Archívum

Mézes-mákos testamentum

Závada Pál: Milota
Szávai Dorottya
2002. december

„Idézzen bárki akármilyen pontosan és bármit, hivatkozását úgyis elferdíti az az értelmezés, amibe ezt az idézetet önkényesen belefoglalja, hogy ezzel alátámassza igazát.”
(Závada Pál)

Valljuk meg, a Jadviga párnája minősége, kivételes olvasói és szakmai sikere után feltehetőleg mindannyian nagy várakozással, ám – az említettekből adódóan – némi szorongással vettük kezünkbe Závada Pál új, első nagyregényéhez számos – kontextusbeli, narrációs, beszédmódbeli, sőt motivikus – szálon kötődő szövegét. A Milota cselekménye (pontosabban Milota György naplója, retrospektív elbeszélése) tudniillik nagyjából akkor kezdődik, amikor a Jadvigáé (az epilógust leszámítva) véget ér, azaz a második világháború után. A helyszín is azonos: Békés megye kettős nyelvű-etnikumú közege, s a „sztori” középpontjában ugyancsak szövevényes szerelmi kapcsolatok krónikája áll. Mi több, a Jadviga több alakja a Milota szereplői által elbeszélt múltbéli történetekben – amúgy balzaci módon – meg is jelenik.

A Milotában ugyanakkor – különösen a szöveg első felében – erőteljesebben jut érvényre Závada szociográfusi képzettsége, a cselekmény egyik szála egy szociális otthonban, a női főszereplő munkahelyén játszódik, másfelől – ha elsősorban nem is szociológiai vonatkozásban, de – a regényben nagy hangsúlyt kap az ezredforduló egyik legnagyobb s legmegoldatlanabb problémája: a kábítószer-függőség. A női főhős, Roszkos Erka az önsorsrontás megtestesítője, de egyszersmind áldozat is, éppen társadalmi és lélektani diszpozíciói miatt. A férfi főhős, Milota György a Kádár-rendszerbeli ügyeskedő, „önsorsjobbító” prototípusa, miközben valamiképp – még ha eltorzult formában is – egyben a háború előtti polgári értékrend képviselője. Ezért sem véletlen, hogy életének utolsó éveiben szenvedélyesen kutatja szülőfalujának helytörténetét – vagyis magát a tradíciót.

A regény számottevő és hangsúlyos rétegét alkotják a kérdéses geopolitikai térség XX. századi történelmének drámai pillanatai. A második világháború helyi borzalmairól, a ki- és betelepítések, a Beneš-dekrétum démoni mechanizmusáról és a Rákosi-diktatúra – a regényhősöket magánéletükben is érintő – éveiről érzékletes, éleslátó és megrázó, ugyanakkor szellemes, sokszor humoros korrajzot kapunk.

A négy részre tagolódó szöveg első szövegegysége ritmusában talán kevésbé kiegyensúlyozott, a másik három azonban erőteljes sodrású. Sőt, az ősök és múltbéli hozzátartozók, szeretők utáni nyomozás olyan feszült várakozást kelt az olvasóban, ami már-már a krimi, de legalábbis egy Mauriac-regény olvasási mintájára emlékeztet.

Závada új regényének alapötlete ismét egy narrációs játék: egy harmincas évei elején járó nő és egy hetvenes férfi sajátos – kettős monológból kibomló – párbeszéde, melyben a női szólamot egy számítógépbe írt, a férfiszólamot egy magnóba mondott szöveg adja. A szerző újfent kedvelt formáját, a levél-, illetve naplóformát választja szövege alapstruktúrájául, csakhogy itt nem a Jadviga kézzel írott – s így kézzel beleírható, tapintható, simítható – kettős naplóját találjuk, hanem két gép párbeszédét. Formailag – megszólító jellegénél fogva – voltaképpen mindkét szöveg levélnek mondható, ám lényegét tekintve napló: Milotáé az élet alkonyán elkerülhetetlenné vált számadás naplója, Erkáé az önértelmezés-önreflexió igényéből született napló, amely egyre inkább szintén testamentummá változik. A legszemélyesebb írott forma így a számítógép és a magnó személytelenjébe burkolózik. A naplóformával ugyanakkor a legreflektívebb irodalmi formák egyike jelenik meg, mely – nagyfokú referencialitása miatt – egyúttal a fikció határára helyezi a kettős napló szövegét. Závada kiindulópontja tehát a valóság és fikció elhatárolhatóságának-megkülönböztethetőségének problémája. Ennek cselekménybeli vonatkozása, hogy a két narrátor élettörténete az események előrehaladtával egyre több ponton ér össze, s a két összefonódó sors eseményeit Milota és Erka merőben más nézőpontból látja és láttatja. Olyannyira másból, hogy amikor az elbeszélés feszültségének csúcspontján kiderül, az öreg Milota valószínűleg Erka apja, e bizonyíthatatlan tényhez is eltérően viszonyul a két hős: míg Erka genealógiai nyomozásának mintegy bizonyíték értékű eredményét látja benne, addig Milota György – minden Erka iránt érzett gyengéd érzelme ellenére (vagy talán éppen azért?) – tagadja az apaságot.

