Archívum

Deák László: Fojtatás

Kemsei István
2004. április


„Tiltakozni se változtatni nem lehet.” Egy személyes tragédiák sorával kikövezett életút és egy módszeres alapossággal bejárt, immár majdnem harmincéves költői pálya hitelesíti ezeket a szavakat. No meg a kötetben szereplő, a kötetszerkezetben több-kevesebb rendszerességgel felbukkanó rokon szövegek: „Minden mögöttem amit nem akarok”, „a lesz ami leszben nincs kételyem” és: „Nincs kétség és nincsen kiút” stb. Hidegnek, kegyetlennek, véglegesnek és visszavonhatatlannak tűnnek ezek a megállapítások, ugyanakkor tárgyilagosan és távolságtartóan pontosak, pedig valójában nagyon is erős bennük a kimondatlan, konnotatív, a versek sorozatával igazolt emocionális töltet.

Ám ezekben a sorokban és az őket hordozó versekben még ennél is több is van: bölcsesség szól belőlük és világtapasztalás. Hiszem, hogy Deák egész költészete erre a tapasztalásra, a folytonosan jelen lévő, ellenőrző, éber szemléletre épül. A költő – egész alkotói habitusát tekintve – annyira két lábon áll ezen az ingatag földön, hogy jobban már nem cövekelhetne le rajta. Magatartása a szó romantikából hagyományozódott értelmét figyelembe véve annyira szilárd és megingathatatlan, hogy szinte nem is az elvárhatóan szárnyaló, az éteri elvontat orfikusan megcélozó költői magatartás. Nem is lehet az, hiszen Deáknak a kezdőként induló költőtudatokat általában bombázó költészeteszményekkel, a tőlük átöröklött nyelvezettel, vershelyzetekkel soha nem is volt dolga. Mintha nem is kellett volna ifjú költőként a mesterek hatásával megküzdenie. Ebből a távlatból nézve olybá tűnik, hogy ő úgy lett költővé, ahogy a fa fává, a virág virággá válik: meghatározó eszményképek nélkül, pusztán a már említett világtapasztalásból táplálkozva.

A dolgok látványa az, ami kezdettől fogva rabul ejti. A tárgyával fennálló, az epikus szemléletmódhoz nagymértékben hasonló helyzete, viszonya, nem pedig a tárgyra irányuló gondolat, érzelem vagy filozófia. Nem a reflexió. Innen származik verstípusainak sokfélesége is, hiszen Deák nem elsősorban költeményt akar írni, amikor verset fogalmaz, hanem sokkal inkább állapotokat rögzít, s nem kíván egy elképzelt, százados elvárások által kijelölt versírás szövegformálási normáinak megfelelni. Hanyagnak látszó, a formai bevettségeket bátran és többnyire igen elegánsan áthágó formakezelése is erre tanú.
A látványszerkezet diktálja, hogy verseiben inkább a kompozíció dominál, a jelentésükben a megelőző motívumokra vissza-visszakapcsoló, füzéresen felépített, oximoronokkal megcsavart-gazdagított, belső feszültségekre építő szövegegység és a benne rögzíthető mikrovilág. A világ rögzítésre érdemes látványai pedig nagyon sokfélék, megjelenésük is számtalan, attól függ, honnan vetül rájuk a fény, groteszk villódzásba kezdenek-e ettől a megvilágítástól, vagy érkezik-e rájuk fény egyáltalán, nem pedig csak susognak az alvilág sötétjében, mint Perszephoné ligetének lombjai.

Szerencsére tárgyvers – Deák egyik kedvelt verstípusa – vagy ahhoz közelítő is nagyon sokféle van, legalább annyi, ahány az ehhez a versformáláshoz vonzódó költő. Alkattól függően ki bizonyos távolságra van tárgyától, ki közelebb. Ki itt bújik ki a tárgyvers szorításából, ki ott. A világirodalom első modern tárgyverseinek megalkotója, az elsőkönyves Babits Mihály például (de kevesen vették ezt észre Babitsnál!) a Régi szálloda és A világosság udvara című költeményeinek záró részeiben viszonylag közellétben, már-már lírikusként viszonyult a verstárgyhoz. Pontosan ellenkező módszert alkalmazva, mint később a kamasz Weöres az Öregekben. Meglehet, hogy valamiképpen a Deák-vers ezeknek a verstípusoknak a közvetlen rokona. Már annyiban, hogy Deák tárgyverséből szinte sohasem hiányzik a költő-éntől pusztán érintésnyire eltávolított személyesség, a közvetlen, a tárgy színeit nagyon is befolyásoló, szubjektívvé változtatott élmény hatása. Ha létezne ez a fából vaskarika, azt is lehetne mondani, hogy erőteljesen „személyes” tárgyverssel – vagy ügyesen tárgyiasított költő-énnel – van dolgunk. Éppen ezért nevezhetjük a Deák-verset „lírikus” tárgyversnek akkor is, ha netán nem csak a költői én szól ki belőle közvetlenül.

