Archívum

Dokumentumtörténet

Az örökül kapott szociáldemokrata-kisgazda hagyomány 1. rész
2002. szeptember

Tisztességes nyolcórai munkáért tisztességes bért!

Családunkban nem volt tabu ’56, és mi nem éreztük „birtokon belül” magunkat. Ellenkezőleg, annyira „birtokon kívül” voltunk, amennyire csak lehetett. Pestlőrincen laktunk, szoba-konyhás lakásban albérlőként, víz az udvaron (télen sokszor befagyott a csap), WC a folyosón (vödörrel öblíthető), sparherdfűtés, később lett egy vaskályha is. Huszonhárom éves koromban – amikor egyetemistaként kiköltöztem leendő feleségemhez Pécelre – kerültem először fürdőszobás lakásba.

Apám Nagykőrösről jött föl Pestre 1939-ben, és kapott állást lakatosként a Hoffer-gyárban. Több mint harmincöt évet dolgozott a gyárban, amelyet 1949 után Vörös Csillag Traktorgyárnak kereszteltek. Tízpercnyi járásra laktunk a gyártól, utcánk végén a lőrinci Hengermű árasztotta az égett vasreszelék szagát, egész nap csattogtak, pufogtak a hengerelt lemezek. Kertvárosban éltünk mindazonáltal, igaz, házunk kis kertjének használati joga kizárólag a főbérlőt illette. Viszont a fahulladékból és kátránypapírból összetákolt sufnink előtti négyzetméternyi területen, közvetlenül a pöcegödör mellett – csatorna persze nem volt – tarthattunk egy-két csirkét, sőt karácsony előtt néha libát is. Ezeket a jószágokat Nagykőrösről kaptuk, anyám szüleitől, amíg nagyapám, Bene Ferenc élt, és olykor meglátogatott bennünket. Általában szekérrel jött föl, Pestlőrinc Budapest Nagykőrös felé eső végén fekszik, így nem kellett átszekereznie a városon, ha jókor hajnalban indult, délutánra már megérkezett hozzánk.

Anyai nagyszüleim az Alszög utolsó utcájában laktak hagyományos, hosszú, vályogtéglás parasztházban, „szépszoba” cserépkályhával (fűteni csak a leghidegebb napokon fűtötték), konyha, spájz, nyári konyha búbos kemencével – nagyanyám egy ideig maga sütötte itt a kenyeret és a maradék tésztából lángost is, imádtam –, padlásfeljárat, istálló, kamra. Az udvaron a trágyadomb mellett budi, góré, pince, gémeskút, óriási eperfa, hátul disznóól, fészer. A Tetétleni utca után közvetlenül már a nádas következett, a gépállomás, a víztorony meg a földek. Nagyapámnak a legjobb időkben tizenkét hold földje volt, ebből két-három hold igazi, jó minőségű feketeföld, ahol búzát termeszthetett, aztán egy kukoricás, a kukoricasorok között krumplival, dinnyével, végül pedig a szőlő kunyhóval és néhány gyümölcsfával. Két ló, egy tehén, egy-két disznó, csirkék, kacsák, két szekér – az egyik „sulderes-kocsi”, ünnepnapokra, templomba járni, nagyapám presbiter volt a Református Nagytemplomban –, eke, borona, meg ami még kell a földekre. Épp annyi, hogy tisztességgel ellássa a családot, s jó termés esetén még valami, hogy esetleg bővíthesse a terménykört, vagy némi tartalékot halmozzon föl. Nagyanyámmal, Eszterrel ketten dolgoztak a földeken, betakarításkor fölfogadtak egypár napszámost, gépeik egyáltalán nem voltak. Nagyapám megbecsült tagja volt az alszögi egyletnek: új termesztési módszerekkel próbálkozott, vállalkozó szellemű kisgazda, akinek lába alól az 1949 utáni téeszesítés szó szerint kihúzta a talajt.

Nem sokkal Nagy Imréék kivégzése után, 1958 augusztusában, ötvennyolc éves korában halt meg, orvosi műhiba következtében. Épp azért, nehogy esetleg ilyesmi történjen, valamiképpen sikerült elintézni, hogy a prosztataműtétre Pesten, a Klinikákon kerüljön sor. A műtét nagyszerűen sikerült is, csak utána lábadozás közben nagyapám tüdőgyulladást kapott, mert a nővérek rányitották az ablakot, s az egyik hajnalban tüdővérzésben meghalt. Az oxigénpalackkal már későn értek az ágyához.