A fikció és nem fikció határával való narrációs játéknak újabb dimenziót ad a cselekménybe komponált színjáték: a regényszereplők egy kisvárosi színielőadás szereplői is, melyben Erka s az idősebb és ifjabb Milota együtt játszik. A Ház a piactéren című darab ráadásul maga is egy „valóságos” női magánnapló szövegéből készült, vagyis a színdarabbetét nem egyszerűen a megduplázott elbeszélésszint klasszikus megoldásának példája, de a nem fiktív napló–fikcionált színpadi adaptáció–regényszöveg mint fikciós keret, ha úgy tetszik, a „napló a naplóban” forma tovább sokszorozza, tükörszerűen végteleníti az elbeszélésszintek rétegeit. Mi több, Erka, a Miloták és az alapelbeszélés mellékszereplői a saját nevükön játsszák a darabot, ami valóság és fikció végső összekuszálódását példázza, valahogy úgy, ahogyan az emlékezetes Pirandello-színműben szerep és színész összefonódása válik művészetelméleti problémává. Az emberi természet és emlékezet fikcionáló hajlamáról, a szerepjáték kényszeréről s nem utolsósorban az író fikcionált és „valóságos” énjének alkotói dilemmáiról szól Erka egyik naplórészlete is: „Újraolvasom az eddigit, elnézem szövegem alanyát, aki most szórendek közt botorkál és szinonimákat fontolgat jobb híján, míg a szerepemet játssza.”

Ahogyan Károlyi Csaba a Jadviga párnáját „szerelmi szenvedéstörténetként” aposztrofálta, úgy ez a találó terminus a Milotára is tökéletesen érvényes, a két regény ennyiben is szervesen kapcsolódik egymáshoz: a szeretőjétől elhagyott női főszereplő, Erka szerelmi passiójának stációit követheti nyomon az olvasó, mely a „Miért hagytál el engem?” kérdés – profanizált, ám szakrális jelentésének emlékét őrző – alaphelyzetéből a nő pokoljáró szenvedésén át kínhaláláig ível: a kábítószer-túladagolás többé-kevésbé tudatos (a Jadviga-beli Ondris halálát idéző) öngyilkosságáig.

A regény története – az első regényhez s a műfaj egyik ősképéhez hasonlóan – a lehető legbanálisabb élethelyzetből indul ki: az elhagyott nő csalódásából, életkudarcából, mely mintegy görbe tükrével, az egész életében szeretőket tartó, megöredegedett férfi – afféle vidéki Don Juan – számvetésével dialogizál, aki ráadásul a nő szeretőjének apja.

Így a szerelmi háromszög toposza is a szöveg középpontjába kerül: az öreg Milota számára Erka jelenti a meghódított nők leporellójában az utolsót, igaz, csak plátói értelemben. Az apa–fiú–közös nő alapképlet, mely már a Jadvigában is nagy hangsúlyt kapott, láthatólag Závada lélektani érdeklődésének homlokterében áll – mint a szülői és a nemi identitásválság tünete. Ami a Jadvigában (s előképében, a Bovarynéban) az anyaság kríziseként jelenik meg, az Erka esetében az anyaság hiányában, a meddőségben manifesztálódik. A női főhős terméketlensége a regény szimbólumrendszerében is tetten érhető: a regényt behálózó méz-szimbolika részeként maga a szöveg mondja ki, hogy Erka mint „álanyaméh” terméketlen. Másfelől Erka mániákus, olykor túlfűtött önanalízise, megsokszorozott önreflexiója magában is a személyiség önkioltását asszociálja, s így a terméketlenné válás jelképévé lesz.

