Archívum

Két hazatérés

Petőfi és Weöres verse
Alföldy Jenő
2004. március

Petőfi Sándor

EGY ESTÉM OTTHON

Borozgatánk apámmal:
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer –
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta – Hja, az idő lejár.
Beszéltünk erről, arról,
Amint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
Szemében „mesterségem”
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek nem szünteték.
„No csak hitvány egy élet
Az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
„Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer,
Mint hánysz bukfenceket.”
Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! föl nem
Világosíthatám.
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon, nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürűlt,
Én írogatni kezdtem,
Ő meg nyugonni dűlt.
De ekkor száz kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle – hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezgetésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek,
Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!

Dunavecse, 1844 április

Weöres Sándor

HAZATÉRÉS

Anyám szemében kapzsi féltés.
Apám szemében görbe vád –
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.
Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
csupa csont… nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.
Vacsorázunk. Pár szó – és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor púpozva van a tál.
Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
Nem az van itt már, aki volt…?
– És fönn az égen, úgy, mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.

Annyit játszottunk a kutyánkkal
együtt, mint vad imposztorok!
Most, ha a fejét megsimítom,

végigvonaglik és morog.
Miért nem tudunk már örülni,
ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi, mind, a földön
olyan örök idegenek?
Miért nem tudok sírni, bőgni,
hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?
Három holt idegent takar majd
a borostyános kriptabolt.
– És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.

1936

Ritkaság, hogy annyi egybeesést fedezhetünk föl két klasszikus költő egy-egy versében, mint e két mű között. Különösen, ha kis híján egy évszázad választja el őket egymástól, úgy, mint ezeket. Petőfi versének címe éppúgy lehetne a Hazatérés, mint Weöresének az Egy estém otthon.

Hogyan dolgozza fel hozzávetőleg ugyanazt az élményt Weöres, mint Petőfi? Miként kanyarodik el versében évszázados messzeségbe a népköltő világától, miközben vele közös talajon veti meg a lábát?

Ha erre jól válaszolunk, akkor alighanem fontos tanulságot vonhatunk le a tizenkilencedik és a huszadik századi észjárás, világlátás közti különbségről. Még szinte in statu nascendi állapotban is, hiszen Petőfi is, Weöres is a pálya kezdetén áll verse írásakor. Reménykedhetünk, hogy az egyezések tükrében valamilyen tanulságfélére juthatunk a két költő erősen eltérő alkatáról és észjárásáról is. Előlegül csak annyit: Petőfi is, Weöres is élményverset írt, de utóbbi a lélekvers felé mutat; előbbi szépsége főleg a közvetlenségben, utóbbié az őszinteségben rejlik.

Levonhatjuk továbbá azt a következtetést is, hogy e klasszikusainkat – mint másokat is, Adyt és Babitsot, József Attilát és Illyés Gyulát – sokszor félrevezető módon, a valóságos ellentéteket kiélezve, tendenciózusan állítják egymással szembe. Érdemes ebből a szempontból megvizsgálni, hogyan alkotott véleményt Petőfiről maga Weöres Sándor; prózai írásai, nyilatkozatai erről jól eligazítanak minket. De a két vers összevetése nemcsak a fölöslegesen eltúlozott ellentétek helyesbítésére alkalmas, hanem példa rokoníthatóságukra is.

Székelyföldön járva tapasztalhattam, hogy a Maros és az Olt alig egy-két száz méterre ered egymástól: szinte ugyanaz a víz buggyan felszínre mindkét forrásból. Ám az egyik nyugatra, a másik délre tartva oltja vizével a szomjazókat. S más vizeket magukba gyűjtve mindkettő eljut a Dunán át a világ tengerébe.