Nyolcéves voltam, emlékszem, aznap anyám vigasztalhatatlanul összetörve jött haza a kórházból. Egész életében sokat betegeskedett, nyolcórás rendes állást elvállalni nem tudott, némi rendszertelen bedolgozási munkákkal próbálta kiegészíteni apám igen alacsony gépésztechnikusi fizetését. (Apám az ötvenes években elvégezte a dolgozók technikumát, így lett lakatosból gépésztechnikus.) Anyám egyetlen igazi támasza nagyapám volt tehát, halálával nem csak az apját, az egész nagykőrösi világot elveszítette, elveszítettük. Nekem jószerivel már csak a történetek maradtak Bene Ferencről, az értelmes, jó kedélyű, vállalkozó szellemű, tanulékony, kemény kétkezi munkából háromfős családját szerény körülmények között eltartó parasztemberről – anyám egyetlen gyerek volt –, amelyeket nagyanyám, anyám és a rokonok, ismerősök meséltek nagy kedvvel nyaranta, amikor az iskolai szünet egy-két hónapját Nagykőrösön töltöttem.

De apám is, aki a Fölszögről, Nagykőrös iparosnegyedéből származott – apai nagyapám szabómester volt, 1954-ben meghalt, alig maradtak közvetlen emlékeim róla, bár a temetésén ott voltam –, igen nagyra becsülte apósát. Elsősorban természetes intelligenciájáért és fáradhatatlan munkakedvéért, no meg humoráért. Nyilván azt is tisztelte, szerette benne, ami saját apjából hiányzott. Idősb Orosz Imrének ugyanis ötgyermekes családot kellett eltartania – három lány még korábbi házasságából származott –, apám öccse, Imre eltűnt a háborúban. És bizony a szabómesteri jövedelem erre kevésnek bizonyult. Nagyanyám fél szemére vak volt – még csecsemőkorában a bába szúrta ki a szemét biztosítótűvel vigyázatlanságból –, öt gyerek gondozása, ellátása épp elég munkát adott neki, amellett, hogy persze besegített, ahogy tudott, férje szabóműhelyében. Bérelt lakásból bérelt lakásba költöztek a Fölszögön, s apámat rögtön lakatosinasnak adták, amint kijárta az elemit, míg a lányok mehettek polgáriba. Gyermekkorában apám sokat éhezett, s emiatt később keserű szemrehányásokkal illette anyját, aki néha szintén meglátogatott bennünket Pestlőrincen. Elsősorban azt nehezményezte, hogy apjának mindig ott állt az üveg bor az asztalon, miközben ők, a gyerekek éheztek. Olyan kis darab szalonnát vihetett például otthonról magával a Pozsár-lakatosműhelybe – mesélte nekem számtalanszor –, hogy amikor ebédszünetben az idősebb segédekhez hasonlóan ő is a lópatkoláshoz használt fölforrósított fogó pofái között akarta megsütni, olyan kicsire zsugorodott a szalonnadarab, hogy alig maradt két-három harapásra való. Ezzel kellett jóllaknia, a segédek gúnyos kacarászásától kísérve. A szegénységnek ez a megalázó élménye igen mélyen megült benne.

