Archívum

Bűntanya; Mielőtt megáll az ész

kisnovellák
Jókai Anna
2003. szeptember


Bűntanya

(Az Internet közérdekű közleménye)

Figyelem, figyelem!

Kezdenek a „Sacra Familia” néven hírhedtté vált titkos helyek elszaporodni. Az időszámítási reform utáni 666. évben (ami a régi, kirekesztő és rasszista jelölés szerint a Kr. u. 3666. esztendő) nagy szégyen, mondhatni, társadalmi blama, hogy még mindig nem sikerült az antiszociális szerveződéseket gyökerestül kiirtani. Sőt. A lagymatag intézkedések következtében egyes heteroszexuális párok vérszemet kaptak, s magukat orvosnak nevező sarlatánok praktikáival kettőnél is több (!) utódot szabadítottak a világra. Mindezt oly fondorlatosan vitték végbe, hogy csak a szülés után derült ki a dolog, amikor már nem volt mit tenni, mert a new-liberálisok javaslatát – miszerint az elléstől számított hat hétig, a legradikálisabbak szerint akár egy évig is a szülött lény még engedélyezetten megsemmisíthető – egyelőre nem sikerült törvényerőre emelni. Pedig az érvek logikusak: amíg nincs valamelyest tudatánál – még nem ember az ember. Addig csak holmi állatka – akár a csipás macskakölyök.

De hát a fontolva haladók ragaszkodnak a megcsontosodott normákhoz: ha a magzat egyszer már kibújt az anyja hasából, nem szabad elpusztítani – azt megelőzően minden eszköz megengedett. Hivatalból kell a túlnépesedést megakadályozni. Maximum egy utánpótlás! Ha ezt az egész közösség javára hozott határozatot a hebehurgya egyed megszegi, magára vessen, a szankciók életbe lépnek… Csökkentett havi részesedés, kitelepítés szükséglakásba, visszaesés esetén pereputtyostul börtön. Enyhe, túl enyhe! Csak a halálbüntetés szolgálna igazi elrettentésül. De hát ezek a destruktív fontolgatók! Így aztán mindig akadnak deviánsok. Engednek a bűnözési hajlamnak, barlangokba bújnak, rejtik a sivalkodó bűnjeleket. „Sacra Familia” földalatti hálózatba tömörülve szervezkednek… egytől egyig értelmi fogyatékosok. A tébolydába csukott „igehirdetőknél” alig különbek. Hiszen akinek egy csöpp esze van, megérti, hogy az emberiség jól felfogott érdeke, hogy ne szaporodjon, hanem csökkenjen! Két halál, egy pótlás. Így talán elérhető a jövőben az általános luxusszínvonal, ami egyelőre csak kívánalom, távlati terv. Még mindig vannak, akik „elosztást” követelnek, ami pedig azt eredményezné, hogy valakinek jóval kevesebb lesz, míg egy másvalakinek csak alig többje… Miért kéne lemondani? Amikor önfegyelemmel, intelligenciával, egy kis szigorral az egész probléma megoldható?

Fel kell végre a bűntanyákat számolni! Ki kell füstölni a kártékony elemeket az odújukból!

Első lépés: a szimpatizánsok felderítése. A részvét a tehetetlenség melegágya, szentimentális, az emberi együttműködést bénító érzelem. Elég, ha mindenki saját magát sajnálja, ez aktivizálja a célszerű cselekvésre. Le a bűnpártolókkal, akik arra ugyan gyávák, hogy a rendeletet megszegjék, de bezzeg uszítani tudnak; alkalomadtán még bűnsegédi magatartást is tanúsítanak: bújtatnak, ápolnak, ételt-italt csempésznek – hát nem. Elég.

Meddig éltek még türelmünkkel vissza?

Ti – nevezzük csak újra néven – ordas eszmék terjesztői?

Ti – hitvány köreitekben irántunk megvetést gerjesztők?

Ti – fanatikusak, hibbant agyúak?

Ti – az Istennek nevezett babona bolondjai?

Ti – az emberhez méltó lét ősellenségei?

Félnetek jó lesz.

(X)

Mielőtt megáll az ész

(A 7456. számú Kommunikációs Elöljáró közleménye)

