Archívum

Globalizmus vagy globalizáció és nemzeti irodalom

2002. október

Azt, hogy mi a nemzeti irodalom, nagyjából tudjuk. Hogy mi a globalizáció, arról különböző képzetek élnek: egy rózsaszín-lila ködben úszó, tökéletes világ. Egyszóval könnyen és könnyelműen beszélhetek róla, pillanatnyilag ugyanis a globalizáció vagy globalizmus inkább virtuális valami, amely felé, hiába csak virtuális, erőteljesen haladunk. Fogalmaink azért vannak róla. Minimálisan az, hogy a globalizáció jó és hasznos, a globalizmus meg rossz. A fogalomhasználatban máris egy homousion–homoiusion eretnekvita taposóaknája van elrejtve, ne lépjünk rá. Pillanatnyilag egyáltalán nem illendő, nem szalonképes a globalizáció negatívumairól (vagyis a globalizmusról) beszélni, ugyanis olyan radikálisan tör előre, hogy nem tűr komolyabb kritikát, fanyalgást se igen, csak helyességének, szükségszerűségének az igazolását. Kisebb nyafogások viszont megengedhetőek a demokrácia meg a pluralizmus reprezentálása végett. Meg azért sem lehet bírálni a globalizációt, mert – mint magunk is tapasztaltuk – a baloldal történelmileg megbukott a 20. század végére, s így a globalizáción kívül nem maradt életképes alternatíva. Vagyis megtanultuk, mert ezerszer a fejünkbe verték: nincs alternatíva (bár ez meg úgy hangzik, mint a történelmi szükségszerűség). Legalábbis pillanatnyilag nincs alternatíva a kapitalizmusra, így aztán lehetséges, várható, törvényszerűen bekövetkező válságaira sem – ellene legfeljebb pár erőtlen, karikatúraszerű anarchista tiltakozást láthattunk, például Genovában.

Ám lássuk a globált! Én leginkább az eszményi kommunizmushoz tudnám hasonlítani: tökéletes társadalom, tökéletes világ, s ha valami mégsem volna egészen tökéletes, azt majd tökéletesre javítják a társadalmak karbantartói. A globalizáció előszobája itt, Európában – ahogy a kommunizmusé a szocializmus volt – az Európai Unió. (Eddig az Unió nem rossz, hacsak azt nem vesszük, hogy a világ legrondább pénzét sikerült legyártania.) Tehát az Unió az előszoba, nem a mostani persze, hanem a majdan megvalósuló, a tökéletes. Addig még lesznek uniós meg globális gyermekbetegségek, pre- és posztpubertáskori hisztériák, egyebek. Nem tudjuk, miféle népmozgások lesznek, és ezek miféle, előre ki nem számítható indulatokat gerjesztenek. Gyanakvásra adhatna okot például, hogy Törökország uniós tagsága vajon miért halasztódik egyre-másra: nagy kockázat korlátlanul beengedni 40 millió muszlimot Nyugat-Európába, amúgy is van belőlük bőven – a döntés pillanataira fölfüggesztődik a pluralizmus meg a tolerancia nemes eszménye; sebaj, majd bemennek a globálba, ott mindenkinek lesz helye. Kérdés: ha belépünk az Unióba mi is, meg Románia is, szabad lakóhely-változtatással, minden-szabaddal, Székelyföld lesz-e a miénk(ebb), vagy a románok növik be lassan a Tiszáig a sajátjuknak hitt életterüket? Ha itt, a Kárpát-medencében szomszédainkkal kölcsönösen nem hiszünk a megbékélésben és az engesztelődésben, miért vélnénk, hogy egy közös nagy McDonald’s reményében a Moszad meg az al-Kaida rövid távon összeölelkezik? Persze mindenre van recept: a szakirodalom szerint a 19. századi kirekesztő nemzeti szemléletnek, „törzsi” gondolkodásnak át kell alakulnia valamiféle befogadó népközösséggé, egy nagy, amerikai típusú szovjet kohóvá kell válni, a lakónak pedig egy mindenütt és sehol sem otthon levő világpolgárrá; ehhez megfelelő projektek lesznek, megfelelő szakemberekkel, pszichológusokkal, médiasztárokkal, egyebekkel. Hogy kell-e a globalizmus földünk minden nációjának, nem kérdés, a fogyasztás agressziója az iszlámban éppúgy ledöntheti a falakat, ahogy Japánban megtette. Valami kis mütyürre mindenki vágyik, jólétre is persze, a hiúság, a sznobizmus és a félelem pedig csodákra képes. Legyünk optimisták, a globalizáció meg fog valósulni, mert ennél tökéletesebbet még nem talált ki az emberiség.

