Archívum

1956 – Emlékszilánkok

Szigethy Gábor
2004. január

Gyerekkoromban kiszáradt kút árválkodott a lejtő alján, a kert végében. Mély volt, nem látszott a feneke, de víz mintha soha nem lett volna benne. Öreg szüle magyarázta: valaha jó vizű kút volt, de néhány méterrel lentebb, már a szomszéd szőlőben mély kutat ástak, akkor aztán a mi forrásunk örökre elapadt.

Öreg szülének két hektár szőleje volt, az alsó szomszédnak negyvenöt. És a szomszédnak az elöljáróságon is voltak barátai.

Kiszáradt a kutunk. Tönkrement a gyümölcsös, a szőlő.

Valamikor a hatvanas évek végén – a város széle már a domboldalra kapaszkodott – eladták a negyvenöt hektáros birtokot. Parcelláztak, nemsokára kertünk aljáig ért a villany-, a víz-, a gázvezeték, feleslegessé lett a régi szomszéd régi kútja. Telehordták építkezési törmelékkel.

Néhány év múlva a felső szomszédok is öreg szüle kútjából hordták a friss vizet.

Egymás mellé rakosgatom az elmúlt évben megjelent újságcikkeket.

Ludwig Emil: A Körtér színeváltozásai (Magyar Nemzet, 2003. október 22.): dióhéjban a Móricz Zsigmond körtér története.

Gyerekkorom színtere: a Szent Imre-szobor, a Lordok házának becézett népbüfé, a Fadrusz utca sarkán Dertil bácsi és a Schwaller úr boltja, a Villányi úton Bliha úr és Tüske úr, a két cipész, a Simplon-házban a Szabadság mozi…

„A rettegett káderek és a »deklasszált elemek« különös társbérlete alakult ki a környéken.”

Nagyanyámmal a Fadrusz utca 6-ban laktunk, az első emeleten. 1955-ben költöztünk a félemeletre, az alattunk lévő kisebb lakásba. Az emeleti lakásban szomszédunk, Steiner úr – a régi háziúr – lánya, Piroska néni lakott a nagyfiával. A fiú elköltözött, Piroska néni társbérlőt kapott: egy államvédelmi tisztet. Rangjára már nem emlékszem, szép szál ember volt, a Parlamentnél vezényelte fehér kesztyűben a díszszázadot. Ha otthon volt, tanult, próbálta elvégezni a nyolc általánost. 1956 júniusában a kisérettségire készült. Én is. Ültünk kint az erkélyen, és magoltunk: a kamasz fiú és a tiszt elvtárs. Piroska néni virágmintás selyempongyolában locsolgatta ablakában a muskátlikat, és szeme sarkában parányi kajánsággal érdeklődött: Mondja, kedvesem, ön most mivel foglalkozik?

(Piroska nénit a történelem rendíthetetlen nyugalomra nevelte. November 5-én – remegtek a ház falai az irtózatos ágyúdörgésben – ült az óvóhely egyik sarkában, és elmerülten valami francia regényt olvasott.)

Félemeleti szomszédunk: Nagy Sándor rendőr főhadnagy. Iskolázatlan, de értelmes ember. Intellektuális bűnözőkkel foglalkozom – magyarázta nagyanyámnak, s ha csak tehette, közös erkélyünkön üldögélt nagyanyám mellett, és leste minden szavát. Mindent meg akart tanulni, mindent meg akart érteni. Október 27-én vagy 28-án jött haza a kerületi kapitányságról. Szétverték a pártot, a fegyvereket odaadtuk a felkelőknek – mondta. Valami végleg eltörött benne.

Régi lakásunkban, az emeleten Konrád úr, a hajdani repülőtiszt és családja lakott 1956-ban, Steiner Piroska és államvédelmis társbérlője szomszédságában. Nagy Sándornak köszöntek,
Piroska néninek szidták a kommunistákat, nagyanyámnak kezet csókoltak.

Négy lakásban dióhéjban a Körtér társadalmi keresztmetszete.

„A véderő három zsákmányolt, piros-fehér-zöld zászlóval megjelölt tankból, egy-két ágyúból, néhány nehézgéppuskából és kézifegyverekből állt.” (Magyar Nemzet, 2003. október 22.)

