Archívum

A magyar társadalom útja az 1956-os forradalomhoz-szabadságharchoz

jegyzetek
2003. június

1Egy emberöltő elteltével a látens szovjet gyengeség a magyar forradalmat a kommunista rendszer végső csődjének előhírnökévé tette. A történtek ellenére tíz évvel később Magyarország belpolitikailag szabadabb volt, mint Lengyelország, s külpolitikájában is függetlenebbé vált a Szovjetuniótól. Harmincöt évvel később pedig, amikor Moszkva ismét kísérletet tett a liberalizálásra, a szovjetek teljesen elvesztették uralmukat az események felett. – Henry Kissinger: Diplomácia. Panem–Grafo Budapest, é. n. 558. Elgondolkodtató és végiggondolandó Kissinger egyik állítása a magyar forradalmat kirobbantó okokról: „A magyarok eleve kudarcra ítélt szovjetellenes küzdelme az orosz imperializmus, a szovjet ideológia és a heves magyar nacionalizmus gyúlékony robbanóelegyének volt a végterméke.” Uo. 541.

2A magyar 1956 nyújtotta tapasztalat kiküszöbölhetetlen tudássá vált a csehszlovák 1968 hatására. Gomulka, Gierek és JaruŻelski kísérleteinek kudarcai ezt a felismerést csak elmélyítették. A három lengyel vezető háromféleképpen kísérletezett a reformmal, s mindhárom kísérlet vége a terror alkalmazása lett. Vagyis a bolsevik diktatúrák a válságot végső soron csak és kizárólag terrorral képesek „kezelni”. Egyértelművé vált, hogy a bolsevizmus válságát nem a torzulások okozzák, hanem a struktúra szervi, gyógyíthatatlan baja.

3A Statisztikai Szemle 1990. októberi számában látott napvilágot a Központi Statisztikai Hivatal szigorúan bizalmasnak minősített 1957. május 15-i jelentése a forradalom alatti sebesülésekről, halálozásról és gazdasági károkról. Ezek szerint a sebesültek száma 19 226 volt, 2502 fő halt meg a harcok során. A halottak közül 15–19 év közötti 414 fő volt, 20 és 24 év közötti 516, 25 és 29 év közötti 302, 30 és 39 év közötti 340.
A halottak közül 1330 fizikai dolgozó volt, szellemi dolgozó 235 fő, tanuló, ipari tanuló, egyetemista és főiskolás 188 fő. BM-alkalmazott 90 fő. – Statisztikai Szemle, 1990. október, 68. évfolyam 10. szám. Eltűnt statisztikák nyomában. 787–817.

4Az ismert szakirodalom mellett érdemes odafigyelni Andreidesz Gábor dolgozatára, amelyben a szerző végigkíséri ezt a folyamatot az Olasz Kommunista Párton belül. – Kézirat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara. Megjelenés előtt.

5A szovjet hódoltságban élő államok polgárainak hangulatára és a tájékoztatás teljes hiányára, illetve a hírek deformálódására jellemző példa, hogy évtizedeken keresztül tartotta magát az a hit, hogy az 1953-as grúziai megmozdulás is ebbe a sorba tartozik. Ennek az álhírnek a ténye épp azért jelentős, mert sokakban keltette azt a tévhitet, hogy íme, a Szovjetunióban is vannak már antibolsevista megmozdulások.

6Ennek szélsőséges példája az elhíresült Szalai Róbert-féle Az 1956-os forradalom igaz története című mű. Szalai – igaz, csupán jelzésszerűen, tehát kifejtetlenül – a Szálasi-féle rezsim híveit, illetve az 1944. október 15–1945. április 4-e közötti harcokat is ’56 előzményeként kezeli. Szalai azon az alapon, hogy a nyilas éra is antibolsevista volt, illetve az 1956-os forradalom és szabadságharc is a bolsevizmus ellen harcolt, a két esemény között némi összefüggést vél felfedezni. Nincs arra megbízható adat – tehát sem nem állítható, sem nem tagadható –, hogy nyilas érzelműek is fegyvert fogtak 1956-ban a magyar és szovjet kommunista rezsim ellen. Aki azonban iratelemzési és forráskritikai szempontból is behatóan foglalkozott a forradalom és a szabadságharc társadalmi követeléseivel, bizonyíthatja, hogy az 1944-es szélsőjobboldali-fasiszta törekvések még csak csíráiban sem voltak jelen az ’56-os események során. Ha voltak vagy lehettek a harcolók között nyilas érzelműek, véleményük nem manifesztálódott, és a forradalom jellege következtében nem is manifesztálódhatott.

7Az ilyen felfogást képviselő munkák közül kétségtelenül kiemelkedik Bill Lomax Magyarország 1956-ban (a Magyar Füzetek kiadása, Párizs, 1982), Molnár Miklós–Nagy László Reformátor vagy forradalmár volt-e Nagy Imre (a Magyar Füzetek kiadása, Párizs, 1983; első kiadás: 1961) és Aczél Tamás–Méray Tibor Tisztító vihar (Griff-kiadás, München; második kiadás: 1978) című műve.

Általában elmondhatjuk, hogy az emigráns magyar értelmiség e témával foglalkozó szerzői a forradalom előzményeit 1953-ig vezetik vissza. Más-más logika alapján, de kivételt képez ez alól például Csonka Emil, illetve Gosztonyi Péter, akik eszmefuttatásukat 1945-tel kezdik.

A kép teljesebbé tétele érdekében érdemes kezünkbe venni az 1956-ról a rendszerváltás küszöbén című művet (Széchenyi István Szakkollégium – 1956-os Intézet, 1966), amely a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem 1988. december 3–4-én lezajlott első legális ’56-os konferencia hozzászólásait tartalmazza. A témánkat érintően ott a következő fontos mondatok hangzottak el:

Litván György: „Ezzel rátérnék arra, hogy milyen szerepet töltött be a Nagy Imre-csoport az 1956-os időszakban, tehát a forradalom előkészítése, előzményei idején.” (Kiemelés: M. K. S.) 18.