A helyzet tragikus. Nyersen és őszintén: őrültek közt élünk, illetve őrültek élnek közöttünk. S mára már ők vannak többen! Jó, jó, nem dühöngenek, afféle csendes őrültek. S még mindig szabadon! Nincs annyi bolondokháza a világon… s ki őrizné őket, ha mi, normálisok kerültünk kisebbségbe? A tudomány mai állása szerint remény sincs, hogy ez az elmezavar ebben az előrehaladott stádiumban valaha is gyógyítható. A szerencsétlenek egyre mélyebbre süllyednek a téveszmékben. Lődörögnek szanaszét, be nem áll a szájuk, szavalnak, énekfélét hallatnak, fenyegetésnek is beillő könyörgéseket, a gyanútlan járókelőnek még a ruhaszegélyét is elkapdossák, s még mindig tudnak – neveletlenül és ízléstelenül – sírni! Abszolúte igénytelenek, a „Ki szerez többet” évi össznépi versenyekhez nem kapcsolódnak, sőt, „Nemcsak kenyérrel él az ember” feliratú, primitív tábláikat (a szabad véleménynyilvánítás jogával visszaélve) reggeltől estig a hátukon hordozzák. Zokszó nélkül dolgoznak, ahová éppen irányítják őket, de nem aszerint osztanak, hogy kinek mennyi jár, hanem hogy kinek mennyire van szüksége… Röhej. Nincs elektronikus hírhálózatuk, betekintő vetítés a szobájuk falán, a hangulatjavító tablettákat nem szedik – de hát ez mindannyiunk előtt ismeretes. Mégis, tespedt, tunya közönnyel eltűrjük irritáló jelenlétüket, destruktív magatartásukat, sőt, egyeseket még mulattat is ez a veszedelmes másság; a csürhe madárijesztő-külsején, a meztelen arcukon elszórakoznak… Ma, amikor művészi álarcok lepik el a piacot – s személyiségünket úgy cserélhetjük, ahogy a választott álarc diktálja. Hiszen – hogy költőien fejezzem ki magam – fantasztikus jelmezbál az élet! „No comment” – ahogy őseink mondogatták.

Ki gondolta volna, hogy hétezer-háromban, azaz négyezer-háromban, a reform után, a Nagy Civilizációs Megújulás tetőpontján ez a tömeges tudati katasztrófa elháríthatatlan? S mi ebben a Kommunikációs Elöljárók felelőssége? Mit kellett volna – már sokkal korábban – tennünk? Amikor láthattuk, hogy a rendszeres felvilágosítómunka sem vezet eredményre; ezek az eleve gyenge agyberendezésű egyedek egyszerűen nem tudnak belenyugodni abba, hogy szőröstül-bőröstül úgyis elrohadunk – épp ezért kell időt és teret kihasználni, kifacsarni a citromból a levet (hogy antik kifejezéssel színesítsem a stílusomat), mielőtt beszárad a szemétre való héja. Nincs más értelmes cselekvés – de ezeknek magyarázhatsz! Amikor még egy-két millióan voltak (titkosított adatok tanúsítják), humánus módon, de radikálisan ki lehetett volna őket iktatni, vagy legalábbis már akkor sterilizálni, hogy a génjeikben a hajlamot ne örökíthessék tovább… Bár – a legújabb kutatások és a Szonda Klasszik felmérésére hivatkozom – tökéletesen világos tudatú nemzőtársak is produkálhatnak (és produkáltak is!) ilyen tökéletlen, beteg utódot. Csak a klónozott egyed lehet előprogramozottan biztonságos. Az igazi vívmány, a klónozott klónozása még várat magára. De az emberi elme határtalan! Addig is: következetes életvédő eljárással már közbe kellett volna lépni – menet közben, folyamatosan figyelni és ellenőrizni; idejében, még a nemi érés előtt a selejtezést végrehajtani. Nem is lett volna nagyon nehéz: ezek a mutánsok a ravaszságot nem ismerik. Semmit sem tagadnak – kéretlenül is bevallanak mindig mindent. S még bambán mosolyognak is hozzá. Talán még most sem késő: egybeterelni, megjelölni őket azzal a gusztustalan sárga kereszttel, majd a príma, színtelen-szagtalan lézerrel szervezetten megszüntetni a legújabb kori emberhez méltatlan, nyomorult létüket. Ezt kívánja a jól felfogott, közös érdek. A perspektíva. Ne essünk tévedésbe: le kell végképp számolni a gyűlölettel. A gyűlöletet a gyűlöletkeltő magatartás szüli – nyugalmunk érdekében el kell takarítani azokat, akik retrográd létformájukkal, hamis eszményeikkel minket gyűlölködésre késztetnek. Ilyen fokú, már-már áldozati állati szelídség okkal kelt gyűlöletet.

Miért nem határozunk? Miért nem szánjuk rá magunkat? Mitől félünk? Nem fognak ellenállni. Tekintve, hogy a központi mániájuk: a halál nem végleges. Csak „átmennek”! Sőt, visszajönnek…!!! Ráadásul látnak valakit, akit rajtuk kívül senki se lát. Felelgetnek a levegőnek. Vízió, hallucináció – még mindig Krisztusnak nevezik a barbár előcivilizáció szadomazochista felforgatóját, aki annyi kárt okozott az egészséges tudatfejlődésnek. Az ész megcsúfolása, szégyen. S nekünk, Kommunikációs Elöljáróknak, réges-régi ún. „írástudók” utódainak éppen ez a felelősségünk: hogy rámutassunk, mi a logikus, mi a helyes; mi a fennmaradásunk feltétele, amikor egyre több környezeti ártalom bonyolítja a zökkenőmentesre, minél kellemesebbre tervezett, behatárolt időben realizálódó életünket. Gördülékeny stílművészetünk erre való. Javadalmazásunkat ezért folyósítják. Ne feledjük: csak ami praktikus, az etikus. Az etika – mint tudjuk – mára már a józan ész szabályrendszere. Ne csak hirdessük! A rosszat jól – ebben áll a nagy titok!

Világ Urai, Egyesüljetek!

A 7456. számú Kommunikációs Elöljáró

(XXX) III. megbízott

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.