Mindkét regény centrumában a férfi–nő viszony áll, melyet Závada nagy lélektani beleérzéssel, a – ma kevéssé művelt – lélektani regény tradíciójára is rájátszva ír meg. Persze csak abban az értelemben beszélhetünk a lélektani próza hagyományáról, ahogy Flaubert esetében: beszélhetünk is, meg nem is. Závada erőteljes mesélő vénája, prózanyelvének intenzitása, „fűszeressége” kivételes – s manapság ritkának mondható – karakterformáló képességgel párosul, különösen ami a nőalakokat illeti. A pszichológiai kérdésfölvetés – itt is, miként a Jadviga párnájában – a szó valamennyi értelmében vett egymásba hatolás lehetetlenségeként formálódik meg. Innen a töredék kitüntetettsége, a szerelem, a nyelv, a lét töredékként való tapasztalása-megjelenítése, melyet az elbeszélésmód is érzékeltet: az emberi kommunikáció nem más, mint megkettőzött monológ. A meg nem értés tehát egyszerre jelenik meg testi, lelki, szellemi és nyelvi problémaként.

Ebből is látható, hogy a regény alapkérdése – a lélektanin túlmutató – nyelvi probléma, ami csöppet sem meglepő a Jadviga párnája ismeretében. A kettős monológban, írott és auditív forma szembesítésében maga a hiány tárgyiasul, a dialógus, a nyelvi beteljesülés hiánya: „Minek szólongat ebből a süket hangszórójából, ha engem némaságra ítél?…” – faggatja Erka az öreg Milotát. Závada szkepszise érhető itt tetten a kimondott-leírt szó beteljesülését, ha úgy tetszik, a lét beteljesíthetőségét illetően.

Ezért is, hogy mindkét központi figura lételeme az örömkeresés. Erka örömkeresése: a vágy totalizálása a flaubert-i örökség testivé alakítását, bizonyos értelemben redukálását jelenti – Flaubert bekebelezés(dévorer)-elméletének visszhangjaként. Fontos itt kiemelnünk az – ugyancsak erősen flaubert-i ihletettségű – illúzió kérdését, mely a regényszöveg csaknem minden szintjén hangsúlyosan jut érvényre. Ez a hősök számára mindenekelőtt az öröm illúzióját jelenti. Milota családfői tökélyének, szembenézése hitelességének, Erka a nőiség, a szenzualitás, a csáberő boldogságának illúziójában él.

A regény kiindulópontja már önmagában is illuzórikus szituáció: a párbeszéd illúziója, de legalábbis torzított-késleltetett-csonkított változata. Helyesebben szólva, a dialógus maga is a fikció határmezsgyéjére kerül, amennyiben a tényleges beszélgetések helyén valójában a – szóban vagy írásban – rögzített beszéd, másképp a bizonyos fokig fikcionált szövegek szövevényes (olykor több áttétellel létrejövő) párbeszédét találjuk. A „szöveg, amint megszólítja önmagát” helyzetét.

Ami egyszersmind a Závada-mű időszemléletét is meghatározza: az idő emlékezet általi determináltságát, pontosabban az emlékezet lényegileg önkényes viszonyát az ún. valósághoz, illetve annak időteremtő-időrelativizáló erejét. Magyarán szólva a szövegszólamok s így a nézőpontok megsokszorozása (mely láthatólag Závada prózaírói tehetségének egyik sarkpontja) ab ovo elbizonytalanítja a valóságról alkotható kép egységét. Ezért, hogy Erka és Milota a maguk valóságtöredékeit a másikéival szembesítve tapasztalják meg a lét alapvetően „antireferenciális” lényegét, miközben e többszörös optikájú „valóságábrázolásból” születik meg a regény sztorija, cselekménye.

Mindkét szövegtest rögzített, következésképpen az időhöz való viszonya lényegesen lazább az élőszónál: Erka a fájlokkal játszik, időrendjüket önkényesen felborítva, Milota magnószalagot pörget, s mindketten szabadon törölhetnek, így azok a bizonyos üres helyek a regény szövegében – a két gép alakjában – egyszersmind tárgyiasulnak is!

„Elkezdem és törlöm, írok és kihúzom, aztán elölről megint.” Már a Milota legelső mondata (mely persze egyben az írói alkotótevékenység önreflexiója is) a szöveg kettős önreflexióját hordozza: az írás esetlegességének, esendőségének, az emlékezet és az idő megfoghatatlanjának, uralhatatlanjának, töredékességének rögzítéseként. Az említett felütésre, Erka szövegére Milota magnójának vissza-visszapörgetett felvétele rímel, mely ugyancsak az eredetiség lehetetlenjéről, az emlékezés töredékességéről, a véglegesség hiányáról tudósít. Ami egyúttal a posztmodernitás kori regény olvasási modelljét is kijelöli: az oda-vissza lapozás nem lineáris menetét.