Hegedűs András (volt miniszterelnök): „Ha a politikai aktivitás áthatja a gazdasági életet, joggal reménykedhetünk, hogy az 1953-ban elindult forradalmi folyamat, amelynek kiemelkedő eseménye 1956 októbere, végül sikerre vezet.” (Kiemelés: M. K. S.) 36.

Hegedűs B. András: „Hadd tegyem hozzá – teljes egyetértésben az előttem és, gondolom, az utánam szólókkal –, hogy ha nincs 1956 elején a XX. kongresszus Moszkvában, nincs Petőfi Kör, akkor nincs megújulás és reformmozgalom Magyarországon. Ez volt a külső feltétele és lehetősége mindennek.” (Kiemelés: M. K. S.)
40–41.

M. Kiss Sándor: „Tudni vélték – főként a budapestiek – azt is, hogy a fővárosi ÁVH-székházban létezik egy húsdaráló, amelyikbe belegyömöszölik a holttestet, és a szerkezet egyenesen a Dunába ürít… A kérdés az, miért fogadta el a társadalom nagyobbik hányada tényként ezeket a híreket. A válaszban rejlik dolgozatom első gondolata, amely felöleli az 1956. október 23-a előtti évtized történetének egyik lényeges vonását, továbbá rávilágít október 23-a estéjének egy összefüggésére.” (Kiemelés: M. K. S.) 75–76.

Szabó Miklós: „A forradalom napjaiban vált nyilvánvalóvá, hogy a magyarság 1945 óta nyugati népnek tekinti magát. Ez mérvadó volt a restauráció kérdése szempontjából. 1956-ban azért nem akarták vissza a Horthy-rendszert azok sem, akik érdekeltek lettek volna benne, akik jó emléket őriztek meg erről a letűnt korszakról, mert a Horthy-rendszert mindenki keleti kapitalizmusnak tartotta. Nem az volt akkor a kérdés, hogy szocializmus vagy kapitalizmus, hanem hogy keleti vagy nyugati – akár szocializmus, akár kapitalizmus.” 146–147.

8Külön történeti érdekességként említhető, hogy a kommunista politikusok – Kádár János, Marosán György stb. – ezt a teóriát vallották a legszívesebben. E tétel lényege az volt, hogy amennyiben az 1956 nyarán megújult pártvezetést hagyják dolgozni, ez a grémium a Rákosi elkövette hibákat folyamatosan kijavította volna, s így nem nyílott volna mód kirobbantani az „ellenforradalmat”.

Például: Aczél György: „Azt hiszem, rengeteg szenvedést megspórolhattunk volna, ha 1956 júliusában, amikor úgy nézett ki, hogy helyreáll a bizalom, akkor Kádár elvtárs nem megy el hosszú időre Pekingbe, és az egész vezetés nem marad itt életképtelen döntések nélkül. A fegyveres felkelést nem tudták volna megszervezni mindazok a hibák nélkül, amelyek 7-8 éven át felgyűltek az emberekben, lehetetlen lett volna, hogy ilyen tömegbázist tudtak volna teremteni… 1956 júliusában a pártnak történelmi lehetősége volt, pozitív hangot megütni. De júliusban Gerő szabadságra ment, Kádár elvtárs Kínába utazott, egyedül Kovács István maradt itthon. Ez alatt mindig nőtt az elégedetlenség, nem volt vezetés, a Politikai Bizottság akcióképtelenné vált…”

Kádár elvtárs: „Nem látom pontosan, Aczél elvtárs, hogy mit javasolsz…”

Aczél elvtárs: „Az utóbbi 8 év hibája nélkül lehetetlen lett volna itt ellenforradalmat csinálni.”

Kádár elvtárs: „Ha eljutottunk volna békében a tavaszi pártkongresszusig, állítom, hogy ennél sokkal messzebbmenő vívmányokat valósítottunk volna meg.” – A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei, I. kötet 40. 1956. november 11. Interart. 1993.

9Kovács Imre: Magyarország megszállása. Vörösváry Publishing Co. Ltd., Toronto, 1979.

10Kovács Imre így ragadta meg a „felszabadulás” pillanatát: „Ahogy az emberek a pincékből, az óvóhelyekről és a tanyákból előjöttek, már látták a rendőrt, csak más formájút, a plakátok elborították a házakat, amiért eddig súlyos büntetés, esetleg akasztófa járt, a kommunista jelszavak, programok és jelvények a falakról és a kerítésekről az arcukba ordítottak, a városházán már intézkedett az új vezetőség, az orosz parancsnokság kihirdette, hogy mettől meddig szabad az utcán tartózkodni, és a Vörös Hadsereg által kibocsátott pénzt el kell fogadni. A »felszabadult« lakosság, mintha rossz álomból ébredne, kábultan és zavarodottan illeszkedett bele abba az életformába, amit állandó ismétléssel, egyre jobb kedvvel demokráciának neveztek.” I. m. 211.

11Az ÁVH-előd BRFK PRO létrejöttéről lásd bővebben M. Kiss Sándor: Péter Gábor Államvédelmi Hatósága, 1950–1953. Államvédelem a Rákosi-korszakban. Történeti Hivatal, 2000. 135–155.

„A BNB megalakulása előtt négy nappal, 1945. január 17-én már működött egy helyi – budapesti – szervezeti egység Péter Gábor vezetésével, s ez a csoport lesz majd 1945. február 2-től legalizáltan a Politikai Osztály.” I. m. 135.

A Csekáról: „Igazából nem is ezektől az elszórt rendzavarásoktól tartott a bolsevik kormány, hanem inkább annak a tisztviselősztrájknak az elharapózásától, amely az október 25-i (november 7-i) államcsíny után, már másnap megkezdődött. Ez a veszély kínált ürügyet, hogy december 7-én (20-án) megalakítsák azt a bizottságot (Vszerosszijszkaja Csrezvicsajnaja Komisszija po borbe sz kontrevoluciej, szpekulaciej is szabotazsem – Összoroszországi rendkívüli harci bizottság az ellenforradalom, a nyerészkedés és a szabotázs ellen), amely majd úgy lép be a történelembe a kezdőbetűivel, hogy VCSK, vagy röviden: Cseka. – Nikolas Werth: Egy állam a népe ellen, erőszak, elnyomás, rémuralom a Szovjetunióban. 39–277. A kommunizmus fekete könyve. Nagyvilág, é. n. A párhuzam a Cseka és a BRFK PRO között, illetve azok története és létrejötte között világosan kimutatható. Mindkét szervezet formailag többpártrendszerben jött létre állami szervezetként, s mint államszervezet kizárólag egy párt érdekeit szolgálta. Egy párt, a bolsevik párt kizárólagos vezetése alatt állt.

