Archívum

Dokumentumtörténet

„Demokratikus ellenzék” vagy „párton kívüli, reformszocialista ellenzék”? 2. rész
2002. október

Ám miközben a párton kívüli reformszocialista ellenzék reformszocialista programtervezetekkel állt elő, ugyanakkor igyekezett polgárjogi mozgalomként viselkedni. Ez sajátos és hosszú távú, erősen negatív következményekkel terhes elméleti zavarral, meghasonlással járt együtt. Hiszen egy reformszocialista platformon álló csoportnak – a hatalom szemszögéből – nem lett volna szabad polgárjogi mozgalomként viselkednie, viszont egy genuin polgárjogi mozgalomnak – a liberális demokrácia előző fejezetben elemzett klasszikus felfogása szerint – nem reformszocialista programokat kellett volna kidolgoznia. Ebben is tükröződött a fentebb már más szempontból említett se hús, se hal álláspont, amelyet jól kifejezett a párton kívüli reformszocialista ellenzék körében igen népszerűvé vált „marginalitás” kategóriája. Szerkezetileg ez a beállítódás analóg annak az ateistának a magatartásával, aki azért – a „sosem lehet tudni” elvből kiindulva – gyermekét megkeresztelteti, vagyis a hit szempontjából a margón áll. Az ellenzék is margón állt, több szempontból is: először is margón állt a párthoz képest, a párt modernizálásán keresztül igyekezett elképzelni az ország modernizálását. De margón állt a liberális demokrácia klasszikus értékeihez képest is: miközben az egyéni szabadságjogok érvényesítéséért szállt síkra, tudatosan lemondott a kollektív szabadságjogok érvényesítésének követeléséről, és azt sugallta, hogy az egyéni szabadságjogok megvalósíthatóak valamiféle „hosszú menetelésen” keresztül úgy is, hogy közben a „kollektív rabság” érvényesül. Ezt a nyilvánvaló logikai ellentmondást igyekeztek sokan úgy feloldani, hogy megpróbálták a kádárizmust olyan kvázi különálló formációként beállítani, amelynek viszonyai között elképzelhető a kollektív szabadság valamilyen korlátozott érvényesülése. Mintha mindez csupán a helyes taktika megválasztásának függvénye lenne. (Lásd a fentebbi Kis-idézetet a lengyelországi válság magyarországi „ellenzéki” értékeléséről és a Helsinki által teremtett új „taktikai” lehetőségekről.) És ez persze nagyon is megfelelt a hatalomnak. Hiszen az ellenzékkel folytatott macskaegér-harcában a hatalomnak az volt az érdeke, hogy az ellenzék minél tovább megmaradjon abbeli hitében, hogy a rendszer alapjainak megkérdőjelezése nélkül is lehetséges számottevő politikai/társadalmi modernizációt kicsikarni. Mindennek pedig az lett az általános politikai és kulturális következménye, hogy bármerre fordult is az ember, mindenhol csupán „kvázi” minőségekbe ütközött, ahelyett hogy genuin, valódi, teljes lélekkel elvállalt, képviselt minőségek között választhatott volna. Ilyen módon a párton kívüli reformszocialista ellenzék jelentős szerepet vállalt a genuin klasszikus liberális/polgári értékek „kváziasításában”, s ezzel megtette az első döntő lépést a klasszikus liberális hagyomány eltékozlása felé.