Közös eredet, eltérő világtáj

A két vers hasonlósága nyilván abból is fakad, hogy Weöres a Petőfi-versből indult ki, fölismervén megírandó élethelyzetében az egybeesést az Egy estém otthonból jól ismerttel. Mindkét költő hosszú távollét után hazalátogat falujába családjához, és míg zsörtölődő s értetlenkedő apjukkal elborozgatnak, eltűnődnek a szakadék fölött, amely köztük és apjuk közt támadt, különösen azóta, hogy eltávolodtak a szülői háztól. Ráébrednek, hogy az idő múlásával nem csupán fizikailag, hanem pszichikailag is elszakadtak az egykor oly édes otthontól és az öregtől.

Eltérnek viszont egymástól abban, hogy az édesanyának a Petőfi-versben egészen más szerepe van, mint az apának. Az anya ott féltő szeretetet sugároz, meglehetős ellentétben az édesapával, aki mindkét költő versében neheztelőn viselkedik. Petőfi versében szerkezeti szempontból is lényeges fokozás érezhető a költő és az apa, illetve a költő és az édesanya kapcsolata között. Szeretete az apa iránt megmosolygó iróniával keveredik (az öreg Petrovics
bohócmutatványnak véli a színészetet, s a költészetet sem tartja többre), az anya iránt viszont fellángolnak érzései, mint a frissen táplált parázs. Petőfi apja sületlen véleményt mond a fiú művészi törekvéseiről, anyja kérdésekkel ostromolja: „száz kérdéssel” áll elő, és föltétlen szeretettel és azonosulásra készen várja, hogy fia világosítsa föl mindenről, ami fontos neki. Ellenben Weöres hasonló elidegenülést éreztet anyjától, mint apjától: „Rámnéz anyám, rámnéz apám is: / Nem az van itt már, aki volt…?”

A szituáció már az első versszakban fontos eltérést mutat. Petőfi kedveskedőn jó öregnek nevezi apját, és falusias áldással zárja a kezdő szakaszt – „az isten áldja meg!” –, Weöres döbbenetet éreztetve kezdi versét: „Anyám szemében kapzsi féltés. / Apám szemében görbe vád –”. Petőfi derűs életképet fest az édesapáról, és fiúi szeretetét is kimutatja iránta: örül, hogy bordalával sikerült megnevettetnie – egy másik versével mondva – „a jó öreg kocsmárost”. Az Egy estém otthon az anyai szeretet ódai ünnepléseként az érzelem tetőfokára hág ezzel a felkiáltással: „…a földön nekem van / Legszeretőbb anyám!”

Míg Petőfi csupán konstatálja az idő múlását az öregeket utánzó, közhelyszerű szólásával („Hja, az idő lejár”), addig Weöres verse nem csak a szülőktől távol töltött idő romboló munkájáról szól, mely az embernél gyorsabban vénülő kutyáról még jobban lerí, mint szüleiről. Megállapításokat von le a mulandóságról. Életképe Tóth Árpád verse, a Lélektől lélekig fohászkodására emlékeztető kérdésbe torkollik: „Miért vagyunk mi, mind, a földön / olyan örök idegenek?” A mulandóság a szoros emberi kapocsra, a szülő-gyermek viszonyra is rávetíti árnyékát. Semmi sem tartós, nincs szilárd fogódzó a földön. Csak az égi dolgok változatlanok. Kozmikus képpel zárul a költemény: „– És fönn az égen, úgy mint régen, / rostokol a nagybajszu Hold”; a mulandót az örökhöz méri.