Kevés olyan költőnk van, akinek élményvilága annyira a „köznapi lét” eseményeiben gyökeredzik, mint az övé. Futó társalgások („Mert fecsegni is jó veled / e kurta létben, fecsegni érdemes”), piaci bevásárlások groteszk benyomásai („Vissza a standhoz újabb mustrára”), félhomályos magányú konyhai ücsörgések („Esti konyhán / Szívszaggatva, ez magányom”), vasárnapi ebédfőzés rituáléinak („Okos volt feltrancsírozni / még tegnap a jámbor tyúkot”) motívumai sorolódnak végig ezen a költészeten. Valami jóleső, otthonos benső világ, családias melegség, hívogató vendégszeretet, a mindenki számára ismerős apró tárgyi környezet él és mozog a versekben, amelyekben jó megmártózni és elidőzni. Ezek miatt tudunk a Deák-vers szinte minden mozzanatában otthon lenni. Legalábbis a felszínen és az első pillanatokban. Ám ez elég ahhoz, hogy olyan bizalommal telten lépjünk be ezen a csupa ismerős, otthonillatú elemmel biztató ajtón, hogy nem is sejthetjük: ezután végtelenül hosszú tükörfolyosón fogjuk találni magunkat, „elvarázsolt kastélyban”, olyan valóságban, mondhatni, lehetséges világban, ahol ezernyi apró tükörben láthatjuk ugyanazt, és láthatjuk másképp, még a meghökkentően dadaistásan oda nem való dolgokat is: „Liszteszsákok a tükörfolyosón”. Tükörvilágot, ami önmaga tükre is egyben: „s ha rápillanthatnék, kárhozat / ítéltje, magamat látnám s únnám.”

De még hátravan a mélybe ereszkedés. A tükörvilágot, az „elvarázsolt kastélyt” ugyanis
különös mélységeket sejtető alvilági fények világítják meg, anélkül, hogy mi magunk alant lennénk valami alvilágban. Leginkább a mítoszbeli Seolra hasonlító, egyszerre térbeli és téren kívüli tartományban bolyongunk, egyszerre a múltban, a jelenben és a lehetetlenben. Ahol a múlt és a jelen adja a keretet, vagyis a szavakat és az elsődleges szójelentést, de az igazi lényeg, a kimondott szó a lehetetlenből érkezik. Talán a tudaton belüli villódzásból: „Csíkozza már hajam a rémület. Majd ledönt a lábamról, és gyorsan megfagyok. Egy oly világban, hol már nem vetnek, nem aratnak” – írja a Lánc-csörgőben. Majd így folytatja az Edzőterem című vers: „Végvilági üzem ez, az egyesült romlás égisze alatt, vartyogi-köztársaság; kenetlen tengelye messze hangzón nyikorog.” A visszavetülő képeken ezért fedezhető fel a rengeteg torzulat: nemcsak a tükör görbe, nemcsak a tükör által mutatott valóság groteszk, a rávetülő fények szürkesége is más és más.

A tiszta fogalmazású, látszólag „természetes” nyelvezetű szöveg támaszt alá itt minden gondolatot. Olyan költő szólal meg, aki nem csupán az elemi élményt és a dolgokhoz való viszonyt hozta magával felnövesztő világából – esetünkben a Józsefvárosból –, hanem avval együtt az e világképhez kapcsolódó nyelvi viszonyulást is: a hajdani polgárság és proletariátus határán élők
igazán se ide, se oda nem tartozó, természetes keveredésű nyelvhasználatát, amit máig magától értetődő, soha le nem vetkőzhető természetességgel hordoz és gazdagít magában ez a költészet. Deák szavai ebből a nagyon is földi gyurmából vannak, külső megjelenésükben dísztelennek tetszők, indexek inkább, képiségükkel kevéssé tündöklők. Sajátos ellentmondás jön ezáltal létre, amely a nyelvi anyag és az esztétikum összeütközéséből fakad. Az ábrázolt világ és a szépség abszurd találkozásából. Onnan csap ki a villám, ahonnan nem várjuk. Ez a Deák-féle költészet csapdája. Amit nevezhetünk egyszerűen a szó, általában a költészet csapdájának. Nézzünk – egy, már idézett versből, a Rezüméből – erre egy példát. Így indítja a verset:

Esti konyhán
Szívszaggatva, ez magányom,
Ahogy sok vétség alányom,
Helye, bűnvádnak helye.

