Archívum

Két kötet – ötvenkét novella

Az év novellái 2003 és a Körkép 2003
Füleki Beáta
2003. december

Megjelent Az év novellái és a Körkép 2003, két, a reprezentativitás igényével készült, az idei novellatermés legjavát bemutatni kívánó kötet. Talán véletlenszerűnek tűnik majd egy-egy elbeszélés kiemelése (s valóban, újrakezdve az írást az egy-két csakugyan nagyon jó szöveget kivéve minden bizonnyal másokat választanék ki elemzésre), de terjedelmi okokból lehetetlen a két kötetben közölt ötvenkét novella mindegyikéről beszélni.

Az év novellái címet nem tartom szerencsésnek, mert benne foglaltatik, hogy lehetséges s meg is valósíttatott az év legjobb novelláinak kiválasztása. A kötetben közölt írások ismeretében pedig még inkább úgy érzem, hogy reálisabb lett volna egy kevésbé hangzatos vagy – ha már implicit minősítést tartalmaz – a válogatás szubjektivitására utaló cím. Zách Eszter borítóterve – könyvről szólván ezt s a tipográfiát sem akarom említetlenül hagyni (én legelőször mindig ezeket nézem meg) – igen gyenge: funkciótlan a „novellái” szó „e” betűjének közepétől indított s az „i”-ig tartó lénia; a gerinc mellett függőlegesen, két sorban lefutó kockaminta nem egyeztethető a cirkalmas iniciáléval, s a védőborító alatt megbújó halványsárga–fehér színkombináció sem szép, ráadásul majdhogynem olvashatatlan. A kötet tördelésében – Majoros Sándor munkája – szintén vannak végiggondolatlanságok: nem harmonikusak a novellák kezdő oldalai, a szerző neve tapad a hasonló méretű, kurzívval szedett címhez, s a Függelékben zavaróan egybeolvasható az író nevével a születési hely, amin a kövér és a normál betűk elkülönítést célzó használata sem segít.

A Körkép belső kötetterve csakúgy, mint a borítóterv, egyszerű, finom és kiegyensúlyozott – Pintér György munkája. Sajnáltam viszont, hogy hiányzik mindkét kötetről egy-két szerző – Méhes György, Pék Zoltán, Podmaniczky Szilárd – fényképe (a szövegekkel barátkozva szívesen megnézegettem íróik portréit).

Az év novellái harmincnégy szerző elbeszélését tartalmazza, szubjektív sorrendben, a Körkép tizenkilencét, ábécérendben. A Körkép válogatásába bekerült egy, műfajánál fogva a kötetbe nem illeszkedő, ráadásul közepes színvonalú regényrészlet is Kertész Imrétől (talán üzleti megfontolásból). A két könyv által közölt írók között igen kicsi az átfedés: Dragomán Györgytől, Ferdinandy Györgytől, Jókai Annától, Papp Andrástól és Rott Józseftől mindkettőben találunk novellákat, s mindössze egyetlen novella szerepel mindkét kötetben – Jókai Annától, érthetetlen módon éppen A műszeműek, mely aligha tartozik az életmű legsikerültebb darabjai közé.

A novella rémálombeli (ál)dialógus az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő és Vergil’, az elbeszélő belső hangja között korunkról, mely – sajátosan – a pokollal azonosíttatik. Vergil’ azért mutatja meg a poklot naiv vezetettjének, hogy elriassza tőle – noha erre nem volna szükség, mert az elbeszélő már az elején közli, hogy „nem akarok oda a mélybe, közéjük…”. Nemcsak Vergil’ korunkról, illetve korunk „jövőjéről” alkotott víziójával, hanem a megjelenítés stiláris eszközeivel sem tudtam azonosulni. Bántónak éreztem többek között a „beleélvezkedtek” szót vagy az „üres ondó” szókapcsolatot; a zavaros okoskodásokat: „A háromszeműeket pedig megöltétek, ha megölitek majd. Vigyázz. A te jelen időd még a folyamatos jelen; nem a befejezett múlt, sem a befejezett jövő”; nem értettem, miért van szükség az „alvadtvér-színű”, „tapló-gombák”, „medúza-száj”, „csaholva-lihegés”, „szex-orgia” stb. szavak, szókapcsolatok esetében a kötőjelhasználatra. Egyes szöveghelyek túlzott kifejtettsége, az egyszerű gondolatok túlmagyarázása is kellemetlenné tette számomra az olvasást: „– Már túl vagyunk a nehezén – duruzsol Vergil’, s ezzel a többes szám első személlyel velem közösséget vállal, vigasztal” vagy másutt: „– Mikor vagy mióta – kérdezem –, mikor következett be, és mióta tart?”

