Archívum

A műszeműek

2002. október


– Ne mutasd, Vergil’; ne vigyél oda.
– Megmutatom, amíg látsz, s nem
oda viszlek, csak odáig!

– Bátorság! – mondja Vergil’, s mint a macskát, a nyakbőrömet becsippentve tart a szakadék fölött.

Lebegünk. Kapálózom, a talpamnak szilárd támasztékot keresve.

– Nyugalom! – mondja Vergil’ – még foglak. De ölben már nem vihetlek. A hátamra sem csimpaszkodhatsz. Mert nem vagy már gyerek. Andalogni pedig, kéz a kézben, kettőnk viszonyában s ily helyzetben nem természetes.

Vergil’ hangja belőlem szól, kifelé. „Belső hang”, így hívják, konvencionálisan leegyszerűsítve. Közlés ez; s én is közlöm a magamét, csaknem teljes szinkronban.

– Ne engedj el – mondom, és rettegek –, el ne engedd a grabancom…

– Mit félsz, kicsinyhitű? Engem is köt az Ígéret. Nem hagylak bimbózó szárnyakkal lezuhanni.

– Nem akarok – ahogy csak tudok, összehúzódzkodom –, nem akarok oda a mélybe, közéjük…

– Már túl vagyunk a nehezén – duruzsol Vergil’, s ezzel a többes szám első személlyel velem közösséget vállal, vigasztal. – Legalábbis azt hiszem – helyesbít. – Hacsak…

– Ez a homály, folyton-folyvást! – lázadozom. – „Hacsak, ámbár, esetleg…!”

– És a „bizony-bizony, vagy-vagy, igen-nem…” Az isteni szókincs változatos.

– Hát akkor miért rémítgetsz? Miért a poklot mutogatod, miért nem a mennyet?

– Azt mutatom, amitől óvlak; nem azt, ahova kísérlek.

– Kik ezek hát?! Kik ezek itt alant a szutyokban, iszapban, sötétben-hidegben, cserzett bőrrel csupaszon hemperegve, gázos bugyborékban-bűzben, röhögve és csaholva…? És miért nem sírnak-rínak? Hol a jajongás? Foguk csikorgatása?

– Sírni csak az tud, aki még remélhet. A jajszó a kínt követi. A fogak csikorgatása a kétségbeesés jele. De itt már nincs remény, nincs fájdalomérzet, nincs mulasztás- vagy veszteségtudat.

– És a tűz?! A lobogó, piros lángnyelvek, az üst a fortyogó szurokkal, az ördög és az ő vasvillája…?

– Hol élsz te? – Vergil’ megpöccenti leheletével a fülem tövét –, ez már nem az a pokol. A pokol is halad a korral. Igények szülte luxuskivitelben. Az ördög két szimpla szemmel nem látható. A háromszeműeket pedig megöltétek, ha megölitek majd. Vigyázz. A jelen időd még a folyamatos jelen; nem a befejezett múlt, sem a befejezett jövő. Figyelj. Ereszkedünk, egy kissé lejjebb.

Májfoltos a Nap. Penészes sarló a Hold… A sziklák a maradék híg fényt is visszadobják. A szakadék szinte összezárul. Nincs perem, nincsenek grádicsok. Nincsen fokozatosság, holmi költői, enyhítő „bugyrok”. Aki lent van, lent van. Undorító és egyhangú világ. Gubancos drótszőr. (Egykor a fű.) Poshadt pocsolyák. (Egykor a tengerek, vizek.) Taplógombák nyálkás felületen (egykor a termés). Szárazzá szálkásodott, hegyes óriáskarók (egykor a fák). Törmelékek, romok, ürülékkel borítva (ó, a tornyos paloták és gőgös felhőkarcolók). Puffadt hasak, púpos gyomrok, duzzadt, vonagló medúzaszáj, kocsonyás végtagok, hermafrodita nemi jelleg (a valaha volt férfi és nő helyén).

Senkinek nincs senkije. A semmi mindenkié. De a villódzó, alvadtvér-színű műszem – zizegve zörgő szívós szerkezet a néhai szem kiszikkadt gödrében – a maga módján hibátlan. Különben általános színtelenség. Nem szürkeség, nem a fehér-fekete. Hanem egyformára fakult kék, zöld, sárga.

– Majdnem csend van – mondom csodálkozva –, csak a röhögés-böfögés-röfögés, csaholva-lihegés… gomolygásban-tülekedésben… Egy árva indulatszó nem sok, de annyi se hallik…

– Nekik nem kell a beszéd – Vergil’ magához ölel, tart szorosabban. – A virtuális valóságot élik, víziókban és hallucinációkban. A valódi kül- és belvilágról már mit sem tudnak. Azt hiszik, tökéletesedett és van, ami elsorvadt, és nyomaiban sincs már. Játéknak indult – neked magyarázzam? Mígnem kicseréltették élő, de hályogosodó szemeiket a szenzációs műszemekre. Aztán lassan beleélvezkedtek a mesterséges világba. Nincs szenvedés, nincs próbatétel, nincs sorstragédia. Csak az van, amit plasztikusan és hízelgően a beépített gépezet elhitet. Tépik a taplót, falják – terített asztalnál ínyencként vacsorálnak. Egyik durva kőről a másikra ugranak – délszigeti tájon így utazgatnak. Átpergetik a sarat hártyás ujjaik közt – aranyukat számlálják mámorosan. Görgetik-döngetik egymást, bukfencezve – diadalmas akcióhősök. Fittyedő hímtagjukat az üres ondóval saját repedésükbe gyömöszölik: szexorgia kéje, változatos perverziók.

– Mikor, vagy mióta? – kérdezem. – Mikor következett be, és mióta tart?

– Még nem következett be, mégis örökké tart. Ne firtasd, ha még nem érted. Itt nincs születés, és nincs halál sem. A résztvevők száma meghatározott, amíg csak a műszem működik, márpedig az precíz, negatív zsenialitású találmány, szavatosságát eonokkal mérik!

– Itt már kegyelem sincs?!

– Talán a szétesés. Talán az elmállás. Talán a felmorzsolódás, vissza a lelketlen porig. Vagy talán a pralaya: a Teremtés szünete két forró lüktetés között.

– Talán… talán. Vergil’, mily bizonytalanság! Angyal létedre nem röstelled?

Vergil’ csóvál egyet a testemen.

– Csak az Öregisten a mindentudó. Ember létedre még ezt sem tanultad?

Vonna már újra feljebb. De én még kérdezek.

– Sohasem pihennek? Sosem alszanak?

– Nem – Vergil’ most határozott. – Csúfolták az alvást, időpocsékolásnak. Így aztán becsukódtak a kapuk. Nincs többé átjárás. Nincs többé pótlása az energiának. Ki is pusztult már belőlük, ami rokonként közlekedhet égi mezőkön. Senki se mondhatja, „Én vagyok”, ha még bárki is tudna beszélni. A héjakban nem tapad meg az Ige.

– Részvétem – mondom.

Vergil’ ránt rajtam:

– Legfeljebb sajnálhatod őket. De részvét?! Ez a szó esetükben-esetünkben veszélyes.

Ruganyosan meglódul, bizony türelmetlen.

– Gyerünk innen. Közel a pirkadat. Nemsokára megébredsz.

Vergil’ hangja bennem egyre halkabb, de jól artikulált:

– Nem a vágyálmok, a rémálmok hasznosak – ezt még tisztán hallom.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.