Archívum

Dokumentumtörténet

„Demokratikus ellenzék” vagy „párton kívüli, reformszocialista ellenzék”? 1. rész
Orosz István
2002. október

Mielőtt a ’70-es, ’80-as években létrejött, „demokratikus ellenzéknek” nevezett laza értelmiségi csoportosulás által választott és képviselt szellemi-politikai hagyomány elemzésébe belekezdenék, fölmerül a kérdés: honnan származik e csoport „progresszív” értékeket implikáló elnevezése? A kérdés azért fontos, mert történelmi jelentőségű szellemi-politikai áramlatok elnevezése és értékelése természetesen maga is történelmi kérdés, azaz hosszabb távú történelmi folyamatok függvénye, és egyáltalán nem mindegy, hogy a szóban forgó áramlat önértékeléséről, önképéről vagy pedig bizonyos idő elteltével létrejött, az adott kultúrában érvényesnek tekintett, konszenzusos elnevezésről, értékelésről van-e szó.

A magyar rendszerváltozás körüli folyamatok ilyen konszenzusos értékeléséhez persze még hiányzik a kellő történelmi távlat, ám az eltelt csaknem két évtized (ha a nyolcvanas évek végén beinduló átalakulást előkészítő évtizedet is ideszámítjuk) ahhoz azért elegendő, hogy megpróbáljuk megadni az első, szükségképpen még későbbi árnyalásra szoruló áttekintést az ebben az átalakulásban maguknak politikai szerepet kivívó csoportokról, áramlatokról. És ebben a kontextusban döntő körülmény, hogy a „demokratikus ellenzék” kifejezés nem az emlegetett csoport tevékenységének külsőleg kialakult, spontán társadalmi megítélése nyomán keletkezett, hanem a csoport egyik illusztris képviselőjének, Haraszti Miklósnak a találmánya.1  Krassó György szerint Haraszti egyszerűen a „baloldali” jelzőt felcserélte a „demokratikusra”. Kérdés: jogosult volt-e ez a csere, hiszen a két kifejezés nyilvánvalóan nem szinonim? Az alábbiakban egyebek között erre a kérdésre is szeretnék választ találni. Elöljáróban annyit mindenesetre érdemes megállapítani, hogy a szóban forgó csoport és a vele szimpatizáló kör elfogadta önmagára nézve ezt a kifejezést, önazonosságának, tevékenységének, szellemi-politikai orientációjának megfelelő leírásaként kezelte és használta. (Csizmadia Ervin az alábbiakban majd bőségesen hivatkozott monográfiájának címébe is idézőjelek nélkül került.) Kérdés: jogosan-e?

Persze hosszú ideig maguk az érintettek a másként gondolkodók kifejezést szerették használni szellemi beállítódásuk jellemzésére, s ez a beállítódás a hetvenes években még csak igen érintőlegesen, többszöri áttételen keresztül volt politikainak tekinthető, ha egyáltalán. Érdekes dokumentuma a magyar értelmiség e csoportja lelkiállapotának az egyik első gépiratos szamizdat, az 1977-ben Kornis Mihály kezdeményezésére elindult Napló, amelybe Kornis, Kenedi János és Sulyok Miklós eredetileg mintegy harminc értelmiségit hívott meg, akik hetenkénti váltásban egymásnak adogatva három példányban készítették az összeállítást.2  Az eredeti meghívottak névsora bizonyos szempontból reprezentatív: a későbbi „demokratikus ellenzék” számos hangadó figurája szerepel benne, noha például Kis János a meghívás ellenére, nem adott írást a Naplónak. A Napló 1982-ig működött, addig mintegy száz szerző írása került bele. Az 1990-es válogatott kiadás előszavában Sulyok Miklós a következőképpen jellemzi a Naplót előhívó értelmiségi lelkiállapotot: A hetvenes évek elejétől már elég sokan gondoltuk magunkról, hogy ellenzékiek vagyunk, de igazi alapunk nem nagyon volt rá (…) nagyon kevés kivételtől eltekintve, amit tettünk, az nem volt több annál, mint hogy másképpen gondolkoztunk, és másmilyen gondolatainkat baráti beszélgetéseken elmondtuk egymásnak. Sokan próbálkoztak államilag nem engedélyezett, nem tűrt művészi tevékenységgel. (…) De olyan akciókat, mint például néhány magyar filozófus csatlakozása a csehszlovákiai inváziót elítélő korcsulai nyilatkozathoz vagy később az aláírásgyűjtés az abortuszügyben – tehát konkrét állampolgári engedetlenséget kevesen és ritkán engedtek meg maguknak. (…) Egyre inkább elegünk lett abból, hogy semmit sem csináltunk, ugyanakkor egyáltalán nem volt világos, mit is csinálhatnánk.
A NAPLÓ hirtelen új lehetőséget nyitott: szavainkat nem kell megválogatni, de a leírt szó mégis – felelősség. Érdekes, hogy legalább az alapötletben nyoma sem volt politikai indíttatásnak, bár önmagában az, hogy egy senki által nem engedélyezett dolgot hozunk létre, bátor tettnek tűnt akkoriban.
(Kiem. – O. I.)

