Archívum

1956 – Múltlabirintus

Szigethy Gábor
2003. október

Tanár és tanítvány: álltunk egymással szemben az egyetem folyosóján 1973. március 16-án. Életre éhes, lelkesedni akaró, boldogságot habzsoló húszéves lány volt. Húsz év múlva fáradtan, keserűen úgy döntött: átsétál a túlsó partra.

– Vér tapadt az egyetem falához, tanár úr! – támadt nekem indulatosan. A hangja sistergett, szikrázott a szeme. – Tegnap délután a kapuban rendőrök véresre vertek valakit, a bejárat mellett még mindig véres a fal!

A proletárdiktatúra mindenható urai gondosan vigyáztak arra, hogy a szocializmust építő dolgozó nép nyugalmát kellemetlen hírek ne zavarják. A sajtó, a rádió, a televízió hallgatott arról, hogy március 15-én kora este tüntetők lepték el a Belvárost, a Március 15-e teret, a Bölcsészkar épületének környékét. Sajtószabadságot, demokráciát követeltek, ezért a szocialista rendőrség a szocialista demokrácia és szocialista sajtószabadság védelmében gumibottal oszlatta szét a tömeget. Néhány egyetemistát beráncigáltak a kapualjba, az egyiket megpofozták, orra vére a falra fröccsent. Hírek terjedtek arról, hogy többeket a rendőrségre is bevittek, állítólag reggelre mindenkit elengedtek. Biztosat nem lehetett tudni, tehát hinni bármit lehetett.

Történelmi tény: az egyetem B portáján a fal véres volt, a takarítónő reggel mosta le a gumibotos pofozás árulkodó nyomait.

– Vér tapadt az egyetem falához, tanár úr! – nézett rám tanítványom szomorúan. – Nem akarok ebbe az épületbe, nem akarok egyetemre járni!

Eddig úgy tudtam, lelkes híve a szocializmusnak. Néha csitítottam a lelkesedését, de jobbára irodalomtörténeti kérdésekről folyt köztünk a szó, csak ritkán politikáról. Most úgy érezte, ki kell kiabálnia magából csalódását, hirtelen jött kétségbeesését, s talán bennem bízott, vagy csak én álltam vele szemben reggel, az egyetem félig üres folyosóján, azért zúdította rám tengernyi keserűségét.

– Vér tapadt az egyetem falához, tanár úr! Nem akarok ebbe az épületbe, nem akarok egyetemre járni!

Úgy emlékszem, nagyon sokáig néztük egymást némán.

– Tudja, utálom az erőszakot. Utálom, ha védtelen embereket vernek gumibotos rendőrök. Értem a keserűségét. De az egyetemet ezért ne hagyja itt!

Rám nézett, válaszolt. A szavakra nem emlékszem, csak udvarias kifejezésekkel álcázott indulatára.

– Aki itt marad, az egyetért a diktatúrával! Akit nem zavar, hogy vér tapadt az egyetem falához, az nem becsületes ember!

Öt perccel korábban Csokonai Vitéz Mihály egy verssorának lehetséges értelmezésein töprengve bandukoltam fölfelé a lépcsőházban, s most váratlanul szembetalálkoztam a…

– Tudja, 1956-ban kamasz voltam. November 5-én már lefekvéshez készülődtünk, amikor közvetlen közelünkben iszonyú hangerővel kezdtek el dörögni az ágyúk, többször megrázkódott a ház a becsapódó lövedékektől, egy-egy pillanatra kialudtak a lámpák. Mindenki rohant le a pincébe. Az óvóhelyen – a háború után nagyobb részét fáskamrának alakították át, kevés volt a hely – a ház lakói összezsúfolódva, rémülten tanakodtak. Mi ez? Megindult az orosz támadás – jelentette valaki a később leérkezők közül, aki Fadrusz utcai házunk hatodik emeleti ablakán kinézve látta, hogy a Bartók Béla úton a Hamzsabégi út felől, a vasúti töltés mögül zúdul felénk az orosz tankok áradata. Egy szálfatermetű, nyugdíjas katonatiszt, a nevére már nem emlékszem, hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Olyan hülye nem lehet egy parancsnok, hogy éjszaka indít támadást egy ellenséges városban, ahol irreguláris erőkkel áll szemben, és nem tudhatja, honnan és mikor támadnak rá.