Nézzük csak a szakirodalmak alapján, hogy fog festeni a globalizáció! Földgolyóbisunkon mindenütt amerikai típusú liberális demokrácia fog uralkodni, a pluralizmus és a rengeteg szabadság boldoggá teszi a lakókat, a tőke pedig akadálytalanul jön-megy kedvére. A gazdaság hajtóeleme a hasznosság, hatékonyság, termelékenység; az élet középpontjában a fogyasztás mítosza áll; az oltáron az aranyborjú bőg (pedig azt Mózes egyszer már alaposan szétverte). Pár kellemetlenség azonban máris látszik. Idézek egy gyönyörű megállapítást: „A közeljövő egyik nyomasztó feladata annak a problémának a megoldása, hogy hogyan szervezzünk meg egy olyan társadalmat, amelyben az emberek többségének létfenntartása, önhibáján kívül, gazdaságilag nem igazolható” (1993, New York Times; idézi Lukovich Tamás: A posztmodern kor városépítészetének kihívásai) – vagyis, melléktermékként, megjelenik a Taigetosz-szindróma, mert a tőke profitot akar, nem pedig evangelizálni.

A megvalósuló globalizmust gazdaságilag előjelzi a posztindusztriális kor, amelyet az jellemez, hogy lakói egyre inkább szimbolikus világban élnek, vagyis szimbólumok előállítására nagyobb hangsúlyt fektetnek, mint materiális javak termelésére. (Korszakhatár: 1992, a Microsoft gazdasági előnye az USA-ban.) A szimbolikus világban élők számára a számítógépes-internetes isten-micsodája jóvoltából a hely már nem meghatározó (hogy valamely egyed hol lakik, városban vagy falun, Mucsán-e vagy New York Cityben). A McWord-világban az egyetlen mérce a fogyasztás és a pénz. A globális világ egyetlen hatalmas bolt, egyetlen hatalmas számítógépes rendszerhez kötött emberanyaggal, amely a világon mindenütt ugyanazt az árut kapja fogyasztásra, jelesül azt, amelyre az igényt előzőleg a média kialakította. Az élet minden szinten szervezett lesz, a szervezettséget a számítógépes technológia biztosítja és persze ellenőrzi, ideológiai vezérlését a média végzi. Nagy a felelősség, a tőke kívánsága szerint a politikai hatalommal karöltve nagyobb botrányok nélkül le kell vezényelni a világméretű projektet: meg kell szervezni az emberanyag életét, mikor mit egyen, mit vegyen, mivel töltse az idejét; el kell juttatni a központi üzenetet: miről mit gondoljon. (Elképzelhető azonban, hogy majd Mr. O. b. L. gyanúsított is szétküldözgeti az információs világfalu minden lakásába eszement utasításait – és mint tudjuk, minden ostobaság tartalmaz szemernyi igazságot, amelyen keresztül komplex idiotizmusok is megfoganhatnak az elpuhult agyakban.) Ahhoz, hogy működjön ez a tökéletes világ, át kell alakulnia a ma emberének (liberálisnak, pluralistának, engedelmes fogyasztónak kell lennie stb.), és ehhez töméntelen pszichológusra lesz szükség, akik az elromlott (kiborult) emberanyagot karbantartják. Egyik napilapunkban olvastam pár éve, már itthon is minden ötödik iskolás gyereknek pszichológusra lenne szüksége – és e megállapítás ellen senki emberfia nem tiltakozott. Németh László valószínűleg nem hagyta volna ennyiben.

Összegezve, Molnár Tamás filozófust idézve: a globalizáció lényegében a Nyugat, még inkább Amerika világuralmát jelenti az élet minden területén. Ebben a jövőképben sehol nincs szó európai értelemben vett kultúráról, nemzeti kultúráról mégúgy sem. Csak fogyasztásról.

Kérdés: lesz-e helye a kis nemzetek irodalmának ebben a világnagy boltban? Kérdés: Európa meg tudja-e, meg akarja-e őrizni európaiságát vagy valamit a klasszikus európaiságból, vagy önfeledten amerikanizálódik? A globális világhoz, ezt mindenütt írják a szakértők, át kell alakulnia az emberi gondolkodásnak, és el kell szakadni a nemzeti gondolkodástól – s hogy ez az új létezési mód azt jelenti-e, a globalizmusnak valójában akadályai a nemzetek és a nemzeti kultúrák, nem egészen világos. Ha a nemzet akadálya, nyilván a nemzeti kultúra is.