Egy mozgásképtelen tankra, egy légvédelmi ágyúra emlékszem, és rengeteg kézifegyverre, kézigránátra. November 4-én délután merészkedtem ki néhány percre a térre, gondolom, arra emlékszem, amit akkor láttam. Lehet, hogy 5-én már három tank volt a téren.

Emlékszilánkokból rakosgatjuk össze a történelmet.

„Telibe találták a szemközti házsor közepén lévő, híres körtéri büfét, a »Lordok házát«.” (Magyar Nemzet, 2003. október 22.) Csobaji Csaba is úgy emlékszik, hogy „a lövegtorony lőszerkészletét a szemben lévő épületekre – elsősorban a Lordok házára (Népbüfé) – »kitárazták«”. (Az ’56-os körtéri csata. Magyar Nemzet, 2003. november 4.)

Nevezetes hely volt a Lordok háza. A Móricz Zsigmond körtér 3. számú ház U alakú benyílójának földszinti részét építették be, talán 1951-ben. A körtéri csatában több lövés érte, de telibe a szomszéd házat találták, annak fele szakadt le földszintig. Később helyreállították, de építészetileg ma is otrombán féloldalas a Móricz Zsigmond körtér 2. számú ház.

Ludwig Emil áthatoló seregről ír. Szerintem november 5-én a szovjet tankok nem hatoltak át a Körtéren. Bejöttek, lőttek mindenfelé, mint az eszeveszett, fáklyaként égtek a tankjaik, a páncélautóik, és az úttesten szénné égett, darabokra szaggatott orosz katonák holttetemeit hátrahagyva visszavonultak a Hamzsabégi út irányába, a vasúti töltés mögé.

Csobaji Csaba úgy emlékszik, hogy november 4-én délelőtt már nem tudott hazamenni Óbudára, mert a Gellért teret megszállták a szovjet tankok. Ha így lett volna, miért nem támadták hátba a felkelőket a szovjetek november 5-én este? S ha szovjet erők voltak a Gellért téren, miképpen lehetett november 5-én folyamatosan lőszert hordani a Zenta utcai laktanyából a Körtérre? A szovjet csapatok november 4-én reggel Kelenföld felől a vasúti töltésig hatoltak előre. A Bartók Béla úton átívelő vasúti híd alatt egymás mellett sorakoztak a szovjet tankok, a Fadrusz utcából, a negyedik emeleti erkélyről távcsővel bámultuk őket hétfőn, 5-én délután, amikor Csobaji Csaba és társai a Körtéren elszántan készültek a harcra.

Az idősíkok egymásba csúsznak az emlékezetben.

Valószínűleg volt olyan pillanat november 4-én, amikor szovjet tankok terpeszkedtek a Gellért téren, és nem volt tanácsos civil magyarnak közöttük közlekedni. De november 5-én este aligha állomásozott jelentős szovjet erő a Gellért téren.

„Már besötétedett – hogy hány óra lehetett, arra nem emlékszem –, amikor a Bartók Béla úton, a Feneketlen-tó felől megkezdődött a lövöldözés” – írja Csobaji Csaba. Pontosan emlékszem: este tíz óra volt. Markó Elek is így emlékszik: „Este tíz órakor az erkély redőnyrésein át néztük a Bocskai út északi oldalán haladó tankokat és csapatszállító kocsikat. Ismét nagy volt a lövöldözés.” (Magyar Nemzet, 2003. november 4.)

Szilánkok az emlékezetben: felvillanó képek.

Aki kezében csőre töltött géppisztollyal hasal egy homokzsáktorlasz mögött, és órák óta kémleli a néma és üres Bartók Béla utat, valószínűleg nem néz az órájára, amikor egyik pillanatról a másikra hirtelen dörögni kezdenek a lövegek, és tüzet okádva dübörögnek a barikádok felé a lánctalpasok. Nagyanyám viszont egy házbeli baráti házaspárral és barátnőjével ült szobájában az asztal mellett, és bridzsezett. Amikor remegni kezdtek a falak, az órájára nézett. Mögötte ültem, kibiceltem. Én is az órára néztem. Aztán gyorsan pakoltunk, és rohantunk lefelé az óvóhelyre. Tíz óra volt.

