Archívum

Az emlékező magányossága

Nagy Gáspár: Ezredváltó, sűrű évek
Nagy Gábor
2004. március


(Krónikásszerep: határhelyzetben) A költő Nagy Gáspár új kötetében az idők krónikása. Az időké, mert bár az alcímbe foglalt öt év ideje valóban az ezredváltás elnyújtott pillanata, a külső időbe minduntalan befurakszik a belső idő áramlása. Ez az ár sodorja magával a külső időélményben múlttá vált évek hordalékát – nemcsak az emlékek gömbölyűre simított kavicsait, de a rájuk tapadó iszapot is.

A krónikás persze költőileg lakozik az időben – van hát szeme a legapróbb törmelékekre is: „megint megértél / egy gyönyörű reggelt” (Pannóniai töredék). Egy havazásra készülő délelőtt is Naplóbejegyzésre érdemesül, hogy a krónikás – félretéve a közügyeket: „Ma két tapsos helyre hívtak… Lesznek ott elegen, gondoltam, s nélkülem is megtörténik minden lényegtelen és fölösleges” – átadhassa magát a természet önfeledtségének, megfigyelve az első hópelyheket: „Oda a málnabokor mellé hullt az első”, a „Földszint – hószint” magáértvalóságában lelve örömét: „Most boldog vagyok, hogy láttam, kivártam. Egy különös, szép nap volt. Itt a földön is” (Levelek, hó… itt a földön is). E prózaversben néhány zárójeles mondatba szorul mindaz, ami az időt kiemeli tulajdonképpeniségéből, és zűrzavarossá teszi: az ember és társadalmi létmódja. A Pannóniai töredékben a reggel fölötti örömöt, a rácsodálkozást hamar fölváltja az időnek az emberre vonatkoztatása, méghozzá a legalapvetőbb síkon, az idő fogyására, a halál közeledtére utalva. Igaz, az áthajlást figyelmen kívül hagyva még itt is zárójelbe kerül a végesség tudata: „bár időd kevesebb / derűvel vigasztal”. S még nem az idő–elmúlás képzete villan föl élesen, hanem az idő–teher, majd az ezt variáló – konkretizáló, ugyanakkor tartalmasabbá tevő – teher(idő)–lelkiismeret metaforikus viszonyítás: „viselni kell a hajnalt / az ébredő szégyen / mögött a fényt”. Ám a Nagy Bevallások celebrálása helyett csak a változatlanságot – a szembeszegülést az idővel (és a lelkiismeret parancsával) – állapíthatja meg a krónikás: „hűséges elleneid / megmaradnak hitük / szerint a rosszban // gyöngébb barátaid / szívében az irigység / beérik ahogy illik”. Az idő térszerkezetének sajátsága azonban, hogy mindig elérkezik a végéhez, legyen az csak egy határpont, egyben kezdete valami újnak (a krónikás hite szerint), vagy az abszolút vég (a mások hite szerint): „de ne fájjon semmi / imáid nem válogatnak / értük is jön a fény”. És itt már más fényről van szó, nem a lelkiismeret ébredéséről: ez már a végső megítéltetés, a végítélet fénye.

Ha az idő – mint itt, de a kötet oly sok más versében is – olykor Isten, az isteni absztrakciója, akkor érthető, hogy a krónika – a kötet mintegy felét tekintve – vallomás is. A krónikás pedig nem kívülről figyelő, katalizáló absztrakt én, hanem a krónikás idők részese, szereplője, tehát egyszerre megfigyelő („lennék kémlelője” – fogalmaz az utolsó vers) és elszenvedő. Megítélő és megítéltetett.