12A Szabad Nép Éles fegyverünk: az Államvédelmi Hatóság című, 1950. január 20-i számában ezt világosan le is írta: „Mikor a Szovjet Hadsereg győzelmes előre nyomulása során a Duna bal partja, a pesti oldal felszabadult, a Magyar Kommunista Párt Péter Gábor elvtársat bízta meg az Államvédelmi Hatóság – akkor még Politikai Rendőrség – felállításával… A politikai rendőrséget illegális munkában kipróbált kommunistákra építette, tehát régi szervezett munkásokra, a németek elleni harcban kitűnt partizánokra. Ők voltak azok, akik a felszabadulás utáni hónapokban elfogták a fasiszta tömeggyilkosokat, hogy a dolgozó nép ítélkezhessen felettük.”

13Lásd Törvénytelen szocializmus. A Tényfeltáró Bizottság jelentése, Zrínyi Kiadó – Új Magyarország, é. n.
A tanulmány – kimutatás a budapesti politikai osztály 1946 márciusáig végzett munkájáról – iratokra hivatkozva az alábbi adatokat közli: 1945. április 12-ig 8260 „fasiszta és más reakciós” elemet vett őrizetbe. 1946 márciusáig a politikai rendőrség 35 ezer főt tartóztatott le. Közülük 18 916 főt nyilasnak, 4064 főt volksbundistának minősítettek. A letartóztatottak közül 5642 főt átadtak a főügyésznek, 17 418 főt internáltak, 9360 főt rendőrségi felügyelet alá helyeztek, s 6291 főt helyeztek szabadlábra.

141955 májusában vita bontakozott ki a Münchenben kiadott Látóhatár hasábjain Sulyok Dezső Magyar tragédia című könyvéről. A vita kapcsán az egyik tétel a magyar társadalom 1945-ös politikai állapota volt. Vészi Mátyás Egy elgondolkodtató könyv (Sulyok Dezső és a Magyar Tragédia) (Látóhatár, 1955. május–június) című vitairatában sokak véleményét fogalmazta meg: „Sulyok könyvének alapvető hibája, hogy 1947. május 31-ben jelöli meg a kommunista rendszer bekövetkeztét. A bolsevizálódást csak azzal érték el, hogy 1949 tavaszán törvényellenesen nem fogadták el az ellenzék jelentkezését a választásokra, és így, mintegy puccsszerűen, szabad út nyílt az egylistás választáshoz. 1947-ben, akárcsak 1945 őszén, a választók 80 százaléka kifejezést adott kommunistaellenes érzületének, és a nem kommunista pártokra szavazott… Az 1945. novemberi választás egy 83 százalékos kommunistaellenes többséget eredményezett. Téves és káros az a beállítás, amely a szociáldemokrata, nemzeti parasztpárti és liberális tömegeket nem élesen antikommunista rétegnek tekinti, és a kommunistaellenes magatartást csak az 57 százalékos kisgazdapárti többségnél hajlandó elismerni. Ha a magyar nép bizonyos rétegeit félre is vezették a parasztpárt és a szociáldemokrata párt egyes hatalomra éhes vagy leterrorizált vezetői, a választók az említett pártokban kommunistaellenes szervezetet láttak, és ezért szavaztak rájuk.”

15„Megítélésem szerint Révai József volt a legtehetségesebb és legkegyetlenebb közöttük. Pontosan ismerte az egész marxista–leninista–sztálinista irodalmat, a kommunista stratégiát és taktikát, ragyogó szónok, débatter volt; rövidre nyírt hajával, aranykeretes szemüvegével határozottan intellektuális ember benyomását keltette. A kemény vonalat képviselte, nyomta a pártot előre, kíméletlen volt ellenfeleivel; azt hiszem, ő szorította rá a pártvezetőséget a brutalitásokra, a terrorra, a volt uralkodó osztályok üldözésére, saját elhajlóik likvidálására. Rákosi is félt tőle.” – Kovács Imre: i. m. 229.

16Pontos képet ad a demokratikus pártok helyzetéről Vida István Az ifjú katolikus mozgalmak című írásában (Új Látóhatár, 1988. december 1.):

„Tény, hogy bizonytalanság és megfélemlítettség közepette sem tántorodott meg a tábor. Pedig a DNP nagy sikerének időpontjában már szervezetileg mindazokat a mozgalmakat megsemmisítették, amelyeken épült. Milyen sorssal számolhatott a Demokrata Néppárt. Ma is emlékszem a találkozásra Barankovics Istvánnal a választást követő napon. Mély aggodalommal és meghatódottsággal mondta: »Nagyszerű érzés tudni, hogy a népben mekkora bizalom él irántunk. De képesek leszünk-e várakozásuknak megfelelni? – kérdezte nagy sóhajjal, aztán hozzátette: – Ez a történelem kegyétől függ.« Négy hónap múlva felvirradt a »fordulat éve«, az ország nyílt szovjetizálásának korszaka. A megválasztott hatvan képviselő a parasztságból és az értelmiségből jött. Közülük kevesen voltak az alapító mozgalmak egykori aktivistái, mert azokat politikai jogaiktól megfosztották, szervezetük feloszlatásakor. Nagyrészt új nevek viselőiből állt össze a képviselőcsoport, tagjait a barátok és egyet akarók köréből jelölte a DNP tábora. Az EMSZO, KALOT, Hivatásszervezet emberei inkább a mélyben, a választási harc ezerannyi feladatának elvégzésében tűntek ki. Ugyanis kellő eszközök és pénzforrás híján csak tíz- meg tízezer önfeláldozó »kortes« segítségével születhetett ilyen eredmény. De mit számított akkor a nép bizalma? Képviselőinket kezdettől fogva úgy kezelték az illetékesek és társutasok, mintha egy bűntény gyanúsítottai lettek volna. Az állandó megfigyelésre épülő pszichoterror a Parlament folyosóin kezdődött, és jóformán minden lépésükre kiterjedt. Ennek ellenére küzdöttek, még ha az ülésteremben a kommunisták hangorkánja szavukat számtalanszor le is nyelte.”