Nem célom részletesen elemezni a nyolcvanas évek másik ellenzéki csoportosulása, a „népi ellenzék” által választott hagyományt és politikai taktikát, stratégiát. Ezt részben már megtettem másutt.32 Mindenképpen idekívánkozik azonban egy megjegyzés. A „népiek” a kollektív szabadságjogok érvényesülését hangsúlyozottan a nemzeti önállóság mentén képviselték, ezt az oldalt emelték ki, tűzték zászlajukra, míg az egyéni szabadságjogok követelését e célnak alárendelték. Részben ennek köszönhető, hogy az ellenfelektől hamar megkapták a pejoratív „nacionalista” minősítést. Velük szemben, a másik póluson, a párton kívüli reformszocialista ellenzék, mint láttuk, az egyéni szabadságjogok felől közelített a társadalmi problémákhoz. Részben ennek köszönhető, hogy az ellenfelektől hamar megkapták a pejoratív „liberális” minősítést, ami ebben a kontextusban elsősorban individualistát jelentett. Klasszikus liberális szempontból pedig nyilvánvaló, hogy ez a két pólus, nevezetesen az egyéni és a kollektív szabadságjogok, csakis együtt, egymással karöltve érvényesülhet: feltételezik egymást. Egy „rab” nemzetnek nem lehetnek szabad polgárai, s „rab” polgárok nem alkothatnak szabad nemzetet.

Végül, a párton kívüli reformszocialista ellenzék margón állt egzisztenciálisan: a pártból való kiűzetés sokuk számára állásbizonytalansággal is együtt járt, ám lévén, hogy totalitárius rendszerben kellett valamiféle megélhetéshez jutniuk, kénytelen-kelletlen rászorultak valamilyen állami intézményes (kutatóintézetek, kiadók, egyetemek) segítségre, hiszen államtól, párttól független vállalkozások, intézmények egyszerűen nem léteztek, és ilyeneket nem is lehetett létrehozni. Vagyis egzisztenciális függésben voltak azoktól a különféle pozíciókban lévő állami hivatalnokoktól, szerkesztőktől, egyetemi tanároktól, kutatóintézeti munkatársaktól, akik hajlandónak mutatkoztak kisebb-nagyobb szerződésekkel, alkalmi munkákkal rendszeresen ellátni őket. Ezek viszont a maguk részéről, már csak pozíciójuknál fogva is, az esetek túlnyomó többségében – ha nem kivétel nélkül – párttagok voltak. Nagy valószínűséggel főként olyan párttagok, akik maguk is a párt modernizálását óhajtották volna, és ehhez találtak szövetségest a párton kívüli reformszocialista ellenzékben. Sajnos, ennek a kényszerű helyzetnek meglett az a következménye, hogy érvényesült Marx egyik alaptétele: az ellenzék léte jelentős mértékben meghatározta tudatát: ismét csak szükségből erényt kovácsolva, maga sem bírt igazán elszakadni a reformszocialista gondolkodásmódtól. (Holott, normális körülmények között, azaz a liberális demokrácia biztosította kollektív szabadságjogok megléte esetén, a párton belüli és párton kívüli reformszocialisták megalakíthatták volna mondjuk a maguk szociáldemokrata pártját, és önálló politikai tényezőként jelentkezhettek volna a hatalomért folyó versenyben. Ehhez azonban persze meg kellett várniuk, amíg a normalitás bizonyos alapfeltételei ismét helyreállnak az országban, vagyis például amíg Magyarország valóban visszanyeri függetlenségét.)

Másfelől, e csoport számára nyilvánvaló mintául szolgált a nyugati újbaloldali mozgalmak taktikája és stratégiája. A nyugati és a keleti „újbaloldal” azonban fura módon tükrözte egymás „hamis tudatát”. A nyugatiak követelései közvetlenül ugyan nem a „kapitalista rendszer” megdöntésére irányultak, hanem nyomásgyakorlásra, bizonyos változások kikényszerítésére, amelyekről azonban hosszú távon hinni lehetett – legalábbis újbalos szemszögből –, hogy a végén elvezetnek a „kapitalista rendszer megdőléséhez”. A keletiek a nyomásgyakorlás különböző módozataival a párton kívülről a szocializmus reformját akarták kikényszeríteni, a rendszer „megdöntése” azonban nem volt napirenden számukra semmilyen értelemben, stratégiailag sem. Egy „nyugati” eszközt véltek alkalmazhatónak „keleti” viszonyok között. Ebben ugyan elméletileg tévedtek, gyakorlatilag viszont mégis sikerült létrehozniuk az ellenzékiség auráját.