A Naplóban furcsán keveredik a „nem csinálunk semmit” miatti értelmiségi frusztráltság és lelkifurdalás, illetve ennek reflektált kritikája, ám mindkettő alapvetően befelé irányul – nyilván a Kornis által megszabott műfajból adódóan is –, a szerzők általában maguknak írnak önmagukról, mégpedig meglehetősen belterjes módon. Egy nagy kivétel van: Nádas Péter. Ő a Helyszínelés című novellával messze kilóg a sorból, vagy inkább: tárgyválasztásban, művészi színvonalban, őszinteségben és beállítódásban jóval fölötte áll a többieknek. (Megjegyzendő, hogy a Naplót az 1990-ben megjelent válogatásból ismerem, felteszem, hogy a szerkesztők a legszínvonalasabb és valamilyen szempontból reprezentatív írásokat válogatták be a kötetbe.) Nádas tehát az egyetlen, aki hibátlan és maradandó írással tiszteli meg még ezt az igen korlátozott nyilvánosságot is. Nyilván nem véletlen, hogy több írást aztán nem is ad a Naplónak, úgy találhatta talán, a közeg nem éri el az általa kívánatosnak tartott szintet. Nézzük, hogy az egyik közreműködő, Spiró György hogyan látja a Napló közegét:

Ami a NAPLÓ-ban nyomaszt – Nádast kivéve –, az egyúttal meg is lep. Két, egymást feltételező dolgot nem értek. Az egyik: a pesti fiatal értelmiségnek ez a NAPLÓ-t író rétege, amelyet egyébként csak érintőlegesen ismerek személyesen vagy műveiből, szemmel láthatólag halálosan unatkozik, és nem csinál semmit. Ebből egyesek még ideológiát is gyártanak. Ez engem határozottan bosszant. (…) A másik: úgy tetszik, ez a fiatal pesti értelmiségi kör elképesztően nagy jelentőséget tulajdonít önmagának, belső személyes viszonyainak és fejlődési etapjainak. Ezt én kénytelen vagyok az őszinteség hiányaként elkönyvelni, amiből aztán az is következik persze, hogy önmagáról senki sem mer írni. Beszédes tünet. Mindenki az ideológiáját fejtegeti, vagy pedig olyan pubertásos hőzöngéseket ír társadalmilag elhanyagolhatóan jelentéktelen jelenségek elleni tiltakozásul, ami részben a kihasználatlan időre vezethető vissza, részben pedig megvilágítja általános szellemi éretlenségünket, amelyben, legyünk őszinték, a mi saját szerepünk jóval nagyobb másokénál. Hogyan lehetséges, hogy magukat marxistának vagy marxizálónak tekintő emberek ne vegyenek tudomást saját, a társadalomban elfoglalt helyzetükről? Arról, hogy az értelmiség nem immanens valami? Mintha a szerzők többsége valamiféle felülről (vagyis tőlük, a fiatal értelmiségtől) kiinduló reform lehetőségében hinne, figyelmen kívül hagyva az összes, döntően súlyos meghatározót.4  (Kiem. – O. I.) Spirónak ez a leírása, úgy vélem, igen találó, különösen ami a „felülről, az értelmiségtől kiinduló reformok lehetőségébe” vetett hitet illeti. Látni fogjuk, hogy igen sokáig, egészen 1988-ig ez a hit határozza majd meg a nyolcvanas évek „demokratikus ellenzékének” alapbeállítódását is.

Nem kevésbé élesen bírálja a Napló belterjes értelmiségi „köldöknézését” Zsille Zoltán: Nehogy már öniróniából, önostorozásból és szerénységből essünk bele saját magunkkal kapcsolatban abba a tévedésbe, amit e mindent elárasztó kincstári hofizmussal igyekeznek azoknak is véleményévé tenni, akiknek minden tapasztalatával ellenkezik: hogy ebben az országban senki nem csinál semmit. (…) Mert ebben az országban rengeteget dolgoznak az emberek, rengeteg embernek az az élete, hogy embertelenül sokat dolgozik (…) s azt gondolom, hogy a halálokok között ma is az első helyen áll a mértéktelenül sok munka, amelynek nagy része persze és ráadásul értelmetlen és eredménytelen robot, hiszen az egész hatalmas irányítási apparátus úgy működik, hogy az építőmunka eleve csak romhalmazt hozhasson létre. (Ez úgy-ahogy meg is van írva: Mesterséges szervezetlenség: a kontraproduktív gazdaságirányítás szociológiai modellje.) Zsille itt saját szociológiai tanulmányára utal, amelyben részletesen elemezte a szocializmus működésképtelenségét. Írásainak azonban nem lett számottevő befolyása a „demokratikus ellenzék” politikai taktikájára és stratégiájára, s nyilván ez is közrejátszott abban, hogy hamarosan emigrált.

A harmadik típusú kritikát Fodor Géza fogalmazta meg: Mintha a magyar humán értelmiség eleve rosszul, hivatásán kívül tette volna fel a kérdéseket, ugyanis az akadémikus tudóskodás és az aktivizmus egyedüli alternatívájában, ahol is az eleven kultúra metaforája mindig a politizálás fedőneve volt. S a fellelkesülések és letörések aritmiájában nem maradt idő és erő arra, hogy az eleven kultúrát megteremtsék. Bizonyos tanulmánytípusoknak azért nincsen helyük a nyilvánosság formáiban, mert a háború után jószerivel fel sem léptek velük. A legjobb magyar esszék közül igen sok elképzelhetetlen lenne a háború utáni vagy inkább az ’56 utáni szellemi életben. Egyrészt senki sem tartotta volna fontosnak megírni őket, másrészt tartalmilag éppen megjelenhetnének, de nem lenne hol. A humán értelmiség mintha túl hamar lemondott volna egy lehetőségről. Így értem azt, hogy a tehetség alább adta. Hovatovább az lenne az igazi forradalmi fordulat a szabad gondolat terén, ha ilyen vagy olyan tárgyakról okos és tartalmas tanulmányokat kezdenénk írni. (…) A NAPLÓ nem lehet új forma ahhoz, ami van. Ami idestova 10 éve van.