Ez a képsor mégsem oly egyértelműen érezteti az űr hidegét, világvégi idegenségét, mint a Tóth Árpád-vers. A csillagászati távlatokat enyhíti a hagyományosan „nyájasnak” feltüntetett Hold megszemélyesítése, s a dunántúliasan rövid u-val írt „nagybajszu” jelző. A Hold barátságos hangulatot kelt rostokolásával, joviális bajszával. (A szintén vidéki középosztályból eredő Kálnoky László Időszerűtlen vallomásŐszi városban, háború után című, pátoszt iróniával vegyítő magyarságverse kelt bennünk hasonló érzést: „bölcsen térek meg borfoltos bajúszú, / hordóderekú őseim közé.”) A vidékiesség jelképeként a Hold inkább a régi értékek őrzője itt, mint a hideg űr megtestesítője. Ez arra figyelmeztet, hogy a változás nem annyira a szülőkben és az otthonban, inkább a hazalátogató lelkében következett be.1 Hiszen a szülői ház fölött a Hold megmaradt olyannak, amilyen a gondtalan gyerekkorban volt. Ez enyhíti a változások, a mulandóság jelei fölötti döbbenetet. A természet örök rendjére utaló holdvilág-kép refrénszerűen kétszer is megjelenik a versben, előbb a 4., majd a 8. szakaszban, arányosan két részre bontva a szerkezetet. A gyerekkor iránti nosztalgiába nem vegyül negatív érzelem. A holdvilág-metafora (s a régi játékok fölidézése a kutyával) érezteti, hogy a hazalátogató kedves és barátságos világot hagyott maga mögött. Felnőtté serdülvén, egy másféle világba vonzották céljai, s a szülő-gyerek viszony időközben ijesztően meglazult. A megzavart érzelmekben fölrémlik a magány.

Petőfi és Weöres versében egyaránt a felnőtté válás „kis” tragédiáját szemlélhetjük: valami óhatatlanul megváltozik az elhagyott gyerekkorral. Petőfi ennek csak a következményeit érzékeli. Az elszakadás jeleit abban látja, hogy apja számára gyanús mindaz, amit ő a színészetben-költészetben megtalált. Szeretné meggyőzni, hogy művészete nem haszontalan: elszavalja neki egy bordalát, s a köztük levő feszültség úgy-ahogy feloldódik a nevetésben. Az apa nem fogja fel, hogy a szívből nevettető mű mennyi tehetséget és tudást igényel, a vidámság neki természeti jelenség, melyet egyformán táplál a bukfencező artista és az anakreóni, Robert Burns-i hagyományból táplálkozó poézis. A költő enyhe rosszérzését el is oszlatja az édesanya mindent lebíró szeretete, az anyai géniusz megnyilvánulása.

Weöresnél a mulandóság jelei a kesernyés tudomásulvétel állapotában fejtik ki hatásukat. Ez a keserűség sem végzetes, de sajgó, és a jövőre nézve is nyugtalanító. A költő nemcsak szüleiben, hanem saját magában is fölfedezett valamit, ami eddig ismeretlen volt. Nem tudja sírással kifejezni fájdalmát, a gyerekkorral együtt elvesztette ezt a képességét. Sőt, elvesztette magát az érzést is, mely egykor még örvendezésre vagy sírásra indította volna: „Miért nem tudunk már örülni, / ha étel és bor oly remek? / Miért vagyunk mi, mind, a földön / olyan örök idegenek?” Régen elég lett volna egy simogatás, hogy megszűnjön a feszültség. Most már idegenül áll legszűkebb családi körében és a múló időben.

A két művet összehasonlítva elmondhatjuk: Petőfi a maga „lírai fejlődésregénye” részeként írta meg életképét hazatéréséről, Weöres pedig fájdalmas fölfedezésre jutott rég nem látott szüleinek viszontlátásakor. Találkozott egyrészt a mulandóság, másrészt az elidegenedés érzésével; és, mondhatni, finoman arcon legyintette hidegével a halál. Hidegül a szív, a lélek, belefészkelte magát a közöny. A vers nem sokkal a költő első kötetének megjelenése után keletkezett, melynek címe, Weöres legtágabban vett költői közérzetjelzéseként: Hideg van.