Az elméleti tévedés hátterében az állt, hogy a nyugati újbaloldali mozgalmak stratégiai értelemben látványos kudarcba fulladtak: követeléseik nagy része ugyanis fokozatosan megvalósult, ez azonban nem a „kapitalizmus” megdőléséhez, hanem éppenséggel megerősödéséhez vezetett. S pontosan ez a körülmény világított rá a magántulajdonon és piacgazdaságon alapuló liberális demokrácia, illetve a kollektív tulajdonon alapuló totalitárius szocializmus közötti egyik legdöntőbb különbségre: nevezetesen, hogy az előbbi nagyobb, a rendszer alapjait fenyegető kataklizmák nélkül képes önmaga folyamatos megújítására, modernizálására, míg az utóbbi erre egyáltalán nem képes. És igen sokáig éppen ezt nem volt hajlandó tudomásul venni a magyar reformszocialista ellenzék: hogy pontosan ezért a szocialista rendszer – saját belső logikájának következtében – eleve bukásra ítéltetett, nem életképes versenytársa a liberális demokráciának.

Gyakorlati magatartásukkal és bizonyos politikai gesztusaikkal azonban mégiscsak a rendszer megdöntésén munkálkodtak, jóllehet politikai teóriájuk nem erről szólt. Az ellenzéki aura mindenekelőtt ennek a ’68-as hagyománynak volt köszönhető. Sokakkal ellentétben úgy vélem, a magyar disszidens értelmiség váltásának az a lényege, hogy saját múltjától nem kellett teljesen megszabadulnia; ha föl is adta marxista teoretikus pozícióját, megőrizte 1968 magatartási és morális örökségét. (…) Az emberi jogok eszméje új univerzalitás, amely a baloldali értelmiség számára nélkülözhetetlen volt a marxizmustól való eltávolodás folyamatában33írja Csizmadia. Ebben az értékelésében sok igazság van, elsősorban ami a magatartási és morális örökséget illeti. Ez a hagyomány ugyanis eredetileg a polgári engedetlenség klasszikus tradíciójához kapcsolható, Thoreau, Gandhi, Martin Luther King alakjához, s a polgárjogi eszmék univerzalizmusához. Ez az a klasszikus polgári kultúra, amelyet a csehszlovákiai Charta ’77 polgárjogi mozgalom nyíltan felvállalt és képviselni kezdett a szocializmus mindenféle változatával szemben mint valami attól lényegileg különböző, azzal elvileg és gyakorlatilag összeegyeztethetetlen politikai és kulturális hagyományt:

Lényeges, hogy a Charta ’77 létrehozása, kezdeményezése – ha részt is vettek benne volt reformkommunisták – nem a volt kommunistákból, hanem a nem kommunistákból indult ki, ezzel mintegy a párton kívülre helyezve a párt, illetve a hatalom bírálatát. (…) Jan Patocka filozófus, a Charta egyik aláírója: „Az Emberi Jogok Deklarációja túlhaladja a szokásos nemzetközi szerződések jelentőségét, melyek általában célszerűségi és hatalmi törekvésekből fakadnak. A Deklaráció voltaképpen az erkölcs és a szellem kérdéseit veti fel, és éppen ez az az ok, amely az aláírókat arra készteti, hogy kinyilvánítsák: megértették az esemény jelentőségét, megértették, hogy itt a kedvező alkalom és pillanat” (…) a Charta nem akarja kisajátítani az erkölcsi hatalmat és nem akarja kisajátítani a társadalmi „lelkiismeret” szerepét sem. „Senki fölé nem helyezik magukat és senki fölött nem ítélkeznek” – állapította meg az aláírókról Patocka. „Nincs más ambíciójuk, mint a lehető legszilárdabban belevésni az emberek agyába azt a gondolatot, hogy van valamilyen felsőbb hatalom, melynek az emberek lelkiismeretileg alá vannak vetve…” „A mi szerepünk tehát a tanúé – fogalmazta meg Patocka egy másik, halála előtti utolsó írásában. – Mi arról tanúskodunk, hogy az emberek újra tudatára ébredtek: vannak dolgok, amelyekért érdemes szenvedni, s hogy ezek a dolgok többnyire épp azok, melyekért élni érdemes.”34

