Archívum

Posztstrukturalizmus és hermeneutika

Thomka Beáta: Beszél egy hang
Vilcsek Béla
2003. április

A közismert anekdota szerint a világ erős emberei egyszer félrevonultak egy kültelki kocsmába, hogy eldöntsék, ki közülük a legerősebb, ki a világ legerősebb embere. Magukra zárták az ajtót, három napig püfölték egymást, majd győztest hirdettek. Ezután fogadalmat tettek, hogy noha minden kétséget kizáróan megbizonyosodtak róla, ki közöttük a legerősebb, a külvilággal ezt nem tudatják. Így mindannyian tisztában lesznek ugyan a valós erőviszonyokkal, mégis zavartalanul élhetik tovább a maguk megszokott életét. A művészetben vagy a szellemtudományokban szerencsére nem kell ölre menni azért, hogy egy-egy szakterület erőviszonyai világossá váljanak, igaz, nincs is olyan egyértelmű és megfellebbezhetetlen bizonyíték, amelynek alapján győztest lehetne hirdetni. Itt az előnyös szerződéseket, a pénzes megbízatásokat, sikert és elismerést, népszerűséget és díjakat nem minden esetben az arra legérdemesebbek kapják. Az adott szakma vagy mesterség képviselői mégis többnyire nagy pontossággal meg tudják nevezni maguk közül azokat, akiket szakmájuk vagy mesterségük legjobbjának, „legerősebbjének” tartanak. Az irodalomtudósi vagy irodalomelméleti szakterületen munkálkodók körében például – jó ezt idejekorán leszögezni – Thomka Beáta egy ilyen képzeletbeli megmérettetésen mindenképpen jó esélyekkel indulhatna legalább a „legerősebbek egyike” cím megszerzéséért. Legutóbbi kötetének megjelenése mindenesetre jó alkalmat kínál arra, hogy megvizsgáljuk, melyek is azok a szakmai, esetleg alkati erények és tulajdonságok, amelyek jellemzik őt.

Thomka Beáta első könyvei Újvidéken jelentek meg (Narráció és reflexió, 1980; A pillanat formái, 1986; Esszéterek, regényterek,1988; Prózatörténeti vázlatok,1992). Azokban a különféle prózaformák narratív struktúrájában és poétikai eszköztárában a XIX–XX. század fordulójától a XX. század végéig bekövetkező alapvető változásokat, többek között a realista-metonimikus hagyománytól való eltávolodásnak, egyszersmind a metanarratív-metaforikus vonatkozások és az intertextuális összefüggések előtérbe kerülésének következményeit tárta fel. A magyar nyelvű szakirodalomban elsőként és máig csaknem egyedüliként vállalkozott arra, hogy a (poszt)modern irodalom jellegzetes kisprózai formája, az úgynevezett rövidtörténet (Kurzgeschichte, short story, egyperces novella), a szűkebb prózaformák, a prózai fragmentumok főbb jellemzőit (terjedelmi rövidülés, formai-szerkezeti, valamint eszközbeli egyszerűsödés, a narratív tényezők redukálódása, jelentéssűrűsödés, szakadatlan átalakulás, poétikai-műfaji besorolhatatlanság) meghatározza. Határon túli helyzetéből következően – a magyarországi irodalomtudomány állapotától, megkésettségétől mintegy függetlenedve – közvetlenül az irodalomelmélet, a prózapoétika és a narratológia legkorszerűbb irányaihoz kapcsolódhatott, és a tudományág legidőszerűbbnek tartott kérdéseivel foglalkozhatott. Ilyenformán törekvéseivel akarva-akaratlanul is követendő példát szolgáltatott az irodalomról való újfajta gondolkodás és beszédmód lehetőségeit itthon éppen az idő tájt keresők számára. Érthető, ha Kulcsár Szabó Ernő már 1981-ben a következőket tartja fontosnak hangsúlyozni az első kötet, a Narráció és reflexió kapcsán: „Jól kivehető ugyanis az az irodalomtudományi háttér, amely a strukturális szemiotika és a modern narratológiai kutatások eredményeivel járult hozzá az elemzések sikeréhez. Itt legalább – s ez volna a természetes – van ilyen háttér. Minthogy a tudományos alapozású műbíráló magatartás alighanem sokáig ritka jelensége lesz még a szélesebb magyar kritikai nyilvánosságnak, az elméleti kompetencia adta tekintély kettős hozadékkal is járhat. Emlékeztethet arra a már-már feledett alapigazságra, hogy a hiteles kritika nem csinálja, hanem felismeri az értékes irodalmat (már ha van mit felismernie), s mindezt úgy képes megvalósítani, hogy az olvasó figyelmét a művek poétikumára, tényleges irodalmiságára irányítja. Bizonyosnak látszik tehát, hogy Thomka Beáta írásainak orientálóképessége e kritikaeszmény képviseletében fontos szolgálatot tesz a mai magyar epikának.” (Műalkotás – szöveg – hatás. Tanulmányok. Magvető Kiadó, 1987, 579.)

