Archívum

Rejtély, titok és dialógus

A magyar szőlő és bor Európában című állandó kiállítás megnyitója
Ambrus Lajos
2003. november

Alig akad a szellem folyamatos történetében a budapesti Mezőgazdasági Múzeum új állandó kiállítása tárgyánál gazdagabb és összetettebb jelentésű fogalom. Aligha szövi át a lélek rejtélyes történetét mélyebben más, mint az az organikus és szakrális tartalmú absztrakció, amit szőlőnek és bornak nevezünk.

Szőlő és bor. Rejtély, titok és dialógus. Az örökifjú, megfejthetetlen csoda és a különös példabeszéd. Egy különös katarzis: egyetlen szőlőtőke is képes megértetni az egyébként felfoghatatlant; milyen is, mi is a Föld igazi íze? Merthogy átvéve a talaj titkait a fürtökben a maga természeti intelligenciájával továbbadja – a különben terméketlen kő és kavics és kréta élő, olvadékony, tápláló növényt nyújt át, és mindez a borban arany könnyeket ont. De még más ezerféle csoda is a roskadozó vesszőn lógó fürt: miből táplálkozik például, ha alig ismeri az esőt, és őt magát különben is misztikus gyökereinek kenderszálai tartják? Vagy milyen felhőtlen nappal, milyen felhevült bazalt, milyen későn jött szelíd eső dönti el, hogy egyik évben különösen jó bor teremjen? Sokszor gondolta úgy az ember, hogy a szőlő körüli gondoskodása szinte reménytelen – itt minden égi boszorkányság, bolygók szédült keringése, napfoltok szeszélye; a beeső napsugár teremtő egyensúlya valóban csodálatos és archaikus titok. Végül is metafizika. Nem véletlenül emlegetik kiismerhetetlen szépségét az ószövetségi próféták is lépten-nyomon – Jeremiás, Hóseás, Habakuk, Zakariás és Malakiás. Magára az izraelitára nézve például a béke ideális kifejezése saját szőlőtőkéje alatt üldögélni, netán éppen a szőlő gondozása szép metaforáját adja annak a hűséges gondnak, amelyet Isten az ő népe iránt tanúsít, ahogy Ésaiás mondja. De olvashatunk a Könyvek Könyvében a bortermelésről, a szőlők őrzéséről, lugasokról és egyéb csodás szőlőkertekről, a szüret örömidejéről, a mazsolás kalácsról vagy éppen a közismert jézusi példabeszédről János könyvében, ahol magát szőlőtőkének nevezi. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” Ahogy ma már kevéssé emlegetjük, hogy az ószövetségi időkben miféle, szinte ideális élettörvénye volt magának a szőlőtelepítésnek is: Mózes V. könyve írja, hogy aki szőlőt telepített, és négy évig fáradt vele anélkül, hogy szüretelt volna, nem tartozott hadba vonulni. („Kicsoda olyan férfi, a ki szőlőt ültetett és nem vette el annak hasznát? Menjen el és térjen vissza az ő házába, hogy meg ne haljon a harcban” – mivel a szőlő rendesen csak az ötödik évben hozta az első termését, márpedig a szőlőtelepítőnek természetes és elidegeníthetetlen joga volt ahhoz, hogy az első termést megízlelje.)

Szőlő és bor. A bor szavunk, amely persze a szőlővel, a csigerrel, icsarral, a seprő és a szűr igével a honfoglalás előtti török eredetű szó, felkelti bennünk a múlt iránti, néha szunnyadni látszó szenvedélyünket is. Mert a bor, ahogy Hamvas Béla is mondja, olyan örök kategória, akár a vallás, a művészet vagy a szépség. A létért való küzdelmen kívül áll. A bor valójában a nagy megvalósító is, s nemcsak a legközelebbi tegnapot idézi fel (tavalyi termés, tavalyi szüret, újbor), hanem mélyebbre is hasít az időben. Mert bor aztán van ezerféle, nyelvi csoda is persze. Van burcsák és csavirga, csege és acsari, füvesbor és egyéb. Kástélyos, nyállott, pinyol, pimpókos és rámfol – pogánybor és rámpásbor. Adó- és akóbor. Dézsmabor, vajdabor, strongabor és persze a kedvencem, a jargalóbor, amely valaha a jargaló vitézeknek járt; nem a nyargaló, hanem a zsoldos vitézeknek. Aztán van búcsúbor, nónabor, vota dézsma, fogott bor, suha bor, sokadalom bora, papok adóbora, kepebor. Árendabor és szakmányos lőre, venyigehányók bora és így tovább. A borivók ezerféle megjelölést használtak – alig van olyan magyar szó, amely ennyire gazdag jelentésű volna.