Ehhez képest Bene Ferencék szerény életmódja – nekik legalább mindig volt mit enni, sőt, néha még komolyabb lakomákat is lehetett tartani, főként névnapokon – apámnak irigylésre méltó állapotnak tűnt, s annak bizonyítékát látta benne, hogy tisztességes, kemény munkával igenis lehetséges tisztes életmódot kialakítani. Ennek a református/protestáns, kisparaszti hagyománynak a munkaetikáját erősítette meg benne az, amikor – nem sokkal azután, hogy Pesten a Hoffer-gyárban dolgozni kezdett – az idősebb szakik unszolására belépett a szociáldemokrata irányítású szakszervezetbe. Néhány hét múlva azonban egyik reggel megkapta a felmondólevelét, a gyár valamilyen átszervezés miatt meg akart szabadulni bizonyos számú munkástól, s természetszerűleg először a legfiatalabbak kerültek sorra, apám tizennyolc éves volt. Nem szólt senkinek, lehorgasztott fejjel ment az öltözőbe zuhanyozni. Kisvártatva megjelent az egyik szaki, és jól lehordta apámat: Mit képzel, hogy őt, egy szervezett munkást csak úgy el lehet bocsátani?! Hát miért nem szól? A szakszervezet meg fogja védeni. Azonnal vegye vissza a munkaruhát, és nyomás a munkapadhoz! És így is történt. Nem lett elbocsátás, a szakszervezet valóban megvédte, azokat viszont, akik nem voltak szakszervezeti tagok, a gyár elbocsátotta. Ezután apám hamarosan belépett a Szociáldemokrata Pártba, járt a kispesti Munkásotthonba, ahol megtanult például sakkozni, és hallgatta az elméleti szemináriumokat a munkásmozgalomról, például Braun Somától és másoktól. Megtalálta a saját kultúráját, hamarosan esztergályos lett, kék galléros „munkásarisztokrata”, a „tisztességes nyolcórai munkáért tisztességes bért” elv öntudatos híve és követelője. Első fizetéséből tudott magának venni egy rendes, jó anyagból készült télikabátot – egy szabómester fiának micsoda elégtétel! –, amit aztán legalább húsz évig hordott, mert nem tellett újabbra.

Hiszen közbejött a világháború, ami – sok minden más mellett – a „tisztességes nyolcórai munkáért tisztességes bért” elv érvényesülését is megakasztotta Magyarországon csaknem egy fél évszázadra. Apámat 1941-ben sorozták be Győrbe, utász- és távíróskiképzést kapott, és olyan szerencséje volt, hogy semmilyen harci cselekményben nem kellett részt vennie. Századparancsnokuk ugyanis, Frici – akinek a vezetéknevére sajnos nem emlékszem – mindig előre értesült a várható frontra vezénylésről, és ilyenkor többnapos terepgyakorlatra vitte a századot, lehetőleg minél távolabb a laktanyától. Így állandóan lekésték a frontra induló vonatokat. Katonái – mondanom sem kell – rajongtak érte. Csak amikor a front már elérte Magyarországot, akkor vettek részt a visszavonulásban egészen az osztrák határig, ahol Frici szélnek eresztette a katonákat. Akadt, aki továbbment nyugati irányba, de a többség visszafordult, és többnyire orosz fogságba esett. Ez történt apámmal is 1944–45 fordulóján, s végül egy aklaszlatinai fogolytáborban kötött ki, ahol a jeges februárban a behavazott földön aludtak a szabadban, s itt apám egy életre szóló reumás derékfájást szerzett be magának, amit sokszor fölemlegetett a „ruszkiknak”.

Frici apám történeteiben legendás alakká növekedett – a háború után apám többször próbálta megtalálni, de nem sikerült –, a passzív ellenállás hősévé, aki megmentette katonáit a gyilkolástól és a haláltól is. Mégpedig komoly kockázatok árán. Az egyik történet például arról szólt, hogy a ’44 telén végrehajtott visszavonulás során, amikor Frici egy dunántúli faluban szállásolta el a századot, és ez ügyben a helybéli nyilas bíróval kellett tárgyalnia, olyan szóváltás kerekedett, hogy Frici az egész század előtt pofon vágta a nyilas bírót. (A szóváltás okára csak homályosan emlékszem, valószínűleg arról lehetett szó, hogy a nyilas nehezményezte Frici visszavonulási taktikáját, számon kérte, hogy miért nem száll szembe az ellenséggel.) A nyilasokról anyámtól is csak a legszörnyűbb dolgokat hallottam, a családi beszéd „véreskezűekként” tartotta őket számon, s apám története világosan mutatta, mi a helyes viselkedés egy nyilassal: pofon kell vágni. (Ez a pofon aztán számomra legalább olyan fontos lett, mint az a másik, amelyről a nyolcvanas évek közepén, Szász Béla könyvéből szereztem tudomást: Szász Béla első reflexszerű viszonpofonja, amit az őt vallató ávósnak adott.)