Úgy bámultunk egymásra mind F.-éknél
is a legutóbb, ahogy háromnapos,
beszáradt szendvicseket
tanulmányozunk elkeseredetten egy rossz szagú
presszóban, ahová, eső elől, beverődtünk.

Íme, együttléteink alapképlete. Ez a szégyenletes helyzet nem a forma meg nem találásából származik. Ennyi év után be kellene látni, hogy az adott beállítottsággal, az önfenntartás adott titkos mesterkedései, egyensúlyozó manőverei közepette nincs mit mondani egymásnak. Az a kérdés, hogy merünk-e és tudunk-e rákérdezni saját beállítottságunkra, életeszményeinkre, követelményeinkre, erkölcsi értékszempontjainkra. Vagyis történeti tárggyá kellene tenni egyéni mindennapi tudatunkat. Nos, az a körülmény, hogy a „másként gondolkodók” lassan eljutottak a kifejezetten politikai jellegű akciókig, illetve a szamizdat létrehozásáig, részben annak is köszönhető, hogy ez a Fodor követelte reflektív rákérdezés legalább részben megtörtént.

És már megtörtént a Naplóban is, Nádas jóvoltából. Nádas írásának tárgyául választja és bőven idézi Szász Béla Minden kényszer nélkül című korszakos jelentőségű könyvét, amelyet a brüsszeli Nagy Imre Intézet adott ki 1963-ban, és amely akkoriban még tiltott irodalomnak számított Magyarországon.7  És azzal, hogy irodalmi szövegébe beemeli Szász Bélának, a Rajk-per egyetlen életben maradt, igaz tanújának szintén irodalmi igénnyel, nagy gonddal megírt szövegét, nagyszerűen hitelesíti a mögötte meghúzódó emberi magatartást is. Nádas mintegy odatartja a Napló szerzői elé Szász Béla életét, és azt mondja: fiúk, ezzel kellene tudnunk őszintén szembenézni! A sztálinizmussal, a marxizmussal, a szocializmussal, ’56-tal, a kádárizmus rossz kompromisszumával. A „demokratikus ellenzék” következő évtizede lényegében leírható e szembenézési kísérlet politikai kifejeződéseként is.

Hiszen a „demokratikus ellenzék” szinte valamennyi meghatározó képviselője a baloldali, marxista, sőt esetenként a maoista, trockista hagyományokon nevelkedett, e gondolkodók, politikusok első szellemi orientációját ez a hagyomány szabta meg, amiből egyértelműen következett számukra – sok minden más mellett – az 1956-os magyar forradalom szellemi és gyakorlati elutasítása. Ez a legmozdíthatatlanabb korlát e csoport családi hagyományként örökölt előítélet-rendszerében.

Demszky Gábor például így beszél erről: Szüleim, hogy úgy mondjam, birtokban voltak, ők az országot úgy tekintették, mint amihez közük van, amiben benne vannak, amelynek fejlődését befolyásolhatják. Nem eszmei-ideológiai alapon, nem azért, mert ahhoz a csoporthoz tartoznak, amely a döntéseket hozza, hanem azért, mert olyan területen dolgoztak mind a ketten, ahol gazdaságpolitikai döntések születtek. (…) Ez az indulás számomra nagyon fontos volt: nem kívül vagyunk, nem elszenvedünk, hanem csinálunk valamit, aminek igen sok köze van ahhoz, ami az országban történik.8  Az én ifjúkoromban sok mindenről volt szó, de ’56-ról nem, ’56 túl volt a kibeszélhetőség határán. Szupertabu volt, és ezzel kapcsolatban minden tudás, tapasztalat, ismeret tökéletesen elfojtódott. Mint sokan akkoriban, a környezetem is hitt abban, hogy a szocializmus reformálható, hogy van kiút, van belső megoldás, lehetséges egy korlátozott piaci szocializmus, a nagyobb vállalati önállóságra épülő gazdasági modell.9

Kis János így emlékszik gyermekkorára: A forradalommal kapcsolatos érzéseimet két dolog határozta meg. Az egyik az a bizonyos tapasztalat, hogy amit mi, kommunisták nagyszerűnek tartunk, amivel a sorsunkat összekötöttük, az nem kell a magyar népnek. (…) A családban három felnőtt volt: édesanyám, nagynéném és nevelőapám (…) abban azért mindhárman egyetértettek: ha már a katonai beavatkozás megtörtént, valamilyen módon a párt oldalán kell maradniuk.10  Majd első nagyobb felnőtt szellemi teljesítményét, Bence Györggyel írott közös munkáját így értékeli: Olyan képet alakítottunk ki (A szovjet típusú társadalom marxista szemmel-ben, 1973–75) a szovjet rendszerű országok fejlődési perspektíváiról, amelyben a hatvanas–hetvenes évek magyar stabilizációja mint egy korlátlan ideig meghosszabbítható lehetőség jelenik meg valamennyi kelet-európai ország számára. Úgy láttuk, a rendszer alkalmas rá, hogy az előző évtizedek megrázkódtatásai után berendezkedjék, semlegesítse a társadalmi ellenállást, megtartsa a társadalmat a pártállam egyközpontú, hierarchikus kontrollja alatt.11