Közhely, csak emlékeztetőül: a 20. században, de a század második felétől mindenképp a világ folyamatainak Amerika a kezdeményezője, a globalizáció pedig az amerikai kultúraértelmezés expanzióját jelenti. Az amerikai kultúraértelmezés nagyon tág, lényegesen különbözik a szerves, hagyományokra épülő elitista európaitól. Amerikai értelmezés szerint kultúra az, amit bárki annak vél, és ami által képes kommunikálni. E logika szerint a magyar kultúrának éppúgy része Lagzi Lajcsi meg a Pa-Dö-Dö, mint Bartók meg Pilinszky. A könyvkultúrában Havas Henrik esszékötetei és a Tánczos-dosszié éppúgy, mint Füst Milán vagy Kányádi Sándor versei. (Néhány éve föl is merült, hogy a nemzeti kultúra részévé kell nyilvánítani néhány médiasztárt – akkor ez ellen még élénk tiltakozások hangzottak el.) Természetesen az amerikai kultúrában is létezik igazi elit, de nagyon szűk, elszigetelt, a hatalmas többség, a sokaság tömegkultúrát kap, lényegében tömegszórakoztatást, rengeteg show-elemmel. Az elit és a tömegkultúra között az átjárás minimális, az elit kultúra néhány sztár kiemelésével/profi menedzselésével válik (tömeg)fogyaszthatóvá.

A világ ipari könyvkiadása hasonlóképp a hasznosságelv és a szórakoztatóipar felé megy el, nem fontos, mi van beleírva a könyvbe, a lényeg az eladhatóság, az olvasó pedig töltse kedvét. Jellemző, hogy a kiadók nemritkán olvasatlanul veszik meg a szerzői jogokat, kizárólag az adott könyv bestsellerlistákon elfoglalt pozíciója alapján; ha másutt el lehetett adni, mi is el fogjuk – így a bölcselet. Föloldódik a határ az igazi minőség és a piacképes áru között, sokkal nagyobb szerepet kap a profizmus, a menedzserszemlélet, és hallatlanul fölértékelődik a média szerepe. Emblematikus, ahogy egész Földünkön sikerre vitték a Harry Potter-regényciklust: abszolút profi módon meg lett szervezve a reklámja, minden elképzelhető és el sem képzelhető médiatámogatást megkapott (nálunk is, egymagában többet, mint az adott időszakban megjelent összes gyerekkönyv együttvéve), évek óta vezeti a bestsellerlistákat – talán csak az iszlám államokat kivéve, ahová nem engedték be. (Meg is jelentek dörgedelmes cikkek a személyiségi jogokról meg a szabadságról.) Ugyanez végigjátszható bármivel.

Természetesen nem állítom, hogy ami sikeres, az eleve gyanús, de azt igen, hogy a minőség igen-igen nehéz helyzetben van – nem magán a minőségen múlik, hogy célt ér-e, eljut-e az olvasókhoz, hanem a menedzser-médiacsapaton, lát-e benne üzleti lehetőséget; illetve ez a csapat dönti el, hogy ki reprezentálja (képviselje?) a nemzeti irodalmat a kulturális világpiacon. Nálunk és Európában ez bizonyos esetekben korábban szintén így volt, de nem tekintetett normának. A könyv- és irodalomiparban viszont már ma is az a jellemző, hogy kiválasztanak egy-két írót, akit bemenedzselnek a nemzetközi élvonalba, vagyis a nagybani piacra. A volt afrikai gyarmati országok írói például eleve angolul írnak, mert csak a világhír révén lehet képviselni, megszólaltatni a szűkebb pátria gondját vagy odafordítani a figyelmet.

Kérdés, hogy az a majdani, tökéletesre globalizált világ vajon demokratikusan osztja-e ki a szerepeket, úgy, hogy lehetőleg mindenkinek jusson egy kis globális kulturális világhatalom (mi, mondjuk, megkapjuk a bőgatya keservének eldalolási jogát), azaz a világkultúra valóban plurális lesz-e, vagy néhány nemzet szupremációja érvényesül, néhány tőkeerős szuperközponttal, a többi meg igyekezzék utánuk. Ez utóbbi az életszerűbb, ha nem is éppen demokratikus.

