Archívum

Vári Fábián László: Világtalan csillag

2003. január

A modernség idején két költői magatartás látszik divatosnak és elismertnek. Az egyik a (nyelv)filozófiai ihletettségű gondolatiságba burkolózó, s így a modern kor kihívásaira fölülről, a kívülálló nézőpontjából reagáló, értelmező jellegű, hermetikus magatartás. A másik a kor vizében megmerítkező, annak minden salakját is felszívó, alulsó nyelvi rétegeit is magába szippantó, alkalmazkodóbb jellegű, tulajdonképpen reproduktív magatartás.

Mind a nyelvfilozofikus, mind a reproduktív szemlélet a modernségben gyökerezik; ez nem csupán azt jelenti, hogy világszemléletük közös vele, hanem azt is, hogy eleve meghaladottnak, nemegyszer avíttnak tekintik azt, ami a modernség előtti időből való. A hagyomány kezelésében az újraértésre irányuló határozott gesztusok ellenére is a szembeszegülés jellemzi mindkét felfogást. Az a fajta szembeszegülés, amely saját korának elbizakodottságából táplálkozik: a középpont-nélküliség benyomását végső belátásként értelmezi, fönn sem tartva a lehetőséget, hogy valaha ez is meghaladottnak fog tűnni, mint más korok eszméi, világértelmezése.

A szkepszis korában tehát nem az számít szkeptikus felfogásnak, amit a mai kánonok preferálnak. A szkepszis korában azonban van egy harmadik költői magatartás: az, amely szkepszissel tekint a szkepszis korára. Ezt a magatartást menedékkereső múltba fordulás, a hagyomány intenzív meg- és óvatosabb újraélése, a kor felhígult nyelvi világának csak részleges elfogadása jellemzi. Ez az a költői magatartás, amely a modernséggel szembefordulva nem mond le a középpont lehetőségéről: vagy vallási, vagy a valláshoz kötődő erkölcsi-etikai, vagy pedig a nemzeti hagyományok (többnyire persze mindhármuk) védelmébe húzódik a modernség idegensége elől. Más fogalmazásban: e költői magatartás szerint „a hagyomány megőrzi bizonyos fokú (nem megmerevedett) autoritását a jelen értelmezőjével szemben”*, ellentétben a posztmodern felfogással, amely szerint e közös tapasztalat ideája nem tartható fenn.

Ez utóbbi csoporthoz tartoznak az Ady Endre, Nagy László és Illyés Gyula szellemi hagyományát folytató költők, a már hét éve elhunyt Baka István, továbbá Kányádi Sándor és Csoóri Sándor, Ágh István és Bella István, Nagy Gáspár és Döbrentei Kornél, Farkas Árpád és Király László…
A felsorolás folytatható; jelentős költői teljesítmények igazolják e költői magatartás időszerűségét. Eleven továbbélésének egyik példája pedig a felsoroltakkal tulajdonképpen kortárs, de a befogadás megkésettsége miatt csak az utóbbi években föltűnést keltő kárpátaljai költő, Vári Fábián László.

A Világtalan csillag című, válogatott verseket, műfordításokat és saját gyűjtésű kárpátaljai ruszin népballadák magyar fordítását közreadó kötetének megjelenésekor már ötvenéves költő gyakorlatilag a kilencvenes évek elejéig hallgatásra ítéltetett. A Tiszahát vidékén is sokáig csak a beavatottak által ismert és elismert Vári Fábián László a kommunista rendszer bukása után tesz szert ismertségre szülőföldjén és az anyaországban. (Ezt három, a kilencvenes évek elején elnyert díj is jelzi: a Kilencek, a Pro Cultura Hungarica díja és a Magyar Művészetért kitüntetés.)

A kötet nyitó verse, a Kisasszony-napra a modernséggel szembeni szkeptikus állásfoglalás mintaverse. Kétpólusú értékszerkezetet állít egymással szembe; s bár az Isten „Teremtő karjai ívével / a pólusokat összezárja”, az érték világosan elkülönül az ellenkező pólustól. A „romlott földre” tisztulást hozó hóért fohászkodó költő saját reményeit látja szertefoszlani a pusztulás
apokaliptikus képeiben: „napját eloltja az Isten”, „a földbe rogynak a hegyek”, „elvégzik dolgukat a legyek”. Négy lakonikus kijelentésben foglalja össze a költői látleletet:

Világos immár: nincs menekvés.
Az égtájak kapuin lakat van.
Szétdúlva minden fecskefészek,
minden anyaméh lakatlan.