Föltűnik, hogy míg Petőfi versében öt felkiáltójel található, és egy kérdőjel sem, addig Weöresében négy kérdőjelre jut egyetlen felkiáltójel, az sem a szeretetből táplálkozó indulat, hanem a nosztalgia jeleként: „Annyit játszottunk a kutyánkkal / együtt, mint vad imposztorok!”2 Jelzés ez arról, hogy Weöres verse sokkal inkább az érzelmi ellentmondás jegyében született, mint Petőfié. Igaz, ama Sándor is ironikus hangon szól apjáról, de érzelmi pozíciója így is egyértelmű: fenntartásaival együtt szeretettel beszél róla, és osztatlan rajongással énekli meg anyját. Nem szerepet játszik (ahogy Horváth János mondaná például bordalaira) – egy az egyben fejezi ki érzelmeit. Weöres művében az ambivalencia jellegzetesen „modern” fejlemény, s ezt nem a huszadik századi viszonyok dicséretéül állapítom meg. Elismerés a lírai diagnózist, a költői önismeretet illeti, mely – ha itt csak enyhe, kezdeti formájában is – az évszázad emberének meghasonlásáról ad jelzést.

Különös az anya megjelenítésében érzékelhető változás: „Anyám szemében kapzsi féltés”. Azért is érdekes ez, mert Weöres éppoly „anyás”, mint elődje. Patriarkális, katonás édesapja éppúgy távol áll tőle, mint Petőfitől a rabiátus természetű Petrovics István. Hogy Weöres milyen szeretettel csüggött édesanyján, annak számos jelét adja költészetében. Leghíresebb anyaverse az Anyámhoz („Termő ékes ág”), de közvetett formában máskor is igen jelentős művekben dicsőíti a mennyei anyát, s ehhez is a maga családjában szerezte meg a személyes érzelmi fedezetet (Mária mennybemenetele – Hetedik szimfónia; Salve Regina).3 De a huszadik század gyermekeként ő már hajlamos szételemezni az érzelmeket. Ha kell, elvonatkoztat anyja iránti, bensőséges szeretetétől is. A viszontlátás percében megpillantja anyja szemében a kapzsi féltést. Zavarja, hogy szülője a régi gyermeket akarja látni benne mindenáron, akit úgy dédelgethet és félthet, mint régen. És minden más nőre féltékenyen lesi fián a változás jeleit, mint aki attól tart, hogy a párválasztáskor a neki juttatott szeretetből vesznek el. A még diákoskodó Weöres számos freudista művet olvashatott már; sok minden eszébe juthatott, ami az évszázaddal korábbi költőnek nem ötlött volna fel. Kivételes érzéke van az összetett lelki rezdülésekhez. Ami Petőfi érzelmi világában kész tény és megoldás, az Weöres számára kérdés, problémagubanc, netán komplexus. Egy korabeli freudista író, Stefan Zweig novellacímével mondva: „az érzelmek zűrzavara”.

Életrajzi szempontok

Verse írásakor Petőfi huszonegy, Weöres huszonhárom éves. Mindkettejük nyughatatlan, vándorló természetű fiatalember. A régi művészek, iparosok fogalmai szerint „mesteréveiket” élik. A beérkezés küszöbén állnak: nagy pályatársakban találtak pártfogóra. Petőfit két éve mutatta be a Vörösmarty–Bajza–Toldy triumvirátus folyóirata, az Athenaeum, Weörest tizenhat éves gyermekként fogadták be a kor legjobbjai, Babits és Kosztolányi, s egyik versét Kodály Zoltán zenésítette meg. Egyaránt szívósak a szellemi munkában, az önművelésben.