Benkő Zoltán Egy felejtett kirakatper című írásában (Új Látóhatár, 1980. szeptember 15.) a terror brutálisabb formájáról írt, amelynek célja szintén az ellenzéki értelmiségi bázis felszámolása volt:

„A 6018/48 internálási véghatározat aktaszámával egy demokratikus gondolkodású és azért tenni is akaró és tudó szellemi elitet gyűjtöttek be az ÁVH pincéibe, majd kényszermunkatáborokba. Ez a szellemi elit jól képzett bölcsészekből, közgazdászokból, jogászokból és mérnökökből tevődött össze, akik elhivatottságuknál fogva néhány éven belül az ország vezetői lehettek volna. Ehhez felkészültségük és emberi adottságaik is messzemenően megvoltak. Rákosi teljes tabula rasát csinált: megsemmisítette a demokratikus szellemű fiatal értelmiséget, iktatószámot csinálva belőlük, majd később lesújtott a diktatórikus sztálinizmust vállaló, de neki mégis veszedelmesnek tűnő népi kollégistákra is, második-harmadik vonalba szorítva vissza őket.”

17Jellemző a kommunista politika folytonosságára – jelesül a Rákosi- és a Kádár-rendszer közötti folytonosságra –, hogy példának okáért a Regnum Marianum elleni eljárásokat mind Rákosi, mind Kádár folytatta.

18„1948 és 1950 között mintegy 400 ezer parasztot ítéltek el, jórészt »közellátási bűntett« címen. Még többen voltak azok, akik ellen eljárás indult, és még ennél is szélesebb körben alkalmazták a földművelők állami hivatalokba, tanácsok elé idézését, vagy a hatóság (rendőrség, ÁVH) kirendelését a gazdálkodókhoz s a különböző zaklató-fenyegető »módszereket«.” – Törvénytelen szocializmus, 86–87.

„A tömeges terror mértékének érzékeltetésére néhány példa, s annak illusztrálására is, hogy Péter Gábor távozása után, ha csökkentek is a mutatók, még így is magasabbak voltak, mint a sokévi átlag.

Egy jelentésben a következőket olvashatjuk: »A kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti korszakot az élesedő osztályharc jellemzi. Ebből következik, hogy a büntetőbíróságoknak és a bűnüldöző szerveknek általában sok feladatot ad a bűnözés elleni harc. Mégis felvetődik, nem sok-e a büntetőeljárások, a kiszabott börtönbüntetések száma.« 1945: 8247, 1946: 10 682, 1947: 12 641, 1948: 12 722, 1949: 15 802, 1950: 18 359, 1951: 21 214, 1952: 35 039, 1953: 3368, 1954: 23 276. Tegyük ehhez hozzá, hogy az évi börtönben lévő zöme közel vagy több mint 50 százaléka munkás s nagy százalékban kisparaszt volt, 1955ben a letartóztatottakon belül emelkedett a munkások aránya.” – Államvédelem a Rákosi-korszakban. 155.

19„A nemzeti ellenállást meg kell különböztetnünk a hatalomátvétel korszakában, tehát a fordulat éve, 1948 előtt és az azután következő időszakban… Ezen a téren különösen 1947 után történtek túlzások, amikor a bíróságok nem ismernek kegyelmet, és nagyon sok a kivégzés. Különböző számítások szerint ebben az időszakban – különböző okok miatt – kb. nyolcszáz embert ítéltek halálra.

(…) Nem tartom lehetetlennek, hogy a halálos ítéletek becslése alacsonyabb a valós számnál… Ezzel szemben megerősödik 1950–1951-ben a nemzeti ellenállás. Nagyon sok ember előtt világossá vált nemcsak az, hogy a kommunista párt hatalomra tört, hanem az is, hogy milyen társadalmi berendezkedést akar rákényszeríteni a magyar nemzetre… A központilag elhatározott terrorintézkedések mellett – ezek tervét jóváhagyja a Titkárság és a Politikai Bizottság is – jelentős méreteket öltött az ún. állami terrorizmus. Tehát azok a terrorcselekmények, amelyeket állami szolgálatban álló személyek követnek el kulákokkal szemben, és amelyeknek semmiféle legális alapjuk nincs. Olyan esetekre gondolok, hogy például a rendőrök vagy a párt és a tanács alkalmazottja kimennek a falvakba, és megverik a parasztokat, mert nem léptek be a tsz-be. Így alakult ki az államilag intézményesített terror.” – Hegedűs András: Élet egy eszme árnyékában. Életrajzi interjú. Készítette: Zsille Zoltán. Bp., Bethlen Gábor Kiadó, 1989. 376.

20Kajári Erzsébet Az egységesített BM államvédelmi tevékenysége, 1953–1956 című munkájában a következő adatokat közli:

„Az ügynökség létszáma a következőképpen alakult:

1951-ben 34 526 ügynök 1954-ben 35 900 ügynök

1952-ben 40 842 ügynök 1955. január 37 174 ügynök

1953-ban 45 521 ügynök 1956. január 35 793 ügynök

Az összes őrizetbe vett személynek 1951-ben a 4,5 százalékát, 1952-ben a 9 százalékát, 1953-ban a 12 százalékát ügynöki munka nyomán tartóztatták le. 1953. augusztus 1-jén 5027 rezidens, 33 036 informátor és 1902 konspirált és találkozólakás volt Magyarországon.”

21Nem vonatkozik ez Donáth Ferencre, Losonczy Gézára, Haraszti Sándorra a Rákosi által bebörtönzöttek közül, akiknek volt erejük visszatérni az 1945 előtt vallott kommunista elveikhez. Donáth és Losonczy esetében például gondos elemzéssel kimutatható, hogy a Rákosi börtönéből történő szabadulásuk után nézeteikben egyre több „márciusi frontos” elem tűnik fel. Az is igaz, hogy az 1953-ban Rákosival szakító kommunisták egy része is megkísérelt a szocialista-kommunista eszmetanon belül alternatívát találni az érvényesülő kommunista gyakorlattal szemben. Ennek egyik fontos ismérve volt a terror nélküli szocializmus, annyi megszorítással, hogy a nagyobb szabadságfokot csak a baloldali értékrendet képviselők számára gondolták megvalósítani. Sem Nagy Imrének, sem társaiknak nem volt egyetlen olyan komolyan vehető kezdeményezésük, amely például arra mutatott volna, hogy a törvénytelenül bebörtönzött Arany Bálint és társai kiszabadításán gondolkodtak volna. Lásd Koronatanú. Püski, 1990.