Kérdés, hogy a magyar irodalom intézményei, műhelyei mennyire vannak fölkészülve a globális versenyfutásra. Az ugyanis illúzió, hogy ha ennyire össze lesz kapcsolva a világ, mint ahogy terveződik, megmaradhatunk kismagyarnak – bent lenni a világfaluban ugyan semmit sem jelent, kimaradni azonban föltétlenül provincializmus lesz. Nos, az élő magyar irodalom műhelyei pillanatnyilag egyáltalán nincsenek fölkészülve, és semmi jelét nem látom annak, hogy ez a helyzet érdemben megváltozhatna. Magyarországon hagyományosan a lapok, folyóiratok, könyvkiadók voltak a szellem műhelyei. Ma a hagyományos műhelyek máról holnapra élnek, eladósodtak, fizetési gondokkal küszködnek. A jelenlegi működési rendszerben a munkatársak, akik többnyire kényszervállalkozók, a leendő diplomás-minimálbért sem kapják meg. A kiadott könyvekben hemzsegnek a nyomdahibák, mert semmire, még korrektorra sincs pénz. A műfordítók, kritikusok ázsiai gyermekmunkaáron dolgoznak. Kézirattal, szerzővel törődni – illúzió. Szellemi műhelyt megteremteni – illúzió. Menedzselni egy szerzőt, nem a nemzetközi piacon – itthon is – illúzió. Megbízásokat adni, hosszú távra tervezni, kiadói programot kialakítani, akár egy könyvsorozat erejéig – reménytelen. Kortárs szerzők művei 200–500 példányban jelennek meg – és ez a példányszám tovább csökkenhet. Ráadásul ez a könyvmennyiség sem fogy el, mert be sem kerül a kereskedelmi bolthálózatokba – alternatív könyvkereskedelmi hálózat nincs, s ezt tőke hiányában a kis kiadók képtelenek megszervezni és működtetni. Az olvasók nem tudnak az új könyvekről, mert a magyarországi lapstruktúra alkalmatlan arra, hogy közvetítse és népszerűsítse az értékeket. Sorolhatnám. A magyar irodalomtól elidegenedtek olvasói. Tapasztalatból tudom, a könyvtárak, könyvesboltok szívesebben hívnak meg politikusokat, médiasztárokat találkozókra, mint írókat. Szimbolikus az idei Könyvhét: Kepes András-dedikációkért álltak sorba az olvasók, miközben az írók a ceruzájuk hegyét nézegették; a legnépszerűbb könyvheti szerző pedig Bayer Zsolt volt. Illyés-centenárium van, végig lehetne kérdezni az országot: ugyan ki tud róla? Emblematikus az Írószövetség helyzete: székház van, jogosítvány, pénz nincs, rághatjuk a gittet. Lesajnált dolog magyar írónak, irodalmárnak lenni ma Magyarországon. Az elmúlt évtizedben sok mindenre volt rengeteg pénz, számolatlanul is – irodalomra nem. Mindezek és sok más azt igazolja, hogy a magyar irodalmi életben megtörtént a kopernikuszi fordulat: szép lassan, észrevétlenül, tudatosan vagy öntudatlanul, amerikanizálódik. Ne áltassuk magunkat, az elit és a tömegkultúra szétválása megtörtént. A kortárs magyar irodalom szűk szakmai üggyé zsugorodott, marginalizálódott és eljelentéktelenedett. Ez még nem látszik tisztán, mert a tehetetlenségi ereje egyelőre viszi a szekeret, igazolják látványosságok is: a Könyvhét például, az esztendő egyetlen rövidke hete, amikor valahogy mégis fölfigyel rá – nem az ország, hanem – a média. Másrészt a fordulat generációsan történt meg: a hatvanas évektől születettek már ab ovo nem az irodalomhoz fordulnak kulturálódásért, szórakozásért – internet, mega-boltok, giga-rendezvények. A jövőben el tudok gondolni olyan író-olvasó találkozót, amelyet a Népstadionban rendeznek meg: a nézőtéren százezer ember sörözik, hetyeg, kábítószerezik hallgatólagos európai norma szerint, miközben a színpadról irodalomgyanús szöveg is elhangzik; a multik dörzsölik a markukat, megvolt a bevétel, érdemes volt kockáztatni, reklámba ölni pénzeket, plusz kipipálható a kultúra támogatása is. Az elit pedig sértetten visszavonul a maga belterjes, fülledt katakombáiba.