Weöres helyzete előnyösebb. A közlekedés fejlődése révén könnyebben változtatja helyét, mint elődje. Mai szóval: fejlettebb az infrastruktúra – a posta, a sajtó, a könyvtárhálózat. Idős pártfogója, komolyan vehető nemzedéktársa jóval több akad 1936-ban, mint Petőfinek 1844-ben. Igaz, Vörösmarty már fölismerte Petőfiben a rendkívüli tehetséget, s ő barátjának mondhatja Jókait. Weöres tucatnyi pályatársával szerepel közös antológiákban, összejár, levelez velük, szervezkedik, lapot szeretne kiharcolni nemzedékének. Családi helyzete révén eleve jobbak a körülményei. Egy ideig Petőfi édesapja is a falu módosabb rétegéhez tartozó, kocsmát bérlő, mészárszéket fenntartó, polgárosodó üzletember, de 1844-re már tönkrement egy szerencsétlen kezességvállalás miatt. A „csodagyerekként” emlegetett Weöres Petőfinél is korábban ír kész költőre valló verseket, de az sem kisebb „csoda”, hogy a hamar férfiúvá serdülő Petőfi tizenkilenc-húsz éves korától milyen rövid idő alatt ledolgozza hátrányait. Ő is vékonydongájú fiú, akárcsak Weöres, de szívósan alkalmazkodik mostoha körülményeihez. Kibírt majd másfél éves katonáskodást, s a vándorszínészek csöppet sem kényelmes életformáját éli. Mai képzelettel alig követhetően járja az országot – többnyire gyalog. A korabeli körülményekhez igazodva jól meg tudja szervezni közönségét csapszékekben, falusi parókiákon, papok, tanítók, orvosok, művelődő kisnemesek, segédjegyzők, diák- és költőtársak révén.

E két vers írásakor nevüket már ismeri az olvasóközönség. A kor legjobb fórumain közölték verseiket, Petőfi az Athenaeumban, Weöres a Nyugatban is megjelent.

A szülők Dunavecsén is, Csöngén is hosszú idő óta nélkülözték helykereső fiukat. Petőfi helyzete annyiban is nehezebb, hogy ő és apja közt évek óta feszült a viszony. A lobbanékony, nemrég még nadrágszíjas nevelési elveket követő Petrovics István nem tud megbékülni azzal, hogy Sándor színésznek állt: kósza népségnek, gyanús társaságnak tartja a komédiásokat, egy kalap alá veszi őket a csepűrágókkal, csavargókkal, szemfényvesztőkkel és más „bohémekkel” – bár ezt a szót valószínűleg nem használja.

Valójában Weörest lehetett jobban félteni a bohémektől. Petőfi a közönséget és a népszerű témát keresi bordalaihoz a kocsmákban, az ital alig érdekli. Weöres esendőbb ezen a téren, íróbarátain kívül vegyes társaságokat, alkalmi ivócimborákat is kitüntet bizalmával. Ifjúkori életformájáról – főleg a pécsi esztendőkből – számos anekdota őrizte meg éjszakázásba torkolló mulatozásainak emlékét, olykor túlszínezett változatokban. A költészeten és az esztétikai képzettségen kívül minden más téren „éretlenebb” húsz-egynéhány évesen (és később is), mint a másik Sándor. Félig-meddig megmarad gyereknek, aki az élet praktikumaiban mások gyámolítására szorul. Csupán a munkában tanúsított fáradhatatlanságában és irodalmi szervezkedésében mondható „rámenősnek”. Segítőkészen kiáll pályatársaiért, talpraesetten képviseli mások érdekét, ritkábban a magáét is. Weöres, az „úrifiú” éppolyan demokratikus a művészet világában, mint Petőfi. Türelmesebb is a féltehetségekhez elődjénél, aki – Adyhoz hasonlóan – igyekezett lerázni magáról a belékapaszkodókat. Petőfi nemcsak elfogadja, meg is követeli magának a vezérszerepet, Weöres csak a szolgálatot vállalja társai közt, noha a vitákban ő is szókimondó, fejlett kritikai érzékű és magasrendű erkölcsi ítéletekre képes ifjú ember.