Magyarországra való áttelepülése után Thomka Beáta közre is adja a kutatási eredményeit megalapozó irodalomelméleti háttér, tudományos szemléletmód alapvető dokumentumait. Két, átfogó igénnyel megszerkesztett könyvsorozatban teszi hozzáférhetővé magyar nyelven, ezzel is régi adósságot törlesztve és nagy hiányt pótolva, a posztstrukturalizmus és a hermeneutika, illetve a strukturális szemiotika és a modern narratológia általa legfontosabbnak tartott tanulmányait (Az irodalom elméletei, I–V. Jelenkor Kiadó, 1995–1997; Narratívák, I–IV. Kijárat Kiadó, 1998–2000). Összeállításai csak megerősítik azt a megelőző írásai alapján már korábban is sejtett tényt, hogy kutatói érdeklődésének s feltételezhető frankofon-frankofil érzelmeinek középpontjában mindenekelőtt a francia posztstrukturalizmus, majd azzal összefüggésben a német hermeneutika eszmerendszere és interpretációs gyakorlata áll. Thomka irodalomelméleti eszmélkedése, szemléletmódjának elmélyülése körülbelül arra az időszakra tehető, amikor a francia posztstrukturalista irányzat vagy iskola képviselői, többek között Roland Barthes, Gérard Genette, Julia Kristeva, Tzvetan Todorov és mindenekelőtt Paul Ricoeur nagy összegző művei megjelennek. Legújabb kötetének mottója, valamint első és lényegében véve utolsó mondata is Ricoeurtől származik. A névmutató tanúsága szerint a francia mester az egyetlen, akinek a neve mellett a hivatkozásokat jelölő oldalszámok felsorolása négy sort vesz igénybe, pedig az egy oldalon szereplő többszöri hivatkozást természetesen csak egy szám jelöli. A könyv szinte valamennyi fontosabb elvi-elméleti tételmondatának igazolásául is a Sorbonne, a chicagói és a torontói egyetem professzorának valamely híres tanulmányából vagy kötetéből származó megállapítás szerepel. A helyzet tehát úgy áll, hogy miközben a nemzetközi és részben a hazai irodalomtudomány jeles képviselői az elmúlt években-évtizedekben nehéz és mind hiábavalóbb erőfeszítéseket tettek az ezredvég két legfajsúlyosabbnak tűnő irányzata, a hermeneutika és a dekonstrukció ötvözésére vagy összebékítésére, addig Thomka Beáta ebben a tekintetben is a maga útját járta.

