Archívum

Az elvarázsolt törzsasztal

2003. december


– egy hol volt, hol nem volt asztaltársaság emlékére –

Tükörlidérc

– dolce stil nuovo –
Walter von der Vogelweide contra Kányádi

Ó, hogy elsuhant minden… Zuhogott érvre év.
Vegzáltak és besúgtak. Ködbe veszett a rév.
Süllyedt kísértethajónk erdélyi tengeren.
Elvesztek mind a társak, már mindenki idegen.
Holnapra tört arcunk is vodka tükrébe vész.
Lamentálunk. Kitartunk. Elmenni is nehéz.
És hova is húzhatnánk el? Kibicsaklik az élc.
Friscóba? Firenzébe? Tükrünkből a lidérc
fityiszt mutat röhögve, s mi várjuk a csodát,
gróf Rettegit, Danit, Baászt, Ferkót, Gerzsont, Zsigát.
Hómezőn vadlúd, vadnyúl… Vissza is jöhetnének.
Tátongó képkeretben salto mortale – végzet.
Idézetek, tanulság, szerelmek, könyv, gyerek…
Ha mit még hátrahagyunk. S ha lesz majd még kinek.

A száműzöttek

– Zsiga és Ferkó –

Hogy hogyan került Ferkó és Zsiga ide, az Isten háta mögé,
a magyar autonóm tartomány végvárába, a vásárhelyi egyetemről,
nem világos?! Megfúrták volna őket tehetségtelenebb ideggyógyászok
és sebészek, kihasználva az ötvenhat utáni őrületet?!
Azok segítették volna lapátra őket, akik néhány év múlva
pánikszerűen távoztak az ígéret földjére, de el sem jutottak a
panaszfalig (ohne bűnbánat!), mert müncheni, stockholmi, Los
Angeles-i klinikákon találták meg az aranytojást tojó tyúkot.
„Mert énnekem – skandálta Ferkó – pénzt hoz a gyógyult betegem,
s ha meghal, a hozzátartozója is!…” Ferkó különben rá is játszott
a dühöngő szocializmus korában oly valószerűtlen dzsentri
magatartásra. Egy káderezés alkalmával, amikor megkérdezték,
80 hold földjük volt-e, már-már őrjöngve csattant fel: aljas rágalom,
mert 800!” – és fejét felszegve nézte le az elvtársakat.

A felszarvazott férjek egyesülete

Ferkó a hatvanas években a Súgásban alapítja meg a Felszarvazott
Férjek Egyesületét. Apróhirdet: „kizárólag kapitális agancsokat
vásárolok magam és barátaim számára!…” Számon tartják
a trófeákat, hitveseik vélt vagy valóságos botlásait.
Minden félrelépést. Gyakoriak a ceremoniális előléptetések.
Sokan már unják, szégyellik is, de nem szállhatnak ki.
Ferkó a rangidős vezérezredes, de mindenkinek van rangja:
sorhajóhadnagy, keretlegény… Egy Hóra nevű, nemrég körünkbe érkező
őrnagynak lesz először gyanús a dolog, államellenes
összeesküvésnek véli. „Ön téved, ezredes úr – így Ferkó –,
nem, ne szabódjon, nálunk már ezredes! Amikor nemrég a fővárosban
volt fejtágítón, a nagyságos asszony egy átutazó hokiedzővel
és egy német tanárral csalta meg…” Kihívóan fixírozza
az elvörösödő szekust, akit később el is helyeznek…