A Teremtő karjai által összefogott, lelakatolt égtájak zárta világból nincs hova menekíteni
a vers világfa-motívumában kifejeződő harmónia után áhítozó embert; a megszületendő gyermeknek is csak a „kagylók bölcseje” adhat menedéket: a kagyló-toposzban rejlő közös tudásból az elzártság, az elrejtettség hangsúlyozódik. A verseket tartalmazó ciklusok utolsó verse a címadó költemény; a „világtalan csillag” a nyitó versben megfogalmazott kétpólusosság oxymoronba sűrítése. A gyermek-motívum is visszatér, bár visszavonással: „aki már régóta nem gyerek, / csak annak láttatja magát”. A gyermeki ártatlanság utáni vágyakozás is kihátrálás, visszavonulás ebből a világból, még ha ez illuzórikusnak bizonyul is.

A világidegenség, kiüresedettség előli menedék Vári Fábián egész költészete. S menedékként éli át a költő a szerelmet is. Széphistóriák című 1991-es, nagy sikerű kötetének e válogatásba A balti szél balladái ciklusba felvett versei is a menedékkeresés kényszerét vallják ki: „Hagynám hitemet bárkire” (Széphistóriák I.), „takarj be hajaddal éngem” (Széphistóriák II.); s az otthonosság utáni vágyat fogalmazzák meg: „Nomáddá válhat maga is, / aki csak nomádként szeret” (Adalék a széphistóriákhoz), „Indultam keresni valakit, / s az utakra vagyok kiverve” (Nyárvégi elégia). A kagylóba-zártság másik üzenetét, a titkot, titokzatosságot éli meg a szerelemben: „Titkos az szerelem, / nincsen is virága” (Görög Szép Katáért), „Miért, hogy mind, ami valóság, / tabuvá kényszerült veled” (Adalék a széphistóriákhoz), „indulnak (…) ajkuk közt aranyló / címeres pecséttel” (Glória valakinek), s a szerelem érzésébe is kivetíti a törékenység, fenyegetettség érzését, a világ idegenségébe vetett ember félelmét: „lombokból kelnek riadalmak” (Széphistóriák I.), „indulnak (…) léptükben a lombok / zöld riadalmával” (Glória valakinek).

A modernség útvesztőjében a nemzeti szellemi múlt kínál lámpást a költő számára. Mint az egyik cikluscím fogalmaz: Földfogyatkozás idején, a talajvesztettség fenyegetésekor a szellemi otthon, a „haza a magasban” nyújt menedéket. Még akkor is, ha a mai világ – egy másik cikluscímmel – Ady alkonya. Mikes nevében írt episztola, kurucvers, Dózsa György és Balassi Bálint szellemének ébresztése, a Félegyházától Segesvárig jutó Petőfi sorsa s végül Ady panasza: „Sorsomhoz szabott síri ágy / a felnégyelt Haza” (Ady alkonya) – a történelemből kimetszett időszeletek mind a jelen értelmezésének, megértésének és elviselésének lehetőségei. A Majtény két sorában összegződik a fenyegetettség három stációja, a konkréttól a megfoghatatlan, a testtelen felé haladva: „Aki kuruc vagy, óvjad e népet / pestistől, dühtől, éj közepétől.” A mikesi levél felütése a mai határon túl élő magyarok sorsát is belelátja a Mikesébe: „Mindkét hazából kiárvulva, / csak hitünkben töretlenül.” Az Útban Törökország felé zárlata egy remek blaszfémikus rímpárba öleli a kifosztottság és remény kettősségét:

Hasítsd meg, Uram, az egeket,
kell most nagyon az áfium!
Végtagjainkba szegeket
veret az evangélium.

