Archívum

1956 – Ledőlt a szobor?

2004. március

Amikor 1947. november 7-én, a Szovjetunió fennállása 30. évfordulója alkalmából rendezett díszközgyűlésen Joszif Visszárionovics Sztálin Budapest díszpolgára lett, a magyar kommunisták képviseletében Rákosi Mátyás köszöntötte: „Mindig hálásak leszünk azért a nagylelkűségért és megértésért, amit a Szovjetunió és Ön, Sztálin elvtárs a sokat szenvedett magyar néppel szemben tanúsított…”, és Kádár János koronázta meg a bolsevik királyt: „A Sztálin generalisszimusz budapesti díszpolgárrá választásáról beterjesztett indítványt a Magyar Kommunista Párt nevében üdvözlöm, és boldog örömmel elfogadom. (Viharos taps.)” (Szabad Nép, 1947. november 7. és 8.)

Amikor 1953. március 5-én Joszif Visszárionovics Sztálin meghalt, a kommunisták úgy érezték: meghalt a bolsevik cár, a világnak vége.

Magyar hívei és alattvalói megrendülten gyászolták a bolsevik istent.

Könnyeit törölgetve jósolt örök életet a halottnak a kommunista népi író: „Sztálin elvtárs, a hatalmas Szovjetország népeinek s az egész haladó emberiségnek gondoskodó édesatyja, dicső győzelmek vezérlő csillaga, népek igaz álmainak s reménységének valóraváltója – elment közülünk. (Darvas József: Róla fog beszélni örökké az egész világon minden dolgozó ember… Csillag, 1953. március.)

Nyüszítve siratta pótolhatatlan vezérét a gyászoló kommunista urbánus tollforgató: „Mi mindent vesztettünk örökre el! / Gyár volt agya, jelen és jövő / számára szakadatlan termelő – / többé ez a gyár / nem munkál soha már, / mert elmosta vér, lerombolta halál! / De termékeit nem rontja az idő –” (Eörsi István: Sztálin. Új Hang, 1953. március).

Dadogva omlik térdre a halandó emberi észszel felfoghatatlan nagyság előtt a kommunista proletárköltő: „Évezredekre szóló alkotások, a szövetkezett ész és kéz csodái, az óhajból valóvá lett szabadság – ezekben él Ő, amíg ember él. Hatalmas lelkét szétosztotta köztünk; adott örökké és nem fogyatkozott; megsokszorozva büszke nemzetekben, munkában, dalban, harcban Ő irányít, népek reménye, kommunizmus atyja, szabadság, béke hős tábornoka. Jelen van és jelen lesz mindenütt, a föld minden zugában, valahol csak ember lakik…” (Benjámin László: Siratjuk nagy kor legnagyobb fiát. Csillag, 1953. március)

A temetés napján a szocializmust építő proletárdiktatúrákban néhány percre megállt az élet; mozdulatlanná dermedt, aki élt, amikor Sztálin bebalzsamozott holttestét a Vörös téren Lenin múmiája mellé helyezték.

Sokan azt gondolták: új időszámítás kezdődött az emberiség történetében.

Sokan azt gondolták: egy tömeggyilkos halála nem csinál nyarat.

A budapesti Sztálin út végén az út torkolatától kicsit jobbra (erre nem figyeltek a bölcs pártvezérek!) ott magasodott a Városliget terebélyes fáitól övezve Sztálin ormótlan szobra. A proletárdiktatúra ünnepein odavezényelték hódolni a népet. A nagy vezér lábainál, a tribünön integetett töpszli tanítványa, Rákosi Mátyás. 1953. május 1-jén a kis kopasz gazember – miközben szorgalmasan integetett a neki vezényszóra lelkesen integető dolgozó népnek – talán arra gondolt: itt az ideje, hogy az ő sok méter magas szobrát is fölállítsák valahol a fővárosban. Sztálin elvtárs önhittségben is legjobb magyar tanítványa méltán gondolta úgy: egy kommunista isten nem elegendő szocializmust építő boldog országunknak.