A politikához való viszonyukban alaposan eltérnek egymástól. Petőfi verseinek nagy részében is politizál, Weöres életművének jóval vékonyabb – noha korántsem lebecsülhető – rétegét hatja át a politika. Petőfi neve idővel szorosan összeforr a politikai eseményekkel, s 1848. március 15-től történelemformáló alakká lép elő. Weöres jó ösztönű, de „naiv” költő a politika terén; maga a politizálás más formában, mint versben, végképp nem neki való. Aforisztikus – nem időszerű, hanem általános – politikai ítéletei azért telitalálatok, mert magas etikai rendszerhez igazítja őket. Szinte tévedhetetlenül megérzi az embertelenséget, a veszélyes nézeteket, s erre a harmincas évek sűrűn alkalmat adtak.4 Még viszonylag elfogadható változatban sem igen becsüli a politikát, ha egyáltalán van ilyen változat. Inkább egy-egy demokratikusan politizáló író személyével rokonszenvez, mint az általa képviselt irányzattal. A politikai költészetben jeleskedő kortársai közül például Illyés Gyulát, Kassák Lajost tiszteli meg bizalmával, nemzedéktársai közül például Vas Istvánt, Zelk Zoltánt.5

A vele készült interjúkban Weöres „urbánus” költőnek vallja magát, de nem fejti ki, mit ért ezen. Talán kozmopolita világirodalmi vonzalmaira céloz, talán csak arra, hogy a negyvenes évek végétől végleg a fővárosban telepedett le. Egyformán szót értett a falusiakkal és a városiakkal, sőt, korai ifjúsága jelentős részét s a második világháború utáni pár évet is Csöngén töltvén, a művelt falusi és kisvárosi emberek társasága volt a természetes közege. (Persze egy Kerényi Károllyal, egy Szentkuthy Miklóssal és más művészeti ágak „városias” képviselői közt is jól érezte magát.) Petőfire is, Weöresre is illik Babits általánosítása: a magyar költő vidékről jön, és a fővárosba tart. Weöres kiejtésén öregkorában is érződött a dunántúli eredet, és költészetének igen jelentős tartománya a népköltészetből táplálkozik, gyermekdalaitól A holdbeli csónakos című drámájáig. Korai költészetének világa, a Hazatérést beleértve, jobbára vidéki világ. A „népi” és „urbánus” megkülönböztetés, mely annyi meddő és értelmetlen szembeállítással járt a huszadik század hazai irodalmában, voltaképpen mindkét költőre érvénytelen. Petőfi éppúgy a Pilvax kávéház és a vasúti közlekedésre áttérő, modernizálódó Magyarország költői hangadója, mint a tanyák, falvak lakóié; tudja, kiket, honnan és hová kell fölemelni a jövőben, ha majd szabad lesz Magyarország. Weöres pedig a népnyelv, a népköltészet, a népzene s a folklórt a magas művészetbe emelő Bartók és Kodály alapos ismeretében tárja ki érdeklődése kapuját a nagyvilág irodalmára és művészetére.