A hosszabb távú magyar történelmi fejlődés szempontjából igen sajnálatos, hogy a magyar párton kívüli reformszocialista ellenzék nem tudott egyértelműen erre a klasszikus liberális álláspontra helyezkedni, amely világosan és határozottan megkülönbözteti magát mindenféle baloldali, szocialista elgondolástól. Orientációját, mint már említettem, nem annyira a Charta ’77, hanem sokkal inkább Adam Michnik „új evolucionizmusa” szabta meg. Igen megvilágító az a mondat, amelyet Csizmadia idéz Michniktől ebben a kontextusban: „Minden ellenállási tett egy lépés a demokratikus szocializmus felé, mely nem annyira intézményekből alakult, jogászi jellegű képződmény: inkább szabad emberek közössége, valóságos, mindennap újjászülető emberi közösség.”35 (Kiem. – O. I.) Michnik ezt a kijelentést 1976 októberében, a magyar forradalom huszadik évfordulójára rendezett párizsi konferencián tette. Michnik tehát a demokratikus szocializmus, nem pedig a liberális demokrácia elérése érdekében tartotta fontosnak a polgári engedetlenség, az ellenállás magatartását. És ebben Kis János és a párton kívüli reformszocialista ellenzék többi vezető ideológusa kritikátlanul követte őt. Érdemes Michnik kijelentését összevetni azzal a nyílt levéllel, amelyet Václav Havel írt 1969-ben Alexander Dubčeknek. Ebben egyebek között ez áll: „Vannak pillanatok, amikor a politikus kizárólag úgy érhet el tényleges politikai sikert, ha teljesen megfeledkezik a relativizált politikai nézetek, elemzések és mérlegelések egész bonyolult hálózatáról, s egyszerűen becsületes emberként viselkedik. A közvetlen emberi értékek érvényesítése a politikai manipulációk elembertelenítő világában villámfényként hathat, amely ezt az egész beláthatatlan vidéket megvilágítja.36 Ez a klasszikus polgári álláspont, amely a lelkiismereti értékek fenntartását, a becsületes magatartást akkor is központi jelentőségűnek tartja, ha attól közvetlen politikai eredmény valószínűleg nem várható, mert tudja, hogy ezek az értékek a klasszikus polgári liberális demokrácia alapértékei, és mint ilyenek csakis e felé a társadalmi berendezkedés felé mutathatnak, és összeegyeztethetetlenek mindenfajta szocializmussal, az ún. „demokratikus szocializmussal” is.

A magyar párton kívüli reformszocialista ellenzék akkor szolgált volna rá teljes joggal a „demokratikus ellenzék” elnevezésre, ha nem Michnik, hanem Havel és a Charta ’77 polgári liberális szellemiségét teszi magáévá. Azonban, mint láttuk, nem ez történt. Ugyanakkor viszont a Charta ’77 szóvivőinek letartóztatása elleni magyarországi értelmiségi tiltakozás (az 1979-es aláírásgyűjtés) jelentette azt az első nagyobb politikai gesztust, amely először volt képes túllépni a „Napló-írók” belterjes körén, és maga köré gyűjteni néhány száz „másként gondolkodó” értelmiségit. Fontos körülmény, hogy ez elsősorban Zsille Zoltánnak köszönhető, hiszen Kis János néhányadmagával külön levélben tiltakozott, mert úgy vélték: nem lenne az ügynek jelentős számú támogatója. Talán ekkor mutatkozott meg először nyilvánosan, hogy a Kis János befolyása alatt álló csoport alábecsüli a társadalmi elégedetlenség fokát és az emberek hajlandóságát a kockázatvállalásra. Az aláírásgyűjtés jellegzetesen polgárjogi gesztus volt a reformszocialista ellenzéktől (amelynek teoretikus beállítódásáról, politikai programjáról 1979-ben, tehát még a szamizdat Beszélő megjelenése előtt, különben is elég keveset lehetett tudni), vagyis a szimpatizánsok külső köre nyugodtan vélhette azt, hogy a Charta ’77 szóvivőivel vállalt szolidaritás egyben a Charta ’77 polgári liberális beállítódásának elfogadását is jelenti. Erről a körülményről azonban igazán végérvényesen csupán a rendszerváltozás utáni évtizedben derült ki teljes egyértelműséggel, hogy alig több csalóka látszatnál.