A teljességkeresés másik formája a testvérszerelem motívumában ragadható meg. Závadát láthatólag izgatja a testvérszerelem mítosza, mely – a lét rejtélyeként – mindkét regényben központi téma. A regény végén nemcsak Milota György feltételezhető, „mitikus” apasága lepleződik le, hanem az a feltételezett tény is, hogy Erka mindkét komoly szerelme (az ifjabb Milota és bizonyos Kohut) testvérbátyja volna. S itt ismét nem a „valóságos”, hanem a mitikus dimenzió a lényeges. A platóni gömb teljességét eszerint csak ilyen tragikus módon lehet megtalálni – ám ez még a Musilénál is szkeptikusabb megközelítést jelent: a szerelem beteljesülésének lehetetlenségét, amennyiben az egyik nem másik nembeli párját még a testvérében sem lelheti meg. (Megjegyzendő, hogy az androgün-mítosz szintén jelen van már a Jadvigában is, csakhogy míg ott a testi szerelem beteljesületlenségének összefüggésében, addig itt megfordítva: a lelki szerelemében.)

Az említett mitikus réteg következtében a posztmodern szöveg erősen premodern hatást kelt, mindenekelőtt a determinizmus gondolatának hangsúlyozása okán. Az ősök bűnei miatt elszenvedett „hetedízigleni” bűnhődésről van itt szó egyfelől, másfelől az őskeresés, anyahiány és apaazonosítás helyzetéről, mely elsősorban a női főhős sorsát határozza meg.

A regényszöveg domináns alakzata a levélforma, a megszólítás: maga is megjeleníti az ábrázolt sorsok aszimmetriáját, amennyiben Milota Erkát és a családját szólítja meg, míg Erka formailag a két Milotát, lényegében önmagát. Az aszimmetria révén a szereplők a magány pokolbugyrának koordináta-rendszerében helyezkednek el, s a bugyrok mélyén találjuk Erkát, akinek az öreg Milota szövegéből is csak másodpéldány jut.

A két szövegszólam párbeszéde egyúttal különböző karakterű szövegek, stílusok, beszédmódok párbeszédeként jön létre. Erka szövege az önsorsrontás fájdalmából kihasított, a magány űréből kiszakadó írott szó. Milotáé maga a beszéd exhibicionizmusa, a folyó gyanánt hömpölygő, az élethazugságot kiapadhatatlan beszédkényszerrel leplező élőbeszéd. Fontos itt megemlíteni, hogy Milota a regény végén szó szerint idéz Jakab apostolnak a nyelv bűneiről szóló híres leveléből – méghozzá úgy, hogy az elbeszélő ismét leleplezi a szövegközi rájátszást! Vagyis Závada túllép a nyelvi autenticitás kérdésének jól ismert körén, s a nyelvet, beszédet és írást, e „halálos méreggel teljes tüzet” mint a felelősség egy formáját állítja elénk.

Mindeközben Erka beszédmódja követi a kortárs élőbeszédet, miközben kifejezetten költői; Milotáé stilizáltabb: a helyi dialektusba Mikszáth és Krúdy prózanyelvének jellegzetes alakzatai szövődnek. A posztmodernre valló eljárás, hogy a mikszáthi beszédmód leleplezi önmagát, s Mikszáth alakja jelenik meg az elbeszélésben. S az epizód egyúttal az irodalmi mítoszteremtés természetrajzát adja, hiszen Milota György kártyapartnereinek „mitikus emlékezete” önkényesen tudja földijének a magyar prózaírás klasszikusát.

Ha a két levélszólamot összevetjük, elmondható, hogy Erka szövege női szöveg, testibb, érzelmibb, lelkibb, valójában önmegszólító, mert lírai. Milotáé férfiszöveg: objektívebb, történetibb, megszólító, mert retorikus.

Írás és Erósz a regényben szorosan kötődik egymáshoz, az írás – mindenekelőtt a Milota női főhőse számára – valósággal a „szöveg örömeként (…) mint vágy és beteljesülés jelenik meg. Olyan matériaként, ami kitölti a magányt, a mondhatatlan hiányt, a lélek és a test betöltetlen üregeit, »üres helyeit«.” „Hogy simogassa, mintha hűtlen tenyerem volna. (…) Vánkos” – vallja Jadviga a naplóról Závada előző regényében. A szövegtest ekként válik testté Závada tolla alatt… A szerző szövege ugyanis hús-vér szöveg, maga is mintha testként élne, örvénylik, hömpölyög. Az egyik szólam átjárja a másikat, keresztülhullámzik a másikon, a két szereplő beszédmódja valóságos ár-apályt teremt.