Ferdinandy György a Körképben és Az év novelláiban megjelent írásában egyaránt a Keleti Blokkból Nyugatra menekült ember tapasztalatát tematizálja egy-egy tipikusnak mondható történeten keresztül – nem sokkal mélyebben, mint amire az egyik címéből is következtethetünk: „Anyám, én nem ilyen lovat…” Ez a – Körképben megjelent – írás a már hosszabb ideje Nyugaton élő elbeszélő húgának első amerikai látogatását, illetve a korábbi megalázó konzuli meghallgatás, vízumbeszerzés, kiutazás történetét meséli el. A szabadeurópás kolléga pedig – szimbolikus módon – a Nyugatra került s a Szabad Európa Rádiónál dolgozó elbeszélő washingtoni főnökének és egy moszkvai tudósítónak az elbeszélőnél tett egyidejű vendégeskedését írja le a hidegháború éveiben – épp mikor egy különös esemény is borzolja az ott lakók kedélyét: az amerikai hadsereg partraszállási gyakorlatai során egy bomba megöli az egyik lakost. Ennek az esetnek, valamint egy halászfalu lakói kitelepítésének a két politikai rend felőli kommentárja szolgáltat alkalmat az elbeszélőnek arra, hogy újfent megtapasztalja a két szemben álló világ működésének jellegzetességeit, torzításait. Mindkét írás elbeszélője ugyanarra a – valljuk be, a legtöbb olvasó számára nyilván nem meglepő – végkövetkeztetésre jut (még a megfogalmazás egyik eleme is visszatér!): „Engem ugyanis minden türelme és szívjósága ellenére sem tudott maradéktalanul meggyőzni választott világom, a Vadnyugat. […] a legsivatagibb szabadság is többet ér, mint az egyenlőség ketrecbe zárva, a béka feneke alatt” (A szabadeurópás kolléga), s „Meg voltam győződve róla, hogy az ilyen szabadság – sivatag. Sokkal többet tulajdonképpen még ma sem tudok” („Anyám, én nem ilyen lovat…”).

Az év novelláiban közölt számos írás olvastán – mind tematikájukat, mind nyelvezetüket és elbeszélési technikáikat tekintve – úgy éreztem, mintha jó pár évvel ezelőtt keletkeztek volna, s ez érvényes a kötetben közölt fiatal szerzők novelláinak egy részére is. Kivétel volt ez alól például Papp András Speed of light alcímet viselő Plázanovellája, akitől a Körkép is közölt egy Plázanovellát, Készenlét alcímmel. Mindkét írásban hasonló narrációs technikával találkozhatunk: a szerző finoman, szinte észrevétlenül csúsztatja egymásba a realitás és irrealitás világát, az emlékeket, tapasztalatokat s az ezekből kiinduló képzeteket, fantáziákat, víziókat, reflexiókat, valamint a különféle idősíkokat. Emez elbeszélői stratégia megnyilvánulási formái azonban helyenként erősen próbára teszik az olvasó figyelmét; nem véletlen, hogy a Speed of light című írásban – inkább zavaróan, mint a szövegértést segítőve – sok a kiszólás, a reflexió: „Tudsz követni? Berántott vészfék a másikra figyelés!”; vagy másutt: „Tudsz követni? Ne hidd, nincs kapkodás. Hogy a szálak csak úgy maguktól. Valójában leheletfinom mozgás a tét, ami legalább úgy tapad a valósághoz, mint folyondár léggyökere a kerítésoszlophoz.” E szöveg atmoszférája, váltásai, ugrálásai minden olvasói erőfeszítés ellenére is szinte követhetetlenek, így aztán az elbeszélő főhős érzelmi viszonyulásai is mindvégig idegenek maradnak. A Készenlét című novella már sokkal kiegyensúlyozottabb: itt a szöveg finoman siklik át egy metafizikus világba.