Némileg viszolyogtató kuriózum, hogy Dalos György, akit a hetvenes évek elején Haraszti Miklóssal együtt perbe fognak „maoista összeesküvés” vádjával, 1965-ben moszkvai diákként meglátogatja kirgíziai száműzetésében Rákosi Mátyást.12

De a családi hagyományok mellett legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, a kor kétségkívül legnagyobb ideológusának, Lukács Györgynek a szellemi hatása a magyar „demokratikus ellenzék” vezető képviselőire. Lukács, mint ismeretes, a hatvanas évek végén a „marxizmus reneszánszának” reménye köré szervezte iskoláját. Lukács és a Lukács-iskola hatásáról a párizsi Kende Péter így beszél:

…mind az idősebb, mind a fiatalabb lukácsisták lelki rokonságot az európai újbaloldali mozgalmakkal éreztek, annak is a legmarxistább csoportjaival, és idegenkedtek a magyar emigrációnak attól a demokratikus baloldali részétől is, amelyhez én tartoztam, egész egyszerűen azért, mert mi már akkoriban rég elvágtunk minden köldökzsinórt, amely minket a marxista gondolkodáshoz kötött.13 A marxizmus nem azáltal képezett vasfüggönyt, hogy mi nem akartunk marxista dolgokról hallani, hanem azáltal, hogy akik a marxista vasfüggöny mögé zárták magukat, abszolúte nem akarták tudni, hogy azon kívül egy másik világ is van. Az ő számukra csak az a világ létezett, amelyet egyrészt a szocialista mint olyan jelentett, másrészt Nyugaton azok a csoportok, amelyek valamilyen értelemben ennek a világnak a fordított képei vagy meghosszabbításai, baloldali gondolkodók, a jugoszláv Praxis Kör nyomán elinduló újbaloldali ideológiagyártók.14

Két gondolkodó jelentett üdítő kivételt ez alól az igen erős marxista-ideologikus meghatározottság alól: Kemény István és Tamás Gáspár Miklós. Az ő hatásuk azonban nem vált uralkodóvá a „demokratikus ellenzék” gondolatvilágában. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy Kemény a hetvenes évek közepén emigrációba kényszerült éppen a „marxista társadalomtudomány” téziseit tagadó szociológiai vizsgálatai miatt, Tamás Gáspár Miklós „konzervatív fordulatát” pedig a többiek egyszerűen nem vették komolyan. (TGM Búcsú a baloldaltól című és a programadás, szellemi iránymutatás igényével készült, korszakfordítónak szánt írására például Eörsi István a következő, elkomolytalanító címmel reagált: Búcsú Gazsitól.)

Keményről és tanítványairól Csizmadia megállapítja: A Kemény-tanítványok (…) Keményben az ’56-os tradíció és gondolkodásmód közvetítőjét ismerték föl, úgy is mondhatnánk, 1956 autentikus közvetítőjét. (…) De azért is fontos volt Kemény szerepe, mert (…) terminológiai forradalmat hozott. Az általa bemutatott gondolkodási tradíciók nem marxista tradíciók voltak, így hallgatósága először találkozhatott jelentős polgári gondolkodók hagyatékával.15 Korabeli beállítódásáról maga Kemény a következőket mondja:

A Kádár-rendszert szovjet filiálénak tartottam, amelyen belül a szovjet érdekek határoznak meg mindent. Ebben az időben a szovjet vezetők világhatalomra törekedtek, mindaddig, amíg ezt egyáltalán lehetségesnek tartották. A Szovjetunióban mindent ezeknek a világhatalmi törekvéseknek rendeltek alá – és Magyarországon is ez volt a helyzet. Ebből következik, hogy a Kádár-rendszer megújulását lehetetlennek tartottam. A ’68-as reformokról pozitív véleményem volt, mert legalább enyhítettek azon az elnyomáson, amely korábban érvényesült Magyarországon. De nem hittem abban, hogy ezen a rendszeren belül komolyabb változások következhetnek. Mindezen túl, a Kádár-rendszer azoknak a rendszere volt, akik leverték a magyar forradalmat, és utána szörnyű bosszút álltak a magyar népen.16

’56-nak ez az értékelése kizárólag Krassó Györgynek köszönhetően volt jelen a „demokratikus ellenzék” perifériáján. Hiszen nem lehetett egyszerre fenntartani „a szocializmus megreformálhatóságába” vetett hitet és ugyanakkor ’56 legitimitásának, követelései jogosságának elismerését. Igaz, hogy a kádárizmus megpróbált sok ideológiai, eszmei kérdést praktikusan elmismásolni, de ’56 ügyében nem engedett, választani kellett: vagy Kádár, vagy Nagy Imre. És ebben a választásban a „demokratikus ellenzék” mérvadó figurái igen sokáig Kádárt választották. (Szimptomatikus, hogy az a Kornis Mihály, aki 1977 novemberében elindítója volt a Naplónak, de 1978 márciusában már ki is lépett belőle, a kilencvenes években Kádárról ír drámát és nem Nagy Imréről.) Kínálkozik a kérdés: vajon ebben mennyiben vezette őket a kényszerűség – hiszen ’56 emlegetéséért akár börtönbe is lehetett kerülni, izgatás vádjával –, és mennyiben a valódi elvi megfontolás. Nehezen érthető, miként tarthattak „reformképesnek” egy alapjaiban totalitárius rendszert. Valószínűleg hosszú ideig inkább a szükségből erényt elve működött – valamiképpen feltétlenül ki kellett mutatni a szocializmus működőképességét, hiszen „az nem lehet, hogy olyan nagy emberek, mint Marx és Lukács, ekkorát tévedtek volna!” –, mint a valódi, autonóm, független gondolkodás. Miközben az „ellenzék” ellenzéknek tartotta magát, valójában nem volt az, legalábbis elméletben, hiszen nem kérdőjelezte meg a rendszer alapjait.