Paul Ricoeur 1969-ben jelentette meg La Conflit des interprétation (Az értelmezések összeütközése) című, a strukturalizmustól a hermeneutika irányába való elmozdulásról tanúskodó kötetét. Könyvének legnevezetesebb tanulmányában – elsősorban Claude Lévi-Strauss strukturális antropológiai nézeteivel vitatkozva – hirdette meg strukturalizmus és hermeneutika összeegyeztethetőségének programját: „Egyáltalában nincs szándékomban, hogy szembeállítsam a hermeneutikát a strukturalizmussal, az egyik történetiségét a másik diakróniájával.
A strukturalizmus a tudomány birodalmába tartozik; s a megértésnek azon a szintjén, mely sajátja, nem látok jelenleg a strukturalizmusnál szigorúbb és termékenyebb megközelítési módot. A szimbolika interpretációja csupán annyiban érdemli meg a hermeneutika nevet, amenynyiben önmagunk megértésének és a lét megértésének részét alkotja; ilyen értelemben a hermeneutika filozófiai diszciplína; ahogyan a strukturalizmus arra törekszik, hogy eltávolítsa, objektiválja, különválassza a kutató személyes képletétől egy intézmény, egy mítosz, egy rítus struktúráját, úgy mélyed bele a hermeneutikai gondolkodás abba, amit a megértés és a hit »hermeneutikus körének« nevezhettek, ami diszkvalifikálja mint tudományt, és elmélkedő gondolkodásnak minősíti. Helytelen tehát egymás mellé állítani a megértés két módját; inkább össze kell kapcsolnunk őket, mint az objektívat és az egzisztenciálisat. Ha a hermeneutika a jelentés birtokbavételének egy fázisa, közbeeső szakasz az elvont és a konkrét gondolkodás között, ha a hermeneutika a szimbolikában függőben maradt jelentés gondolati visszahódítása, akkor a strukturális antropológia munkájában csakis támaszra, nem akadályra lelhet; csak azt vehetjük birtokba, amit előbb távol tartottunk magunktól, hogy megszemléljük. Ezt a szinkrónia és a diakrónia fogalmán keresztül érvényesülő objektív szemügyre vételt akarom megvalósítani, abban a reményben, hogy az objektivitás iskoláján keresztül sikerül a hermeneutikát a naiv megértéstől az érett megértéshez vezetni.” (Struktúra és hermeneutika = A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, Osiris Kiadó, 2002, 200.)

Thomka Beáta kilencvenes évekbeli tevékenységét alapvetően e program, majd a nyomában megszülető nagy ricoeuri dolgozatok (Válogatott tanulmányok, vál. és szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Osiris Kiadó, 1999) és összefoglalások – mint a La Métaphore vive (Az élő metafora, 1975) vagy a háromkötetes Temps et Récit (Idő és elbeszélés, 1983–1985) – szellemisége és módszertani iránymutatása hatja át. A „naiv megértéstől” az „érett megértésig” vezető út végigjárása során maga is szembenéz a klasszikus esztétikák egyik legfontosabb alaptétele, a miméziselv, a valóság művészi utánzása-visszatükrözése elv (poszt)modern kori megrendülésének tényével. A platóni–arisztotelészi, a hegeli vagy lukácsi esztétika felfogásával szemben a művészetet (a műalkotást) nem a valóság egyszerű leképezésének, tükrének tekinti. A ricoeuri hármas miméziselméletnek megfelelően a mimézist mint többszörös konstrukciót írja le. Műértelmezéseihez továbbra is elsősorban a