A Charta ’77 gyökerei természetesen a csehszlovák ’68 polgári, nem kommunista hagyományába nyúlnak vissza. Érdemes erről kicsit hosszabban idézni a cseh demokratikus ellenzék középponti figuráját, Havelt: 1968-ban … kezdtek magukhoz térni a nem kommunisták, a pártonkívüliek. A szabad légkör lehetővé tette számukra, hogy hallassák hangjukat, hogy kérjék egyenjogúsításukat. Ők képviselték a nemzet többségét, ugyanakkor egészen addig másodrangú állampolgároknak számítottak, az összes fontosabb posztot kommunisták töltötték be, minden lényeges kérdésben a párt döntött, zárt ajtók mögött. A reformkommunisták programja a pártonkívüliek egyetlen problémájára sem adott egyértelmű választ, csupa dialektikus csűrés-csavarás volt az egész. A pártonkívüliek viszont részt akartak venni a közéletben, szükségét érezték, hogy megteremtsék saját intézményi struktúrájukat.37 (a reformkommunisták) némileg skizofrén helyzetbe kerültek: egyszerre rokonszenveztek a társadalom felemelkedésével, és féltek is tőle, egyszerre támaszkodtak rá, és nem értették egészen, egyszerre szurkoltak neki és fékezték. Szellőztetni akartak, de tartottak a friss levegőtől, reformokat akartak, de csak elképzeléseik beszűkült határai között, amit a nemzeti eufória nagyvonalúan figyelmen kívül hagyott, sőt, respektálta. Így aztán tulajdonképpen csak ott totyogtak a fejlődés nyomában, nemhogy ők szabták volna meg az irányát.38 A fenti jellemzés – mutatis mutandis – sok tekintetben érvényes a magyar párton kívüli reformszocialista ellenzékre is, hiszen felemás, csiki-csuki, kvázi-álláspontjuk miatt velük is hasonló történt, mint a csehszlovák reformkommunistákkal: amikor elérkezett a rendszerváltozás ideje, ők is inkább csak a fejlődés nyomában kullogtak, ahelyett, hogy képesek lettek volna a liberális demokrácia felé megszabni annak kívánatos irányát.

Már láttuk, hogy még a Szabad Kezdeményezések Hálózatának megalakulásakor, 1988 tavaszán sem szerepelt a többpártrendszer követelése a Hálózat programjában, és az első politikai pártokat Magyarországon a fiatalabb korosztály, főként egyetemisták (FIDESZ) és a „népiek” (MDF) hozták létre. ’88 tavaszán azonban felgyorsultak a társadalmi fejlemények, amire a párton kívüli reformszocialista ellenzéknek is reagálnia kellett, ekkor már jelentős lépéshátrányból. A Hálózat támogatóinak első országos összejövetelére 1988. június 12-én került sor a Jurta Színházban, ahol a politikai helyzet elemzése volt a téma. Ekkorra a támogatók (aláírók) létszáma meghaladta az 1500-at (…) a március 17-i felhívásban távlatiként aposztrofált célok jelenidejűekké váltak: „a hazának alkotmányos jogállamra, parlamenti kormányzásra, többpártrendszerre, erős jog- és érdekvédelemre, nemzeti szuverenitásra, vegyes tulajdonú piacgazdaságra van szüksége.” A célok jelenidejűvé válásában valószínűleg döntő momentum volt, hogy 1988 tavaszán számos társadalmi szerződés jött létre, fokozódott az alulról jövő társadalmi nyomás.39 Az 1988 novemberében megalakult SZDSZ alapszabályában megfogalmazták: készek párbeszédet folytatni a kormányzattal (a Társadalmi Szerződés központi kategóriája még a párt volt). A programkoncepcióban helyet kapott – többek között – az alkotmányozó nemzetgyűlés választása, illetve a munkásőrség föloszlatásának gondolata.40