Szabó Miklós így beszél erről: …tabukat az ellenzék (…) is fönntartott bizonyos területeken. Ilyen nagy tabu volt például az, hogy a szovjet függést nem lehet érinteni, és egyáltalán, külpolitikát nem lehet érinteni, vagy hogy nem lehet érinteni az államvédelmet, a rendőrséget, a bíróságot, az erőszakszervezeti elnyomást vagy a párt vezető szerepét (…) nem szabad volt írni a szegénységről (…) Nos, a szegénység tabuját Kemény áttörte. Miként tabut döntött Kemény a cigányság egész problematikájának behozatalával is.17

Mindazonáltal természetesen a hetvenes évek közepétől-végétől megfigyelhető bizonyos eltávolodás a marxizmustól, de ez a folyamat még mindig a baloldali eszmekörön belül maradt, voltaképpen valamifajta „megreformált szocializmus” elméleti megalapozására irányult, és a „reformközgazdászok” gondolatvilágát tükrözte, akik államilag voltak megbízva azzal, hogy működőképesebbé tegyék a rendszert. A fogalmi kulcsot ehhez a se hús, se hal – se nem igazán ellenzéki, se nem igazán állampárti – beállítódáshoz és elméleti útkereséshez Adam Michnik adta meg az „új evolucionizmus” elméletével, amely döntő hatást gyakorolt a magyar „demokratikus ellenzék” vezető gondolkodóinak, elsősorban Kis Jánosnak a szellemi fejlődésére. Csizmadia Kist idézi: Az új evolucionizmus szellemében foglalt állást Kis János is: „a mai Kelet-Európában a demokrácia felé való közelítés útja a két történelmi zsákutca között vezet: sem a rendszer autoritásának teljes kétségbevonása, sem a felülről bevezetett reformok hálás tudomásulvétele. Hanem olyan korlátozott átalakulások, amelyek mögött a hatalomtól független, önállóan szervezett erők állnak.”18 Ez tehát egy sajátos, „harmadikutas” nézet, amelynek azonban a történelem csattanós gyakorlati cáfolatát nyújtotta: „a rendszer autoritásának teljes kétségbevonása” ugyanis egyáltalán nem bizonyult zsákutcának, sőt, kiderült róla, hogy ez az egyetlen releváns álláspont a kérdésben. Annyit maga Kis is elismerni látszik, hogy a lengyelországi fejleményeknek, a Szolidaritás szakszervezet megalakulásának igazi horderejét a magyar „demokratikus ellenzék” nem ismerte fel: …az egész lengyelországi fordulatot mi a magunk sajátos, itthoni helyzetéből, azt is mondhatnám: békaperspektívából figyeltük. Ennek az volt a következménye, hogy egy ideig nem ismertük fel: a lengyelországi események a rendszernek milyen mély és megfordíthatatlan válságát tükrözik. Kezdetben inkább csak azt láttuk, hogy a Helsinki utáni helyzet új taktikai lehetőségeket teremtett.19 Pedig ekkor már lehetett volna a taktika mellett/helyett a stratégiával foglalkozni: megpróbálni levonni a rendszer megfordíthatatlan válságából fakadó elméleti és gyakorlati következményeket, megpróbálni feltárni például, hogy melyek lennének egy nyugati típusú liberális demokrácia elengedhetetlen intézményes feltételei Magyarországon. Továbbá elméletileg is igen problematikus – és semmiképpen sem nevezhető liberálisnak – egy olyan nézet, amely a demokráciát elérhetőnek vagy megközelíthetőnek tartja nem demokratikus módszerekkel és nem demokratikus körülmények között. Ez volt – nézetem szerint – a magyar „demokratikus ellenzék” egyik legnagyobb tévedése. De korántsem az egyetlen.

A magyar társadalomról, a magyar „népről” kialakított képük is erősen „békaperspektivikusnak” bizonyult. Fentebb már idéztem Kis Jánost arról, hogy gyermekkori élménye a mi (kommunisták) és az ők (magyar nép) szembenállása, hogy „amit a kommunisták nagyszerűnek tartanak, az nem kell a magyar népnek”. Csakhogy ezt a helyzetet le lehet írni a másik oldalról is: amit a magyar nép nagyszerűnek tart, az nem kell a kommunistáknak. 1956 ezt fejezte ki drasztikusan. Lényegében az 1948-ban megszakadt fejlődés, a nyugati típusú parlamenti demokrácia és többpártrendszer helyreállítása volt ’56 programja – természetesen az ország függetlenségének helyreállításával együtt –, ahol a Kisgazdapárt a parlament legnagyobb pártja. Később, a hetvenes–nyolcvanas években, amikor már viszonylag rendszeresen feltűntek magyar turisták a nyugati országokban, a köztük végzett felmérések folyamatosan azt mutatták, hogy ha holnap szabad választásokat tartanának, akkor egy olyan agrárorientáltságú párt kapná a legtöbb szavazatot, amely – a Kisgazdapárthoz hasonlóan – a vidéki polgárosodást szorgalmazza. És lényegében az első szabad, demokratikus választások végeredménye is ezt igazolta: hiszen az MDF–kisgazda koalíció éppenséggel ezt a politikai, szellemi, kulturális beállítódást képviselte, és ezzel szerzett többséget a parlamentben 1990-ben.