– Ezek olyan hülyék – mondta megfontoltan, minden szót külön-külön hangsúlyozva Gedényi úr a negyedikről.

– Várjuk ki a végét – óvatoskodott a másodikról Wächter úr.

Hallgattunk. A ház remegett. Sötét volt, néhányan gyertyát gyújtottak.

– Volt már ilyen – dünnyögte rosszkedvűen 19. században született nagyanyám.

Elmúlt néhány óra. Mintha távolodtak volna a tankok, csendesedett az ágyúdörej. Még sötét volt, amikor fölosontunk a lakásba. A miénk a félemeleten épen maradt, fölöttünk Konrádék egyik szobáját ripityára aprította egy lövedék.

Másnap reggel, kedden csend volt. Kertek alján kimerészkedtem a Bartók Béla útra. Sütött a nap. Az út közepén néhány kiégett tank. Az úttestet mindenütt törmelék borította, a Fadrusz utcától a Móricz Zsigmond körtérig szinte járhatatlan volt az út. És mindenütt holttestek: szovjet katonák szénné égett maradványai.

Gedényi úrnak igaza volt. Olyan hülye volt a szovjet parancsnok, hogy gyalogsági támogatással harckocsitámadást indított éjszaka, egy ellenséges városban. Hétfő délután csavarogtam az utcán. Láttam: egy légelhárító ágyú árválkodik a Móricz Zsigmond körtéren és egy sértetlen fegyverzetű, de mozgásképtelen tank. Ez volt a forradalmárok nehézfegyverzete. A Fadrusz utca és a Bartók Béla út sarkán, az italbolt előtt homokzsákokból néhányan gépfegyverállást építettek. Közéjük oldalogtam, de a szomszéd Piroska néni felnőtt fia hazazavart, aztán már csak Vass Sanyi barátomék harmadik emeleti lakásának erkélyéről bámultuk sötétedésig a magasodó homokfalat. Éjszaka e homokfal mögül tüzeltek a szovjet tankok mögött rohamozó katonákra. A tankok vaktában körbelőtték a Körteret, tüzeltek, amerre láttak, forgolódtak a sötétben. Saját embereiket géppuskázták le és trancsírozták cafatokká a kockaköveken.

1956. november 6-án, kedden reggel kilenc órakor álltam a járdaszélen, forgott velem a világ.

Tanítványom szólni akart, közbevágtam.

– Tudom, vér tapadt az egyetem falához. Értem. De én láttam rommá lőve a várost, vérbe fojtva az álmainkat, átéltem a pillanatot, amikor elrabolták az életemet. Napokig bolyongtam a városban. Nézelődtem. A Lenhossék utcában kilőtték egy emeletes ház földszinti falát. Az emeleti lakás tartófala leszakadt, mint meredek lejtő borult ki az utcára a padló. Fönt a maradék falon családi képek, tükör, aranykeretben tájkép. A lejtős parkettán lecsúszott, darabokra tört a zongora, a törmelékek között kézigránát roncsolta emberi holttest. A Rókus-kápolna romos tornya előtt folyamatosan keresztet vető, az orosz megszállókat megszállottan átkozó asszony – arcán fájdalom és gyűlölet. Nekem percekig gyökeret vert mellette a lábam.

– Gyere, öcsi, segíts! – egy férfi ásót nyom a kezembe. Kátránypapírba csavart holttestet temetünk a Bakáts téren. Hazafelé. Ház a Móricz Zsigmond körtéren: a fele eltűnt, három emelet romhalmaz. Egy férfi, omlanak a könnyei, lapátolja a romokat. Liza, Liza – motyog magában.

Tanár és tanítvány: állunk egymással szemben az egyetem folyosóján 1973. március 16-án.

Tanítványom éppen kiábrándul a szocializmusnak, népi demokráciának nevezett borzalomból. Én éppen próbálom valahogy túlélni a szocializmusnak, népi demokráciának nevezett borzalmat.

Negyvenhét éve álltam a Bartók Béla út és a Móricz Zsigmond körtér sarkán. Körülöttem holttestek, romok, félig ledőlt házak. Úgy emlékszem: sírtam.

Harminc éve vér tapadt az egyetem falához: akkor csak gumibotoztak a kommunista gyilkosok. Tanítványom szeme megtelt könnyel.

Túléltük. Belehaltunk.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.