Még nem tudta: Moszkvában az új bolsevik cárocskák másképpen döntöttek. Hruscsov és Bulganyin és Mikojan elvtársak 1953. június 13-án Moszkvában – szívdobogtató meglepetés az alattvaló magyar elvtársaknak – váratlanul kinevezték Nagy Imrét magyar miniszterelnöknek.

Új seprű jól seper. A szovjet elvtársak először is főbe lőtték Berija elvtársat, Sztálin mindenható belbiztonsági főnökét. Aztán úgy döntöttek: a proletárdiktatúra biztonsága érdekében nem kell nyakra-főre börtönbe zárni, felakasztani, főbe lőni a vezető kommunista elvtársakat, mint a zsarnok Sztálin uralkodása idején volt szokás. Csak azokat kell börtönbe zárni, felakasztani, főbe lőni, akik valóban ellenségei a proletárdiktatúrának.

Magyarország is követi a nagy testvér helyes pártvonalát. „Mindebből kiindulva a kormány a megbocsátás szellemében, a megnyugvás és a jogos sérelmek gyökeres orvoslása érdekében törvényjavaslatot terjeszt az országgyűlés elé, amelynek alapján szabadon kell bocsátani mindazokat, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy szabadlábra helyezésük az állam biztonságát vagy a közbiztonságot veszélyeztetheti.” (Nagy Imre: A kormány programja. Egy évtized –Válogatott beszédek és írások. 1948–1954. Bp. 1954.)

Nagyot fordult a világ! Száz ártatlan emberből már csak egyet csuktak börtönbe, nem tizet, mint korábban. „Akiknek bűne nem olyan súlyos…”! Nem kell mindenkinek rettegni, elég, ha mindenki fél. A kommunisták időnként humanisták. Elvtársak, bűnös az, akit mi bűnösnek ítélünk! És erről nem nyitunk vitát!

Hogy hány ártatlan embert gyilkolt, nyomorított, alázott meg örökre a párt nevében Sztálin zsarnoksága, arról beszélni kell, de a pártegység megőrzése érdekében természetesen csak titokban, egymás közt. „A legnagyobb komolysággal kell vizsgálnunk a személyi kultusz kérdését. Nem szabad megengednünk, hogy ez a kérdés kikerüljön a párt berkeiből, kivált, hogy kijusson a sajtóba. Ezért tárgyaljuk meg itt, a kongresszus zárt ülésén.” (Nyikita Hruscsov: A személyi kultuszról és következményeiről. Bp. 1988.)

Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán (1956. február 14–25.) az utolsó napon, zárt ülésen elmondott, titkos beszédében leleplezte Sztálin embertelen zsarnokságát. Tudta, mit csinál: az előző negyven év minden rémtettét, törvénytelenségét, embertelenségét, tömeggyilkosságát Sztálin és Berija nyakába varrta. A párt ártatlan, a kommunisták ártatlanok, a proletárdiktatúra az egyetlen helyes és haladó társadalmi rendszer. Sajnáljuk, elvtársak, hogy időlegesen két tömeggyilkos kezébe került minden döntési jog és hatalom szocializmust építő országunkban. Sajnáljuk, de mert van hitünk és bátorságunk az egyetlen igazság, a mi igazságunk biztos tudatában mindezt bevallani, megígérjük: ilyesmi soha többé nem fog előfordulni. „Szilárd meggyőződésünk, hogy pártunk, a XX. kongreszszus történelmi jelentőségű határozataival felvértezve, a lenini úton újabb sikerek, újabb győzelmek felé viszi a szovjet népet. Éljen pártunk győzelmes zászlaja: a leninizmus!”

Éljen Hruscsov elvtárs!

Így gondolták a magyar kommunisták is. Ami volt, elmúlt. Meghalt a (rossz) király, éljen a (jó) király! A leninista Hruscsov elvtárs még véletlenül sem fog elkövetni olyan bűnöket, mint a sztálinista Sztálin elvtárs.

A Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa, Rákosi Mátyás kínzókamrájából és börtönéből nemrég szabadult, a börtönben töltött évek után újra pártfunkcióban szocializmust építő Kádár János is hasonlóképpen gondolja. Ifjúkorára emlékezik emlékiratában. „A horthysta detektívek, ügyészek, bírák, börtönőrök állati magatartása és ugyanakkor megnyilvánuló félelme győzött meg véglegesen arról, hogy a helyes [kommunista] úton járok.” (Kádár János: Első lépések az ifjúmunkás mozgalomban. Új Hang, 1956. június)

Irigylésre méltó emberek a kommunisták. Ahogy Sztálin elvtársuk fogalmazott: „az emberek szemmel láthatólag elfelejtették, hogy mi, bolsevikok – különös szabású emberek vagyunk.” (Sztálin: A leninizmus kérdései. Moszkva, 1940.)

Kádár Jánost először 1931-ben zárták börtönbe a burzsoázia pribékjei, akiknek társadalmi rendszerét, mint kommunista, minden eszközzel meg akarta dönteni. Kádár János maga meséli el, milyen sanyarú sorsa volt a fogházban. „Úgy emlékszem, az ítélethirdetés előtt mindenki élhetett a spájzolás lehetőségével. Az őrök a környékbeli fűszeresnél vásárolták be azt, amit kértünk, rendszerint a hét végén, pénteken vagy szombaton. Éppen aznap kezdtük az éhségsztrájkot [Rákosi Mátyás érdekében], s képzelje, az őr meghozta a kenyeret, a szalonnát és valami zöldségfélét hozzá, amiben a börtönben nagy hiány volt.” (Kádár János – végakarat. Bp. 1989.) 1956-ban ellenségei állati magatartására emlékezik Kádár János. Elvtársai állati magatartására, az ávéhás keretlegényekre, a kommunista pribékekre, akik őt a börtönben néhány éve levizelték, nem emlékszik, nem akar emlékezni.

Sztálin meghalt, Beriját főbe lőtték! Elvtársak, töretlenül haladunk tovább a lenini úton!

Az irodalmi élet is megújul a XX. kongresszus hatására. Tekintettel arra, hogy mától minden másképpen volt, könnyű belátni, hogy ezentúl minden másképpen lesz. „A határozat [a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének júliusi határozata] világosan beszél, mikor a nevelés bázisát és módszerét meghatározza: demokratizmus és eszmei meggyőzés, azaz nem kinyilatkoztatás és nem legyőzés. A kommunisták szerepe? Petőfié Arany mellett, Adyé Móricz mellett: a világosabban látóé, a merészebbé, a felelősségvállalóé, a tűzgyújtóé, de a mindenkitől tanulni készé, a kíváncsibbé, a kritikát legjobban állóé, a legáldozatosabb alkotóé.” (Bóka László: A művek elé. Csillag, 1956. augusztus)

Ennél pontosabban nem lehet megfogalmazni a kommunista ember öntelt-magahitt felsőbbrendűségét. A kommunisták valóban különös szabású emberek – tisztában vannak felsőbbrendűségükkel, s felsőbbrendűségük erkölcsi magaslatáról bélyegeznek és ítélnek mindenkit likvidálandó ellenségnek, aki nem ismeri el felsőbbrendűségüket.

Felsőbbrendűségük erkölcsi alapköve: ha véletlenül tévednek, maguk ítélik el tévedésüket, s bűnbánatuk jeléül maguk emelnek szobrot, síremléket, panteont meggyilkolt áldozataiknak.

Fontos a gyors felejteni tudás.

És nem megbecsülni, megszívlelni való baráti intelem-e az, amit Venclova, a litván költő írt a budapesti Vasas Házban egy rút bűnpör idején?

Ez Rajk László. Jegyezzétek meg arcát

s csontos kezét, mely kést emelt reátok.

