Archívum

Petőcz András: Vészhelyzet a Mágusképzőn

2004. március


Az ezredforduló óta egyre többször érzem úgy, mintha egy furcsa időutazás következtében ugyanazok a kérdések vennének körül bennünket, mint elődeinket kétszáz évvel ezelőtt, a klasszikus századfordulón. Miként kapcsolódjunk Európához, hogyan hozzuk be lemaradásunkat a „míveltebb nemzetekhez” képest? Fordítsunk, átvegyünk műveket, vagy mi magunk készítsünk eredeti alkotásokat? A kérdésre kétszáz év előtt és ma is az a válasz, hogy is-is. Nem elvetendő tehát a másolás, az átvétel módszere, de nagyon meg kell gondolni, hogyan tegyük ezt.

Immár a második varázslóképzős történetet olvashatjuk Petőcz Andrástól, s a cím is mutatja, hogy itt a világméretű divathullám itthoni kapcsolódási pontjáról van szó: a magyarországi mágusiskola történetéről.

Harry Potter, korunk kétes értékű világsztárja egy olyan bentlakásos várkastélyban tölti idejét, amely az angliai college-okat mintázza, a hazai történet főszereplője, Tajtékos Tóni a magyar iskolarendszer tipikus lakótelepi, szocreál, kicsit lepukkant iskolájában, a Vörösvári úti bentlakásos iskolában él. Tajtékos nem Hagridhoz, az óriáshoz jár ki beszélgetni, s szabad idejében nem a varázslatos erdőt deríti fel, inkább a magyar gyermekirodalom hagyományait felelevenítve a „grundon”, a Hunor téren focizik. A szituációk hasonlók, a kalandok utánozzák az angliai mintát, mégis, a magyar regény fakóbb, kisebb, fénytelenebb. Nem azért, mert a mi iskolánk a Vörösvári úton van, hanem mert a mű rövidsége miatt kevésbé kidolgozottak a szereplők jellemei, a helyszínek bemutatása is szűkszavú, s a történet hőseinek kapcsolatrendszeréről, a konfliktusok alapjairól sem olvashatunk semmit. A kollégista fiúnak és barátainak külsejét, ruházatát nem rajzolja elénk az író, és gondolataikat, érzéseiket sem ismerjük meg közelebbről. Keveset tudunk meg iskolájuk helyiségeiről, osztálytermükről vagy akár olyan égbekiáltóan fontos kérdésekről, hogy kik a példaképeik. Pedig a gyermekolvasók számára ez mind-mind sok apró részletet tartalmazna ahhoz, hogy átérezhető, átélhető, „felölthető” legyen a történet. Így azonban marad a ráhagyatkozás a minták, a Harry Potter-történetek hangulatára, színeire.