századelő és a századvég irodalmából választ példákat (Rainer Maria Rilke 1910-es Malte Laurids Brigge feljegyzéseitől, Cholnoky Viktor 1913-as Kaleidoszkóp című elbeszéléskötetének darabjaitól vagy Kassák Lajos 1927 és 1935 között írott, Egy ember élete című fiktív biográfiájától, Danilo Kiš 1981-es Holtak enciklopédiáján, Milorad Pavič 1984-es Kazár szótárán át egészen Parti Nagy Lajos 1994-es A hullámzó Balaton című „átiratáig”, Márton László 1997-es Jakob Wunschwitz igaz története című áltörténelmi regényéig, Darvasi László 1999-es A könnymutatványosok legendájáig és Esterházy Péter 2000-es Harmonia caelestiséig). Az időközben a pozsonyi Kalligram Kiadó Tegnap és Ma sorozatában két esztendő alatt (!) megjelentetett két (!) monográfia (Tolnai Ottó, 1994; Mészöly Miklós, 1995) elemzői gyakorlatát követi, s az értelmezés legfőbb feladatául annak a folyamatnak, műveletsornak a kijelölését és végigvitelét tekinti, amelynek során az idő az elbeszélés révén kifejezett emberi idővé, ismét csak ricoueri szóhasználattal: a prefigurált idő – a konfigurált idő közvetítésével – refigurált idővé válik. Tanulságos azonban megfigyelni, hogy ez a posztstrukturalista elméleti alapozottság és a „narratív princípiumok” számbavétele a legújabb, a Beszél egy hang kötet lapjain is hogyan egészül ki fokozatosan és szinte észrevétlenül, a ricoeuri intenciónak megfelelően, a hermeneutikai szempontok és a befogadásesztétikai értelmezői módszer érvényesítésével. A hivatkozásoknál a posztstrukturalista nevek mellé rendre felsorakoznak a hermeneutikai filozófia és a recepcióesztétika jól ismert nevei: Hans-Georg Gadameré, Eric Donald Hirsché, Wolfgang Iseré, Hans Robert Jaussé. (Idő és emlékezet viszonyát vizsgálva például teljes természetességgel kerül egymás mellé Gadamer és Georges Poulet tartamfelfogása; az ábrázolt időbeli anakronizmusok kérdésével kapcsolatosan Jauss, Iser, Genette vagy Dorrit Cohn vélekedése; a képzőművészeti alkotások vizuális narrációjának, a képi textualitás vagy képi elbeszélés újszerű megközelítése során Barthes, Mieke Bal, Genette, Todorov és Gadamer vagy Gottfried Boehm elbeszéléselméleti nézete, Max Imdahl ikonikafogalma, Wolfgang Kemp, Peter Krüger, Jutta Karpf képelemzése és Oskar Bätschmann művészettörténeti hermeneutikája.) A felhasznált, mozgásba hozott és mesterien ötvözött jegyzetapparátus két, jól körülhatárolható körből és irányból táplálkozik. A hivatkozások is jórészt az említett szerzők műveire és a két szöveggyűjteményben szereplő tanulmányokra szorítkoznak. (A további kutatások egyik alapvető kérdése lehet, hogy ez a pontosan megtervezett és kialakított elvi-elméleti háttér és apparátus vajon megenged-e, befogad-e más körből és irányból származó nézetet vagy közelítésmódot. S hasonlóképpen kérdés lehet az is, hogy a mennyiségileg ugyancsak leszűkítettnek, jellegét tekintve egyneműnek tetsző szépirodalmi vizsgálati anyag a későbbiekben bővíthető és változatosabbá tehető-e, illetve hogy a kevésbé szövegszerű, kevésbé köztes műfajú vagy kevésbé fragmentált művek esetében a most tökéletesen működő elemzési-értelmezési stratégia eredménnyel alkalmazható-e.)

