Archívum

„Kis szekta áldozópapja”

Tornai József: Az emberiség görbe fája
2003. január

Tornai József egyik jegyzetében – nem először – azt panaszolja föl, hogy a népiek entellektüelnek tekintették, nem igazán közéjük valónak, az entellektüelek pedig nehézkes vidéki bugrisnak, s ezzel a kettős bizalmatlansággal kellett küszködnie egész pályáján. Szerintem ez a nehezen viselhető, köztes állapot költő számára ma a legkedvezőbb, ugyanis még eleven a kapcsolata az érzéki valósággal, de a mohó intellektuális kíváncsiság messzebbre röpítheti másoknál. De aligha lehetséges, hogy ma, amikor földolgozhatatlan mennyiségű intellektuális ismeret közepében állunk, csak tapasztalati tudással, az ösztönökre hagyatkozva a mégoly ösztönös-zseniális művészet is autentikus választ adhatna kérdéseinkre – hiszen a valóságnak

része, sőt egyre nagyobb teret elfoglaló, kisajátító része az intellektualizmus valósága. Tornai József intellektuális tapasztalata először is imponáló és lenyűgöző: a magyar és világirodalom, a filozófia történeti és naprakész ismerete mellett a kultúrantropológia, a vallásbölcselet, a
biológia, az atomfizika, a politológia, az eszmetörténet legkülönfélébb szerzőit idézi. Megpróbáltam kigyűjteni legalább azoknak a filozófusoknak a neveit, akikre hivatkozik, Szent Ágostontól Descartes-on, Maritainen át Baudrillard-ig – lemondtam róla, túl hosszú lett volna a lista, jóllehet önmagában is cáfolhatná, hogy a konzervatív, első generációs művész intellektuális készsége renyhe volna.

Különös fintora a sorsnak, hogy Tornai Józsefnek azzal az előítélettel is viaskodnia kellett, hogy igazi zseni csak a népből jöhet – ha valaki ma ilyet merészelne gondolni is, közmulatság tárgya lenne. Egy-két évtized alatt tökéletesen megfordult a világ, ma az intellektus értéke, rangja abszolutizálódik – s eközben, ahogy Tornai József is írja, előállt egy abszurd helyzet, mégpedig az, hogy maga a valóság párolog el a gondolkodásból. Abszurd korban élünk, állapítja meg vissza-visszatérően, például azért, mert a racionális megismerés is kitermelte a maga csapdáját: „Az elvont, tudományos megismerés vagy filozófiai gondolkodás nemcsak adatokat, képeket, fogalmakat ad: egyúttal meg is semmisíti a valóságot… A fogalom egyszerre tisztázza valaminek a lényegét, de meg is szünteti. Ez a modern ember absztrahálódásának oka.” Ez az absztrahálódás a posztmodern irodalomban úgy jelentkezik, hogy eltűnik a szövegből nemcsak a valóság, de a jelentés is… Az efféle, látszólag közhelyszerű megállapításokhoz kell az a rengeteg előzetes tudás, amit Tornai József is magába szívott. Mert nem oktalan, ma született erőszakos divathóbortoknak vagyunk kortárs tanúi csupán, hanem látnunk kell, hogy mindaz, ami történik körülöttünk, egy gondolkodási, eszmélődési, bölcseleti, civilizációs folyamat része és logikus következménye. Vegyük tehát komolyan akár a semmi művelését is, mondja a költő, és tekintsük annak, ami: érvényes jelzésnek.

Tornai költőként, emberként, gondolkodóként megérteni és értelmezni akarja világunkat, világunk egészét, törvényszerűségeit, mozgási folyamatait, és így jut el/vissza a filozófiához és a vallásbölcselethez. Ha jól olvasom, a modern ember tragikus elidegenedése szerinte is Descartes-tal kezdődik, aki a gondolkodás fő medrében különválasztotta az ész és a hit/vallás kérdéseit, Istent kiiktatta, és csak racionális válaszokat próbált adni, valójában azonban a deszakralizálással, szekularizációval az emberi természet egyik immanens komponensét negligálta. Ennek a racionálisra, ateistára redukált emberképnek a nyilvánvaló és totális csődje a 20. századra, a század végére derült ki, éppen amikor az ész már úgy vélte, hogy végső diadalra jutott, minden kérdésre választ tud adni, és hogy az ember nem több biológiai és mechanikai ketyerénél, amely folyamatosan karbantartva tökéletesíthető.

