×

Se út, se föld; Sors ez!; Testámentum

Dobozi Eszter

2003 // 11


Se út, se föld


Fellobogózva gyűlöletével; s mint rendjelet
hordozva ágál, regél. Nyelvét gyalázza, melyen
beszél. Épp azt alázza
rendületlenül,
akiből él, megél. Ó, ez nem az a büntetés,
mellyel magához édesget, ki Úr, s kegyelmeül
kiválaszt és veled üzen, megforgat, majd elejt,
hogy tudd, ki kit szeret, s –
kié az érdem – el ne vétsd.
Nem ez a büntetés, amely szeret… Van gyűlölet,
mely öl, s úgy, hogy nem is számol veled, és eltagad,
a dúskáló ahogy szegény rokont. Rád úgy tekint,
mint nem levőre. Förtelmesebb egy megunt öleb
se volt szemében, mint a honjában is hontalan.
Megbotránkoztató? Neked, ki ismered pedig,
mikor egész várost kell el- s kitörölni, milyen?
A múlttalan ténfergőnek gyógyír a semmi sem.
Se út, se föld, se ház, otthon sem ér föl annyival
– ó, hogy tudod –, mint leszakadni róla is, ki vagy,
ki voltál: a rászedett, a gyanútlan áruló.
Ki juttatott ide? Neked már nem személy. Utol
nem éred, eltűnik – egy gépezetnek részeként –
előled arctalan. De vannak utcák, a fenyér
bozótosa, hol végighaladni ma sem lehet,
s vannak ablaksorok, itt bámészkodni is ezer
veszély. A végtelen se tűr, nem érted esdekel.
Már csak a belső hívásnak engedni volna jó.
Csak a vissza érdekel, a hátszéllel futó hajó.

Sors ez!


Két part között, akár az uszadék, vonul,
csupán az árnyéka annak, mi lélegez.
Mélysége nincs, csak éle van. Ki templomul
adta néki, hogy súly legyen, az testtelen.
Vigyázzmenetben kétfelől (arany napok
között a lét vakfoltjai) a fák sora.
Hogy ültető, vagy már itt is a kárhozat
leszel, ki mondja meg? Választanod
– ki súgja meg – jóvoltodat? Alább-alább
ki taszít, hogy rombolj, bomolj? Mi ez belül?
Ez a tétlen állandóság mióta már,
hogy egybetart? Vagy harc ez, mely döntetlenül
marad mindegyre, s így örök? Hazád neked
a változás? A mindig egy? Elrendelés?
Döntésed az? Egyiknek sok, másnak kevés.
A nincsen miért, sodortatásod lehet
kaland? Sors ez (!), melyet szabad tagadni, de
kifosztva, szűkölve is élni, halni kell.

Testámentum


Bozótosokba bújni, némán, ahogy levél
szendereg, hullámozni, ahogy a víz, a szél,
liánszerűen kúszva, oly láthatatlanul
fonódni ágról ágra, szulák amint lapul,
elszürkülve osonni, színlelni gyomnövényt,
perem felé tolulni, ahol mind ösztövér,
mi él, kényes középtől mindegyre távolabb,
és csak lappangva lenni, elfojtani, sokan
ahogy a kórt, a vért, így égni s nem látszani:
ádáz testámentum ez, bensődnek ártani.

Pannon Filharmonikusok

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni. 

Eredményhirdetés

Ajánló

A Kortárs decemberi számából ajánljuk

Tandori Dezső: Út fordulói
Hekler Melinda beszélgetése Eötvös Péterrel
Zsille Gábor: A félreértés. Tömörkény 150
Bányai Tibor Márk: G. István László: Repülő szőnyeg

 

Bővebben