A kurszki katlancsata

Ferkó nagy szervező is volt, karszalagokat osztott ki,
néhány visszajáró alkoholistának, hogy tartsák fenn a rendet,
s a megbízottak katonásan jelentettek, és ő minden reggel
úgy vonult be az elmeosztályra, mint Napóleon egy elfoglalt
városba. A katonasághoz vonzódott, bár osztotta Musil nézetét
(idézte is!), s a katonákat nagy szamaraknak tartotta. Rommelről
viszont mindég lelkesülten beszélt. Ilyenkor éremre kívánkozó
arca is átszellemült. Lelkesedett (nem volt elfogult!)
Antonov vezérezredesért is. Egy elsüllyedt nyári éjszakán
borozgatva, részletesen leírta a kurszki katlancsatát,
„ahol eldőlt a háború, és megpecsételődött a sorsunk!”
Hajnalban, miután levizeltük a parkban ama fát, amelyik
még láthatta volna Rákóczit, ha erre jár, megjegyezte: „Ha nincs
Antonov, ha nem olyan zseni, soha nem vesznek kézhez a testvérek.”

Zsiga

Sokat próbált erdélyi férfi. Olajosbarna.
Keze nők combján, ő is örmény. Honnan a karma?
Zord is, gőgős is. Fejedelem. Kezében pohár.
Operettáriákat fütyül, mikor operál.
Felszarvazott férjek egyletének szóvivője.
Jobbján üldögélsz, és kísért ma is a nevetése.
Élő legenda. Sebészfőorvos. Mikor beindul,
sok kékharisnya, kis női csuka belébolondul.
Délben egykor ma is megindulsz. A sorsod része.
Noha nem ülhet már az asztalfőn tizenkét éve.
Sokat beszéltek éjjel, álmodban, vidám.
„…a lényeg, hogy a szitán lássál által, Lacikám!
Kelet kapujában semmit nem kell komolyan venni.
Veszünk? Maradunk? De amit lehet, azt meg is kell tenni!”

A művész átveszi útlevelét

– Abszurdisztán. Nyolcvanas évek –

Két összekötözött láb. Jól látható a béklyó.
A szabadság hazai baljós jelképeként.
Akkor megint rászálltak, mert persze megjelent
külföldi lapokban is, és rontotta a képet,
ami aranykorunkról a művelt Nyugaton élt.
„Mit akar maga, mondja! – Az ezredes üvöltött. –
Kötöztük már mi meg a maguk botlábait?!”
Talán ha fejre állna, de hát itt nincs fotel.
„Mit akarnak maguk, Baász?” Kik azok, akik ott mind?
A szabadság most sóhaj, repül Szentgyörgy felett,
s ő megy kilenc hónapra ezer tó országába.
„…ahol a fogyasztói társadalom csődjét is
észlelheti, ha nyitva tartja vaksi szemét!
– Az ezredes röhögött. – A viszont nem látásra!…”

Gróf Rettegi

– „Góg, Magóg, Demagóg!…” (V. Á.) –

Visky Árpád, Visky Árpád. Fenyvesország a te orcád.
Szavalod a székelyeknek Tiborc panaszáriáját.
Lázítasz hús-túrósorban. Ama színház hol nincs, hol van.
Woyzeck, Woyzeck, gyere vissza! Malinádat már más issza.
Alakoskodj! Hepciáskodj! Égig emel fel az ének.
Mondd el kedves Csoóri-versed, libabőrözzön a végzet.
„Feküdj bele a sárba, korona-rücskös tüskeágyba.”
Tapsolnak is önfeledten, rögeszméiket feledten.
Ideál kellett? Megkapták! Reménykedő istenadták.
Hős kellett?! Hát hős is voltál! Fogcsikorgatva, de szóltál!
És most ott, a másvilágon is rajtad a régi járom.
Erdőszélen, januárban hallom, azóta is hallom,
faágon lógsz, gróf Rettegi, bokádat szél összeveri,
azt a rettentő csontzenét, csak azt tudnám felejteni.