Csobaji Csaba úgy emlékszik: „A körtéri csatának magyar áldozata egy tizenéves fiú volt.” Váli Dezsőné kiigazítja: „Szomorú tévedés, hogy csak egy magyar kisfiú áldozata volt a csatának.” (Magyar Nemzet, 2003. november 14.) A körtéri lakásának ablakából a csata után elszorult szívvel körbetekintő hölgy hat-nyolc magyar halottat látott a Szent Imre-szobor előtt kiterítve a földön. Őt ez a látvány rázta meg. Csobaji Csabát – gondolom – annak a tizenéves fiúnak a holtteste, aki a lábai előtt hevert az utcakövön. (Endrei vagy Endresz – talán így hívták azt a feltűnően alacsony növésű iskolatársamat, akiről annyit tudok: novemberben, tűzharcban meghalt. Talán a Körtéren.)

Az emlékezet sűrít. Csobaji Csaba szerint november 6-án délelőtt visszajöttek a szovjet tankok, körbelőtték a Körteret, ők pedig aznap délután a Villányi úti, kitört ablakú autóbuszmegálló várójába hordták a maradék fegyvereket, „viszonylagos rendet” hagytak maguk után, és szétszéledtek. „Utána nekünk is mihamarább el kellett tűnnünk. Ekkor ugyanis már terjedt a hír, hogy karhatalmisták járnak házról házra, aki nem odavaló, azt összeszedik.” (Magyar Nemzet, 2003. november 4.)

A pufajkások, Horn Gyula és a hozzá hasonlók, akkor – kedden, november 6-án – még dekkoltak valahol. A szomszéd államvédelmi tiszt elvtárs sem bújt még elő lakásuk vécéjéből, kedden este szovjet katona sem tanyázott még a Körtéren. Másnap, november 7-én délelőtt a redőny rései mögül figyeltük azt a néhány szovjet kiskatonát, aki roppant óvatosan a Feneketlen-tó felől, a teniszpálya öltözőépületét megkerülve, le-lehasalva a földre, a salakos pályákon keresztül közeledett a Fadrusz utca felé. Aztán amikor rádöbbentek, hogy a pálya kerítésén átmászni roppant veszélyes lenne, inkább a kerítés alatt húzódó lejtő fedezékében osontak a Bartók Béla út, a teniszpálya kijárata felé. Ellenállás már nem volt, a sarki italbolt előtt szétlőtt homokzsákok és egy üres lőszeresláda árválkodott.

Néma csendben szállták meg a szovjetek a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján, 1956. november 7-én délelőtt a Móricz Zsigmond körteret. Nagyanyám kiment a konyhába. Nem szólt egy szót sem. Talán főzött valami ebédet. Nem emlékszem.

Arra pedig nem is emlékezhetem, ami november 5-én este, alig néhány méterrel a Fadrusz utcától, a Bartók Béla úton, a Simplon-házban történt. Held Frici barátom ott lakott, ő sem mondta soha, hogy akkor este – lángokban állt a mozi előcsarnoka – a szovjetek az óvóhelyről „tüzet oltani” felcipeltek három-négy férfit az utcára, és ott tarkón lőtték őket. Záhonyi Lóránt nyugalmazott gépészmérnök emlékszik erre (Magyar Nemzet, 2003. november 14.), mert édesapja temette el az áldozatokat a ház udvarán.

Azt is negyven év múltán tudtam meg, hogy iskolatársamat, Váli Dezsőt – a tarkón lőtt férfiak példájától megriadva – édesanyja lányruhába bújtatta. Váli Dezső – kortársunk, kiváló festő – soha nem mesélt diákkorunkban e kalandról. De ha legközelebb Pannonhalmán járok, ez a történet is eszembe jut majd a diákkápolnában Váli Dezső megrendítő stációit szemlélve, amelyeknek reprodukciója hosszú-hosszú évek óta függ szobám falán. Ezek a képek most már nemcsak Krisztus szenvedéstörténetére, de amíg élek, a körtéri csata áldozataira is emlékeztetni fognak.

Szilánkokból épül a múlt.