Üssétek ki a gyilkos kést kezéből!…

(Lányi Sarolta: A szovjet költészet antológiája. Új Hang, 1953. január)

Elvhű kommunista soha nem jön zavarba, mert mindig a párt helyes irányvonalát követi. 1947-ben díszközgyűl, 1949-ben akaszt, 1956-ban dísztemet. És fogadkozik: „Soha többé! Örök fájdalommal a szívünkben fogunk gondolni azokra a drága elvtársainkra, kiknek hamvait annyi esztendővel haláluk után most helyezzük nyugovóra. Halottakat nem lehet feltámasztani. De emléküknek a legnagyobbal akarunk áldozni, amivel kommunisták áldozhatnak: azzal, hogy érettük, helyettük is küzdeni fogunk.” (Szabad Nép, 1956. október 6.)

A sírnál Apró Antal, a Politikai Bizottság tagja mond beszédet, a koporsó mellett gyászol Kádár János, aki belügyminiszter volt, amikor Rajk Lászlót halálra ítélték. Mindketten két év múlva, 1958-ban is tagjai a Politikai Bizottságnak, amikor kommunista meggyőződésük szellemében halálra ítéltetik és bitófára küldik kommunista elvtársukat, Nagy Imrét. Mindketten megérik, amikor a Politikai Bizottságból őket kiebrudaló elvtársaik 1989-ben dísztemetést rendeznek a meggyilkolt kommunistáknak. A koporsók mellett természetesen a kommunisták álltak díszőrséget. „A kormány nevében Németh Miklós miniszterelnök, Pozsgay Imre államminiszter és Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes koszorúzott. Ezt követően – a protokolláris koszorúzás ideje alatt – Nagy Imre koporsójánál Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter váltotta fel a díszőrséget.” (Magyar Nemzet, 1989. június 17.)

Akasztottunk, dísztemettünk, akasztottunk, dísztemettünk: építettük a szocializmust!

Hruscsov titkos beszédét teljes terjedelmében kevesen olvashatták. Hruscsov nem volt buta ember, maga sem gondolta komolyan, amit többórás beszédében eltökélten állított: mindenért, ami történt, egyedül Sztálin és szolgalelkű híve, a burzsoázia bérence, Berija a felelős.

Ha a proletárdiktatúrától, a szocializmustól, a kommunisták egyeduralmától tökéletesen idegen a személyi kultusz, akkor mi fán terem Rákosi Mátyás, Walter Ulbricht, Kim Ir Szen, Nicolae Ceaułescu, Fidel Castro és a többi kommunista tömeggyilkos?

Nehogy ezen bárkinek is eszébe jusson hosszasan töprengeni, Hruscsov úgy döntött: Sztálin zsarnokságának leleplezése a kommunista párt belügye. Fontos, hogy minden kommunista gondolkodás nélkül kövesse a párt helyes irányvonalát. Majd megmagyarázzák (zárt ülésen) a magyar elvtársak a magyar elvtársaknak, miért szükséges fölakasztani Nagy Imrét. És természetesen majd azt is megmagyarázzák a magyar elvtársak (zárt ülésen) a magyar elvtársaknak, miért volt helytelen felakasztani Nagy Imrét. „Éljen pártunk győzelmes zászlaja: a leninizmus!”

Az önhitt kommunisták eggyel nem számoltak: az embereknek, a mindenükből kiforgatott, szabadságuktól megfosztott, reményeikben megalázott, alattvalósorba kényszerített embereknek egyszer csak elegük lesz a kommunisták ország- és hazaáruló zsarnokságából.

1956. október 23-án Budapest népe ledöntötte Sztálin szobrát. Néhány napig Magyarország azt hitte: lesz magyar feltámadás.

Aztán Kádár Jánost és a magyar kommunistákat újra kinevezték a magyar nép Moszkvából irányított, pórázon tartott, Moszkvában pitiző, Budapesten csaholó helytartóinak.

Sztálinról, aki 1947. november 7-e óta Budapest díszpolgára, egyelőre megfeledkeztek. A kommunistáknak nincs mindig minden kommunistára szükségük.