Jóslat

– gróf Rettegi verset mond –

’81. február 13-án leugrottunk az Andzselikába. „Rácsokat látok
– nézett a tenyerébe didergőzve egy töpörödött cigányasszony. –
Rácsok megett az úrficskát!…” „De hát azokat feszegetem”
– rántotta el a kezét, megismételve nagy mutatványát:
sálját bal csuklójára béklyózta, másik felét átvetette nyakán,
s jobbjával húzta fel bal kezét, már benne volt a pohár,
veresen villogott a málnalikőr, mint a vér. Egyetlen csepp se
vesszen kárba!… Remegett, mint versenylovak, s a műsorát mondta:
Ideköt idegszálaival a szél. Magánszorgalmú kutyák.
– „Húsz éve készül Ulászló!” – Egy mondat a zsarnokságról.
Halottak napja Bécsben. A barbárokra várva. A költő színlelő művész
és Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát.
Cellamagány jön, hallgatok, ki voltam istenek fia.
„Rácsokat látok – hátrált iszonyodva a vénség. – Bilincseket!…”

Olvasd és add tovább!

A nyolcvanas évek legelején, egy májusi hajnalon furcsa képre
lehettek volna figyelmesek a korán kelő vagy az elnyúló
tivornyáról éppen hazatérő szentgyörgyiek. Milicisták
és káromkodó civil ruhás, veres nyakkendős, kék szemű
férfiak elszántan röplapokra vadásztak a parkban, és elkeseredetten
igyekeztek összegyűjteni a szelek repítette renitens röpcéket,
amelyek az RKP megalakulásának 60-ik évfordulójára szervezett
kiállításra invitáltak, s ami még gyanúsabbá tette az egészet
(néhány napja piros-fehér-zöld ingeket fedeztek fel a főtéri
Corso áruház kirakataiban, és elrendelték – akkor lettünk
végképp kétszínűek! – a három szín kivonását a kereskedelmi
forgalomból), a röpcédulák sarkában díszelgő felírás volt:
OLVASD ÉS ADD TOVÁBB!!!, ami – ki tudja, miért –
nyomasztó és baljós emlékeket ébresztett az elvtársakban…

A véres ingek

(reprezentatív folytatás)

„Ez az évtized is jól kezdődik!”1 – kommentálta az ezredes
a májusi röpcédula-havazást, az előtte ülő szakállas férfit
hosszan elnézegetve. (Még nem tudta, hogy
hogyan fog végződni:
sok mindent tudott, de ő sem volt jós!
2) „Mégis, megőrült maga,
Baász? Hallom, mezőgazdasági repülőkről is szóratni akarta
a hülye röpcéit!… Mégis, mit képzel? És mit jelképeznek azok a
kurva ingek?! A maga műve, nem? Egy rakás ing, vállfán. Fehérek,
aztán feltűnik rajtuk egy-egy vércsepp is, az utolsók már
lucsognak a vértől, és alattuk nyilván a röpcédulák, a mániái…”
„A kommunista mártírokat – jött a válasz –, akiket a diktatúrák
börtöneiben kínoztak és…” „A mártírokat? De
mitől lennének ezek
kommunisták? Na, ebből elég.!…Mi megmutatjuk magának, hogy
itten nem fog rebellisként állandó botrányokat okozni!…
El akar menni?! Menjen! Lásson világot. A világ szép…”

Hogy szaporodnak a gyertyacsonkok

– Kavafisz-átirat –

Előttünk állanak jövendőnk napjai,
meggyújtott kis gyertyák pilinkéznek tova.
Aranyló, meleg, kis élő gyertyák között
marad el mögöttünk tűnt napjaink sora.
Elmúló éveink halnak meg mögöttünk,
ellobbanó gyertyák szomorú vonala.
Néhány még füstölög. Ők még nem hagynak el.
Görbe, hideg gyertyák! Nem hagynak el soha.
Nem is nézek rájuk. A torzkép elcsüggeszt,
önsajnálat vásó fonalára függeszt!
– ha kigyúlt gyertyáim látomását nézem.
Vissza nem fordulok. Borzaszt ez a látvány.
Hosszú, setét sorok. Gyertyáim halálán
révedek. Eltűnő társaim idézem.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.