Archívum

Illyés Gyula erdélyi Világszerzése

Kántor Lajos
2002. november

Még a (Domokos Géza nevével fémjelzett) Kriterion megalakulása előtt, a bukaresti Irodalmi Könyvkiadónál, 1969-ben egy csaknem négyszáz oldalas Illyés-verskötet jelent meg, Világszerzés címmel. A könyv jelzete bukaresti ugyan – a felkérés is onnan, a magyar részleg akkori vezetőjétől, Bodor Páltól érkezett –, ám a kolozsvári szerkesztőség végezte a munka érdemi részét, a nyomtatás is itt készült, így hát ez a történet egyértelműen beletartozik Illyés Gyula több mint fél évszázadot átívelő erdélyi „világszerzésébe”. Azt Bodortól kellene megkérdezni, hogy miért engem választott a kötet gondozójául (már akkor is a Korunknál dolgoztam persze, nem voltam idegen a kiadók háza táján); tény, hogy valamikor az év elején kezdtem munkához, és 1969 decemberére kész volt a famentes papíron, vászonkötésben, 22×17 cm-es méretben, Deák Ferenc védőborítójával kinyomtatott, az akkori romániai lehetőségekhez mérten igazán szép verseskönyv. Amely „mellesleg” tartalmilag is könyvkiadói eseménynek számított (noha az Illyés Gyula elleni, „magyar nacionalizmusra” hivatkozó durva román támadások körülbelül egy évtized múlva kezdődtek, Mihnea Gheorghiu akadémikus által megszemélyesítve). Számunkra akkor is fontos ügy volna, ha csak belső (erdélyi) kérdésként tárgyalhatnánk, ám leveleiben maga Illyés is részt vállalt a válogatásban, sőt néhány megjegyzése messze túlmutat a könyvkiadási mozzanaton.

A Világszerzés (szubjektív) előtörténetéhez tartozik, hogy ifjú Korunk-szerkesztőként 1962 decemberében hosszabb méltatást írtam a folyóiratban a Puszták népéről (a tizenötödik kiadásról), illetve az Ebéd a kastélyban című, akkoriban új Illyés-műről (egy 1970-es novellaválogatásba, a Föld, csillag címmel diákokhoz szóló kötetbe innen került be az Örökös örökség), és szó került itt a versek (például a Bartók) kapcsán arról, hogy Illyés Gyula „nem csupán egy ember, nem egy népréteg problémáira keresi a választ, hanem az össznépi, a nemzeti költészet szintjére emelkedik”; az új történelmi dráma, a Kegyenc „nemzeti korlátokon” túllépő, egyetemes kérdésfelvetésével zárul a Korunk-tanulmány, ráadásként pedig vallomással: egy gyermekkori, kora ifjúsági élmény megvallásával, a Nem menekülhetsz (1936) önmarcangoló versszövegének rám tett rendkívüli hatásával, amely azóta is elkísér életemben. (1963-ban megjelent Forrás-kötetem, az Írástól – emberig ezzel az Illyés-méltatással zárul.)

Persze semmiképpen sem felejthetem ki ebből az előtörténetből a korai Korunk-vonatkozásokat, Gaál Gábor szerkesztői és kritikusi gesztusait Illyés irányában – 1929-től (illetve már 1928-tól) vannak fontos adataink –, amelyeket aztán Illyés Gyula a Korunknak 1975-ben visszaigazolt. Magam is foglalkoztam a két világháború közötti erdélyi Illyés-recepcióval, kiegészítve a Korunkban felkutatható tényeket az Erdélyi Helikonból kirajzolódó Illyés-képpel.