Ahogy a front közeledett Nagykőröshöz, egyre szaporodtak a rémisztő történetek a „ruszkikról”, hogyan erőszakolják meg a nőket, rabolják ki a falusi portákat. Anyám 1944-ben huszonegy éves, magas, szép barna lány volt, úgyhogy igazán volt mitől tartania. A szomszédban lakó egyik rokon, Rozika a rettegésnek ezeket a heteit már nem is bírta, és félelmében egyenesen a kútba ugrott. Kisgyerekkoromban, amikor nyáron Nagykőrösön átmentem a szomszédba játszani, mindig rémületes borzongással töltött el a tudat, hogy Rozika ott fekszik valahol a kút mélyén. Úgyhogy, a nőket mentendő, nagyapám ásott egy jókora vermet a trágyadomb alá, aztán anyám és nagyanyám levonultak oda élelemmel és innivalóval ellátva, fölül nagyapám bedeszkázta a vermet, visszahányta rá a trágyát, vigyázva, hogy azért levegő jusson a bujkálóknak. És így várta a „ruszkikat”. Akik hamarosan meg is érkeztek, keresték a nőket, nagyapám kézzel-lábbal magyarázta nekik, hogy fölmentek Pestre a háború elől, a katonák persze nemigen hitték a dolgot, kicsit törtek-zúztak-raboltak, de néhány nap múlva távoztak, anélkül, hogy felfedezték volna anyámék rejtekhelyét. Végül is nagyapám fineszességének köszönhetően az ijedtségen kívül senkinek nem esett komolyabb baja.

Apám ’45 áprilisában vagy májusában kiszabadult, és december 1-jén már össze is házasodtak anyámmal a nagykőrösi Református templomban, majd fölköltöztek Kispestre egy albérletbe, mert apám visszament a Traktorgyárba dolgozni. De ott már alig talált valakit a régi szocdem szakik közül: sokan elestek vagy eltűntek a háborúban, vagy emigráltak. Mindazonáltal, továbbra is a Szociáldemokrata Párt tagjaként, apám szeretett volna részt venni a párt által szervezett svédországi csereprogramban: a két szocdem párt szakmunkások egyéves cseréjében állapodott meg 1946–47 folyamán. Apám végül az 1948-ban indulók listájára került föl, ám közbejött a kommunista párt által kierőszakolt pártegyesítés, s így, minthogy időközben megszűnt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a csereprogram is félbeszakadt. Apám vigasztalhatatlan volt, hiszen Svédországban – ahová anyámmal együtt mentek volna – nyelvet akart tanulni, és minden lehetséges módon továbbképezni magát, hogy meglegyen számára a tisztességes munkából a tisztes megélhetés. A sztálinista kommunizmus azonban rázárta Magyarország ajtaját.

A történet következő fontos elemét már elmondtam Az együtt-nem-működés kényszere című írásomban1 – a szövegnek ezt a részét az 1989-es Magyar Nemzetből ugyan még kicenzúrázták –, most ebből idézek:

A kierőszakolt pártegyesülésnél ő is úgy tett, ahogy az öregebb szocdem szakiktól látta: azt hazudta, hogy elvesztette a párttagkönyvét, így viszonylag simán megmenekült attól, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának tagja legyen. De a Traktorgyár kommunista személyzetise apámban nagy fantáziát látott: vidéki szegénycsaládból származó, jó teljesítményű szakmunkás, aki nyitott a szocialisztikus eszmék felé, háború előtti szocdem párttagsága igazolt, most meg, 1949-ben ráadásul pártonkívüli, vagyis igazi „népi káder”. Úgyhogy 1950-ben mindjárt ki is akarták emelni kerületi tanácstagnak. Úgy tudott kibújni a nem kívánt „nagy megtiszteltetés” alól, hogy – ismét az öregebbek tanácsára – gyorsan beiratkozott a dolgozók esti technikumába Kispesten, s így hivatkozhatott arra, hogy mint ifjú családapa másra már igazán nem jut ideje. Aztán 1953-ban egyenesen a munkapad mellől viszik be a Kohó- és Gépipari Minisztériumba, ahol a személyzeti osztályon egy volt traktorgyári kolléga fogadja, aki időközben hagyta „kiemelni” magát. Minisztériumi állást kínál apámnak, aki akkor harminckét éves volt, és az esti technikum harmadik osztályát végezte – nagy szerencséjére, mert ez még mindig érvényes alibiként szolgált az ajánlat visszautasításához. Noha többször is berendelték ez ügyben a minisztériumba, majd végül fenyegető telefonokat kapott, kitartott elhatározása mellett, hogy „ezeknek a piszkos ügyeiben” nem vesz részt. Utoljára 1957-ben ajánlottak neki meóvezetői állást a gödöllői gépgyárban, meg összkomfortos öröklakást, a bökkenő azonban az volt, hogy ha a pártba nem is, a Munkásőrségbe feltétlenül be kellett volna lépnie. Így hát, harminchat évesen, megint csak a pestlőrinci szoba-konyhát választotta. Azóta aztán többé már senki nem akarta „kiemelni”, gépésztechnikusként, több mint negyvenéves munkaviszony után négyezer-hétszáz forintos nyugdíjjal és egy másfél szobás, tanácsi, lakótelepi lakás bérlőjeként ment nyugdíjba.