Egyszóval a „magyar nép”, a magyar társadalom többsége az elmúlt fél évszázad során folyamatosan elutasította a kommunizmust, annak „legvidámabb barakk” változatát is. Igen fontos adalékokkal támasztja ezt alá Csizmadia: A Hírmondó 1984. áprilisi 5. száma 1965 után 5700 politikai bűncselekménynek minősített esetet regisztrált, ami arra utal, hogy a szervezett ellenzéki mozgalom megjelenése előtt is nagyszámú politikai ügy zajlott, még ha ezek tökéletesen elrekesztődtek is a nyilvánosságtól.20 Nos, ez az a körülmény, amiről a „demokratikus ellenzék” igen sokáig nem akart, nem volt képes tudomást venni, vagy ha igen, akkor pusztán a regisztrálás szintjén, mint valami kellemetlen, zavaró tényről, amely nemigen illeszthető be az elméletbe. A rendszer autoritásának teljes kétségbevonását tükröző 5700 „mezei” politikai ügyből a Beszélő például egyet sem elemzett, egynek sem járt utána. …az ellenzék 15 vezető képviselőjének 1984. március 8-i nyilatkozatában (…) a Beszélőben többször kifejtett programelemek ismétlődtek meg (…) és szó sem esett a magyarországi politikai foglyokról…21 Pedig ha az önmagát demokratikusnak tekintő „ellenzék” valóban demokratikusan gondolkodik, akkor komolyan számot kellett volna vetnie azzal, hogy mit akar a „démosz”. Csakhogy, mint láttuk, a „demokratikus ellenzék” vezető ideológusai azt, amit a „démosz” akart, zsákutcának tekintették. A magyar „démosz” pedig a kommunista-szocialista uralom alatt mindvégig félreérthetetlen egyértelműséggel nyugati típusú, többpártrendszeren és az ebből következő liberális hatalommegosztáson és piacgazdaságon alapuló demokráciát akart.

Bizonyára ezzel is összefüggött, hogy a „demokratikus ellenzék” vezető ideológusainak csak nagyon elvont képük volt a magyar társadalomról. Csizmadia itt ismét üdítő kivételként idéz két Kemény-tanítványt: A disszidenseknek (…) nemigen volt empirikusan megalapozott tudásuk a társadalomról (Solt Ottília – 10. válaszoló a Túlpartról kötetben), illetve hiányzott a körükben „a nem deklarált latens nép- és közakarat összetevőinek és eredőinek felfedezése” (Nagy András). Holott – folytatja Nagy András – a demokratikus érzület jelen van Magyarországon, csak az intézmények hiányoznak: „A fennálló helyzetbe való belenyugvás helyett sokkal inkább tudást és ismeretet kell nyújtani a meglévő érzülethez, és ezáltal megkezdeni egy eljövendő demokratikus világ magyarországi megszervezését.”22 Nagy András és Solt Ottília véleménye azonban nem tudott irányadóvá válni, így a „demokratikus ellenzék” nem annyira a társadalom központi csoportjai – az ipari és az agrármunkásság – felé orientálódott, hanem inkább a perifériára szorult rétegek és szubkultúrák felé. (A szegénységgel a Kemény-tanítványok által létrehozott SZETA foglalkozott gyakorlati módon, és a cigányság is – amint a fentebbi idézetben Szabó Miklós rámutatott – Kemény vizsgálatai nyomán került a „demokratikus ellenzék” érdeklődésének homlokterébe.)

Hogy miért nem próbálja meg a „demokratikus ellenzék” a döntő társadalmi csoportok érdekeit artikulálni és alkalomadtán nyíltan képviselni a hatalommal szemben, arra rendelkezésre állt egy sajátos – sok tekintetben öncsaló – gondolatmenet. Eszerint a korábbi, bolsevik típusú baloldali politizálás egyik fő bűne abban állt, hogy azt állította magáról: komoly társadalmi érdekeket artikulál, holott erről szó sem volt, és csupán a totális hatalomkoncentráció érdekeit szolgálta. Tehát, a bolsevizmus bűnét elkerülendő, semmi esetre sem szabad megpróbálni „kitalálni”, „artikuláltabbá tenni”, hogy mit is akar vajon a jó öreg nép, mert ebből csak baj lehet. Majd ha maga a nép már félreérthetetlenül kinyilvánítja, hogy mit akar, akkor lehet csatlakozni hozzá – szólt az érvelés. A bökkenő azonban az, hogy – amint fentebb kimutattam – az csak a Szovjetunió, a szocializmus és a marxizmus szentháromságába vetett hiten alapuló gondolatmenetek számára volt probléma és állítólag ismeretlen faktor, hogy mit is akar az istenadta nép. Mindenki más – és azért ez a nyilvánvaló többséget jelentette – világosan látta, hogy a társadalom döntő rétegei Nyugat felé orientálódnak, számukra kétségkívüli a liberális demokrácia és a piacgazdaság elsöprő fölénye, és nemcsak a nyilvánvaló anyagi bőség, hanem a megteremtett szabadság, az életminőség emberhez méltó volta miatt is. Az említett gondolatmenet tehát öncsaló volt, mert nehéz elhinni, hogy egyébként igen képzett és erudícióval, intellektuális képességekkel felvértezett gondolkodók ezt a nyilvánvaló tényt „nem látták”. Sokkal inkább arról volt szó, hogy nem akarták látni, szándékosan olyan békaperspektívát választottak, ahonnan ez „nem látszott”. És azzal az ürüggyel, hogy a nép „vélt” érdekeit nem érdemes artikulálni, mert abból zsarnokság lesz, egyszerűen ignorálták a magyar társadalom meghatározó csoportjait. Így voltaképpen lényegileg kapcsolódtak ahhoz a bolsevik hagyományhoz, amelytől pedig – állítólag – szabadulni igyekeztek volna.