Első személyes találkozásom Illyés Gyulával tulajdonképpen ugyancsak a Korunk égisze alatt történt, még 1962-ben – de már nem Gaál Gáborhoz, hanem Balogh Edgár idejéhez és a népiekhez fűződő barátságához kell kapcsolnom. 1962 tavaszán útlevelet, Magyarországra érvényes vízumot kaptam, szerkesztőségi főnökömtől pedig egy kis ajánlókártyát – Illyés Gyulához. Ha emlékezetem nem csal meg, ennek alapján Illyés hívott meg engem a Magyar Írók Szövetsége 1962. májusi – 1956 után az első érdemleges – kongresszusára, ott pedig (a Városháza dísztermében) úgy hordozott körbe, mint Erdély ritka képviselőjét: bemutatott Veres Péternek, Szabó Pálnak, Déry Tibornak, Lengyel Józsefnek és nyilván a fiatalabbaknak; Simon Istvánt, a Kortárs főszerkesztőjét elküldte, hogy hozzon nekem virslit. Azóta sem volt ilyen megbecsülésben, ekkora elismerésben (lényegében érdemtelenül) részem.

Illyés erdélyi világszerzését, hódításait az irodalom, a politika köreiben és a szélesebb közvéleményben, az olvasók között a negyvenes évek történéseinek felvázolásával kellene tovább bizonyítani. Jelenléte az 1942-es kolozsvári könyvnapokon, illetve a Művészeti Heteken (Poszler György közölt erről szép elemző tanulmányt a Korunk 2001. decemberi számában, Cs. Szabó esszéjére is hivatkozva) erősítette kapcsolatait az erdélyi írókkal, nem csupán a népi irányultságúakkal. 1944 őszétől új történet kezdődik. Ennek adatokban rendkívül gazdag, demokratikus és nemzeti reményeket, illúziókat felvillantó részleteit, első (1944 és 1947 közötti) szakaszát hosszabb tanulmányban összegeztem, Illyés Gyula – és a béke asztala cím alatt (a budapesti Héttorony Könyvkiadónál 1992-ben megjelent kötetben, az Itt valami más van…-ban olvasható). Ezen belül létezik egy külön kiadói történet is, amely a kolozsvári magyar egyetemisták Móricz Zsigmond Kollégiumához kötődik. Az 1945-ös riportokat összegyűjtő Honfoglalók között és az Egy év versei mellett 1996-ig gépiratban maradt Bátrabb igazságokért! című verskötetről van szó; ez utóbbinak éppen ötven évvel korábban kellett volna megjelennie, Kolozsvárt; Bustya Endre értékőrzésének hála, mi adhattuk közre, a Korunk Baráti Társaság (sajnos, nem túlságosan nagy figyelmet keltve).

Az 1947 utáni időszakban – azt hiszem, nem tévedek e kijelentéssel – Illyés Gyula és Erdély kapcsolatai búvópatakszerűek lettek. A Fáklyaláng 1954. októberi bemutatója Marosvásárhelyen, a Székely Színházban emlékezetes esemény (Szabó Ernő volt a rendezője), a 100. előadásra Erdélybe érkező szerző újraéledő reményei azonban megint csak rövid ideig élhetnek – újabb, az eddigieknél is szigorúbb („táboron belüli”) vasfüggöny ereszkedik a nemzet egyes részei, az anyaországon belüliek és a határon kívül rekedtek közé. Az „Erdély legyen a béke asztala!” illyési óhaja nagyon távol kerül a politikai és művelődési realitásoktól.