Nos, ezek a követelések részben már a valódi liberális demokrácia, nem pedig a demokratikus szocializmus bizonyos alapfeltételeinek megvalósulását célozták. A kialakuló történelmi helyzetben a párton kívüli reformszocialista ellenzéknek, azzal, hogy szükségtelen késlekedések után, de végül mégis létrehozta a Szabad Demokraták Szövetségét, lehetősége nyílott volna valódi liberális ellenzékké válni. Ehhez azonban egyebek között arra lett volna szükség, hogy kiharcolja a genuin rendszerváltozás legelső alkotmányos feltételét: az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását. (Ez, mint láttuk, szerepelt is az SZDSZ programjában.) Ez megteremtette volna a gyakorlati és szimbolikus értelemben is olyannyira szükséges határozott szakítást a kádárista szocializmussal, és olyan jogi/politikai „tabula rasát” hozott volna létre, ahol végre nem a baloldali, marxista, szocialista, reformszocialista stb. eszmék dominálnak, hanem polgárjogot nyerhet a valódi, klasszikus liberális hagyomány. Az újonnan megalakult Cseh Köztársaság például, elsősorban Havel erőfeszítéseinek köszönhetően, megtette ezt a lépést. Magyarországon viszont ismét csak egy „kvázi”-variáns valósult meg: nyilvános alkotmányozó nemzetgyűlés helyett zárt ajtók mögött folytatott „kerekasztal-tárgyalások”.

Csizmadia konklúziója a következő: A magyar átmenet sajátossága (…) hogy nagy társadalmi csoportok – mindenekelőtt a munkásság – nem mozdultak meg. A magyar társadalomnak volt vesztenivalója, ezért jöhettek létre a kerekasztal-tárgyalások. A plebejus ellenzék ezt a társadalom elárulásának, önjelölt politikusok fölhatalmazás nélküli alkuinak tekintette, és mélyen megvetette. Ez azonban nem változtat a lényegen: a demokratikus ellenzéknek az SZDSZ-be növő szárnya a társadalom konszolidáltságából, stabilitástörekvéseiből eredeztette a maga taktikáját. Ez az érzékenység (…) tette alkalmas tárgyalópartnerré, miközben a plebejusok – nem lévén a helyzetre megfelelő válaszuk, illetve a társadalom viselkedésére magyarázatuk – elszigetelődtek.41 Nos, ez az értékelés számomra a döntő pontokon alapvetően hibásnak tűnik. Mert, először is: igaz ugyan, hogy jelentős társadalmi csoportok nem mozdultak meg – szemben Lengyelországgal vagy Romániával –, ám ebből a tényből két lépésben arra következtetni, hogy ennek a helyzetnek „adekvát” kifejezési formáját jelentették a kerekasztal-tárgyalások, enyhén szólva is túlságosan nagyvonalúnak látszik. Az alkotmányozó nemzetgyűlés éppúgy megfelelhetett volna ennek a helyzetnek, éppúgy kifejezhette volna a társadalom „konszolidáltságát”, csak éppen valódi demokratikus keretek között, ahogy a cseheknél történt. (Nyilván ezért is került be az SZDSZ programjába.) Másrészt: fentebb már láttuk, hogy az „ellenzéknek” mennyire elvont és elnagyolt képe volt a magyar társadalom meghatározó csoportjainak valódi akaratáról, érdekeiről, vágyairól, hogy mennyire vonakodott tudomásul venni, hogy a társadalom többsége egyáltalán nem lelkesedik a kádárizmusért, így ezt a beállítódást aligha lehet a társadalom döntő csoportjai iránti „érzékenységnek” nevezni. Ha valami iránt a párton kívüli reformszocialista ellenzék érzékenységet mutatott, az a párton belüli reformkommunisták és reformközgaszdászok csoportja volt. És sokkal inkább ez a körülmény tette őket alkalmas tárgyalópartnerré, nem az, hogy érzékenyen rátapintottak arra, hogy „mit kíván a magyar nemzet”. Az egyik legkiáltóbb bizonyítéka ennek a négyigenes népszavazás sorsa. Itt lehetett, kellett volna az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását bevenni a követelések közé.

