Archívum

Se út, se föld; Sors ez!; Testámentum

Dobozi Eszter
2003. november


Se út, se föld

Fellobogózva gyűlöletével; s mint rendjelet
hordozva ágál, regél. Nyelvét gyalázza, melyen
beszél. Épp azt alázza
rendületlenül,
akiből él, megél. Ó, ez nem az a büntetés,
mellyel magához édesget, ki Úr, s kegyelmeül
kiválaszt és veled üzen, megforgat, majd elejt,
hogy tudd, ki kit szeret, s –
kié az érdem – el ne vétsd.
Nem ez a büntetés, amely szeret… Van gyűlölet,
mely öl, s úgy, hogy nem is számol veled, és eltagad,
a dúskáló ahogy szegény rokont. Rád úgy tekint,
mint nem levőre. Förtelmesebb egy megunt öleb
se volt szemében, mint a honjában is hontalan.
Megbotránkoztató? Neked, ki ismered pedig,
mikor egész várost kell el- s kitörölni, milyen?
A múlttalan ténfergőnek gyógyír a semmi sem.
Se út, se föld, se ház, otthon sem ér föl annyival
– ó, hogy tudod –, mint leszakadni róla is, ki vagy,
ki voltál: a rászedett, a gyanútlan áruló.
Ki juttatott ide? Neked már nem személy. Utol
nem éred, eltűnik – egy gépezetnek részeként –
előled arctalan. De vannak utcák, a fenyér
bozótosa, hol végighaladni ma sem lehet,
s vannak ablaksorok, itt bámészkodni is ezer
veszély. A végtelen se tűr, nem érted esdekel.
Már csak a belső hívásnak engedni volna jó.
Csak a vissza érdekel, a hátszéllel futó hajó.

Sors ez!

Két part között, akár az uszadék, vonul,
csupán az árnyéka annak, mi lélegez.
Mélysége nincs, csak éle van. Ki templomul
adta néki, hogy súly legyen, az testtelen.
Vigyázzmenetben kétfelől (arany napok
között a lét vakfoltjai) a fák sora.
Hogy ültető, vagy már itt is a kárhozat
leszel, ki mondja meg? Választanod
– ki súgja meg – jóvoltodat? Alább-alább
ki taszít, hogy rombolj, bomolj? Mi ez belül?
Ez a tétlen állandóság mióta már,
hogy egybetart? Vagy harc ez, mely döntetlenül
marad mindegyre, s így örök? Hazád neked
a változás? A mindig egy? Elrendelés?
Döntésed az? Egyiknek sok, másnak kevés.
A nincsen miért, sodortatásod lehet
kaland? Sors ez (!), melyet szabad tagadni, de
kifosztva, szűkölve is élni, halni kell.

Testámentum

Bozótosokba bújni, némán, ahogy levél
szendereg, hullámozni, ahogy a víz, a szél,
liánszerűen kúszva, oly láthatatlanul
fonódni ágról ágra, szulák amint lapul,
elszürkülve osonni, színlelni gyomnövényt,
perem felé tolulni, ahol mind ösztövér,
mi él, kényes középtől mindegyre távolabb,
és csak lappangva lenni, elfojtani, sokan
ahogy a kórt, a vért, így égni s nem látszani:
ádáz testámentum ez, bensődnek ártani.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.