Az Egy estém otthon írásakor Petőfi – ahhoz képest, hogy három-négy év múlva a forradalmi fiatalság vezéralakja lesz – még messze áll a tevőleges politikától. Verseinek egyelőre csupán közvetett politikai üzenetük van azzal, hogy népies dalaiban – későbbi híres mondását reá alkalmazva – „uralkodóvá teszi a népet”, egyelőre ízlése, észjárása, témái, nyelvi fordulatai s a népdaloktól vett különböző formaelemek (például a ritmus, a természeti képpel indított szerkezet, a „népdalküszöb”, a kedélyes megszólítás vagy a csattanó) révén. Irodalmi forradalmár: Csokonai és más kezdeményezők után ő lesz nemzeti irodalmunkban a köznép ízlésvilágának meghonosítója. Igaz, ahogy Csoóri Sándor jellemzi a népköltészetről írt esszéiben (például: Szántottam gyöpöt; Egykor elindula tizenkét kőmíves), Petőfi a népköltészetnek csupán egy tartományába hatolt el, és jutott nagy mélységekbe. Kedélyes szerelmi és bordalainál jóval inkább az olyan versekben, mint a Hegyen űlök elégiája, mely a legszebb kesergő népdalok hangján szól. („Szeretném, ha vadfa volnék erdőben, / Méginkább: ha tűzvész lenne belőlem; / Elégetném ezt az egész világot, / Mely engemet mindörökké csak bántott.”) De a folklór nagy „titkait” a huszadik század muzsikusai és költői, Ady, Bartók, Kodály, József Attila, Weöres, Csanádi, Nagy László és Juhász Ferenc, Kiss Anna, Buda Ferenc tárták fel mélyebben. Ám épp e felsorolásból tűnik ki: Petőfiben, Weöresben a magyar költészet folytonosságának összefüggő láncszemeit kell észrevennünk, akkor is, ha köztük oly nagy az alkati és a szemléleti különbség, és akkor is, ha ez a kontinuitás a közvetítők áthidaló szerepe nélkül bajosan jöhetett volna létre köztük. A látható folytonosság kivételes pillanata Weöres Hazatérés című verse, mely közvetlenül Petőfi Egy estém otthon című verséből merít: hozzá hasonlítja, tőle különbözteti meg magát.

Summázat

Az Egy estém otthon nem sokat árul el abból, hogy Petőfi az általa befutott pálya delelőjére érve a prométheuszi elv költői kiteljesítője és a forradalmi harcok türtaioszi lelkesítője lesz; a vers inkább az anakreóni líraeszmény jegyében született. A Hazatérésben sem sok jelét láthatjuk annak, hogy Weöres az orpheuszi líraeszmény jegyében indult el, és így fog kiteljesedni – hozzátéve, hogy Teiresziasz, a jövőbe látó bölcs költői leszármazottjának is tekinthető egyben. (Már azért is, mert Teiresziasz az a mitológiai alak, aki hét évre nővé változik, ahogy Weöres a Psyché írásakor a költőnő szerepébe éli bele magát.) Ha már a görög mitológia alakjaival jellemezzük, akkor a sokat emlegetett próteuszi minőségéről is méltán beszélhetünk a költői személyiség gyakori átváltoztatásai révén. Kevés jel utal arra e két versben, hogy Petőfi világosságot hoz, és forradalmi tüzeket gyújtogat majd, Weöres pedig a vadakat is megszelídíti, s a követ is meglágyítja énekével. De már kitetszik az eltérés természetük között. Petőfi saját fényétől megvilágítva látja környezetét, Weöres pedig magába gyűjti a fényt, s a belső végtelenbe vetíti.

JEGYZETEK

1Weöres legkorábbi verse, amelyet felnőttkorában is vállal, a tizenhatodik évéből való Öregek. Kenyeres Zoltán írja róla: „A verset nem a később annyi bámulatos csodát teremtő beleérző képessége, szerepjátszó hajlama irányítja, hanem avval éppen ellenkező lelki folyamat vezeti: nem ő azonosul az öregekkel, hanem az öregek sorsát azonosítja saját magányával.” (Tündérsíp – Weöres Sándorról, Szépirodalmi, 1983. 32. old.) Az észrevétel némileg a Hazatérésre is kiterjeszthető: saját elidegenedését vetíti bele a szülők viselkedésébe.

2A kutya egyrészt remekül érzékelteti a versben az idő múlását, mivel az embernél jóval gyorsabban öregszik, másrészt a költő önkéntelenül is jelentős irodalomtörténeti távlatot ad vele művének. Odüsszeusz hazatérésének egyik fontos mozzanata találkozása öreg, haldokló kutyájával, Argosszal, „aki” álruhás gazdáját elsőként ismeri föl az otthoniak közül. Weöres óriási szakadást éreztet azzal, hogy régi négylábú játszótársa nem ismeri meg őt.