A Thomka-tanulmányoknak mára kialakult a maguk sajátos, pontosan kidolgozott koreográfiája. Az írások jobbára valamilyen, az adott műről, műfajról vagy problémáról megfogalmazott rövid és általános megállapítással, az elemzés tárgyára vonatkozó célkitűzéssel kezdődnek. A narratív struktúra részletes elemzése során először többnyire a narrátori identitásnak, a beszélő, az elbeszélő vagy a történetbeli alak azonosíthatóságának dilemmája merül föl. Ezután az eseménysor elrendezésének, metonimikus vagy metaforikus, fabuláris vagy szimbolikus, narratív vagy figuratív voltának vizsgálata következik. Az idő- és térbeli összefüggések feltárásakor az időtér vagy téridő, szoros értelemben a kronologizálás és dekronologizálás, temporalizáció és atemporalizáció, a „kizökkent idő” és a „helyek működésének” kettőssége kerül előtérbe. Mind a narráció, mind a cselekményszerkezet, mind az idő- és térkeret elemzésével kapcsolatosan felvetődnek azután a műfajok átmenetiségének, az új műfajkísérleteknek a jellemzői (átirat, beékelés, hamisítás, kollázs, montázs, pamflet, parafrázis, paródia, pastiche, plágium, rájátszás, transzformáció, variáció), s felvetődnek a narratív eszköztár átalakulásának, az új kombinációs és variációs eljárásmódozatoknak a példái is (átköltés, átvétel, elszigetelés, kiemelés, kimetszés, külső és belső idézés, inter- és intratextualitás, öntükrözés, reflexió és önreflexió, reminiszcencia, utánzás). További elemzési szempontot jelent a mű, a műfaj historikus-történeti vonatkozásainak feltérképezése, történeti-műfajtörténeti sorba illesztése (história és fikció viszonya, történeti és retorikai kontextus, történeti és poétikai narráció megkülönböztetése, az individuális vagy kollektív emlékezet elbeszélésének és a történelem elbeszélésének különbségei). Végezetül az „érett megértéshez” való eljutás utolsó, a tárgy „távol tartása” utáni „birtokbavétel” fázisában az addig személytelen, objektív értelmezői hangvételt a tanulságok személyes megfogalmazása, az egyéni állásfoglalás váltja fel. Itt az értelmező már jelenbeli, kortársi befogadóként szólal meg, s többnyire azt értékeli, az adott mű mennyire járult hozzá a műfaji eszköztár megújításához és még inkább: az olvasói önismeret elmélyítéséhez. Thomka Beátánál az értelmezői folyamat nem is annyira körként, mint inkább az elmélkedést ugyanazon a ponton, különböző magasságban többször is átfuttató, végtelen hermeneutikai spirálként valósul meg. (A kötet fejezeteiben a kitüntetett vizsgálati szempontok és vizsgált művek ezért kerülnek, újabb és újabb fénytörésben, ismételten elő, ami természetesen és óhatatlanul bizonyos monotóniát okoz, és önismétléssel jár együtt.) A spirál alapját a mű naiv megértése (a poiészisz, az esztétikai gyakorlat alkotó, produktív tevékenysége) jelenti. Az értelmezői fázisban kerül sor a szövegjelentés strukturális vizsgálatára, a szövegen belül megjelenített világok feltárására. Azoknak a szimbólumoknak, jelentésstruktúráknak az elemzésére, amelyek szó szerinti jelentésükön túl közvetett, másodlagos értelmet is képviselnek. (Jaussi értelemben ez az aiszthészisz, az esztétikai gyakorlat befogadói, receptív tevékenysége.) A szemantikai megközelítés azután kiegészül egy reflexív olvasattal, amely a szubjektumnak jelek értelmezése segítségével való önmegértését, az értelmezés reflexív szintjét jelenti. A reflexió a jelek megértését összekapcsolja az önmegértéssel. A jelentés és a nyelvi elemzés önmagába zártságát oldja fel azáltal, hogy a nyelvet a létezésre vonatkoztatja. A jelentés létre vonatkoztatása a szöveg értelmezésének végső fázisa (a katharszisz, az esztétikai gyakorlat kommunikatív tevékenysége). Megvalósítása már az alkalmazás (applikáció, appropriáció) szakaszát érinti, melynek során az olvasó a művet saját létére vonatkoztatja. Az interpretáció segítségével lehetséges a reflexiótól a létezés problematikája, a reflexív szinttől az egzisztenciális szint felé történő átlépés.

