vadlovai, sörényükből fonódik az örvény, szabadság söpör a széleken. Ami lezárult, most felnyílik mind, hosszú robbanások az erek, árad, ömlik a foncsorezüst, szétfut az ittlét itatósán, úristen, hát átléptem volna máris, gondolja valaki még utoljára, mígnem betölti az utolsó szó, amit el nem gondolt, ki nem ejtett, át nem élt senki. Annyira nincs.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.