Amit rám örökül hagyott, az ez a történet. Az együtt-nem-működés története.

*

Apám általában egyetlen problémára hegyezte ki az ötvenes évekről szóló, szűk családi körben elhangzó beszámolóit: hogyan lehetséges az, hogy a Rajk-per vádlottjai és tanúi között nem akadt egy sem, aki megtagadta volna a közreműködést ebben a szégyenletes színjátékban? Csaknem húsz évnek kellett eltelnie, hogy mindketten megtudjuk: volt ilyen ember, Szász Béla. A Rajk-perről és összefüggéseiről szóló, dokumentumhitelességű könyvét, a Minden kényszer nélkül-t a Krassó György által fenntartott Magyar Október szamizdat kiadó jelentette meg először Magyarországon. Krassót nem sokkal később házi őrizetbe helyezték, majd szívinfarktuson esett át. Ma Londonban él.*

Szász Béla könyvéből megint csak azt a tanulságot vonhattam le, mint apám történeteiből: hogy az együtt-nem-működés az ötvenes évek szélsőséges körülményei között is lehetséges volt, hogyne lett volna akkor lehetséges az ’56-os forradalom leverését követő ún. „konszolidációs” időszakban? Elvégre nem volt kötelező belépni a Munkásőrség kötelékébe, legfeljebb nem kapott az ember összkomfortos öröklakást.2

Íme, itt egy történet:

Az ötvenes években apám már a traktorgyári szerelde meósa volt, neki kellett átvennie az elkészült alkatrészeket. Valamikor ’51–’52 táján történhetett, hogy a havi terv kívánatos mértékű túlteljesítéséhez éjt nappallá téve gyártották a selejtes hátsó hidakat az edzőműhelyben. A kitűzött célt ugyanis csak úgy lehetett elérni, ha csökkentették az edzési időt, minek következtében látható repedések keletkeztek a hátsó hidakon, vagyis beszerelésük életveszélyessé tette volna az U–28-asokat. Apám tehát – túlteljesítés ide, túlteljesítés oda – habozás nélkül kiselejtezte mind a húsz-egynéhány hátsó hidat. A szerelde művezetője, aki egyben az üzemi párttitkár is volt, és kiérdemelte a Kisnapóleon gúnynevet a munkásoktól, a hír hallatán tajtékozva rontott be a szereldébe, és üvölteni kezdett apámmal, hogy mit szabotálja itt a termelést, akadályozza a tervteljesítést, azonnal adja ki a meó engedélyét, különben elvitetem az ÁVÓ-val. Apám hasonló hangerővel válaszolt: Vegye tudomásul, maga szabotálja a termelést, mert ha én engedem beszerelni ezeket a selejtes hátsó hidakat, akkor abból baleset lesz, és ez nem fog jót tenni a népi demokrácia hírnevének. És hogy nyomatékot adjon álláspontjának, fogta a keze ügyébe eső nagykalapácsot, és kezdte szétverni a selejtes alkatrészeket.

A selejtes hátsó hidakat végül tehát nem tudták beszerelni, a tervtúlteljesítés elmaradt. Apám ezek után hónapokig várta, hogy egyszer majd éjnek évadján megáll egy fekete autó a ház előtt. De nem így történt. Talán Kisnapóleon is belátta, hogy selejtes alkatrészekkel nem lehet „legyőzni a kapitalizmust”, ki tudja… Mindenestre ebből a történetből megtanulhattam, hogy mi a helyes viselkedés egy üvöltő kommunista párttitkárral: vissza kell üvölteni neki. Továbbá azt is, hogy csakis a tisztességgel elvégzett, minőségi munka ér valamit, a többi túró…