A bravúros és az évtizedek során végletekig kimunkált, elméletileg és módszertanilag is gondosan megalapozott, spirálszerű elemzés- vagy eljárásmód – s talán ez a kötet igazi különlegessége és újdonsága – immáron nemcsak az egyes művek vagy problémafelvetések tekintetében valósul meg, hanem igaz a könyv egész kompozíciójának kialakítására is. A naiv olvasatot, a kötet egészét tekintve, a rövid Előszó képviseli, hogy azután a három fő fejezet, először a Narratív formatervezés, majd az idő- és térkeret kérdéseit taglaló és egy fejezetnek tekinthető, A fiktív időtapasztalat és a Térnyelv és temporalitás, végül – négy, mintegy igazolásul közbeékelt konkrét műértelmezés után – a Narratológia rész következzék, s a kötetet egy szándékosan „nyitott berekesztés” zárja. Sőt, a könyv bizonyos szempontból az egész kutatói életmű, az eddigi megtett szakmai-tudományos életút áttekintésének, újraértelmezésének, újragondolásának és újraírásának is felfogható. Ez esetben a naiv korszakot a pályakezdeti tanulmánygyűjtemények jelentenék, az értelmezői szakaszt az elméleti háttér megteremtése képviselné, a szöveggyűjteményekkel és a kismonográfiákkal, míg a reflexív-egzisztenciális időszaknak a mostani összegző, „egy lehetséges narratív poétika szempontjait érvényesítő” és a korábbi tevékenységet is mérlegre tevő időszak minősülne. S hogy a kötet ilyesfajta megközelítése mennyire jogosult, és mennyire nem ellentétes az eredendő szerzői szándékkal, azt az Előszó szubjektív vallomása is megerősíti: „A kötet hivatkozás azokra a kérdésekre, melyeket a narratív programokra összpontosított figyelem nem csupán a mások írásgyakorlatában, hanem, akarva-akaratlan, a saját tevékenységében is regisztrált. A művekkel, elbeszélésekkel, értekező prózával, újabb elméleti kérdésfeltevésekkel való találkozás vagy újratalálkozás egyben a saját korábbi elképzelésekkel, feltevésekkel, interpretációs javaslatokkal, szövegekkel, emlékeztetőkkel, felszólalásokkal, kurzusokkal, vázlatokkal való szembesülés is. A friss ötletek váratlanul valami tartós, régi érdeklődést hoznak mozgásba, újrarendezik a tapasztalatot. A problémák változnak és megújulnak, fennmaradnak és visszatérnek, a korrekció igényével együtt önkorrekcióra késztetnek. A leírtak már leírtakra emlékeztetnek, újraírást, továbbírást sürgetnek. Az elbeszélt identitás gondolata meghökkentő, majd arra emlékeztet, hogy ameddig egyáltalán lehet némi képünk dolgainkról, lankadatlanul folyik egy építkezés, összerakás, szétszerelés. Szövegeinkkel együtt magunkat is rakosgatjuk, próbáljuk leírni, emlékezünk, asszociálunk, felejtünk, módosítunk. Az újragondolás és -olvasás, a továbbírás és összefoglalás csupán lélegzetvételnyi szünetet engedélyez, majd újra saját nem szűnő folyamatosságára és lezárhatatlanságára figyelmeztet.” A „lélegzetvételnyi szünet” ennek az új kötetnek az elkészülte, a „figyelmeztetés” pedig az előkészület során szerzett tapasztalatoknak az elkövetkezendő időben az oktatásban, a kutatásban, új kritikák és tanulmányok írásában testet öltő hasznosítása. (Annál is inkább érvényes ez, mert az elemzésekben már most is számos olyan érdekes és izgalmas felvetés, utalás történik, amelyeknek megfelelő kifejtésére és kellő indokolására – valószínűleg a terjedelmi korlátok vagy a kötött szerkezeti felépítés miatt – egyelőre nem adódik lehetőség. Ilyen például a szövegszemcse [kép-, történet-, gondolatszemcse] új műfaji kategóriájának a bevezetése az olyan prózai és lírai szövegekre, amelyek a chipekhez, tv-spotokhoz vagy videoklipekhez hasonlóan már nemcsak a poétikai, de „a grammatikai szerkezeteket is nélkülözik”. Ilyen a cento [rongyszőnyeg] műfajának említése, melynek Weöres Sándor-i vonatkozását ezúttal csak érinteni lehet. Vagy ilyen az a feltevés, mely szerint a történetelbeszélő műfajok közül napjainkra egyedül és végérvényesen a novella maradt ki „az irodalmi narratívumok áradásából”. S végül ilyen az az állítás is, mely a Harmonia caelestist úgy értékeli, mint amelynek kapcsán „egy posztmodern utáni, dekonstrukciót meghaladó új kritikai realizmusról és olyan érzékenységről beszélhetünk, amelynek befogadására most kell felkészülnünk”.)