Holott, állítja Tornai, az alapkérdések nem változtak, ma is ugyanazok, mint ezer vagy kétezer évvel ezelőtt, az alapvető kérdés az emberi természet titka vagy borzalma. Az a dilemma, amit Kant úgy fogalmazott meg, hogy az ember olyan görbe fa, amelyből nem lehet egyenest faragni, Tornai szerint pedig ontológiailag rossz konstrukció, „a rosszul kialakult természete, alkata az oka, hogy az evolúció során az állati és az isteni része nem tudott (eddig) egyensúlyra jutni, s többnyire az állati örökség győz benne: ezért nem spirituálisabb, de ösztönibb, démonibb lett. Történelmünk… ez a nonstop mészárszék ezt jól mutatja.” Ezt a görbe fát folyamatosan – folyamatosan hiába – akarta az emberiség kiegyengetni: az egyházak a nagy világvallásokon keresztül tabuk fölállításával, majd a felvilágosodás után a tudomány tette ugyanezt, a tabuk ledöntésével. Paradoxon, hogy mérnökileg tökéletesen meg lett konstruálva az ember, betartotta a törvényeket, az eredmény mégis kudarc – csak az általa elkövetett borzalmak növekedtek. Tornai e két szélső válasz között/mellett az ember hármas természetében kutatja a paradoxon okát, azt, hogy az ember egyszerre ösztönös és egyszerre tudatos lény, és egyszerre jellemzi a metafizikai létsík is. Azt hiszem, új esszékötetének ez a centrális magja.

A 20. század legfontosabb kérdése változatlanul az istenkérdés volt (van). Nem isten léte vagy nemléte, hanem az, hogy nyilvánvalóvá vált, a hagyományos vallások válaszai a racionális ember számára nem elégségesek. (Éppúgy nem elégségesek a modernitás válaszai sem, amelyek a transzcendenciát iktatták ki, melynek következtében kiürült, kiszáradt az emberi lélek.) Istent nemcsak a tudományos (filozófiai) gondolkodás hagyta el, de a század második felében hívei is. A keresztény egyházakat Nyugaton az általános szekularizáció roppantotta meg (a II. vatikáni zsinat után fordultak el tömegesen a katolikus egyháztól, Maritain nagy meglepetésére), Közép-Európában pedig az eszelős vallás- és egyházüldözés siettette ezt a „természetes” folyamatot. Az ateista szellemiség, mint a Csernobil-zónában az atomsugárzás, ma is mindent átjár, az utóbbi évtizedben hozzánk is beszüremkedett ezoterizmusok, álhitek tömegével és a hagyományos vallás törmelékességével pedig csak a szellemi káosz lett nagyobb (Czes©aw Mi©osz írja, az emberek többsége nem hisz istenben, de hiszi, hogy létezik gonosz – ez is korunk egyik abszurdja), ráadásul maga az autonóm ember is zavarba esett. Az autonóm ember, aki Tornai gondolkodásában is fundamentális szerepet kap. „Az autonómia a modernség elengedhetetlen föltétele, még akkor is, ha az ipari civilizációnak megvannak az erkölcsi, szellemi nihilizmusra késztető vonásai.”