Nem csoda hát, ha apám 1956 őszén ismét feliratkozott egy listára a Traktorgyárban, ezúttal a disszidálókéra, akiket egy gyári teherautó szállított az osztrák határra. Már engem is kezdtek szüleim felkészíteni az országváltásra, csakhogy apámat még a forradalom első napjaiban ledöntötte lábáról a szokásos reumás derékfájás, ez néha olyan nagy fájdalmakkal járt, hogy folyamatosan feküdnie kellett, szinte mozdulni se nagyon tudott. Úgyhogy amikor november eleje-közepe táján megállt a traktorgyári munkásokkal megrakott teherautó a ház előtt, mi nem tudtunk csatlakozni hozzájuk, apám még mindig feküdt. Mire meggyógyult, a határokat lezárták, immár másodszor zárták rá, ránk a kommunisták Magyarország kapuját.

Apám az örökölt szociáldemokrata-kisgazda hagyomány alapján lényegében mint polgári engedetlenkedő, mint a liberális nyugati demokráciák elkötelezett híve állt ellen a kommunisták erőszakos kiemelési, beolvasztási, integrációs kísérleteinek, a kádárista „konszolidációnak” is. Azon az alapon, hogy a kommunista/szocialista rendszer nem működőképes, hiszen selejtet és rabságot termel, és hogy ennek az igazi alternatívája a piaci termelés és az egyéni és kollektív szabadságjogokra alapozott, parlamenti demokrácia. Ezért persze igen nagy árat kellett fizetnie, fizetnünk: családunk mindvégig szegény maradt, nem tellett autóra, nyaralóra, külföldi nyaralásra. Televízió, hűtőszekrény, lemezjátszó, mosógép – ennyiből állt háztartásunk „gépesítése” a hetvenes–nyolcvanas években. Apám a kevés elkölthető pénzt leginkább könyvekre és lemezekre fordította, nem ivott, egyetlen káros szenvedélye volt, a cigi: Symphoniát szívott. Nyugdíjas éveiben igen sokat olvasott, lassan elsajátította a hagyomány liberális-humanista részét is. Kedvencei közé tartozott Tolsztoj, Thomas Mann, Anatole France, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Kassák Lajos.

Boldogan fogadta a rendszerváltozást, FIDESZ-szavazó lett.

Fényes szellők?

Ezt a családi hagyományt kellett nekem összeegyeztetnem valamiképpen a gimnáziumban tanultakkal. Nem volt könnyű. Kiváltképp azért nem, mert a kispesti Landler Jenő Gimnáziumnak 1965–69 között Rozsnyai Istvánné személyében megszállott nékosz-os kommunista igazgatója volt, aki a nékosz-os hagyományokat akarta feleleveníteni az iskolában. Az első osztály végére már én lettem az iskolai újság, az Íródeák szerkesztője – magyartanárom és az előző diákszerkesztő javaslatára, akik felfigyeltek íráskészségemre –, s ilyen minőségemben rendszeresen kellett „egyeztetnem” az igazgatónővel a diáklap cikkeit. Volt ugyan egy megbízott tanár felügyelője is az újságnak, de benne Rozsnyainé nem bízott. Így aztán már igen fiatalon megismerkedtem a „puha diktatúra” egyik fő jellegzetességével és támaszával: a manipulatív cenzúrázás kifinomult technikájával, amelyet Rozsnyainé mesteri fokon művelt. Mivel azonban az irodalom és a film iránt érdeklődtem különösen – rögtön beléptem az irodalmi önképzőkörbe –, az első időkben, tizenöt éves fejjel nem nagyon érdekelt, hogy a gimnáziumi KISZ funkcionáriusai mit irkálnak a lapba. Ezeket az írásokat javítgatta ugyanis előszeretettel az igazgatónő. Hamar világos lett, hogy ezt az árat kell megfizetni azért, hogy az irodalmi önképzőkör híreivel és első irodalmi próbálkozásaival telerakhassam a lapot. Később azonban, amikor beindult az Iskolarádió, és annak is én lettem a szerkesztője, váratlanul komoly konfliktus kellős közepébe sikerült belecsöppennem.