Bár a megítéltetés mint határhelyzet közeledte érthető olyan naptári időkben, amikor az idő nemcsak (Nagy Gáspár egy korábbi verscímével szólva) évtizedhatárhíd, de egy évszázad, sőt évezred vég- és kezdőpontja, s ez lehet a külső indíttatás a krónikási szerepre is, az oly sok változatban megfogalmazott végítélet közeledte („Mert egyszer mindenkire sor kerül”, „Amióta tudván tudom a sorsom”, „de ama utolsó utat / […] még nagyon szeretném / elnapolni” stb.) nyilvánvalóan állandó alapélménye Nagy Gáspár költői világának. Nem tragikus létszituációként, hanem valódi határhelyzetként éli meg (Tudom, nagy nyári délután lesz – mondja egy korábbi kötetcíme). Viszonyítási pontként, olyan életeseményként, amire egy élet hűségével kell készülni: „Majd akkor / ha itt van / az idő / illő lenne talán / a testesebb szűzhó / az édesebb mák / és a kevesebb koldus”, sorolja az Itt van az idő három – nem kívánságát: kívánalmát, a tisztaság metaforájához kapcsolva – a fehér és fekete szembeállításával kiemelve a paradoxont – az életöröm jogát, harmadikként pedig egy konkrét társadalmi elvárást, illetve, a „koldust” metaforikusan olvasva, az elesettség, kiszolgáltatottság elutasítását fogalmazva meg. A vers zárlata a költő határhelyzetélményét évezredes kulturális elrendeltetettségként, közös keresztény sorsként értelmezi: „akkor lesz / az a csöndesség / amire vágytunk / cirka kétezer éve”.

Az 1998. március 15. és 2003 dátumai közé foglalt időszak közé eső 2000. év nemcsak ezredforduló, nemcsak a kereszténység történelmének kerek, kétezredes évfordulója, hanem a magyar nemzet ünnepe is: István megkoronázásának és a kereszténység fölvételének ezredes évfordulója. A kerek számokhoz fűződő számmisztikus hiedelmektől függetlenül is létrejön e dátumok szakrális kölcsönhatása, egymásra utalása. A nemzeti történelem szakrális értelmezését erősíti a kötet nyitó verse is: a Valahol örökké a vers alá írt dátum révén – 1998. március 15. – kapcsolja a magyar szabadságharcot az örökkévalósághoz, a kötet egészét tekintve is föloldva a valahol és örökké (a nemzeti és egyetemes) között feszülő látszólagos ellentmondást.

(Krónikásszerep: alkalmi versek, köszöntők és emlékműversek) A krónika műfajához persze a könnyedebb, a napi aktualitás ihlette darabok is hozzátartoznak. Az alkalmi versek, emlékező költemények, köszöntők számos változatát megtaláljuk e kötetben, víg-szomorú dallamra írott, búcsúverssé komoruló sördaltól a Fodor András emléke ihlette elégikus dalon, a Czine Mihályt búcsúztató zsoltáron vagy a Kiss Ferenc fejfájára írott sírfeliraton át az ódai hangütésű, illetve játszi-tréfás köszöntőig (Csoóri Sándornak, Határ Győzőnek, Körmendi Lajosnak, Oláh Jánosnak, Pintér Lajosnak, Simonyi Imrének dedikálva – hogy csak a költőket említsem). Idézet, allúzió, akrosztichon, játékos rímek teremtik meg e versszövegek kommunikatív alapját (nemegyszer nyilván olyan, közösen megélt élethelyzetekre vonatkozó utalásokkal, amelyeket az olvasó nem minden esetben tud értelmezni; ilyenkor már-már a nonszensz, a badar vers közelében járunk: a Hangos célfotó B. úr mennyei kirakatából Buzek Dénesét jómagam például csak ilyen nonszensz elemként tudom olvasni, nem ismervén B. urat…).

Az alkalmi versek közül kiemelkedik a Mikor négy sorát idézem című, Csoóri Sándornak ajánlott vers, amely a költőtárs elirigylett-szép négy sorához egyenértékű-szép szakaszokat fűz, az idézett négy sor látásmódját, hangütését, lejtését a megtévesztésig imitálva. Vagy a Valaki hangja: sejtelmességével, mert feloldatlan marad, kinek a hangját őrzi a költő emlékezetének „törölhetetlen hangszalag”-ja. A legszebb mégis talán a Rovások egy kivágandó csekei tölgyre, a goethei örökhagyó gesztust (Vándor éji dala) teljesen más hangon, nem képi, hanem retorikai-zenei hatáselemekkel, mégis az elődéhez fogható esztétikai hatással ismétlő kis vers: „N é z e k / k ö r ü l / már / csak / h a l o t t a i m / v a n n a k // m a g a m a t / is / a n n a k / tekintem / a n n a k”.

