Archívum

1956 – Őrző a strázsán

Szigethy Gábor
2003. január

Az ideológiai mindentudás megszállottjai – így jellemezte 1956. október 27-én Bibó István a kommunistákat. Pontosan tudta, hogy a kommunistákkal nem lehet tárgyalni. Pontosan tudta, hogy a kommunistákkal tárgyalni kell.

Fából vaskarika: a zsákutcás magyar történelem.

Tárgyalni kell a kommunistákkal, mert téveszméikkel a fél országot megfertőzték, nem lehet tárgyalni a kommunistákkal, mert az ideológiai mindentudás megszállottjaiként, ha pillanatnyi érdekeik úgy kívánják, mindent megígérnek, s ha érdekeik úgy kívánják, még arra sem hajlandók emlékezni, hogy valamit is megígértek. Tárgyalni kell velük, mert hadszíntér az ország, s a bolsevik megszállók csak a kommunistákkal hajlandók szóba állni; nem lehet velük tárgyalni, mert – erkölcsi értékrend híján – ha érdekeik úgy kívánják, saját elvtársaikat is gátlás nélkül felakasztják. Tárgyalni kell velük, mert sokan vannak, nem lehet velük tárgyalni, mert aki nem közéjük tartozik, azt gyűlölik. Tárgyalni kell velük, mert csak kétfajta embert ismernek: kommunistát és fasisztát. Nem lehet velük tárgyalni, mert csak kétfajta embert ismernek: kommunistát és fasisztát.

1956. november 4-én a már szovjet katonák által megszállt magyar Parlamentben Bibó István az íróasztalnál ült, és fogalmazta a Nagy Imre-kormány utolsó nyilatkozatát. Belép egy szovjet tiszt, érdeklődik: ki ez az ember? Mondják: miniszter. A szovjet tiszt sarkon fordul, átmegy tájékozódni az épület másik szárnyába, ahol néhány, eddig lapító kommunista tanácskozik, s várja a fejleményeket. A Parlamentben jön-megy Majláth Jolán, Erdei Ferenc felesége, aki ebben a helyzetben még nem tudja eldönteni, melyik oldalra kell állnia. Férje, Erdei Ferenc hajdan parasztpárti politikus volt, aztán kommunista politikus lett, most éppen párton kívüli kormánytag Nagy Imre mellett; előző este Maléter Pál honvédelmi miniszter társaságában Tökölre ment tárgyalni a szovjet vezérkarral, de még nem érkezett vissza, és sejthető, hogy egyhamar nem is fog visszatérni, hisz már a Parlament épületében is szovjet katonák dirigálnak.

A szovjet tiszt érdeklődik: Ki az a Bibó István? Majláth Jolán válaszol: A Nagy Imre-kormány államminisztere.

Szóval fasiszta! – mondja a szovjet tiszt. Nem! – válaszol riadtan Majláth Jolán. Kommunista? – kérdezi a tiszt. Nem – mondja határozottan Majláth Jolán. Fasiszta! – zárja le a vitát a szovjet katona.

Szovjet tiszt: kommunista, az ideológiai mindentudás megszállottja; számára csak kétfajta ember létezik: kommunista, aki velünk van, fasiszta, aki gyűlölt ellenségünk.

Bibó István 1956. november 4-én tudta, hogy a kommunistákkal tárgyalni kell. Tudta, hogy a kommunistákkal nem lehet tárgyalni.

1945 őszén Bibó István a Belügyminisztérium közigazgatási főosztályának vezetője volt, településpolitikai kérdésekkel foglalkozott. Beljanov tábornok, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság belügyi csoportját vezető szovjet tiszt rendszeresen magához rendelte a belügyi államtitkárt, Erdei Ferencet egy kis diskurzusra. Az államtitkár egy idő után megunta a felesleges szócséplést, és úgy rendelkezett, hogy Bibó Istvánnak kell Beljanov tábornokkal időnként időt fecsérelnie. Ha Beljanov hívatta Erdei Ferencet, a találkozóra Bibó István ment el helyette. A szovjet tábornok kérdéseket tett fel Bibó Istvánnak, egyszer például Magyarország népességi statisztikájáról faggatta. A szempontokat az ideológiai mindentudás birtokában természetesen a szovjet tábornok adta meg, a feladatot lebontva 1000-ig visszamenőleg történeti időpontokra, nemzetiségre és foglalkozásra. Egy esetben például arra volt kíváncsi: a tatárjárás korában, 1242-ben hány szlovák nemzetiségű gyógyszerész volt Magyarországon?

Ép ésszel nehéz elképzelni, milyen arcot vágott Bibó István, amikor ezt a minősíthetetlenül ostoba kérdést meghallotta. De mert tudta, hogy a kommunistákkal tárgyalni kell, és mert azt is tudta, hogy a kommunistákkal nem lehet tárgyalni, szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy „az említett minőségű gyógyszerészek száma IV. Béla korában hét volt”.

Ha őrzik még Moszkvában az 1945-ben, Budapesten készült lepedőnyi kimutatást, akkor arrafelé ma is úgy gondolják, hogy hét szlovák nemzetiségű gyógyszerész élt Magyarországon a tatárjárás idején.

A kommunistákkal tárgyalni kell. A kommunistákkal nem lehet tárgyalni.

