Archívum

Az életmű; Optimista pesszimizmus

kisprózák
Jókai Anna
2003. február


Az életmű

Megszemlélem. Az átlagosnál magasabb méretre varrtam, hozott anyagból. Valami tartós, meleg, fejen keresztül bebújós ruhát. Se gomb, se masni. Csak a cérna az, ami néhol kicsillan. Arany szál, mégis feketedik. Kinek alkalmi, kinek köznapi viselet. Én ebben hálok is – és ebben halok majd. Nem fényes lamé, nem tapadós bársony, nem gyűrődő selyem. De nem is merev poliészter. Nem bolyhosodó, piszokfogó flanel, nem átlátszó muszlin, nem foszladozó tüll, nem csipke-nosztalgia. Tiszta, élő gyapjú. Fehér alapon sűrű mintázatú. Hatásában színjátszó, a rátekintés és a megvilágítás szöge szerint. De nem „fregoli”, nem kétszínű.

A szabásmintát kaptam. Csak egy egészen kicsit igazítottam rajta.

Most készen van. Vasalást nem igényel. Jó az esése. De maradt egy darabka; úgy tetszik, fölösleg. Morzsolgatom a tenyeremben.

Talán egy gallérravaló?

– Túl hivatalos.

Talán egy öv?

– Mesterkélten összeszorít.

Talán egy zseb?

– Ha üres, lelappad. Ha teli van, kidudorodik.

Talán egy fodor?

– Kései ízlésficam.

Akkor zsabó?

– Nem antik, csak ósdi.

Jóemberek… mit kezdjek a maradékkal?

Valami újba kéne fogni. Csinálni egy formabontó koldustarisznyát. Adjatok, adjatok, amit Isten adott…

Optimista pesszimizmus

– mi leszek, ha nagy leszek?
– színésznő vagy apáca
de mindenképp írok remeket
a világ csodál majd s szeret

– mi vagyok, ha már vagyok?
– afféle férfias női lélek
amíg írok: alig élek
de sorsot nem cserélek

– mi leszek, ha már nem leszek?
– közömbös lexikonadat
„magyar írók” címszó alatt
egy keskeny utca az omló városszélen
hiányos név egy csúnya paneliskolán
csak az Isten tart majd számon
– talán.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.