A konyha a legotthonosabb hely a világon.
A családi fészek melegét ott lehet érezni csak igazán. A klasszikus szoba-konyhásnál alig nagyobb lakásban, amilyenben Deák és jobbára e sorok írója (no és József Attila!) is fölnőtt. Általában csak ott fűtenek, és ott tartózkodik a család. A szobába alvás végett és télidőn leginkább ünnepkor merészkednek. De hogyan is rejti el a bombát Deák: az első sor elandalít, berendez. Már-már leülnénk arra a képzeletbeli, viaszosvászonnal borított hokedlire, magunk alá húzva a lábunkat az alsó keresztlécen, kezünkben egy pohár jóféle itallal. Ám észre kell vennünk a következő három sorban, hogy ez talán most mégsem lehet az elandalodás ideje. Három szó – „szívszaggatva”, „vétség”, „bűnvád” – ugyanis már az említett tükörfolyosó rémségeibe vezet:

Bár jelen rémületem.
Eltelt – években – valóság.
Járván-jár, pereg a csontpor,
Csorran könny, veríték, nyál.

Bizony, megtévesztett bennünket a költemény indító sora: otthon és jelen idő helyett kriptában, időnkívüliségben tartózkodunk, de nem is az elmúlt dolgok nosztalgikus, mindent megszépítő emlékező igézetének tartományában, hanem a megállapodott, visszafordíthatatlan lehetetlenben. A derűs alkatú, harmóniát kedvelő, boldogságra teremtetett költő-ember olyan történésekkel kénytelen minduntalan szembesülni, amilyenekkel még találkozni sem akart sohasem. Nem ő választotta ezt a számára idegen világot, hanem az kereste meg őt magának: „Sandán lesek / Hol nyuvasztanak? / Hol vár kaptány?” És hogy nem pusztán az egyszerű, mindennapos, menetrend szerinti emberi dráma következménye játszódik le a szemünk előtt, hanem az a valóságos tragédia, amelynek végkifejletében a hős értékeitől tökéletesen megfosztva áll a világban, azt egy másik vers is pontosan mutatja:

Mégis, napot új nap követ.
Egy fájó, kibicsaklott életet
vonszolok át a boldogokon.
Akár ha zsilett hasít ütőeret.

Ez az Adys mutálás zárlata. Az értékeitől kiüresített Hamlet már csak Laertes mérgezett hegyű kardjára vár.

A lehetetlennek, túl a végső kétségbeesésen, az érzelmi viszonyulások képtelenségein, egyetlen valamirevaló kifejezési formája van, és ez az abszurd. Az emberi helyzet pedig egyre abszurdabb – már ha létezik ennek a fogalomnak egyáltalán középfoka.

A két, egymástól lényegesen különváló kötetanyag azt mondatja a leíróval: márpedig van.
A könyv első része Az árvaság kora című, 1994-ben (kilenc éve!) megjelent válogatott kötetnek más költőknél általában önálló kötetté még össze nem álló Új versek címmel aposztrofált A gyík farka című ciklusa érdekes viszonyban van a későbbi Fojtatás verseivel. Mint a tézis és az antitézis. Vagy mint kasszandrai jóslata az elkövetkezőknek. Sejtelmek, amik a későbbi megvalósulásra várnak:

kitartasz-e tovább is daimonom?
súgsz-e bölcset öregségemre
mert ha nincs is oly közel
már nagyon távolra sincsen
szinte már érzem a szagát
mint félszeg öreglegény
ha temetőkertbe lép

Az abszurd onnan indul, hogy nem választhatunk többé. Az elmúlt szépségek, házibulik, szerelmek, barátságok verseinek költője a dédelgetett múltból nem az elviselhetetlen jelenbe, hanem a lehetetlenbe érkezik. Az árvaság korának „félszeg öreglegénye” a Fojtatás hegedülő „sápadt nincstelenségébe”. Aligha van ennél merészebb, tragikusabb és a szándékon kívülibb választás. Aligha van ennél kilátástalanabb helyzet. Tudja, mi vár az emberre: „Kiméretett időnk épp elegendő / elvégezni a piszkos munkát” – üti le az alaphangot a Tinta I-ben. A Fojtatásban pedig ott a kétségbeejtő következmény: „gázolsz hét hold csimaszban, / térdig vérben úszva, / zoknid, cipőd lőn cafatokban”. Ettől a pillanattól kezdve minden valóságos, és bármi nem lehet valóságos. Csak a fájdalmasan furcsákat mutató tükör visszfényei villódznak.

És végül a cím, amelynél remekebbet aligha lehetett volna találni: Fojtatás. Végre egy jó, kifejező, figyelemfelhívó kötetcím, aminek saját jelentésbeli kisugárzása van! Nem valamiféle elkoptatott birtokos vagy minőségjelzős szerkezet. Ez a cím olyan, mintha a boldog emlékű, az ly leírását „lírai” verseiben gondosan kerülő Hules Béla, a nemrégiben elhunyt kiváló költő kölcsönözte volna a mennyországból Deáknak. Vagy ahogyan Fülig Jimmy zárta leveleit Rejtő Jenő halhatatlan remekében: „Megfojtatása következik.” Akármelyikre gondolunk is, kettős jelentésű a szó – s ezek a jelentések ebben a kötetben egymással egybejátszanak –, egyszerre abszurd módon groteszk és tragikus. Lezárt és lezáratlan. Mint Deák költészete.

(Nap Kiadó, 2003)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.