Tornai József mind a vallásos, mind a racionális válaszkísérletet át- és megélte eszmélődésében. Személyes sorsában kínlódta ki ezeket a dilemmákat, de ezek a dilemmák nem csak az ő dilemmái, nemzedékek ma is megválaszolatlan kérdései (miközben a felszínen a depresszió, neurózis és a többi civilizációs betegség gyülemlik). Esszéiben, vallomásaiban, jegyzeteiben nyomon követhetjük annak a gondolkodó művésznek a szellemi útját, aki a század második felét, amikor e két fő modell, a racionális és a vallásos, összecsapott, már tudatosan, bizonyos értelemben annak formálójaként élte át. Azt írja, gyermekként őszintén katolikus volt, megpróbált a vallás kívánalmainak megfelelni. „Fiatalon belemerültem abba az aszkétikus, túlvilágra irányított tanba, amit a katolikus hit jelent. Ez torzított el. (…) Megfosztottak természetes ösztöneimtől… A katolicizmus a félelmet oltotta belém a nyílt vállalkozó kedv helyett” – írja. Elkövetkezett a nagy törés: az ösztönös lázadás, amikor fölfedezte, hogy az abszolútumot irodalmi művekben, például József Attila verseiben is megtalálhatja – ekkor elfordult a katolicizmustól. Majd racionális korszak, vagyis egy másféle hit következett. Ellenzéki értelmiségiként maga is úgy vélte, az értelmiség, az elit fölépítheti a szekularizáltságában szabadabb, emberibb társadalmat. Különös, állapítja meg utóbb, hogy az ember metafizikai dilemmáját érzékelte Bibó is, Németh László is, Illyés is, de csak intézményesen, szekularizált vallásként, pragmatikusan tartottak igényt a kereszténységre/egyházra, a növényi növekedési terv organikus folyamatában kapott volna szerepet, hisz valójában még Némethet is „hidegen hagyták” (Görömbei megállapítását idézi, egyetértőleg) a metafizika kérdései. Holott, bár a 20. századra elvált a vallás formája és tartalma, s bár a tartalom lényegesen megváltozott, már alig vagy egyáltalán nem igazodik a teológia klasszikus elvárásaihoz, furcsa módon megmaradt valami belőle, ami a jelek szerint nem is fog kipusztulni.

Tornait ez a kipusztíthatatlan valami foglalkoztatja leginkább, ez után nyomoz, s könyörtelenül leszámolva az illúziókkal jut el a vallás őskorához, a mítoszokhoz és a nagy világvallásokhoz, elsősorban a keleti gondolkodáshoz. Tapasztalata szerint tragédiánk egyik, talán legfőbb oka a nyugati, vagyis az európai gondolkodás végsőkig hajtott egocentrizmusa. „A kereszténység, Nyugat-Európa túlságosan nagyra növelte az Ént. A buddhizmus (amíg vallássá nem torzítják) éppen ezt előzi meg az Én, a lélek illuzórikusságának fölismerésével” – írja. Tornai József, azt hiszem, Hamvas Béla mellett az egyetlen jelentős művész, aki konzekvensen és erőteljesen képviseli azt a szellemi utat, amely a kereszténység elégtelenségének, kimerülésének okát kutatva a keleti gondolkodáshoz, a brahmanizmushoz, taoizmushoz jut el. Hamvas is arra törekedett, hogy a keleti és nyugati gondolkodást, létszemléletet kibékítse, azokat egymásba oltva oldja fel az emberi lét nagy paradoxonát. „Ó, ha volna annyi gondolkodási erő a kereszténység különféle egyházaiban, hogy teológusai-filozófusai szembenézzenek a taoizmussal, brahmanizmussal, buddhizmussal! Micsoda emberiségvallás bontakozhatna ki akkor!” – kiált föl Tornai. Ez a hit, meggyőződés olyan szép és olyan költői, hogy nemcsak igaz, de érvényes is lehet. (Szkeptikus megjegyzésem arra vonatkozik, hogy ez az utópia [?] csak intézményesen terjeszthető ki, az intézményesülésről pedig egyikünk sincs jó véleménnyel.) Költői, mondom, mert számára a filozófia, vallásbölcselet csak eszköz, Tornai József ízig-vérig költő, méghozzá, alapvetően és mindenen túl, dilemmás költő, aki nem rendszert alkot, még ha rendszert képez is gondolatvilága, hanem kérdéseket tesz föl, s olykor, e rendszer részleteiben önmagának is ellentmond, magamagát is cáfolja. De éppen e bizonytalansági tényezőktől lesz annyira emberi és szép ez a modell.