Nem állítom, hogy az 1969-es kötetterv – a majdani Világszerzés megjelenhetőségének tudomásulvétele – jelenti a hallgatás falának leomlását, ám kétségtelen, hogy Illyés számára is fontos kísérletről van szó. 1969. február 25-én írja Hévízről a válogatással megbízottnak (akit mintha nem kapcsolna össze az 1962-es budapesti kongresszusi vendégével, legalábbis erre utal a pár hónapon át tartó magázás): „Semmi rokonsági kapcsolatom Erdéllyel, de mintha mégis család előtt vizsgáznék, úgy foglalkoztat ez a bemutatkozás.” Az „őszinte rokon érzéssel” aláírt levelet 1969-ben, a könyv megjelenése előtt három másik követi, válaszul a válogatás és szerkesztés közben felmerülő kérdésekre. Illyés az elküldött lista alapján bizalmat szavaz a levél címzettjének („A válogatás teljesen ízlésem szerinti.”), a Mozgó Világ című verset hagyná ki csupán – és még egyet, de ebben már nem értékszempontok játszanak közre; az előbbi túl sok helyet foglalna el, a Lemez-zene közben viszont másfajta aggályokat támaszt – kifejezetten politikaiakat. A Maniu-gárdisták szárazajtai rémtettét asszociálni e prózavershez nem volt nehéz, noha direkt utalás a helyszínre nem található benne (legfeljebb ennyi: „majd lemosván gondosan a tönköt s bevonván a nagy trikolort, mely ilyenkor mindig fejük fölött lengett, mentek tovább a tág jövőbe ők is”). A döntést a szerző ránk bízza, két levelében is: „…de ezt maguknak kell jobban tudniok” – írja február 25-én; majd március 22-én –az én naiv erősködésemre válaszolva – megismétli: „A Lemez-zené-t csak az esetleg magukat érhető zokszó miatt említettem.” (A vers végül mégsem került be a Világszerzésbe; nem emlékszem, hogy én engedtem-e a racionalitásnak, vagy a szerkesztőség döntött a kihagyás mellett.) Az első levél végére utólagos megjegyzést fűz, más változtatásokat is javasol, néhány kihagyandó helyére a Könny közt remény, a Zrínyi, a költő, az Üvegvilág, a Fénykép, a Biztató és az Örök művek világa című verseket ajánlja bevenni (valamennyit a Poharaim-kötetből), a döntést azonban továbbra is ránk bízza: „Az itt közölt válogatást helyeslem – olvasható a márciusi levélben –, bár ebben is a döntést teljesen magukra – a hely- és helyzet-ismeretükre – bízom. A cím is igen találó. (Bár nekem jutott volna előbb eszembe, már a Poharaim helyett is.)” Ekkor tehát már megvolt a Világszerzés kötetcím, erre bólint rá az idézett szavakkal Illyés. És még egy – számomra fontos – bekezdése: „Köszönöm előre is a tanulmány eljuttatását. Ahogy igen hálás vagyok az Utunk-beli tanulmányért is. Említettem Dérynek. El tudná küldeni neki is? Címe: Bp. II. Krecsányi u. 10.” A dátumok összevetése bizonyítja, hogy akkor még gyorsan mentek-jöttek a levelek (postai úton). A kolozsvári Utunk 1969. március 14-i számában jelent meg egy hosszabb írásom: Megbízhatatlan ügyfél? Elfogult jegyzetek Illyés Gyuláról, Déry Tiborról – az irodalomról és az őszinteségről; ebben Illyés naplójegyzeteiről, Az öregedés tüneteiről és Déry művéről, az Ítélet nincsről írtam. (Arra már nem emlékszem, hogy Déryhez eljutott-e a szöveg, és ő reagált-e rá.)

Májusban már közeledtünk a véglegesítéshez, 15-én Budapestről keltezett levelében Illyés már nyugtázza a Korunkban megjelent bevezetőt („Közben megjött a Korunk áprilisi száma is. Összeférhetetlennek érzem, hogy a benne lévő tanulmányról bírálatot mondjak, mert csak dicsérhetném.”), és visszaküldi, megválaszolva, a pár verset érintő hibajegyzéket.

Kronológiailag nem tartozik ide, mégis most másolom be egy későbbi – 1970. október–novemberi levélváltásunkat. Másolatban megtaláltam október 27-én fogalmazott kérdésemet Illyés Gyulához:

Kedves Gyula Bátyám!