A könnyedebb, kevésbé súlyos darabok egy-egy játékos ötlet fölszikráztatásával lépnek be abba a szellemi erőtérbe, amitől idegen az egyneműség, egyhangúság, s amelyben a hangok és hangulatok váltogatása, a játékos széthangzás olyan elődöket idéz, mint a Jönnek a harangok értem Nagy Lászlója vagy Weöres Sándor. S átszivárog e versek könnyed játékossága más versekbe is, mint a Szeptemberi nap balatoni tájképeibe, ahol tréfás szófacsarások nevezik meg a tóvidék egyes helyszíneit: „a fülöpi hegy tetején / […] révült kiáltás”; „délies nyugaton fonyódik lábára / napsárga löszből az este”; „bogláros / ékei közt csillan még utolsót / a legnagyobb csillag” [a kritikus kiemelései]. E révületbe ringatóan szép vers a zárlat finom biblikus reminiszcenciáival nyit új értelmezési távlatot:

Mert ha úszó félszigeted tornyaiból
már vízbe veti magát a harangszó
s pisztrángsebesen tovareszket
majd úgyis a halászok horgára akad

Nyilván a millenniumi időszak is közrejátszott a kötet két ciklusnyi versének keletkezésében. A Symphonia Ungarorum alcíme szerint Szent István és Szent Gellért emlékét idézi, nominális és mellérendelő túlsúlyú, ismétlésekkel és párhuzamokkal egymásra épülő mondataival állít emléket a régmúltnak. A Kőnig Róbert linómetszeteihez mottót viselő Hullámzó vizeken kereszt szintén tizenkét részes, a magyar történelem ihlette kompozíció. Mindkét mű hosszabb vizsgálódásra, elemzésre érdemes; hogy az időben mennyire válik le róluk a kényszerű didaxis, átadva a helyét a kompozíciós és poétikai sokszínűségnek, ma még nem tudni. Annyit kockáztatok meg előrebocsátani, hogy a Hullámzó vizeken kereszt tűnik érettebb, összetettebb, gazdagabb műnek.

(Elégikus emlékidézés és szatirikus szembesítés) A Szeptemberi nap hangütése visszhangzik több versben is, különösen az I.-hez írottakban. E szövegek egy be nem teljesült szerelem vagy szerelemmé nem fejlődött vonzódás töredékes történetét adják. A Hajnalka csodálatos hangszimbolikus játékával ragad meg (kár, hogy nem tart ki a végéig e fonetikus szintekig hatoló ihletettség), s e játék a hangzással a versen átlengő erotika szecessziós hangulatát erősíti:

szerelmet áhít tölcsére
szerelmet kapnék cserébe
szerelmet ásít tölcsére
harmatot töltsél mélyére
dicsérje harmat-záporát
éltem haló- és hímporát
hajnalka éltem hajnala
szívem szívedhez hajlana
szerelmes szívű hajnalka
vérem véredhez omlana
hajnali órán kápolnám
álomba aztán ápolnám

Szikárabb hangon szól a Veszendő, versszakonként két-két, a pilinszkysen szürke sorokból előtűnő jelentéses nominális elemmel adva a kopogó soroknak indulati töltést: görcs, indulat; sófal, kenyérhegy; újsághír, játék (kottán, zsetonon). Tulajdonképpen már az első szakasza teljes vers: „Csupa görcs lettem / csupa indulatba vesző ének / csupa éjfél utáni nap / mert köztetek kellett élnem”. Az emlékidézés krúdysan édes-bús, borongó hangulata lengi be a Mint a jó halál és az Őszi alt gordonka-kísérettel Szindbádot is megidéző sorait, de azokat a verseket is, amelyek bár konkrétan nem utalnak Krúdyra vagy Szindbádra, mégis e két verssel alkothatnának ciklust: ilyen az Amikor vége, a Helyette senki, a Tavaszi rózsafüst, az Álomhívó szép babonák és az Álom.