Tornainak azért kell végiggondolnia történetiségében is az alapkérdéseket, hogy érvényes költészetet teremtsen, márpedig, miként megjegyzi, ma: „Nyilvánosság előtt nem lehet se szólni, se írni hitelesen.” Nem lehet véletlen, hogy eddigi négy esszékötetéből három a rendszerváltozás után jelent meg, amikorra végképp összegubancolódni látszanak az alapkérdések, megkérdőjeleződik a beszéd és a valóság viszonya, s amikor abban a tudatban (vagy öntudatlanságban) élünk, hogy „történelmileg minden rossz lehetséges”, és a kereszténységnél, klasszikus racionalizmusnál is elégtelenebb világválasz született, és ez hódít itthon is. Az igazi nagy törés nem ’45-tel, nem is ’56-tal, hanem éppen a rendszerváltozás után történt meg a magyar szellemi életben, mondja, mert ekkor tért le az organikus, klasszikus európai útról, s vette át az euroamerikai kultúraértelmezést, ráadásul a mai nyugat-európai kultúra maga is „kiszáradt folyóágyába lépett”, ráadásul „Grand Canyon-i mélységű repedés” osztja ketté az országot. Keserű tapasztalatai és még keserűbb következtetései nehezen cáfolhatók. Ha eddig Tornai szkeptikusnak, fájdalmasnak, kiábrándultnak mutatkozott, nos, a mához érve szinte elakad a bölcselő szava, és a költő szólal meg ismét. „Európa lelke haldoklik, talán már meg is halt. (…) Fogadjuk el Derrida, Lyotard, Rorty és hazai fölfedezőik kinyilatkoztatását, hogy »túl vagyunk a metafizikán«?” „Ma már éppen azt tartom lehetetlennek, hogy egy társadalom ne keresse a választ létezésének végső kérdéseire.” „Szerintem ugyanis nem a metafizikán vagyunk túl (ahogy a posztmodernizmus szeretné látni), hanem azon a (főként század eleji) föltételezésen, hogy az európai (és magyar) ember fölépíthet egy pusztán művészeten, filozófián és természettudományon alapuló, minden ízében szekularizált kultúrát és civilizációt. A metafizikának a kiűzetése eredményezte a két világháborút, a náci és bolsi apokalipszist a század első felében és a pénz, a hatalom ízléstelen játékait meg a kultúra további kiszáradását, a gondolkodás káoszát a másodikban mind a mai napig.” A harmadik évezredet a WTC elleni terrortámadás vezette be, amely sajnos igazolása annak, hogy mit jelent a „metafizika kiűzetése”, a korábban mindig legelsőnek tekintett tabu, a Ne ölj! visszavonása. Abszurd világban élünk, mert „a világon nem lehet változtatni: ez minden Don Quijoték szörnyű megtöretésének oka”. Maga az emberi természet abszurd, nem javítható. És tragikus, hogy mindez mégiscsak logikus és okszerű. Tehát elkerülhető.

A racionális gondolkodó, mert tapasztalatai ezt igazolják, elfogadja Baudrillard megállapítását, hogy a művészet eltűnik, sőt „nem is csak a művészet eltűnéséről van szó – teszi hozzá Tornai. – …Az ember tűnik el fölhalmozott eszközei és elveszített bensőségessége mögött… a homo sapiens nincs többé.” A költészetnek és a hagyományos európai bölcseletnek nincs érve, mert az az érv, amit mondhatna, erőtlen, és nem hat. Néhány évtizede még könnyebb volt. Volt Hamvas, Németh László, Bibó, Illyés, Fülep – akikre hagyatkozhattunk. „Ilyen szellemi (és szellemű!) vezetőink ma nincsenek.” Gondolkodók még vannak, „de már nem ők a törvényhozók. Mi sem vagyunk azok.” „Szekularizált értelmiségi elit? Tévedésünk (Németh Lászlóé is) az volt, hogy hittünk a szekularizált értelmiségi elit lehetőségében. Hamvasnak volt igaza: csak brahmin jellegű szellemi elit vezetheti a társadalmat” – amilyen nincs.