Mansfeld Péter neve fogalom: a kommunista szadizmus örök jelképe. Bármit tett Mansfeld Péter, kiskorú volt, amikor elkövette. És a kommunista vérbíróság kivárta, amíg tizennyolc éves lett, hogy végrehajthassák rajta a halálos ítéletet. És a hóhér – utasították rá, vagy csak elvetemült szadista volt? – tizenhárom percig hagyta szenvedni a bitófán a halálraítéltet. Stefka István idézi az elborzasztó mondatot, amelyet Domokos József legfelsőbb bírósági elnök mondott 1957. március 28-án az országos bírói értekezleten: „Elvtársak! Mi a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletariátus államát erősítsék, és annak minden ellenségét, aki a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsük.” (Magyar Nemzet, 2003. március 21.) Proletárdiktatúrában a hatalmat birtoklók jogszerűnek tartják a nekik nem tetsző emberek kíméletlen megsemmisítését, kiirtását. Jogállamban megsérteném Domokos József legfelsőbb bírósági elnök személyiségi jogait, ha azt állítanám róla, hogy az emberiség söpredéke, embernek nem nevezhető gyilkos szörnyeteg.

Kíváncsi vagyok, vajon amikor a kivégzés napját kijelölték, tudatosan választották-e március 21-ét, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napját. Gyilkossággal akartak emlékezni a gyilkosságokra? Akasztással ünnepelték a proletárdiktatúra újraszületését?

Mansfeld Péter a Széna téren harcolt. Lehet, hogy rövid életében soha nem járt a Móricz Zsigmond körtéren. Nekem alakja mégis örökre a körtéri csatát fogja emlékezetembe idézni. A Magyar Nemzetben megjelent (2003. március 21.), erősen retusált fényképen bal kezével maga előtt tart egy feliratot. Jobbágyi Gábor jogászprofeszszor kutatásai alapján ismert, hogy Mansfeld Péter a börtönből szökni próbált, közben két helyen eltört a karja. Ezért retusálták a fényképet, így nem látszik a képen a begipszelt kar, csak egy szürke pacni alól kikandikáló hüvelykujj, amelylyel Mansfeld Péter a feliratot tartja. Amelyen személyes adatai olvashatók: Follinus Péter Villányi út 10.

Follinus Péter a barátom volt, kiskamasz korunkban minden zsiványságban elválaszthatatlan társam. A Bartók Béla úton lakó Unghy Katinak és Vadász Marinak együtt loptunk kölnit a drogériából, görögdinnyét a piacról, együtt lógtunk be fürdőnadrágban a kerítésen át a Gellért fürdőbe, együtt tujáztunk, azaz utaztunk a villamosok ütközőjén.

Este, otthon jól nevelt értelmiségi gyerek voltam, délután – amikor ellógtam a napköziből – csibész utcagyerek.

Ha jól emlékszem, Péter 1955-ben került javítóintézetbe.

Egyedül már csak jól nevelt értelmiségi kamasz voltam.

Nem tudom, hol volt Follinus Péter 1956. október 23-án és az azt követő napokban. Valamikor 1957 tavaszán találkoztunk a Körtéren, éppen felugrott az induló villamosra. Köszöntünk egymásnak. Nem sokkal később hallottam, hogy valami balhét csinált, valaki azt mondta: kirámolt egy trafikot… Biztosat semmit nem tudtam, akkoriban már nagyon más utakon jártunk. De arra egészen biztosan emlékszem, hogy még érettségi előtt, tehát valamikor 1959-ben vagy 1960-ban találkoztunk – megint a Körtéren. Most szabadultam – mondta –, na, szevasz! Gondolom, nem akartunk beszélgetni.

És most, több mint negyven év után bámulom az újságban a képet. Az 1959. március 21-én kivégzett Mansfeld Péter fényképét, aki begipszelt kezével tartja maga előtt a börtönbeli azonosító cédulát, amelyen Follinus Péter neve olvasható.

Lehet, hogy ez a kíméletlen megsemmisítés leggyalázatosabb módja?

Úgy emlékszem, nagyon mély volt a kert végében, a lejtő alján a kút. Nagyon nehezen fakadt belőle újra tiszta víz.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.