Ám ezt a ráhagyatkozást megzavarja a regény néhány olyan eleme, amellyel nehezen birkóztam meg, s felteszem, ezek a gyermek, sőt a felnőtt befogadók olvasásélményét is megzavarhatják. Az megszokott fogás, hogy a szereplők neveit kicsit játékosan, kicsit ravaszul elferdíti az író, részben a humor forrását keresve itt, részben felidézve azt a tényt, hogy a gyermekek sokszor nem pontosan hallják, értik a számukra idegen szavakat, neveket. Az e regényben szereplő Ron Aldo, Cinadin Cidan mosolyt csalhatnak az arcunkra, sőt még a Hidegkurta Nándi, Puska Feri is, bár azt hiszem, a mai gyermekolvasók már nincsenek tisztában e nevek igazi jelentésével, jelentősségével. E névjáték leginkább hátborzongató, és sem esztétikailag, sem etikailag nem helyeselhető eleme az a facsarás (vagy könnyedén odavetett ötlet?), ahogy a Mágusképző igazgatóját Árkosi Mátyásnak kereszteli el Petőcz. Ez olyan típusú játék, amelyet nem illendő játszani. Nem illik, mert ez a név anagrammatikus változataival együtt megragad a gyermekek fejében, és bizonyára nem lenne jó, ha majd évtized múltán, mikor a történelmet tanulni fogják, Rákosi Mátyás nevének hallatán a gyámoltalan, árulóvá váló, ám alapjában véve kevéssé ártalmas, pipogya igazgató képe idéződnék fel. Rákosi nevével – vagy annak bármilyen áthallásával – nem illik játszani egy magyar regényben. Külföldiben sem. Feltehető itt talán, hogy Petőcz ezzel – akár azzal a kijelentéssel, hogy „Mindenesetre azt azért ne felejtsük el, hogy korábban nekünk még kimenni sem volt szabad az iskolából!” (6.) – a felnőtt olvasókkal akar összekacsintani, allegorikus történetértelmezést kínálva fel. De egyrészt Rákosi felett senkinek sincs kedve összekacsintani, másrészt az így megnyitott értelmezésnek ellentmond a történet epikai szerkezete és egyszerűsége, nem allegorizálható volta. Hasonlóan nem ebben a síkban mozog a gyermekszereplők nézőpontjának egyszerűsége. S nem utolsósorban a ráhagyatkozás a mintára. Gondolom, az senkinek sem fordult meg a fejében, hogy Harry Potter ellenfelét, a legfőbb gonoszt esetleg Adolf Ihtlernek hívják. Ez a névjáték alighanem csak egy hideglelősen rossz megoldás a regényben.

A könyvet felolvastam lányaimnak, kilenc- és hétévesek, nehogy az én korlátolt olvasásom túlságosan sokat levágjon az értelmezési lehetőségekből. A történet elsősorban a megidézett Harry Potter alakja és lehetséges vonatkozásai miatt tetszett nekik. A mintára McGalagony professzorasszony megjelenítése is rájátszik. Petőcz regényében kiderül, hogy a macska csak egy szemfényvesztés kelléke, mindazonáltal elgondolkodtató, hogy az ilyen jellegű motivikus átdolgozás milyen szerzői jogi kérdéseket vet fel, s persze az is, hogy esztétikailag mennyit emel a művön.

A regény zárása – „és egyszerre csak egy fiút láttam, egy fekete hajú fiút, a vállán fehér bagoly ült, és, milyen különös, igen, ez a fiú, ez a fekete hajú fiú egy szigorú tekintetű macskával beszélgetett. – Tisztára, mint Harry Potter… – mondtam magamban, vagyis inkább csak motyogtam, amikor valaki megrázta a vállamat. – Toncsi! Tajtékos! Ébredj már!” (62.) – már nemcsak párhuzamosítani próbálja a történeteket, hanem egybejátssza a két epikai síkot. Ez inkább gazdasági fogásnak, mint írói eszköznek tetszik. Olyan megoldásnak, amely a példányszámot növeli, akár egy Harry Potteres bögre, törülköző, füzetborító.

Átvétel vagy önálló, eredeti alkotás? Nagy kérdések ezek, s leginkább csak sajnálhatjuk, hogy a világméretű divathullámot nem sikerült meglovagolnunk. Hiszen a magyar népi hagyományvilágban számtalan eleme létezik a varázslásnak, a mágiának, amelyekből könnyűszerrel
lehetett volna egy önálló varázslóvilágot felépíteni. Mondjuk nem hatvanoldalas füzetkében, hanem két-háromszáz oldalas regényben, izgalmas jellemű férfi és női szereplőkkel, a magyar táj rejtelmes, titokzatos díszletei között. Ez a gondolat – és ez a regényírói irány – meg is jelent az első kötetben: „De vigyázz, Tajtékos! Ez nem valami Harry Potter-történet, és mi nem vagyunk varázslók!” (47.) – mondja a főszereplő osztályfőnöke, Bagyula tanárnő az első regényben (Kalandjaim a Mágusképzőn). Csak szomorkodhatunk, hogy Petőcz nem ezt, a Potter-mintától eltérő utat választotta.

(Móra, 2003)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.