E hangütésnek ellenpontja a kötetben – de Nagy Gáspár egész költészetében is – a szatirikus vers. E verstípusa is több regiszteren szólal meg; az egyik legritkább válfaja a vágáns-blaszfémikus, deákosan szabadszájú vers, a József Attila Egy költőre című versével vagy Baka István Yorick arsch poeticájával rokon Amikor a pázmányi ideáktól elkujtorog a szó. A „taknyos tajtékkal áztatott ajak”, a „szél-toló valag”, az „elkúrt-Frankfurt” vaskosabb képei mellé olyan finoman ironizáló képek kerülnek, mint a „harang-kötélfi”, „tömjénes steksz”, s a Pázmány Péter szónoklatainak modorát imitáló dikcióval a két-arcúság érzetét keltik. Nagy Gáspárnál a szabadszájúság, a vágáns dévajság is csak a költő értékvállaló magatartásának jegyében szólalhat meg. Ez az értékközpontú életfelfogás talán naivan, de a maga szempontjából joggal követeli a Történetünk a Hivatalban és a Pokolban című versben, hogy a „(kódolt) / átverés”, a terhelő dokumentumok egy részének elégetése („pernyült a »szemét«”) odafönt is az ő értékrendszere szerint ítéltessék meg: „Remélem azért / a l e g f ő b b / Lucifer is krákogott / és dörzsölte szemét!” Az Egy alul is múlhatatlan polgár felülmúlhatatlan sírfelirata (a cím gunyoros szójátéka mellett) egyetlen jól elhelyezett szóban („így végződik életünk balul” [a kritikus kiemelése]) nyitja meg a szatirikus olvasat lehetőségét. Értéktanúsítás és szatíra a kötet négy nagy versében forr össze a legteljesebben: A vak látnok monológja, A vak látnok folytatja a monológot, Szigorúan titkos álombiztonsági barlangrajz, Előkészület egy imához. Azokról szólnak ezek a versek, akik „nem számoltak az emlékezet / fölöttébb kihagyásos / de még pislákoló lángjával”, akik „könyékig / merítkeznek a templomok / szenteltvíztartóiba”. S bár az emlékezet lefokozó allegorézise („persze nem örökmécs! / nem virrasztó gyertya az! / hanem csak mint olcsó gázrezsó / tompa fénye egy lelakott lakásban / továbbá az emlékezet / az olyan jószág és vagyon / […] melyből ugyan inkább / csak herdálható morzsák / maradtak mutatóban”), a mindent átható „metamorfózis-kultúra”, a kifordított Éden („a Paradicsomkert itt van / minden leszakítható banánjával / de nem is kell leszakítani / öledbe szórják a majmok”) mintha az ő kezükre játszana, a teiresziászi jóslat szerint ők sem kerülhetik el a végső számonkérést:

itt nincs bűn és nincs büntetés sem
szívetek azért csak remegjen
ha az a pálmafa egyszer
a közelgő oroszlán hangjára
ámen nélkül is meghajolna…!

A Nagy Gáspár-i értékrendben az is természetes, hogy ő mond üldözőiért egy imát, ám egészséges humorérzéke, iróniája sugallja a hozzátoldást: „mondj értük egy imát / (megérdemlik) / rájuk fér nagyon!” A barlangra fölvésett nevek – köztük ma is magas hivatalt betöltő személlyel – nem csupán a krónikási szerep, hanem az egykori (1983-as!) erkölcsi parancs („nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”) komolyan vételére utalnak, s – a cím sugallata szerint is – a nyugodt, lelkifurdalás nélküli álom elnyerését is szolgálják. A leltározó-megnevező költő lelkiismerete helyettük is, helyettünk is működik. (Tévedés volna ezt váteszi szerepnek értelmezni, csupán azt érdemes tudatosítanunk, hogy még ma is van költészet, amelynek centrumában a közösségi érzés, s ezáltal a szűkebb és tágabb értelemben vett közösségi morál megtartóereje hat. Korszerűtlen? Annál időszerűbb!)