Mindezzel szorosan összefügg, hogy a méz a regény vezérmotívuma a mák mellett. Az öreg Milota szenvedélyes méhész, a cselekmény jelen idejében napjainak nagy részét méhesében tölti, magnóra mondott naplójában hosszas kultúrtörténeti előadásokat tart a méhészetről, s férfikorában a kiszemelt nőket egy mézről szóló „ősi” dalocskával bódítja el. Milotát nevének – a szöveg szüntelen önértelmezése által is jelzett – etimológiája, a „kedves”, eleve rokonítja őt a mézzel, mely természeténél fogva édes. A méz, mely egyszerre étel és ital, a kultúra kezdeteitől fogva a gazdagság és teljesség szimbóluma, s mindenekelőtt az ígéret földjének jelképe. Ószövetségi jelentésében a méz nem csupán a Kánaán attribútuma, hanem egyszersmind erotikus jelentést is hordoz, az Énekek énekében a szerelem halhatatlanságának értelmében szerepel. Méz és halhatatlanság a zsidó-kereszténynél jóval tágabb kultúrkörben is szorosan kötődik egymáshoz. Szimbólum értékű, hogy Milota Erkát éppen a méhészet tudományára tanítja, s ezzel a kifosztott, erős Thanatosz-ösztönű nő figyelmét a teljesség, a halhatatlanság és az újjászületés lehetőségére próbálja irányítani.

A Milotában folyton május van, ami egy naplóregény esetében felettébb különös. Ismét csak maga a regényszöveg figyelmeztet május hó vallási ünnepének, a pünkösdnek jelentőségére, mely – a Jadviga-beli húsvéthoz hasonlatosan – a mű egyik szövegszervező elemévé növekszik. A pünkösd tudvalevőleg a Szentlélek ünnepe: az Ótestamentumban a Szentlélek a teremtésnél mint teremtőerő szerepel, másrészt Isten a Szentlelket mint erőt adja választottjainak. A Milota így valósággal a szöveg pünkösdjévé válik, hiszen benne a szöveg mint teremtőerő formálódik meg, amennyiben a két „választott” szereplő önnön naplószövegéből teremti meg önmagát. Milota és Erka pünkösdvárása valóban a lélek újjászületésének várása, noha – főképp Erka esetében – éppen a lélek elhalásának vagyunk tanúi.

Az Újszövetségben a Szentlélek galamb formájában száll Jézusra, ennek újraírt változatát megleljük Erka galamb-jeleneteiben. Ennyiben a női hős áldozatisága az áldozati bárány képére játszik rá. Pünkösd a Szentlélek, a Szentháromság dogmájának része, melyet misztériumként tart számon a teológia. A Milota tehát, mint a lélek életének és halálának misztériuma, valóban pünkösdi szöveg, ha nem is a szó tisztán szakrális jelentésében.

Ahogyan a két szereplő a kettős monológban megszüli-megteremti önmagát és a másikat, úgy ér egymásba a két szólam a regény zárlatában, úgy tekeredik egymásba végérvényesen a két szövegszál Erka és Milota halálában. S eközben a két fonál olyan fokig hajlik egymásba, hogy szinte eggyé válik, az egyik behatolva a másikba, amint Erka búcsúszövegét árnyalatnyi elhajlásokkal ismétli meg Milota testamentumának zárlata, mintegy kánondallamként felelgetve neki. S a szövegteremtő hősök elmúlásával a szöveg vége is elkövetkezik: a dikció elmúlása, ha nem is halála.

S a regényszöveg teremtő-önteremtő aktusával sikerül mindkettejüknek kilépni „kiséletükből”, s átlépni a rilkei „nagyhalálba”, de legalábbis a közelébe. A szöveg mint önteremtő erő megszüli Erka és Milota „saját halálát”. Éppen azt, ami hiányzott életükből, amit – más és más módon – kerestek és nem leltek, s ami e kettős szöveget megszülte bennük. Így jöhetett el mégis a pünkösd, amit mindketten annyira vártak, a szó pünkösdje, vagy legalábbis annak reménye, dacolva a test pusztulásával és a lélek élő halálával. Azzal is, amit a szöveg – két variációs szólamban – ismétlőleg kimond, hogy „a holtat pedig elássák”. (Magvető, 2002)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.