Másfelől: igencsak kérdéses, hogy lehet-e reformszocialista taktikával liberális stratégiát végrehajtani. Mindenesetre az SZDSZ-ben kezdettől fogva ez a két hagyomány, két áramlat küzdött egymással, és Tölgyessy Péter elnökké választása után egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a valódi liberalizmus kerekedik fölül a SZDSZ politizálásában. Tölgyessy a másik liberális párttal, a FIDESZ-szel való együttműködést és a szocialistáktól való teljes elhatárolódást szorgalmazta: ez volt az a program, amelynek végrehajtásáért a választók több mint 80 képviselői helyet juttattak az SZDSZ-nek az 1990-es választásokon. Ha Tölgyessy marad az SZDSZ elnöke, akkor az SZDSZ minden bizonnyal síkraszáll a törvényes igazságtételért és egy demokratikus, átfogó és a közérdekű adatokba betekintést engedő jó ügynöktörvény megalkotásáért. S ezzel megtörténhetett volna a kádárizmussal való igazi, hatékony szakítás. Ekkor kapcsolódott volna az SZDSZ a liberalizmus nagy tradíciójához, amely – mint az első fejezetben láttuk – minden klasszikus megfogalmazásában alapvetőnek tekinti az igazságos intézményeket és a minden polgárra kiterjedő igazságos bánásmód egyenlőségét.

Amikor azonban az SZDSZ legbelső köre, az ún. „kemény mag” a párttagok többségi akaratával ellentétben puccsszerűen megbuktatta Tölgyessyt, akkor ezzel nyilvánvalóvá tette egyrészt, hogy szükség esetén egyáltalán nem riad vissza a bolsevik taktika alkalmazásától (már a Hálózat, illetve az SZDSZ megalakításakor is érvényesültek ilyen tendenciák), valamint azt, hogy e csoport valódi prioritásait a szocialistákkal való együttműködés határozza meg. S ennek az együttműködésnek az „elvi” alapját az az egyszerű politikai egyetértés teremtette meg, hogy „nem bolygatjuk a kádárista múltat, nem keressük a felelősöket az elkövetett bűnökért, és nem leplezzük le az ügynököket”. Az SZDSZ ezzel tudatosan lemondott a valódi liberalizmusról. Ezt követően a jelentősen eltúlzott „fasiszta veszély” ürügyén először a magyar Chartában állt össze a szocialistákkal, majd az e politika sikerén alapuló 1994-es választások után a hatalomban is. (A csehszlovákiai Charta ’77, illetve a kilencvenes évek magyar Chartája között mutatkozó óriási különbség is jelzi, hogy hová vezet az igazi liberalizmus, illetve a „reformszocializmus”.) Hogy mindezt választói és szimpatizánsai akarata ellenére tette, az nem látszott zavarni a párt vezetését. Sőt, a katasztrofális 1998-as választási vereség után sem vizsgálták fölül az SZDSZ „szövetségi politikáját”: 2000. március 15-én a szocialistákkal és a szélsőbaloldali Munkáspárttal (Szaddám Huszein és Szlobodan Milosevics barátaival) együtt tüntettek, úgymond, a „sajtószabadságért” egy demokratikusan megválasztott, polgári kormány ellen. Holott eredetileg, még a nyolcvanas évek elején, a Beszélő létrehozásával valóban a sajtószabadság kivívásáért tettek komoly gyakorlati lépéseket, és vállaltak kockázatot egy totalitárius szocialista hatalom ellen. Húsz év alatt azonban a dolgok tökéletesen az ellenkezőjükre fordultak, miközben az SZDSZ, jókora cinizmussal, még mindig ugyanazokat a fogalmakat igyekszik alkalmazni rájuk: ez is félreérthetetlenül jelzi, hogy az ezredfordulóra az SZDSZ-nek sikerült maradéktalanul eltékozolnia saját értékeit és a rábízott liberális hagyományt, úgy is mondhatnánk, az SZDSZ-t szőröstül-bőröstül bekebelezték a szocialisták.