Tehát „nincsen remény”. Domokos Mátyással egyetértve, a magyar irodalom történetét nem az irodalomtörténészek írják, hanem az írók, költők, akik újraértelmezik, élővé teszik a hagyományt, újraírják az örökséget. Tornai József a maga súlyos filozófiai kérdéseivel a magyar irodalmi örökségben barangolva talál az övével meghökkentően rokon hangokra. E kötetének talán legszebb, legmegrendítőbb és legmegrendülőbb esszéjében vall arról, hogy Vörösmartynak, hatalmas tragikus versei szerint (az Előszó, az Emberek, A vén cigány, A gondolatok a könyvtárban és Az Éj monológja a Csongor és Tündéből), az 1846-os lengyel parasztlázadás
kíméletlen leverése, majd a ’48/’49-es magyar szabadságharc elfojtásának keserű tapasztalata az újkori civilizációba vetett hitét roppantotta meg. „Az Előszóban magában álló, addig sehol emberi agyvelőben meg nem villant költői-filozófiai képet rajzol a homo sapiens állapotáról, fajunk természetéről”, látnoki megsejtéssel fogalmazta meg az emberiség jövőjét, és nemet mondott a 19. század fejlődéseszméjére. A tragédiák tapasztalata érlelte Vörösmartyt az első modern költővé, semmivel sem erőtlenebbé, mint amilyen a franciáknál Baudelaire, az angoloknál William Blake volt, a „félig isten, félig állat”, „őrült sár és istenarcú lény” világirodalmi rangú, filozófiai mélységű és gondolatiságában elképesztően korszerű költőjének arcát azonban a nemzeti költő igaz-hamis patinája még ma is eltakarja. Persze, a folytonosság is paradoxon, a paradoxon folytonossága.

„Nem tudom, hogyan, de egy-egy nagy költővel-íróval, zenésszel meg tudjuk állítani rossz úton járó történelmünket. Ezek a hatalmas kerékvető kövek nem engedik, hogy a szakadékba csússzunk.” Vajon csakugyan így van-e? Ebben, azt hiszem, racionális lényként egyáltalán nem lehetünk bizonyosak. Az ellenkezőjében inkább. De Tornai pontosan arról beszél, hogy az embernek van metafizikai dimenziója, és ebben a dimenzióban mások az érvek, és más a szavak jelentése. Vagyis hogy van jelentésük a szavaknak.

„Amilyen istent választunk, olyanok vagyunk” – írja a költő, s a szanszárában a mítoszok istenéhez, az Egyhez fordul. Az emberbe ontológiailag bele van kódolva a létbizalom, tehát továbbra is mondja, teszi a magáét, habár tudja, szava pusztába kiáltott szó marad. „A költő ma már kis szekta áldozópapjának érzi magát. Az apró kápolnán túl, ahol szolgál, zajonganak a túlszaporodott barbárok.” Ámbár Hamvas szerint a világ végi lakatlan szigeten az üres barlangba bekiabált titok sem maradhat titok. „A nihilizmus és a rombolás előrenyomulásával szembeni erőket keresem (…) – írja Tornai –, istenképmásunk nemcsak a szívben születik meg (ott is meg kell születnie!), hanem a tudatunkban is.” „Az emberiségnek és a történelemnek »vége«… túl vagyunk minden próbálkozáson, és mégse lettünk spirituális, szellemi faj. (…) Mit tehetek? Keresem, várom istent. Írom a verseimet. A fa is terem, hiába, hogy senki sem szedi föl a földre hullott érett gyümölcseit.” Mi ez, ha nem a szellem, a lélek nehéz-szép ünnepe? (C. E. T. Kiadó, 2002)

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.