Ez a szédült gazdagság látható ezen az új és nagyszerű kiállításon, amely a magyarság ízléséről, mentalitásáról, ökológiai programjáról beszél. A Kárpát-medencei szőlő- és borkultúra a maga természetességével teljesítette be azt a bibliai üzenetet, amelyről érintőlegesen beszéltünk; életfilozófiát, szemléleti módot, szaktudást, folytatható példát, az életstílusok sokféle szabadságát. A filozófiai üzenet mellett, az életbarát civilizáció mellett egy nagyszerű és tiszteletre méltó anyagi-tárgyi kultúrát. A kicsit és a nagyot egymás mellett, szó szerint is, elvontan is; a jobbágyot és a földesurat, de a lőrét és a csúcsbort is. A szigorú mindennapokat és a csapongó költészetet – egyszerre. A harmóniát a szőlőfürtben, egy festett présfaragásban, a pincetokban vagy épp egy palackba zárt aranyló nektárban. Nem tagadhatom elfogultságom: Párizsban, a világ borászati centrumának legközepén láthattam az ottani bormúzeumi kiállítást – a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban felvonultatott anyag és annak előadása semmivel nincs emennek alatta. Csak a méretek mások természetesen, a fesztávolságok: a magyar szőlő- és borkultúra ezer és ezer napi gondjai mellett természetes és autonóm tradíciókkal rendelkezik. Hullámvölgyek és nagyszerű csúcsok, nagy romlások és pátosz nélküli sikerek adják össze ezt a hagyományt – ezt a gazdagságot látom én felvillanni a hazai kiállításon. Ám mégis, egy példásan reprezentált tárgyi világ, a csodásan faragott hordófenekek, artisztikus díszek, hangulatos pincebelsők, szerszámok-anyagok-térképek-hungarikumok-vasasmunkák-lopók-üvegek és más eszközök mellett, az ember s a természet viszonyának harmonikus bemutatása mellett mégis csupán egy triviális, egyszerű praxisról beszélnék. Ez a kiállítás hívta bennem elő újra ezt az egyszerű példát – az örök bortermelő példáját.

Ennek az „örök bortermelőnek” ugyanis az jutott osztályrészül, mégpedig szinte reflexszerű bizonyossággal, hogy megtanuljon egy szelíd parancsot – azt, hogy a szőlő és a bor: növekedés és ritmus. Állandóság és változás egysége – az „örök bortermelőnek” a legtöbbet kellett adnia: megérteni az állandóság ideáját a tünékeny fölött. Megérteni azt a mindennapos „életgyakorlatot”, amely során a bor egyáltalán megszülethet. Azt, amiről valójában a bor is „szól”: az örök intést – nehogy valamit elhamarkodj. Vagyis a sok helyes tempót és arányt megtalálni a szőlő- és bortermelés mesésen gazdag és ezen a kiállításon pontosan dokumentált szövevényes folyamataiban még a tehetség, intuíció, szorgalom, szakértelem és növényszeretet mellett is nagyon nehéz. Ez szinte művészet – alig leírható tudomány.

Ám lehet, hogy blaszfémikus az „örök bortermelő” időtlen és nyájas és komótos esztétikájáról beszélni. Mert az aktuális korszerűség mintha a lassúság „szépsége” mellett egészen más kategória volna: a jelen idő jelszavai azt szuggerálják, hogy mint az életben oly sok minden, az evés-ivás-élés percek alatt programozható folyamat legyen. A rohanó élet az új harmonia mundi?

A bor viszont fütyül a külvilág divatos tempózására és őrült aritmiáira. A nyugtalanul felgyorsult világra és hasonlókra. Ellenkezőleg: arra int, hogy a titok útra keljen. Hogy elfogulatlanul tájékozódjunk. Miként a csodás, jobb évjáratú hegyaljai borok is azt kívánják, hogy évekig vaksötét és kortalan és csöndes pincék nemes fahordóiban érjenek a nekik épp megfelelő pillanatig. Ugyanígy az „örök bortermelő” absztrakciója is igaz lehet: az igazi csúcsforma elérése valójában az idő problémája. Azt mondja ez a szőlészeti-borászati kiállításon is nyomon követhető absztrakció nekünk: vegyük észre a rajtunk kívül eső ritmusharmóniákat. Egy másik harmonia mundit. Értsünk meg tőlünk független rendszereket. Így nyugodtan elmerülhetünk az eddig még soha nem ismert ízek és illatok szédítő forgatagában. Figyelhetünk akár abban az örökkévalóságot célzó időfelfogásban és végső bölcsességben, ahogy ezt ő mindig is tette – s talán valamelyik poétikus szőlőhegyen vagy nagyszerű pince mélyén épp ma is, most is teszi. Ő, az „örök bortermelő”.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.