A lelkiismeret-furdalás íratja velem ezt a levelet. A múlt héten ugyanis a Banner Zoltán kitűnő versmondó estjén (Bartók tiszteletére állította össze műsorát) újra hallhattam a Bartókot, s hazajőve a rádióstúdió terméből, itthon meghallgattuk a Berek Kati előadásában, a Bartók-lemezről. Elcsodálkozva figyeltem fel a következő két sorra: „anyánk a halott – a búcsúzót ne / kuplé-dal zengje”; emlékeztem az eredetire („ne Zerkovitz zengje”), s mindjárt a Világszerzés kötethez nyúltam, lássam, mi hogyan is írtuk. Sajnálva kellett megállapítanom, hogy ott is – minthogy a Poharaimban megjelent szöveget vettük alapul – a „kuplé-dal” szerepel, Zerkovitz helyett. E kettősségről nyilván azért nem vettem tudomást mostanáig, mert azóta él bennem e csodálatos vers, amióta a Kézfogásokban olvastam (majd ugyanígy a Nem volt elégben), a Világszerzés kigépelt kéziratát viszont nem én ellenőriztem. (Banner a „Zerkovitz”-változatot mondta.)

A könyvszerkesztő lelkiismeret-furdalásán túl most már az irodalomtörténész ágaskodik bennem, szeretném tudni, melyik változat tekinthető véglegesnek. Megvallom, minden feltételezhető meggondolás ellenére én az eredetit tartom szerencsésebbnek, egyrészt mert a név hangulatteremtő (zeneileg is, az alliterációval, különösen a z-k révén meg a sok e-vel kifejező), másrészt mert a „kuplé-dal” tulajdonképpen ismétlődik a „verklifutamok”-ban. Persze tudom, nemcsak irodalmi szempontok léteznek.

Kérem, ne vegye Gyula Bátyám okvetetlenkedésnek ezt a levelet.

Tisztelettel üdvözli

Kántor Lajos

Egy héten belül (november 3-án) elindult a válasz:

Kedves Lajos,

Megtisztelő, hogy ilyen gondjaid is vannak.

A versben eredetileg Zerkovitz volt; később változtattam kuplé-dal-ra; nem akartam megbántani emlékét sem annak az embernek.

Szeretettel ölel

Illyés Gyula

Van még egy Illyés-levél, amely közvetlenül a Világszerzés-kötethez kapcsolódik. Már a borítóról beszélgettünk Deák Ferenccel, a kiváló kolozsvári könyvgrafikussal, így kerültek szóba Illyés valahol látott gyökérszobrai. Nyilván erre kérdeztem rá a költőnél, s felelt ő Tihanyból, 1969. szeptember 6-án. Magáról az ügyről ezt írja: „Sajnos, gyökér-alkotásaimról – tréfából készültek – nincs itt használható fénykép. Így hát a borító gondja is rátok marad. Ismerem Deák Ferencet, köszönöm az ő segédkezését is.”

Ennyit beszélnek el az azóta is féltve őrzött Illyés-levelek a Világszerzés műhelytitkairól. A későbbi elég gyakori személyes találkozásaink emléke mellett még két levél dokumentálja, hogy a nehéz körülmények ellenére sikerült a költő és a Korunk kapcsolatát ébren tartani. 1975-ben a készülő – évfordulós – Korunk Évkönyvbe kértem Illyéstől kéziratot, és ő Gaál Gábor madártávlatból címmel küldte el szövegét. A kísérőlevél (1975. november 10.) két mondatát idézem, ezek rímelnek a Világszerzés válogatása idején írottakra: „Nem ismerem eléggé a nyelvhasználatot. Így eleve rátok bízom, ha valamit ki kell hagyni.” Öt évvel később, egy Bartók-lapszámra készülve tettem fel néhány kérdést Illyés Gyulának, amire ő a Szövetségesünk: Bartók című szöveggel válaszolt. (A postai úton érkezett levélborítékon, biztonsági okokból – most először – feladóként Kozmutza Máriát írt.) 1981 februárjában megjelenhetett a lapban, Bartók és a költők gyűjtőcím alatt, Lászlóffy Aladár és Kányádi Sándor válaszai után.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.