22Külön adóssága a történetírásnak a Nagy Imre megbuktatása és a forradalom kitörése közötti időszak pontos elemzése. A történészek leginkább a Rákosi vezette dogmatikusok és a Nagy Imre körül csoportosuló politikai ellenzék közötti hatalmi harcra koncentráltak, illetve arra, hogy miként motiválta, illetve határozta meg e harc állomásait a szovjet politika. Elsikkadt viszont a forradalom előtti magyar társadalom történetének leírása. Ismerjük Nagy Imre törekvéseit és küzdelmeit, annak a társadalomra gyakorolt hatását, a rehabilitációk körüli harcokat. De nincs jelen súllyal szemléletünkben, hogy az országban 1955-ben több mint 35 ezer ügynök volt, 1956-ban úgyszintén, hogy kivégzések voltak politikai okokból. Nagy Imre (A magyar nép védelmében. Vitairatok és beszédek 1955–56. Magyar Füzetek, Párizs, 1984) egyik tanulmányában arról ír, hogy Rákosi visszatértével nagyobb lett a terror, mint volt. Magánbeszélgetésekben ugyan a kor aktív részesei is vitatják Nagy Imre megállapítását, a tények azonban elgondolkodásra késztetik a kutatót.

Egy 1955. szeptember 13-i iratban („Feljegyzés a büntetés-végrehajtás helyzetéről. Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez I. kötet 96. Irat”) a következőket olvashatjuk: „A börtönökben jelenleg népköztársaság elleni bűncselekmény miatt 8347 fő (25,3%), hatóság elleni erőszak bűntette miatt 1172 fő (3,6%), társadalmi tulajdon elleni bűntett miatt 7292 fő (22,2%), a polgárok javai ellen elkövetett bűncselekmény miatt 7844 (21,4%) van.”

Az eufemisztikusan használt kategóriák ellenére világos, hogy politikai cselekmények vagy politikai gyanúval letartóztatottak összaránya közel 80%.
Az osztályhelyzetet tekintve:
munkás 18 206 55,3%
egyéb munkás 3 654 11,1%
kisparaszt 2 436 7,4%
középparaszt 1 448 4,4%
kulák 197 0,6%
tszcs-tag 724 2,2%
tőkés 592 1,8%
mezőgazd. munkás 2 864 8,7%
értelmiségi 1 283 3,9%
kisiparos 1 514 4,6%
Indokok a számadatok megértéséhez:

„1955. szeptember 1-i állapotok szerint a börtönök és a b.v. munkahelyek jelenlegi befogadóképessége
21 865 fő. Ez magában foglalja már a folyó hó 12-én visszaállított Markó utcai börtönt is. Az 1955. szeptember 1-i állapotok szerint a börtönök és a bv. munkahelyek összlétszáma 35 051 fő. A létszám emelkedésére jellemző, hogy 1955. július 1–augusztus 1-ig 1185 fővel, augusztus 1-től szeptember 1-ig további 943 fővel emelkedett a börtönben büntetésüket töltők száma. A befogadóképesség és a tényleges rablétszám összehasonlítása azonban még nem ad képet a túlzsúfoltságra, mert a b.v. munkahelyek – ahol a letartóztatottak 46 százaléka van elhelyezve – nem zsúfoltak, mivel a munkahelyekre csak annyi elítéltet visznek, amennyi ott a férőhely.”

A jelentést Mátai Pál főosztályvezető ügyész jegyezte. A feljegyzésből egyértelműen kiderül – többször kitér a hely hiányában a büntetésüket még el nem kezdők létszámára is –, hogy a létszám férőhely hiányában nem emelkedik. Az 1953-as, ’54-es, ’55-ös adatok összevetéséből egyértelműen kiderül, hogy az ’54-es megtorpanás után a letartóztatottak száma s ezen belül a politikaiak, illetve a politikai indítékkal gyanúsíthatók arányszáma növekedett.

Mátai feljegyzésének van még egy figyelemre méltó passzusa:

„A börtönök helyzetének elemzésénél nem térek ki az őrlétszám kérdésére – ami egy súlyos probléma –, sem a fegyelmi helyzetre, mert ez egy más irányú kérdés.” Érzékeltetésül közlünk néhány adatot erről is:

Az irat lelőhelye: Történeti Hivatal. Iratszámok: Gy. 1163/1951, Gy. 112151, Gy. 1121/51. Tárgy: Az Állambiztonsági Büntetőintézet belső házirendje, Riadóterv a belső és külső őrség részére, Védelmi terv a külső és belső egység részére.

Az iratból megtudjuk, hogy az objektumnak 97 fős védelme van. Négy főtől eltekintve – egy hónapos tiszti továbbképző, hat hónapos tiszti továbbképző – az állomány általában hat hét és három hónap közötti őrzésre irányuló kiképzést kapott. Riadóterv esetén: „Riadó célja: az elítéltek és őrizetesek zendülését és lázadását, valamint a külső támadás ellen biztosítani az intézetet és azt minden eszközzel megakadályozni. Kik rendelhetnek el riadót? A Honvédelmi Miniszter elvtárs, az ÁVH vezetője és annak helyettese, a VI-os főosztály vezetője és annak helyettese, VI/2 osztály vezetője és annak helyettese, a külső őrségnek még a Belső Karhatalmi dandár parancsnoka és annak helyettese, Határőrség és Belső Karhatalom parancsnoka és helyettese.”