3Várkonyi Nándor jegyezte föl anya és fiú kapcsolatáról: „…úgy éreztem, Sanyi és édesanyja egymás szuggesztiójában, lelkileg állandóan egymás jelenlétében élnek. Fölsejlett bennem annak a kivételes-sajátos, termékeny reverenciának eredete, amelyet később anyavallásnak neveztem el Sanyinál.” (Várkonyi Nándor: Pergő évek, 1976. Idézi Kenyeres Zoltán: i. m. 13. old.)

4Jó példa Weöres politikai nézeteire A teljesség felé című élet- és társadalombölcseleti művéből A vezéremberről írt fejezet: „Négyféle vezetőember lehet az ország élén: Prokrusztész, Napóleon, Samu bácsi és Szolón. Prokrusztész egy elgondolás híve, melybe nemzetét belekényszeríteni akarja, ha törik, ha szakad. Napóleon szenvedélyes játékos, és akár nyer, akár veszít, mindenképpen tékozol. Samu bácsi úgy ül az uralkodói teremben, mint egy fűszeresboltban, dekákkal és garasokkal ravaszkodik. Szolón az isteni ihletre figyel, minden tette az örök mértékből ered, és országa virul.” Pontosabb látleletet alig lehet fölvenni a huszadik századról ilyen terjedelemben. Prokrusztész az egyéniséget erőszakkal egyformásító, gyilkos diktátor, aki Hitler és Sztálin alakját öltötte magára. Napóleonhoz nem kell kommentár, ismerjük a Csongor és Tünde Hadvezér-alakjából is. Ma Samu bácsi korát éljük, aki már megatonnákkal és dollármilliárdokkal ravaszkodik. Szolón a magyar történelemben egy pillanatra feltűnt, amikor – a nemzet közös akaratából kapott hatalmi helyzetben – a jól dönteni tudó Nagy Imre és a szilárd politikai etika alapján álló Bibó István fogott össze a magyar nép vezetésére.

5„Harmadik nemzedék” című, Halász Gábornak címzett versében írja Weöres: „»Politikátlan« korosztály vagyunk? ha / szociális versünk mind megpipázzák, / a plajbász csúcsa elkopik, fogadjunk.” Bizony sok Weöres-versben örömét lelte volna Petőfi, A magyar nemes, a Pató Pál úr, A királyok ellen s még sok más társadalomkritikai vers szerzője. Csettintett volna Weöresnek Az elnyomóhoz és Az elnyomotthoz írt szonettpárosához és hasonlókhoz, akkor is, ha Weöres általában tárgyilagosabb hangot használt, mint ő. Hitler című verskrokijában a legkorábban írt diktátor elleni verset köszönthette volna, s a második világháborúból való nemzetkritikáiért keblére öleli. Weöres még ötvenévesen is tanult Petőfitől. Majomország című verse aligha született volna meg az Okatootáia nélkül, s a Grandkorn lovag című pajzán vígballadában benne van A helység kalapácsának vidám, parodisztikus humora. Ugyanakkor érdemes fölidézni a l’art pour l’art költészet védelmében társaságban gyakran emlegetett példáját: Petőfi is írt teljesen öncélú formajátékokat, lásd Fresco-ritornell című versét. A Tündérálom című Petőfi-költemény pedig a lehető legjobban megfelel Weöres orpheuszi költészeteszményének. Váratlan, de nagy találkozások fordulnak elő e két költő észjárásában: a Tündérálom éppúgy önelemző vers, ahogy a „Fairy spring” tündérjáték. Ugyanazt a belső kételkedést szólaltatja meg, amely Weöres Hazatérését motiválja: „Szivem tágúla, vagy tán a világ / Kisebbedett? azt nem tudom, de érzém, / Hogy kebelemben hézag támadott, / Hézag, keblemnek legmelegebb részén.” Weöres Hazatérésének mottója is lehetne ez a részlet.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.