Egy kommunista bértollnok (volt neve is: Szenes Imre) a Népszabadság 1957. június 5-én, szerdán megjelent írásában így számolt be Bibó István Parlamentben töltött utolsó óráiról: „Kiderült, hogy Bibó még reggel, a Parlamentből telefonált az amerikai követségre, és megjátszotta a »nemzeti szabadságharc« letartóztatott, meghurcolt miniszterének szerepét, akinek még az utolsó percben sikerült életjelt adnia magáról. Ezen a címen azután uszító ellenforradalmi nyilatkozatot tett, sürgetve az imperialisták katonai beavatkozását… E nyilatkozatot természetesen napokig kürtölték a nyugati rádiók.

Úgy látszik, Bibó István, aki társaival együtt, még az alkotmányos miniszteri esküt sem tette le, ilyen provokációval akarta dicsőségessé tenni rövid, de annál dicstelenebb miniszterségét. Miután azonban ebből sem származott számára semmi kézzelfogható babér, november 5-én, az ENSZ-et váró Bakossal együtt, jó egészségben, önként hazament…”

Bibó István nem november 5-én, hanem 6-án, nem Bakossal, hanem egyedül távozott a Parlamentből. November 4-én reggel először átsétált az amerikai nagykövetségre, azután visszasétált a Parlamentbe, esze ágában sem volt dicsőségesebbé tenni rövid miniszterségét – tévedések, hazugságok, de részletkérdések. Ami riasztó: egy kommunista számára az igazság mindig az aznapi taktikai cél érdekében, szolgálatában alakítható, formálható. 1957. június 5-én a bértollnok szerint a szovjet katonák 1956. november 4-én „az egyik miniszteri szobában két erősen ittas férfit találtak”, ám amikor „műve” 1957. október 23-án másodszor, brosúraként is megjelent (Az utolsó napjuk), a 165. oldalon már csak annyi olvasható: „az egyik miniszteri szobában két férfit találtak”. Néha még az ideológiai mindentudás megszállottjai sem tudják pontosan, mit kellene az adott pillanatban csinálniuk: a szovjet tiszt 1956. november 4-én reggel díszőrséget rendel a miniszter Bibó István szobája elé. Arra pedig a kommunista bértollnok is rájött, hogy rossz fényt vet egy kommunista katonatisztre, ha díszőrséget állíttat egy részeg fasiszta politikus ajtaja elé. 1957. június 5-én a bértollnok szerint Bibó István részeg volt, és „a szovjet tiszt valamit nem talált rendjén”. 1957. október 23-án a bértollnok szerint Bibó István nem volt részeg, és a szovjet tiszt díszőrséget állíttatott az ajtaja elé. 1957. június 5.: „Nem tudta, vajon az illető a szétfutott ellenforradalmi kormány vagy az új forradalmi kormány minisztere-e.” 1957. október 23.: „Nem tudta, hogy vajon az illető a leváltott kormány vagy az új kormány minisztere-e.”

Árulkodó jelek egy bértollnok képlékenységéről, gerinctelenségéről.

1957. június 5-én így fejezi be írását: Bibó István „november 5-én… jó egészségben, önként hazament…”.

Bibó Istvánt az állambiztonsági szervek 1957. május 23-án letartóztatták, 1957. június 5-én már rab volt, 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönre ítélték.

Jó egészségben, önként hazament…

Zsákutcás magyar történelem: a kommunistákkal tárgyalni kell – a kommunistákkal nem lehet tárgyalni.

1956. november 4-én a szovjet hadsereg által megszállt magyar Parlament épületében az írógép előtt ül Bibó István, a Nagy Imre-kormány államminisztere, aki abban a pillanatban már a kormány egyetlen nem visszavonult, nem lemondott, nem menedékjogot kért politikusa. Egymaga áll a vártán – eszébe jutott Ady Endre tragikus sóhaja? Őrzők: vigyázzatok a strázsán! –, és tudja: „1956 októberéről nem lehet nem tudomást venni; olyan ez, mintha egy tárgyalóasztal közepén egy hulla feküdne kiterítve. Egy hulla fölött nem lehet tárgyalni. A hullával valamit tenni kell. A hullát, ha eltemetik, akkor sem lehet meg nem történtté tenni október eseményeit, a következtetéseket le kell belőle vonni.”

Mit lehet tenni 1956. november 4-én hajnalban, amikor megindul a szovjet tankok hömpölygő áradata Magyarország ellen? Mit tehet egy törékeny és kikezdhetetlen erkölcsű magyar értelmiségi a Parlamentben azon a lőporfüstös hajnalon? Az épület másik szárnyában már készülnek a kommunisták, az ideológiai mindentudás megszállottjai a hatalom átvételére; Európa jajong, de mozdulatlan, az ország romokban, a magyarok lelkében gyilkos tőr: a reménytelenség.

Bibó István ül az írógép előtt, és nyilatkozatot fogalmaz. A világba kiáltja: Magyarország él, mert élni akar. És akkor is él, és akkor is élni fog, ha a kommunisták, az ideológiai mindentudás megszállottjai megint és most újra erőszakkal birtokba veszik.

„A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szenynyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult. A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.”

Isten óvja Magyarországot! – imádkozott Bibó István 1956. november 4-én hajnalban, amikor a kommunisták kérésére megszállták az országot a bolsevikok.

Isten óvta Magyarországot: túléltük.

Bibó István 1956. november 4-én hajnalban üzent a jövőnek: a kommunisták bármikor visszajöhetnek, de mindig túl fogjuk élni országrontó, nemzetpusztító, értékgyilkoló országlásukat.

Isten óvja Magyarországot.


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.