23Nagy Imre: i. m. Nagy szinte minden tanulmányát eljuttatta a magyar pártvezetéshez. Ha küldeményei egyenes úton nem is jutottak el Moszkvába, az MDP vezetése Nagy Imre tanulmányairól pontosan referálhatott, ahogy ezt minden lényeges esetben tette. Nagy dolgozatából világosan kiderül, hogy ő, ha a semlegességről gondolkodik, akkor az az ún. keleti semlegesség. Vagyis számára nem a svájci modell az ideál, amely az országot a Nyugathoz köti, hanem a szovjet rendszeren belüli korlátolt semlegesség.

24Nem érdektelen a számunkra, hogy az emigráció néhány jelentős politikai személyisége, illetve gondolkodója miként vélekedett a magyar helyzetről 1954–1955 folyamán.

Kovács Imre a Látóhatár 1954. novemberi számában közölt cikket Új kurzus Magyarországon címmel:

„Két nappal később egy új miniszterelnök mutatkozott be a Parlamentben. Nagy Imre, aki szintén kommunista, de a beszéde nyomán azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunizmus egy brutális szakasza záródott le, s bármilyen is lesz az új kurzus, a régihez aligha lehet még egyszer visszatérni Magyarországon.”

Miután Kovács számba veszi a Nagy Imre miniszterelnöksége nyújtotta lehetőséget, a következő megállapításra jut:

„Nem azt állítom, hogy már nincs kommunizmus Magyarországon, azt sem mondom, hogy a kommunizmus feladta végső célját, a világ forradalmasítását és bolsevizálását. Amit én a magyarországi eseményekben látok, az a pártra rákényszerített újfajta taktika, és ezt a taktikát csak moszkvai parancsnak nevezni azoknak a tömegeknek a meggyalázását jelenti, amelyek az ellenállásukkal az új kurzust kierőszakolták. Az még kommunizmus, ami Magyarországon és a szomszéd országokban van, de a kommunisták az élet és a munka mind több szektorában veszítik el a játszmát, mind nagyobb talaj csúszik ki a lábuk alól, és mind erősebben, határozottabban nyilvánul meg a nép kezdeményezése sorsa formálására. A mi szövetségünk ez a népi iniciatíva, és harcterünk az a lehetőség, amit a párt kapkodása és bizonytalansága nyújt. A lehetőségekkel élnünk kell, mert nem azért vagyunk az emigrációban, hogy egy új háború árán vagy valamilyen csoda révén kapjuk meg népünk felszabadulását, hanem úgy segítsük őket a vasfüggöny mögött, ahogy lehet, ahogy tudjuk…”

Egy másik Látóhatár-számban (1955. július–október) Schöpflin Gyula jelentkezett testes tanulmánnyal A magyar kommunista párt útja 1945–50 címmel. Schöpflin a párt 1945–50 közötti öt évére az opportunizmust tartja a legjellemzőbbnek. Ennek alapvető okát a pártmunkások műveletlenségében látta. Jellemzőnek vélte, hogy a párt kezdeti politikájával a társadalom szinte egésze elégedett volt. A parasztság, beleértve a kulákokat is, elégedett volt a földreformmal, a munkásság a látható sikerekkel és az élcsapat minősítéssel, a középosztály élvezte a magyar NEP-korszak előnyeit. Eközben szinte észrevétlenül kialakult a vezető kaszt, melynek három pillére volt: a pártbürokrácia, az élmunkás-arisztokrácia és az ÁVO fegyveres szervezete.

„1949 elejére – írja Schöpflin – a párt korlátlan úr lett a gazdasági élet minden területén, a Mindszenty-perrel utolsó látható külső ellenfelét is legyűrte.”

Schöpflin szerint ezután indult el a hajsza azok ellen, akik még akár párton belül is önálló gondolkodásúak voltak, s akik nem voltak hajlandók a szovjet érdekeket korlátlanul a magyar fölé rendelni. Schöpflin szerint a párttisztogatás első áldozatai 1945-ben az „öreg bolsevikok” voltak. A zömöt a ’19-es veteránok képezték. Rákosi őket még csak elszigetelte, de veszélytelenségük miatt nem bántotta.

A második csoportosulás a radikális személetű ’45-ös ifjúság volt. Velük szemben a párt viszonylagos gyengesége miatt még nem mert erőteljesen fellépni, s ezért „kesztyűs kézzel bánt velük”. Rákosinak ekkor még az volt az álláspontja, hogy a szovjet–amerikai kompromisszum még legalább egy évtizedig kitart, s így gyökeres változásra Magyarországon sincs mód.

A ’45-ös radikális fiatalok egyik reprezentánsa a Rajk-perben kivégzett Szalai András volt. A harmadik csoport a párton belül a „volt munkatáborosok” voltak. Schöpflin szerint ennek a csoportnak ideológiája nem volt, csupán az érdek kötötte össze őket. Idesorolta Schöpflin Beér Jánost, Villányi Andrást, Heltai Györgyöt, Hardy Róbertet, Mátrai Tamást és Vásárhelyi Miklóst. Védnökük Vas Zoltán volt. A csoport egyik jellemzője a karrierizmus, a másik a szakértelmük „fitogtatása”. A csoport hanyatlása a magyar NEP-korszak végével függ össze.

Egy újabb csoportot képeztek az ellenállásból az MKP-ba került katonatisztek. Idetartozott többek között Pálffy György, Révay Kálmán és Sólyom László. Bukásuk a moszkoviták hadseregen belüli feltüntével függött össze. A Farkas Mihály, Révész Géza, Nógrádi Sándor neve fémjelezte csoport regnálása alatt alakult ki az új tisztikar, amelynek egy része a könnyen kézben tartható volt nyilasokból és jobboldaliakból tevődött össze, másik része pedig a vakon engedelmeskedő, gyorstalpalót végzett fiatal munkáskáderekből.

A szellemi életben a kezdeteket – amíg folyt a kokettálás a nyugati baloldallal – Lukács György uralkodása jellemezte. Bukásuk a szovjet szellemi térhódítással, illetve Rudas László karrierjével függött össze, s egybeesett a Rajk-per idejével.

Társadalmi szempontból is jelentős volt a NÉKOSZ-jelenség. Rájuk Rákosiéknak addig volt szükségük, amíg a magyar politika egypólusúvá nem vált.

Egy másik szellemi csoportosulás vezérének neve Mérei Ferenc volt. Mérei és társai – Schöpflin szerint – a nyugati lélektani-pedagógiai iskolát próbálták összeházasítani Makarenko tanaival.

