Archívum

Mélypont; Szürkület

Végh Attila
2003. november


Mélypont

Vasadi Péternek

Itt fönt az ember szörnyeteg lesz.
Az iszonyú kezdete, mit még
elviselnek lenti merengők.
Rájuk jobban vigyázott a veszély,
így maradtak a mostban,
de sejtik, hogy mindhiába.
Őket önmagukba rendíti az omlás,
bennünket a világból kiráz.

Itt fönt az ember szörnyeteg lesz,
nem bízik a nemlétező tájban,
a magány héja nem rejt ligetet,
nem óvják fűhullámok a kozmoszt.
Az iszonyú végén élünk,
kiáltásfalakon, gondolatlan tetten,
zengő érchegyeken túl.
Nincs, aki innen visszacsalogasson.

Az útról nem mondhatunk semmit.
Az ellapátolt hibák helyén sírverem.
Belehulltak jelentések, érvek, példák.
Engedni a kísértésnek,
ugyan mi múlhat ezen.
A Gonosz csak egy kifutófiú,
aki a reggeli újságot hozza.
Bedobja, kiolvasom.

Esténként a toronyszobából elnézem az űrt.
Távoli tornyok: mutatóujjak a ködben,
alázattal célzó ágyúcsövek.
Szelíd háború ég és föld között:
a legmagasabbra célzunk,
de csak egymást találjuk,
szomorú szörnyetegtársaim.
Vak csillagrobaj.

Szürkület

Fehér György emlékének

„Én semmit sem tudok,
de azt hiszem, mindent sejtek.”
Kijön a házból, bezárja az ajtót,
és mint a súly, indul a hóban.
Jeges dűlőútra fekete pernye hull,
totyog, keresgél az éhes varjúcsapat.
Ahogy közeledik, föllibbennek.
Szélbe keveredik, ami rég elégett belül,
szárnymarta, festékszürke égen
vak ecsetvonások, estebarázdák.
Semmit sem tudok.

Visszafordulni késő,
hideg köd ereszkedik,
árnyék tanulja a tájat,
szállást kell találni valahol.
És mintha messziről,
a történet vége felől
húzódnának erre irányok,
lágy kontúr fut a távolság rostjaiban.
Igen, lakható lesz az álom,
ahová ez a nap, ez az év elér.
Mindent sejtek.

Mindig az év utolsó napja van.
Szerpentint dob a sötétbe,
a megszerzett semmibe
kanyargós utat ereszt az
érintetlenül hagyott lényeg.
A végtelen gyaloglást.
Azt hiszem.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.