Ha ma, nemzetállami keretek között, hivatalosan nemzeti kultúrában gondolkodva ennyire nem számít az irodalom, mint ahogy, kérdés, ugyanez a struktúra alkalmas lesz-e arra, hogy a világversenyben érdemben részt vegyen. Ha ma minimális a kortárs irodalom presztízse, vajon egy erőteljes versenyhelyzetben mitől növekedne? Miért olvasná a művelt magyar egyed a Kortársat vagy a Tiszatájt, ha ma sem olvassa?

És csakugyan: miért? Tud-e valamit a magyar irodalom, amit a tömegszórakoztatás, a média és az informatika nem? A kilencvenes évek elejéig a magyar társadalomban kiemelt helyet foglalt el az irodalom. Tudjuk, részben miért. A kultúra stratégiai terület volt, ma már nem az (jóval kevésbé, de a nem-szocialista társadalmakban is elég fontos helyet foglalt el, ha nem is a szép-, de a bölcseleti irodalom). Ma a média, az informatika a piac stratégiai területe. A kilencvenes évek éppen attól voltak hangosak itthon, hogy először is: az irodalom ne foglalkozzon vízügyekkel, mondjon le az örökös váteszkedésről. Aztán: hogy ne akarjon kiváltságos szereplő lenni, semmi alapja, hogy különbnek tartsa magát, nem első, hanem egy a sokféle megszólalási mód közül. Aztán: hogy még az sem. Ennek megfelelően – tudatosan vagy a világerő vonzásában öntudatlanul – intézményei, pénzügyi helyzete, presztízse vissza lett szorítva egy kívánatos szintre. A rendszerváltozásig a magyar irodalomnak, mint a szegény lányoknak, egyetlen hozománya volt: közéleti felelőssége, erkölcsi hitele. Ezt föladta, de nem kapott érte semmit. Most pedig itt áll üres kézzel, kicsit rászedetten, de az is igaz, hagyta magát rászedni, meg bele is fáradt az örökös ellenzékiségbe. Elfogadta, hogy nincs szükség arra, hogy ő gondolkozzon a világ dolgairól. De vajon akik ma gondolkoznak világunk dolgairól, hitelesen képviselik-e az országot és ezt a népet? Ha az írót nem kente föl senki, őket ki kente föl? Személy szerint engem biztosan nem képvisel egyetlen párt sem, életem fontos kérdéseire sem fiskálisok, sem politológusok, sem pszichológusok, sem médiasztárok nem tudnak választ adni.

A kilencvenes évek magyar irodalmát készületlenül érte a rendszer és a világ egészének megváltozása. Néhány kiváló teljesítménye ellenére összességében talán ezért középszerű és unalmas. Ha a magyar irodalom lemond arról, hogy az életünkről is gondolkodjon, miért várja, hogy bárki olvasót érdekeljen? Ha a magyar írótársadalom lemond arról, hogy az irodalom intézményeinek működését kikényszerítse, miért lenne az fontos a politikának, és miért a tőkének? Elvben persze önszántából is menedzselhetné a tőke, de ahhoz Széchenyik meg Hatvany bárók kellenének, akik annak idején a nemzet szolgálatába állították vagyonukat, hitüket és szeretetüket – de lehet-e globális célt szolgálni? Liberális áldozathozatallal? Liberális alázattal? Liberális küldetéstudattal? És mi ez a globális cél? Minden kor mecénása a pénzéért a maga ízlését is szolgáltatta. Szerencsés esetben ez egybeesett a nemzet, az ország, Európa jobbik énjének értékrendjével. A ma mecénásainak, a yuppie-knak az ízlése vajon mivel esik egybe?

Az a trend, amely évtizede folyamatban van, hosszú távon oda vezethet, hogy a magyar irodalom a belterjesség és a sznobizmus közt hánykolódva fokozatosan provincializálódik, visszafejlődik. Történelmileg ez sem tragikus, noha igen sajnálatos. A 19. és a 20. század akkora tömegű minőséget termelt, hogy talán többre a magyarul beszélő egyedek összessége biológiailag nem is képes, kiírta magát. Ez a mostani toporgás, redukált létezési forma azt jelzi, hogy a magyar irodalom lényegében lelkileg, intézményileg készen áll a globalizmusra. Jöjjön hát!

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.