Egyik kötet összeállítójának figyelmét sem kerülte el Dragomán György, akitől Körmendy Zsuzsanna a Világvége, Nagy Gábor pedig az Alagút című írást válogatta be. Mindkét elbeszélés egy-egy megrázó gyerekkori élményt jelenít meg. A szövegek elevenségét Dragomán jellegzetes, hosszú, bekezdésnyi terjedelmű mondatai adják, melyek rövid, mellérendelő tagmondatok láncolatából állnak össze, s azt a feszült lelkiállapotot közvetítik, amit a védtelenül, tehetetlenül sodródó gyerek él át. Ennek az egyes szám első személyű szövegalkotási módnak a segítségével Dragomán egyszersmind képes arra is, hogy úgy láttassa meg az eseményeket, ahogy azt az elbeszélő (gyerek) megélte, s ahogy elmondaná a történtek megrendítő hatása alatt.

Szathmári István A nő az apró szobában és Szervác József Férfikusz című novelláját – melyek egymás mellett kaptak helyet Nagy Gábor válogatásában – azért említem meg, mert ezek gyakorolták rám e kötetben a legnagyobb hatást, s megformáltságuk sem ébresztett kételyeket. Az előbbi egy elvált nő monológja egy férfihoz; egy olyan nőé, akinek ritkán adatik meg, hogy beszéljen, és megossza mással finom benyomásait, élményeit, világlátását: beszéde sodró, érzelemgazdag és türelmetlen. Mikor belelendül, már le sem viszi a mondathangsúlyt, egyik szava, mondata a másikba ér: „igen, a mama az más, és ez úgy fájt nekem, sírtam, könnyeztem, de az idő tette a magáét, a szokás, mindig ez a szokás, csak ez van, uram, az egész élet csak erről szól, igen, meg hogy az ember néz, kinéz az ablakon, de azért még léteznek csodák…” Szervác József írásának elbeszélője egy elvált férfi, akinek zaklatott sorai arról számolnak be, hogyan került hozzá közel szeretője gyermeke, Győző, aki apa nélkül nevelkedik, és őt választja apjául, s hogyan ismeri fel az egyébként már gyermekes, gyaníthatóan nem csak a szeretői mellett társtalan férfi, hogy Győző valóban apává tette.

Nagy Gábor válogatását jóval egyenetlenebb színvonalúnak éreztem, mint Körmendy Zsuzsannáét: Az év novellái között elég sok középszerűt, igazi tehetség híján lévőt olvastam, s bekerült a kötetbe Sarusi Mihály Jappángyerök című írása is, példameséje Laláné született Mócsing Júlia élkommunista és fia tündökléséről a kommunista rezsimben és bukásáról a rendszerváltás utáni időkben – ezt bántóan leegyszerűsítő kiszólásai, a jelenségek felszínét is alig érintő leírásai s nem utolsósorban nyelvi árnyalatlansága, kliséi miatt nélkülözni tudtam volna.

A Körkép revelációja Vida Gábor A pásztorok királya című elbeszélése. A hosszabb terjedelmű írás egy, a Kelemen-havasok egyik kopár fennsíkján található, szabályos háromszöget alkotó lapos kő környékén évszázadok óta megtartott pásztorkirály-választás hagyományához kapcsolódó történetet mond el. A szép, misztikus írás egyik főhőse egy Radu nevű tiszt, aki Szent Illés sugallatára megszökik egy laktanyából, hogy egy meghatározott nyári napon a hagyományoknak megfelelően átvegye a lapos kő sarkán található medaliont, amelyet évről évre a pásztorok királya őriz a következő király megválasztásáig. A másik főszereplő Nagu őrnagy, akit a Radu ellen folyó perben igazságügyi elmeszakértőnek rendeltek ki. Radu esetének megértése nem könnyű feladat számára, de nem tud kitérni előle. Nyomozása során a titokzatos pásztorkirály-választás hagyományára bukkan, melynek közelebbi megismerését nehezíti, hogy minden ezzel kapcsolatos könyv, anyag titkosított, zárolt, az érintett személyek pedig
eltűntek, vagy nehezen elérhetőek. Nagu tudja, hogy le kéne állnia a nyomozással, mert a voltaképpeni igazságról senki sem akar tudni, de egyre inkább bevonódik a történetbe, s nem elhatározottan, de abban az egyetlen pillanatban, amikor az lehetséges, maga is részese, továbbvivője lesz a hagyománynak: az életveszélyesen megsebesült Radu kezéből kieső pénzérmét elkapja, s az utolsó pillanatban leugrik a helikopterről, s elmenekül az erdőbe. A választott egyes szám harmadik személyű, kívülálló elbeszélői pozíció, a pontos, szép mondatok alkalmasak a történet feszültségének kifejezésére és epikai hitelének megteremtésére.