A Kivont kardok közt című, 1992-es kötetcím szavai az aradi tizenhármak kivégzését felelevenítő Kikericsekben olvashatók; e kivont kardok közt szól a helytállás éneke, a panaszt is legyőző küldetésvállalás; a küldetésé, amit megtagadni nem lehet, bármily nehéz sors annak a sorsa, ki ártatlanul hazájától fosztatott meg:

Ím, most e vers is meggyötör,
Alig létezem.
Áldani készül s visszahull
Ölembe kezem.
Írhatta volna magyarul
Akárki fia,
Parancsba kapván, hogy házát
El kell hagynia.

Ártatlanul – ez a címe a rövidebb, személyesebb verseket tartalmazó ciklusnak. Halk, néhány képből építkező, szentenciózus rövidversek ezek, a zárlatban a kilátástalanság, keserűség
nemegyszer a vér motívumához kötődő képével: „Vert ezüstért nemes óbort kértem, / s bádogkupában hozták a vérem…” (Múlt időben), „Ez a hajnal is / elvérzik értünk” (Ébredés), „összefolyik már gőzölgő vérünk” (Decemberi szerelem), vagy olyan súlyos leütésként továbbhangzó zárlatokkal, mint a Karácsonyi énekben: „Mind meghalnak, akik félnek”, vagy a Fényre vagy pokolra című versben: „s jutsz majd fényre vagy pokolra”.

Az Adventi napsütés nyitó ciklussal szemben áll az utolsó, a Világtalan csillag című, tagadva mintegy az adventi várakozás értelmét; ám ezt a tagadást csak a materiális világ kifordultsága táplálja, s ellene szól a szellem: a nemzeti múlt és a hit terrénuma. A záróciklus a költészet nagyjainak megidézésével keres újabb kapaszkodót a hitében megrendült modern kori ember számára. A Korahalott nagybátyámért nyitó verstől Rimbaud, Jeszenyin megidézésén át vezet a ciklus Illyés Gyula, Takáts Gyula és Kiss Ferenc megszólításáig. Nem azért szólongat vezérlő szellemeket, hogy „a versben hinni illenék” (Ünnep jő) parancsának eleget tegyen – sokkal inkább hogy a „Ha próbatétel is, állom!” (Kivont kardok közt) erkölcsi elkötelezettségét erősítse meg a példákban.

Vári Fábián László költészetének egyedisége abban rejlik, hogy a szellemi múlthoz fordulást egyszerre párosítja a modern életérzéssel és a formák archaikumával. Olyan műfajokat ébresztget, amelyek a modernségből visszatekintve valóban már-már archaikusnak hatnak: kötetében virágénekek és széphistóriák szólnak a szerelemről, József Attilá-s szegénylegényvers eleveníti fel eredetünket (Monda), krónikás énekek (Szervátiusz Tibor Dózsa-szobra előtt, Március) vagy éppen miniatűr (Történelmi miniatűr), sírvers (Sírfelirat), búcsúénekek (Illyés Gyula fejfája előtt, Jeszenyin búcsúja) idézik fel a történelmet és szellemi hazánk vezérlő csillagait. Népballada-átirat (Három árva), legenda (Vásártéri legenda), mese (Mese) idézi meg a népköltészet hangját, költői levél (Útban Törökország felé, Mikes Kelemen, Levél) a líra és magánbeszéd elegyét, látomás (Összefoglalás, Földfogyatkozás, Glória az embernek, Várad felől az alkony…) a szent szövegeket.

Ez a műfaji összetettség színezi a költő többnyire egynemű hangját, amelyet sem elégikusnak, sem himnikusnak nem nevezhetünk (bár mindkettőhöz van köze); ez a hang az archaikum méltóságát zengi minden sorában, gazdag alliterációiban, visszafogott rímelésében és anapesztusokkal gyorsított jambusaiban vagy időmértékkel kevert magyaros ütemeiben. Az archaikum, amely egyszerre jelent számára példát és tartást, intelmet és hitet; s a méltóság, amely a panaszt is emberivé hangolja, a keservet csillapítja, a fájdalmat elviselhetővé teszi. Korszerűtlen korszerűségről – vagy inkább: a korszerűtlenség időszerűségéről – tanúskodik Vári Fábián László messziről felénk zengő költészete, szép bariton hangja.

(Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, 2001)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.