(Ágostoni hitvallás) Nagy Gáspár költészetének alakulása, inkább az áttűnés folyamatához hasonló módosulása sohasem érintette azt az állandót, amely számára egyszerre költői és emberi sine qua non; megfogalmazta sokszor és sokféleképp, új kötetében legfőképpen Szent Ágostonra hivatkozva világítja meg. Ez a „sorsom keresztjét hordozom” parancsa. A „moriebar vitaliter” („életre haldokoltam”) motívuma A fény megérkezik és a Könnyedén halad szívem fölé az éj című verseket is összeköti, s ott szó szerint nem szerepel bár, Augustinus révén a Mit keresek még itt? gyönyörű soraiba is átsugárzik. A méltósággal élt, megszenvedett élet szentsége ez. Azé az életé, amely nem az életért magáért él, hanem az élet értelmesítéséért. Aki folyton vágyik az ébren tartó kérdésre: „Mit keresek még itt?” A kérdésre mintha választ is adna a vers harmadik strófája, de a mondattani lebegtetés miatt ez sem bizonyos (miként, valójában, a kérdés sem, hisz csak a címben hangzik el). E jelentéstani eldöntetlenséget tovább variálja a második strófa összetett, eredeti, deszemantizáló hasonlatbokra:

…emlékezetem
Rövidül, mint a téldélutáni árnyak,
Ahogy hűvös magányukban a hó
Vetítővásznán vibrálva föl-le járnak.

Az emlékezet–árnyék viszonyítást bonyolítja az emlékezet–film metafora, amely a tájképbe vetítve a hó–vetítővászon párral egészül ki. A képsor központi fogalma azonban szinte rejtett: a magány. Nem egzisztencialista magány ez, hanem kiküzdött, megszenvedett magány: mindenki a saját emlékeivel és a saját keresztjével, megbízatásával magára hagyatott. E magárahagyatottság továbbörökítése adja a súlyát a leányához szóló szép versnek: „ha lesznek majd gyerekeid / te szőj igazabb meséket nekik / míg nem jő szemükre az álom / ha egy szálat rólam sodorsz / nem tilthatom és nem is bánom” (Apokrif esti mese – hajnalig). Mintát is ad a megőrző emlékezet működéséhez a könyv két megkapó anyaversében: Anyámnak, Látok világomra.

A kötet másik remeke, az Isten költeménye más nézőpontból vet fényt az ágostoni hitvallást megvalló és a végítélet közelgését jelenetező versek által körüljárt transzcendens gondolatkörre. Baka István Tájkép fohásszal című művében még így fohászkodott: „Talán te írod, Istenem, / a föld színére versedet? / Hozzád fohászkodom – nekem / add meg, hogy benne rím legyek! // És hogyha rímnek engemet / elég tisztának nem találsz, / beérem azzal is – legyek / versedben asszonánc!” Hasonló a kiindulópont itt is: „Isten hatalmas verse / a teremtett Világ”. Ám Nagy Gáspár nem magát, hanem Isten nyomát keresi e versben: „akár csak egyetlen betű hurkában is / ott van-e a te grafitporod?” Az elhivatottság-, nem annyira küldetés-, mint inkább kötelességtudatot egészíti ki a „moriebar vitaliter” által motivált megszenvedett képesség a rácsodálkozásra, a reményhitű vitalitásra. Ez motiválja a belátást (ami már nem is a krónikás, hanem a hitében megigazult, ezért elgyávíthatatlan, megfélemlíthetetlen Ember belátása), hogy a Világ „tökéletes költeményének” – még ha nem részese is – Isten is emberi: gyarló és szeretni való megélője, megszenvedője, „tökéletlen / és felületes olvasója”. (Széphalom Könyvműhely, 2003)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.