Schöpflin ugyan szót ejt a jugoszlávokkal szembeni politika alakulásáról, de ennek nem hangsúlyozza a jelentőségét, állítván, hogy a jugoszláv vonalnak Magyarországon nem voltak hívei. Helyette az SZDP bedarálása után került sor a „kulák”-kérdésben Rajk és Gerő összecsapására. Schöpflin szerint: „Rajk tagadta a »kulákkérdés« központi jelentőségét, és azzal érvelt, hogy a behódolásra kész módosparaszti réteget nem megsemmisíteni, hanem szakértelmét használni kell a mezőgazdasági termelés fokozása érdekében.” A cikk szerzője szerint Rajknak a pártapparátusban is volt támogatottsága, de ennél sokkal fontosabb volt a parasztság hatalmas potenciális tábora. Rajk elmozdítását a belügyminiszteri székből is e vita következményének tartja Schöpflin.

A szerzőnek pontos információk híján a Rajk-perről érdemi mondandója nincs, annál inkább a per pártra vonatkozó következményeiről. Míg a párt a teljes opportunizmusba süllyedt, addig „semmilyen eszköz nem lehetett elegendő ahhoz, hogy az ellenzéki hangulat elterjedését meg tudja akadályozni. 1950–51-ben egy új fázis kezdődik: a magyar munkásság és parasztság néma osztályharcának kezdete a moszkovita helytartók terroruralma ellen.”

1955 októberében Schöpflin így látta a jövőt: „A rendszer említett hármas pillérét nem a bizalom és öntudat, hanem a közös félelem és »lekompromittáltság« tartja össze. Így joggal tételezhető fel, hogy a magyar bürokratikus diktatúra sokkal ingatagabb belpolitikai alapokra épült, mint a Szovjetunió több évtizedes uralmi rendszere.”

Schöpflin tanulmányára a Látóhatár 1955. november–decemberi számában egy volt szociáldemokrata, Major Róbert válaszolt. Major, ellentétben Schöpflinnel, a terror kezdetét 1945-re teszi, s Rajk nevéhez, illetve tevékenységéhez köti. „És bármi volt Rajk nézete a »kulákokról«, az ő rendőrsége kezdte meg az üldözésüket.” Majornak van egy fontos megjegyzése: „Rajk portréjából nem lehet kifelejteni, hogy őt tekintették a pártban az antiszemitizmus képviselőjének, ezen nem változtat, hogy vele együtt zsidókat is kivégeztek.” S egy válasz az 1954-es Kovács Imre-cikkre: „A kommunista árnyalatok különbségeit nem kell lekicsinyelni. Sztálinizmus és titoizmus mindkettő abszolutizmus, mégsem ugyanaz. Magyarországon is könnyebbséget hozott a Nagy Imre-kísérlet, bár igazuk lett, akik nem bíztak benne, hiszen a kommunista uralom nem gyengült meg, s így a kísérletet könnyen be lehetett szüntetni.” Major felveti azt is, hogy a párton belüli jelentéktelen kis csoportocskák elleni eljárás helyett sokkal fontosabb volt a demokratikus erők elleni hajsza. Ellentétben Schöpflinnel, a terror kezdő éve tehát nem 1950, hanem 1945!

Nyilvánvaló, hogy Schöpflin munkája adatok híján a spekuláció és az élmény keveredése. Mégis fontos volt ez a vita, két szempontból is.

Schöpflin baloldaliként rekonstruálni tudta a párton belüli pletykák alapján, hogy Rákosi mit kívánt elhitetni a párttal, és ez Schöpflin tudatában tényként funkcionált. A nem érintett Major szempontjából ez a korlátozott méretű viharocska a nemzet szempontjából semmit sem jelentett. A Schöpflin–Major-disputa legnagyobb értéke számunkra – hiszen Magyarországon a tárgyalt időszakban semmilyen vitára nem volt mód –: pillantás a korban funkcionáló tudatokba, amely az eseményhez fűződő mentalitást is meghatározhatta.

Legalább ilyen fontos annak a vitának a rekonstruálása, amely 1956 májusában–augusztusában jelent meg a Látóhatárban. Ebben a számban látott napvilágot Nagy Ferenc Új feladatok című írása. Nagy részletesen elemezte írásában a magyar gazdasági és politikai helyzetet, mérsékelt, okos hangnemben. Írásának mégis a legfontosabb üzenete, hogy a volt miniszterelnök komolyan készült a hazatérésre: „Mi nem vezetésre akarunk hazamenni. Aki régi pozíciójába akar visszatérni, önmaga előtt vágja el a hazatérés útját. De haza akarunk menni egyszerűen magyarnak, népnek, vállalva a gondokat. Megosztva az új ország felépítésének minden terhét, felajánlva tapasztalatainkat és nemzetközi összeköttetéseinket azoknak, akiket a magyar nép a vezetésre kiválaszt.”

1955-ben, 1956 tavaszán az emigráció bármely politikai színezete szólalt meg, abban egyetértettek, hogy a hazatérés már nem illúzió. A különböző nézetek ismertetésének egyik oka éppen az, hogy e témával – vagyis a jövő Magyarországával – otthon foglalkozni nem lehetett. Az emigráció viszont szinte leképezte a korabeli írásokban azokat a gondolatokat és felfogásokat, amelyek a visszaemlékezések tükrében a magyar politikusok fejében is megfogalmazódtak. A korabeli megnyilvánulások természetesen hitelesebbnek tűnnek.

Ugyancsak az új Magyarországról szólt a vita a Látóhatár 1956. május–augusztusi számában. Két hónappal voltunk 1956 októbere előtt. A hozzászólók: Borbándi Gyula, Auer Pál, Fenyő Miksa, Palinay Ferenc, Ravasz Károly, Szabó Miklós, Kovács Imre.

A vitát Kovács Imre egy jelentős tanulmánya, A kijózanult emigráció váltotta ki. Borbándi, számolván a Magyarországon bekövetkező reformokkal, Kovács Imrével egyetértve az evolúciós fejlődés híve: „De például egy békés átalakulás esetén az új önkormányzati szervek tagjait végül a nép valóban maga választja majd.”