S még valami. Talán a leglényegesebb. Az idézett önreflexív gondolatok, a bennük megmutatkozó önkritikusság és szerénység önmagukban is olyan rokonszenves kutatói személyiségre utalnak, s olyan kutatói habitust reprezentálnak, amelynek legfőbb jellemzője a tudományterület, a választott téma iránti maradéktalan alázat, a közéleti és irodalmi csatározások közepette is mindenekelőtt az emberi és szakmai tisztesség iránti feltétlen elkötelezettség. Thomka Beáta ebben is mesterének, Paul Ricoeurnek a hűséges követője. A kötetről írott recenziójában Angyalosi Gergely nem véletlenül állapítja meg: „Érzésem szerint a gondolati kapcsolódásokon túlmenően van valamiféle alkati rokonság is a két szerző között. Thomka és Ricoeur egyaránt összesítő, szintetizáló hajlandóságú értekező. A francia filozófus fél évszázados pályafutása során jóformán minden olyan területre behatolt, amely a huszadik századi gondolkodás történeti alakulásában fontos terepnek bizonyult. Valamennyi munkáját jellemezte az óriási anyagismeret, a maximális szakirodalmi tájékozottság és az összefoglaló látásmód. Ricoeur gyakran és sokakkal vitázott, ám sohasem azzal a szándékkal, hogy kiélezze az ellentéteket… Mindig az volt a célja, hogy a különféle álláspontok sajátos létjogosultságát biztosítva építse fel a saját koncepcióját. A felületes olvasóknak vagy hallgatóknak néha persze csalódást okozhatott a radikalizmusnak ez a kétségtelen hiánya. A szintézisigényt eklekticizmusnak, a látványos hadakozás kerülését a lényegi kérdések elkenésének vélhették. Filozófiájának hívei és valódi ismerői azonban mindig jól tudták, hogy ezt a türelmes, gyűjtögető és összeegyeztető munkát egy mélyen hívő ember belső biztonsága alapozza meg. Nem tudom, hogy Thomka Beáta hívő-e; az viszont biztonsággal kiolvasható az írásaiból, hogy rendíthetetlenül hisz az irodalom fontosságában, általában véve pedig a kultúra és az emberhez méltó létezés elválaszthatatlanságában. Ez is egyfajta hit, amely korántsem adatik meg mindenkinek.” (A szintézis megkísértései, Jelenkor, 2002. 11. sz. 1211.)

Thomka Beáta értelmezéseivel és felismeréseivel nem kíván senkit és semmit tagadni, vagy pláne: megsemmisíteni. Nézőpontja soha nem a kirekesztésé, sokkal inkább a gazdagításé. Vállalja a tévedés kockázatát. Attitűdje az önnön eszményeire rákérdező, folytonosan kétségek között hányódó, alkotó emberé. A „legerősebbé” válás elérése, úgy tetszik, a legkevésbé kocsmai verekedés kérdése tehát. „Legerősebbé” válni leginkább vagy talán kizárólagosan: a saját magunkkal megvívott küzdelem által lehet. (Kijárat Kiadó, 2001)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.