Haklik Norbert Történet Kutyusról, aki medve volt című írása – Az év novelláiból – kívánkozik valamelyest A pásztorok királya mellé, bár csak laza asszociációs kapcsolat van közöttük. Haklik elbeszélésének stílusa: hosszan fűzött, iróniát és humort sem nélkülöző csavaros körmondatai s történetformálása leginkább Mikszáth novelláira emlékezteti az olvasót. A szerző a székelytusvándi Sánta család mesébe illő történetét – hogyan barátkozik össze a család legifjabb sarja, Etele s aztán az egész család Kutyussal, a medvével, s hogyan esik a medve egy román szekus fiatalember bosszújának áldozatául, s hogy nyeri el megérdemelt halálát a fiatal férfi a Szent Magdolna-tóban – tágabb történelmi, politikai kontextusba helyezi, a Ceaułescu-rendszer, majd a forradalom, illetve a forradalom utáni időszakéba. A krónikás ugyanazon a hangon tudósít bennünket a történelemformáló változásokról, „Ceaułescu elvtárs”, „a Kárpátok Géniusza” és felesége, az „Elena nevű vegyészzseni” haláláról vagy a forradalomról, mint Sántáék életének eseményeiről. Sajnos, a lendületesen megírt történet végét Haklik, talán mert nem bízott eléggé az olvasójában, túlmagyarázza: aprólékosan leírja, miként temette el Etele Kutyus trófeája mellé a nővérét zaklató férfi riogatására gyártott fatákolmányt,holott az eseményekből világos, hogy a férfi őrületbe kergetése mögött a medve meggyilkolását legkevésbé feledni akaró Etele állhatott.

Kicsit fájlaltam, hogy csak ennyi írást közöltek (közölhettek?) nők tollából; a Körképben az említett Jókai Anna-íráson kívül Mohás Líviától, Az év novelláiban pedig Kálnay Adéltól és Mezey Katalintól olvashatunk egy-egy szöveget.

A két utóbbi szerző egy-egy szorongató ötvenes évekbeli gyerekkori élményt elevenít fel: Kálnay egy Ilka nevű kislány apjának elhurcolását, Mezey pedig az elbeszélő édesapja kertészetének megsemmisítését. Kálnay Adél novelláját az események puszta leírásán túl a családon belüli kapcsolatok – az Ilka és Mamóka közötti meghitten meleg, Ilka apja és a kislány nagyszülei közötti fojtottan indulatos viszony –, valamint Ilka és barátja, Ferike közös élményeinek, titkainak finom ábrázolása teszi érdekessé, széppé. Mezey Katalin írásának olvastán hiányérzetem támadt: egy, az ötvenes évekből legtöbbünk számára ismerős, egyszerű történetet olvashattam. Siratóasszonyok magas hátú ebédlőszékeken – ez a címe Mohás Lívia novellájának. Nagyon erős, atmoszferikus a cím, s az írás sem kevésbé figyelemre méltó. Középpontjában az elbeszélő édesanyjának halála áll, akit több esetben is a lánya mentett meg az öngyilkosságból. Mohás erénye a lelki folyamatokra való reflexióban, az elbeszélő önmagával szembeni kíméletlen őszinteségében rejlik, amely nemcsak a saját férjéhez, hanem az apjához s az édesanyjához fűződő kapcsolatának ábrázolását is meghatározza.

Az olvasó figyelmébe szeretném ajánlani Tar Sándor Ház a térkép szélén című elbeszélését (Körkép), Lázár Ervin Zárványok című írását (Az év novellái), és a sort még folytathatnám, mert a legtöbb alkotás legalábbis elgondolkodtató – akár épp a hibái miatt; bár szívesebben olvastam volna ötvenkét vagy akár csak harminc jó novellát.

Az év novellái (szerkesztette: Nagy Gábor, Magyar Napló, 2003)
Körkép (összeállította: Körmendy Zsuzsanna, Magvető, 2003)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.