Volt persze egy kis csoport, amelynek véleménye döntően befolyásolta a „demokratikus ellenzék” gondolati beállítódását, és ez a reformközgazdászok csoportja. A meghatározó társadalmi rétegek helyett inkább őket választották a Beszélő programadói saját referenciacsoportjuknak. Ennek aztán meglett az a következménye, hogy a Beszélő 1987-es, Társadalmi Szerződés című programja már megszületése pillanatában elavult.

Csizmadia a következőképpen elemzi a helyzetet:

…bibóista álláspont érződik a Társadalmi Szerződésen: a szöveg alkotói 1987 nyarán úgy vélték, eljött az idő az 1956–57-ben meghiúsult Bibó-féle kompromisszumos kibontakozásra. Ennek programszintű kimondásához, sőt e gondolat középpontba állításához persze az is kellett, hogy – szemben 1956–57-tel, amikor az MSZMP erős volt – a párt 1987-re végképp legyöngüljön, és ne legyen módja erőszakkal megakadályozni a kompromisszumot.23 E kompromisszumos program sarkalatos pontja volt az a kitétel, miszerint 1956 politikai követelései (többpártrendszer, önigazgatás, semlegesség) nem túlhaladottak, de időszerűtlenek. (…) A szerkesztők azzal is tisztában voltak, hogy a javasolt kompromisszumoknál az emberek többre vágynának.24 A szovjet világbirodalom legutolsó éveiben is tehát csupán odáig sikerült eljutni, hogy végre valamilyen elvont, teoretikus szinten igyekeztek igazságot szolgáltatni ’56-nak, de továbbra sem hajlottak arra, hogy ebből levonják a természetesen adódó gyakorlati-politikai következtetéseket, és például bármiféle valódi demokratikus átalakulás előfeltételének tekintsék a szovjet csapatok kivonását. A Beszélő 1987-es programjának elképzelése szerint „a közgondolkodást foglalkoztató politikai reformok nem egyetlen hatalmi központot hoznának létre a párttal szemben, hanem sokféle és változatos módokon összeműködő ellensúlyokat”. Ez az utolsó mondat a Társadalmi Szerződés kvintesszenciáját sűrítette magába: a szervezeti, nem pártpolitikai pluralizmus programját. A Beszélő önként és tudatosan lemondott a többpártrendszer, illetve egy esetleges alternatív hatalmi központ létrehozásáról. Olyan minimálprogram volt tehát, amely „az odaütést provokálónál puhább, de a figyelmen kívül hagyhatónál mégis keményebb”.25 A Beszélő úgy tett, mintha a fennálló keretek között akarná megreformálni azt a rendszert, amelyet elvileg ekkor már reformálhatatlannak tartott. Vajon miért? Talán nem tévedek nagyot, ha itt ismét a szükségből erényt öncsaló gyakorlatára hivatkozom: a Beszélő-kör nem akart „odaütést provokálni”, és ezzel valójában elfogadta a hatalom diktálta játékszabályokat, bár igyekezett azokat tágítani. Szerencsére ennek a programnak az abszurditását, fából vaskarika mivoltát a következő néhány év világtörténelmi jelentőségű fejleményei napnál is világosabbá tették.

A fentiek ismeretében egyáltalán nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a szovjet világbirodalom összeomlása elméletileg és gyakorlatilag egyaránt szinte teljesen felkészületlenül érte a „demokratikus ellenzéket”, amelyről most már talán megalapozottabban ismételhetem meg azt a bevezetőben tett megállapítást, hogy nem volt sem valóban demokratikus, sem valóban ellenzéki. Javíthatatlanul baloldali maradt, és a fennálló szocializmus megreformálására dolgozott ki a hivatalos pártálláspontnál általában radikálisabb javaslatokat, abban a reményben, hogy a párt – figyelembe véve ezeket a javaslatokat – képes lesz megreformálni önmagát, és ezzel működőképesebbé tenni a rendszert. A „demokratikus ellenzék” tehát egyfajta racionalista, felvilágosító jellegű, reformszocialista szellemiséget képviselt, amelyet demokratikusnak egyáltalán nem tekinthetünk – hiszen nem vette figyelembe a társadalom többségének akaratát –, s ellenzékinek is csak annyiban, hogy a párton kívülről, de a rendszeren belülről, a mindenkori hatalmi állásponthoz szorosan kötődve, azt alapjaiban meg nem kérdőjelezve fogalmazta meg álláspontját. A továbbiakban ezért a fogalmi tisztaság érdekében a „demokratikus ellenzék” kifejezés helyett a „párton kívüli reformszocialista ellenzék” kifejezést fogom használni a magyar értelmiség e csoportjának jellemzésére.