Az SZDSZ vezetői azokat az értékeket herdálták el, gúnyolták ki, tették nevetségessé, amelyek az én választott értékeim is, amelyek magyarországi érvényesülésére gyakorlatilag és elméletileg egyaránt föltettem az életem.

Részlet a szerzőnek a XX. és XXI. Század Intézet támogatásával készült, megjelenés előtt álló könyvéből.

1Vö. Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988), Monográfia, Bp. T–Twins Kiadó, 1995. 207., ill. uo. Interjúk, Krassó György: „Soha nem szerettem a »demokratikus ellenzék« szót, amit Haraszti Miklós talált ki, minden átmenet nélkül behelyettesítve a baloldali ellenzék kifejezést demokratikus ellenzékre. De nem ezért nem szerettem, hanem azért, mert kisajátított valamit, ami az ország lakosságának mondjuk a negyedét megilleti, vagy a felét, de semmiképpen sem egy kis csoportot.” 62.
2A Napló, 1977–1982 (Válogatás), szerk.: Barna Imre, Kenedi János, Sulyok Miklós, Várady Szabolcs. Minerva Kft., Bp., 1990.
3I. m 5.
4I. m. 100.
5I. m. 39.
6I. m. 55.
7Szász Béla könyvét Magyarországon először a Krassó György által alapított Magyar Október szamizdatkiadó jelentette meg 1984-ben, majd az Európa Könyvkiadó 1989-ben.
8Csizmadia, Interjúk, i. m. 317–318.
9I. m. 319.
10I. m. 92.
11I. m. 108.
12„…1965 májusában kirgíziai száműzetésében – Moszkvában tanuló diákként – meglátogattam Rákosi Mátyást. Erről 1985-ben németül számoltam be, majd 1989-ben a Magyar Rádiónak adott interjúban.” I. m. 168.
13I. m. 40.
14I. m. 42.
15I. m. Monográfia, 147.
16I. m. Interjúk, 34.
17I. m. 77.
18I. m. Monográfia, 184.
19I. m. Interjúk, 109.
20I. m. Monográfia, 191.
21I. m. 282.
22I. m. 125.
23I. m. 383.
24I. m. 386.
25I. m. 391.
26I. m. 394.
27I. m. 341–342.
28I. m. 198.
29In Válogatott tanulmányok, III. 1971–1979, Magvető, 1986.
30Csizmadia, i. m. Monográfia, 312.
31I. m. 425.
32Lásd A „magyar kérdés”, in Orosz István: A „magyar kérdés”, Bp., Akadémiai, 1996.
33Csizmadia, i. m. Monográfia, 100.
34Id. mű 95.
35Id. mű 92.
36Id. mű 93.
37Václav Havel: Távkihallgatás, tiltakozás. Interart, Bp., 1989. 102–103.
38I. m. 108–109.
39Csizmadia, i. m. Monográfia, 434.
40I. m. 451.
41I. m. 453.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.