De a kommunisták (a meggyőződés a fontos, nem az elnevezés) tudják: rájuk mindig szükség van. Különös szabású emberek: felsőbbrendű lények.

Nem azok, de hisznek benne: ezért képesek a kommunizmus bukását is túlélni. Diktatúrában hernyók, demokráciában pillangók.

A múltunkat végképp el akarják törölni, de a múltjukhoz ragaszkodnak. 2004. február 27-én a Fővárosi Közgyűlés többsége, a Magyar Szocialista Párt és a Szabaddemokraták Szövetsége tagjai úgy döntöttek: tárgyalni sem érdemes Sztálin elvtárs díszpolgárságáról. A Fővárosi Közgyűlés avatta fővárosunk büszke díszévé a véreskezű kommunista gyilkost, ne köpjük szemen Kádár elvtársat azzal, hogy elismerjük: az avatás örömére gyalázatos ostobaságokat beszélt 1947. november 7-én. Ma már nincs mitől tartanunk: demokráciában élünk. 1956. október 23-án ledöntöttük Sztálin szobrát, ne bolygassuk a múltat!

Megértem a volt kommunista múltjukat megtagadó kommunistákat: ragaszkodnak a múltjukhoz.

De ha Sztálin Budapest díszpolgára, akkor, elvtársak, ezt nyíltan, emelt fővel vállalni kellene!

Gy. Németh Erzsébet, a budapesti MSZP frakcióvezető asszonya szobája falára kifüggeszthetné például Juscsenko rigmusának halhatatlan négy sorát:

Mind e jót nagy Sztálin adta nékünk,

Népeink szép békés életét,

Hálatelten boldog szívvel zengjük,

Példaképünk, Sztálinunk nevét!

Demszky Gábor, szabaddemokrata főpolgármester olvasatában Osanyin verse az áhítatnak egy kis nemzeti jelleget is kölcsönözhetne:

Föl, Március szabad magyarja!

Most te felelsz a sorsodért,

Nem álom már Petőfi álma,

És Kossuth nem hiába élt.

A szovjet hősök emlékműve

Ott őrködik ma Pestbudán,

És Sztálin hű baráti szemmel

Hint fénysugárt jövőd útján.

A Honvédelmi Minisztérium politikai főcsoportfőnökségének kiadásában, 1951-ben jelent meg a Szállj, te büszke ének! című honvéddaloskönyv. Álságosan szociáldemokratákká vedlett hajdani, Sztálin budapesti díszpolgárságához eltökélten ragaszkodó kriptokommunistáknak javaslom: forgassák e kedves kis kötetet. Számtalan háladalt, dicsőítő éneket, méltató nótát találnak e könyvben kedvenc tömeggyilkosukról. És a hajdani bolsevik dalszövegíró, Frenkel még arról is gondoskodott, hogy az egykor tüzesen antikommunista szabaddemokraták ma lelkesen együtt tudjanak énekelni a hajdan bolsevik szociáldemokratákkal:

Egy frontba hát mind, ki békét kíván!

Föllelkesülve nagy Sztálin szaván,

Híven követjük a Szovjet zászlaját,

Béke nagy őrét és zálogát!

A béketábor legyőzhetetlen…

Javaslom: frakcióülések előtt – a hajdani Szabad Nép-félórák szellemében – a szocialista frakciótagok rövid, közös fogadkozásra gyűljenek egybe, és Tamási Lajos versét mormolva véssék nap mint nap emlékezetükbe elődeik, elvtársaik fogadalmát:

A kommunizmus neveddel kelő napját

köszöntik fölöttünk a kék egek,

esküszünk néked drága Sztálin elvtárs,

befejezzük hatalmas művedet!

(Új Hang, 1953. március)

Javaslom továbbá a Fővárosi Közgyűlés MSZP- és SZDSZ-frakciójának, hogy jelöljék ki azt a napot, amikor a magyar nép közösen ünnepelheti Budapest díszpolgárait.

Talán lehetne ez a nap október 23.


további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.