Auer Pál, a tapasztalt kisgazda-szimpatizáns diplomata egy fontos megállapítással kezdi mondandóját: „Teljesen egyetértek Kovács Imrével abban, amit ő így fejez ki: »mindnyájunk mandátuma lejárt«.”

Auer, szakmájának megfelelően, a vitát a valóság talajára kívánta kényszeríteni: „Borbándi hangsúlyozza, hogy a kompromisszumra kell törekedni. Hogyan és milyen kompromisszumra? Kompromisszum létrejötte az erőviszonyoktól, Szovjet-Oroszország és a tőle függő országok belső helyzetétől és nemzetközi kapcsolataitól (Kína stb.) függ. A legtetszetősebb kibontakozási terv is hiábavaló, ha Szovjet-Oroszországot körülményei nem kényszerítik a terv elfogadására.”

Fenyő Miksa, közel a kilencvenedik évéhez, alapkérdéseket tett fel: „Nem tudjuk, hogy a kommunista tanok mennyire formálták át a magyar közvéleményt, jelesül az ifjúságot, s a vallásról, a magántulajdonról, szabadságról, munkaszabadságról, külpolitikáról, emigrációról való felfogásukat. Azt sem tudjuk, milyen politikai ambíciók élnek otthon az emberekben, már ti. azokban, kikben megvan a tehetség, hogy a magyarság problémáit ne a maguk vakondok szemszögéből vizsgálják. És azokban, akiket a rezsim állított be a politikai életbe, anélkül, hogy erre igazán hivatottságuk volna. Milyen érzések, milyen érdekek azok, amelyekre ezek az előttünk ismeretlen politikai koncepciók alapulnak, kik ezeknek hordozói, mint élnek, milyen erkölcsi és intellektuális erő képesíti őket arra, hogy az élvonalhoz tartsák jussukat?”

Fenyő Miksa cikke alkalmasint külön elemzést érdemelne, most csupán arra szorítkozunk, ami mondandója lényege volt: a magyar helyzet a nemzetközi helyzet függvénye, a magyar belpolitika tele van ismeretlen tényezőkkel, a fogalmakkal otthon is, az emigrációban is úgy operálnak a politikusok, hogy magának a fogalomnak a tartalmát nem tisztázzák.

A szociáldemokrata Major Róbert, hasonlóan egy másutt megjelent Fejtő-íráshoz, a félelmeit fogalmazta meg egy változás esetére: „Egy nemzet lelkében nemes és nemtelen szenvedélyek élnek. Sajnos, a nemtelen szenvedélyeket sokszor könnyebben fel lehet gyújtani, és félő, hogy akik ebbeli képességüket már túlontúl igazolták, rendszerváltozás esetén ismét felgyújtanák az országot. A demokrata emigrációnak félve kell őrködnie, hogy az 1919–20-as és az 1940–45-ös események ne ismétlődjenek. Vannak ugyanis, akik hangoztatják, hogy nem csupán meg akarják őket ismételni, hanem meg is sokszorozni.”

Ravasz Károly ismert szociáldemokrata mondandójának egyik legfontosabb állítása a következő: „Az oroszok nem fogják ágyúikat a parlamentre szegezni, és a magyar nemzetet kényszeríteni, hogy ténylegesen és gyökeresen szakítson a sztálini politikával. Legfeljebb tűrni, engedni fogják, hogy a magyar nép éljen az új helyzet adta lehetőségekkel. Az oroszok megszüntették a magyar népet elnyomó földesúri uralmat, segítséget nyújtottak a magyar munkásságnak a monopoltőke megdöntésében, de a magyar forradalom harmadik fázisát, a bürokrácia eltávolítását már nem fogják elvégezni helyettünk. Miért tennék, mikor ez a bürokrácia most feléjük szervilis?

A reakciós pártbürokráciával szemben a magyar népnek magának kell a szabadságot kivívnia… Nagy Imre kísérlete elvetélt, mert a magyar nép nem tódult mögéje, nem használta ki a kormányzata által nyújtott lehetőségeket. Ebben nagy felelősség terheli az ún. baloldali emigációnak azt a részét is, amely a Nagy Imre elleni rádió- és ballonakciókat irányította. Néhányunk kétségbeesett intő levelei nem találtak meghallgatásra.”

Külön figyelmet érdemel Szabó Miklós hozzászólása, kiről ma már tudjuk, hogy a magyar hírszerzés beépített ügynöke volt. Szabó, mint az otthoni viszonyokat kiválóan ismerő politikus – önmagát jellemezte így –, hosszan fejtegette, hogy a magyar nép nem lett kommunista. „…minden terv megbukik a szabotálás és a vértelen ellenállás fegyverén, a hatalmi szervek csökkentésének még a gondolata sem lehetséges. Szóval: a rendszer urai még egyetlen percre sem érezhették magukat biztonságban a leigázott rab országban.”

A semlegességről szólva: „Azt a leghatározottabban tagadom azonban, mintha a semlegességre kötelezett Magyarország egyúttal kötelezve lenne a kommunizmus demokratizált formáját továbbra is viselni. Nyugat sok mindenben engedhet, csak a szabad választások kérdésében nem, hiszen ezzel magának a demokráciának az alapelvét támadná meg és ásná alá. A SZABAD VÁLASZTÁSOK ESETÉN pedig semmiféle féldemokrácia vagy titoizmus sem állhatja meg a helyét otthon.”

25A XX. Század Intézet által meghirdetett pályázatra elkészült a szegedi, a debreceni, a soproni, a veszprémi, a gödöllői egyetem 1956-os története. A kéziratok bizonyítják a MEFESZ forradalom alatti kiemelkedő jelentőségét. Ezenkívül ugyancsak a XX. Század Intézet pályázatára érkezett be Kahler Frigyes dokumentumgyűjteménye, amely a forradalom és szabadságharc alatt megjelent helyi „apró röpcédulákat” tartalmazza. Az apró kiadványok tartalomelemzését Földváryné Kiss Réka végezte el.

26Vámos Imre: Október huszonharmadika (Látóhatár, 1956. november–december).

27Kiss Sándor: A forradalom okai (Látóhatár, 1956. november–december).

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.