Csizmadia ezt írja: A Társadalmi Szerződés az értelmiségi kommunikáció és közbeszéd része lett, sőt a politikai reform további menete szorosan kötődött a programban kifejtettekhez. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Beszélő legtöbb javaslata az elkövetkező években – mindenekelőtt Kádár távozása – megvalósult. Ebből persze elhibázott dolog lenne a hatalom és az ellenzék e domináns szárnyának valamiféle „összejátszására” következtetni.26 Nos, azt hiszem, Csizmadia itt téved. A Beszélő javaslatai ugyanis már megszületésük pillanatában eleve elavultak, hiszen nem számoltak a szocialista világrend bukásával, amely a következő néhány évben végbement. Úgyhogy Kádár távozásánál jóval átfogóbb és radikálisabb dolgok történtek szerte a világban, mint amit a Társadalmi Szerződés szerzői legszebb álmaikban remélni mertek. És még ha Csizmadiának igaza van is abban, hogy nem volt szó tudatos „összejátszásról”, szerintem nem az az igazán fontos kérdés, hogy „szubjektíve” mit gondolt erről az ellenzék, hanem hogy milyen tényleges folyamatokban vett részt, s erre a kérdésre nem lehet más választ adni, mint hogy még akkor is a rendszer valamiféle korlátozott reformján gondolkodott, és erről adott écákat a hatalomnak, amikor már régen a rendszerváltoztatás volt napirenden. (Néha úgy tűnik, mintha Csizmadia is hajlana erre az értékelésre: Az ellenzék [bár a társadalomhoz kívánt szólni, mégis] katalizátora volt a párton belüli áramlatok intézményesülésének, az eltérő álláspontok kijegecesedésének, anélkül persze, hogy ezek az áramlatok nevesíthették volna magukat.27)

Ebben a kontextusban különösen megvilágító lehet e szellemi csoportosulás felemás viszonya a XX. század második felének kétségtelenül legnagyobb magyar politikai gondolkodójához, Bibó Istvánhoz. Már láttuk: abban, hogy egyáltalán fölmerült ’56 „rehabilitálása”, döntő szerepe volt Bibónak. Bibó a történelmi hazugságkomplexumok leírásának és a politika igazságalapra helyezésének teoretikusaként válhatott (…) „a demokratikus minimum” szimbólumává. (…) Bibó történelmi léptékű elgondolásainak fölelevenítésében találhatta meg magának az arkhimédészi pontot a Kádár-korszak értelmiségi kisebbsége. Azzal, hogy az emlékkönyv az értelmiség többsége ellenében találta meg a maga számára Bibó példáját28 írja Csizmadia a Bibó Emlékkönyvről. A Társadalmi Szerződés szerzői azonban, bármennyire ihletet merítettek is Bibó 1956-os Memorandumából, tökéletesen figyelmen kívül hagyták azt a döntő körülményt, hogy miután nem teljesültek a Memorandum követelései, Bibó belső emigrációba vonult (amiből csak családi okok miatt nem lett külső emigráció), és szellemi s gyakorlati magatartásával egyaránt a kádárista kompromisszum és minden szocialista típusú reformkísérlet teljes elutasítását képviselte. Bibó ugyanis elég bátor volt ahhoz, hogy szembe merjen nézni a bármennyire is keserű igazsággal: a kádárizmus a totalitárius rendszer egy változata, s mint ilyen nem reformra, hanem megbuktatásra, a rendszer teljes megváltoztatására szorul. Bibó a hatvanas–hetvenes években készült utolsó nagy munkájában, Az európai társadalomfejlődés értelmében29 az európai liberális szabadságintézmények jelentőségét vizsgálta, nyilván nem véletlenül, hanem azért, mert úgy vélte, hogy Magyarország számára is ez volna a kívánatos fejlődési irány.

És noha Bibó lassan, elsősorban Donáth Ferenc erőfeszítéseinek köszönhetően, mint egy esetleges gondolati közvetítő fölkerült az ellenzék szellemi horizontjára, Bibó alapállását, a rendszer teljes elutasítását és a liberális demokrácia felé történő orientációt az ellenzék politikai programként nem vette át. Csizmadia így ír erről: Donáthnak komoly szerepe volt abban, hogy Bibó István a szerveződő demokratikus ellenzék és a népiek közös etalonjává válhatott. Nemcsak a demokratikus ellenzék polgárjogi beállítottsága, hanem a népiek harmadikutassága iránt is volt fogékonysága. (…) Klasszikus közvetítő szerep volt tehát az övé, s ennek a szerepnek kicsúcsosodása történt meg Monoron… Monoron (1985. június) nem jutottak rendszeren kívüli megoldásokra, sőt az előadásokon és a vitákon semmiféle konkrét politikai programot nem fogalmaztak meg. Nem a liberális demokrácia minimális politikai programjában egyeztek tehát meg, hanem az államtól való jogilag szabályozott függetlenedés igénylésében.30 S már láttuk: a Társadalmi Szerződés sem lépett ennél tovább.

Sőt, a Szabad Kezdeményezések Hálózata 1988. márciusi felhívásában is csak távlati célként említi a többpártrendszert, noha a Beszélő köre ekkorra már maga sem vallotta a Társadalmi Szerződésnek a párt közjogi szerepét illető elgondolását. 1988 elején még nem dőlt el a szocialista pluralizmus (amit sokan korporativizmusnak neveztek) és az alkotmányos többpártrendszer akkor már létező (inkább implicit) vitája…31 A vitát szerencsére a Kelet-Közép-Európán végigsöprő „bársonyos forradalmak” hamar eldöntötték, és nem a szocialista pluralizmus javára.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.