Akkortájt, 1967-ben vagy ’68-ban érkezett ugyanis a gimnáziumba egy új franciatanárnő, s az igazgatónő őt bízta meg az Iskolarádió felügyeletével. Micsoda mázli, gondoltam, amikor először megláttam, ezentúl ez a remek nő fog engem rendszeresen ellátni tanácsokkal! A franciatanárnő nem is teketóriázott sokat, s amikor megtudta, hogy érdekel a film, a világ legtermészetesebb hangján megkérdezte tőlem: Hát akkor miért nem csinál egy interjút a Jancsóval? Elvégre ő a legjobb magyar filmrendező. Elintézem magának. Addig egyetlen Jancsó-filmet sem láttam, de ha egy ilyen bomba nő állítja, akkor bizonyára igaz – gondoltam –, úgyhogy gyorsan megnéztem a Szegénylegényeket. A tanárnő állta a szavát: a Béke Szálló galériáján találkoztam Jancsóval és Hernádival, Lőrincről cipeltem be az iskolai Mambó magnót. Jancsó akkor forgatta a Csillagosok, katonákat, nagy lelkesedéssel beszélt Trockijról és a „forradalom szent őrültjeiről” legalább egy órán keresztül. Boldogan tértem haza a zsákmánnyal, és azt terveztük, hogy a tizenöt perces nagyszünetben részletekben leadjuk az egész interjút.

Nem tellett bele azonban öt perc, és az igazgatónő berontott a stúdióba, s magából kikelve leállította az első adást. Elhűlve ültem a magnó mellett, az igazgatónő válogatott fenyegetések közepette magyarázott valamit Trockijról, amit nem igazán értettem, az azonban világos volt, hogy álláspontja szerint valami igazán jóvátehetetlen történt az ő gimnáziumában: Trockij tabu, róla egyáltalán nem lehet beszélni, a „nagyoktrbiszoclistaforrdalom” vezetőit pedig nem lehet „szent őrülteknek” nevezni. Próbáltam halványan annyit mondani, hogy nekem ugyan fogalmam sincs arról, ki volt Trockij, de Jancsó nyilván nem így gondolja, és hát ráadásul filmet is csinált az egészről, amelyet legjobb tudomásom szerint be fognak mutatni, úgyhogy nem igazán értem… Az igazgatónő azonban nagy botrányt kavart az ügyből. Telefonon azon melegében kihívta a gimnáziumba a kispesti párttitkárt, kisz-titkárt és még nem tudom, milyen funkcionáriusokat, és rögtönzött tárgyalást rendezett a gimnázium kisz-irodáján. Egy ideig kicsapatásom lehetősége is fölmerült, a franciatanárnő azonban megvédett, arra hivatkozva, hogy én pusztán azt tettem, amit egy riporternek tennie kell: megszólaltattam egy jelentős művészt, és gondolatait akartam volna közvetíteni a tanulóifjúsághoz, okulásra. Ezzel a védelemmel persze önmagát hozta lehetetlen helyzetbe. Én megúsztam egy KISZ-fegyelmivel, és leváltottak az Iskolarádió szerkesztői posztjáról, a franciatanárnőnek azonban – a gimnáziumi fiúsereg nagy-nagy bánatára – mennie kellett. Konrád Júliának hívták. Úgy tudom, hamarosan Párizsba emigrált.

Innentől kezdve nálam nagyobb híve sokáig nem akadt Jancsónak, a magyar filmművészetnek és a művészeteknek általában. Tizenhat-tizenhét évesen a saját bőrömön tapasztalhattam ugyanis, hogy milyen felszabadító ereje lehet a művészetnek a politikai erőszakkal szemben. A Fényes szeleket már képes voltam önállóan, esztétikai érvekre is alapozva védeni az igazgatónő meg-megújuló rohamai ellen (aki persze ebben a NÉKOSZ-ról szóló filmben, ősnékoszosként, vörös posztót látott), rendszeres olvasója lettem a Filmkultúrának, sőt, 1969-ben az egyetemi felvételin magyarból is ennek, a hivatalos pártsajtóban nagy vitát kiváltott Jancsó-filmnek az erényeit dicsértem, gondolván, lássuk: mi az erősebb, a politika vagy a művészet.

Eredetileg magyar–történelem szakra akartam jelentkezni az ELTE-re, de abban az évben ilyen szakpárosítás nem indult, a magyar mellé nyelvet kellett választani. És igaz ugyan, hogy szüleim már hatéves koromban magántanárhoz küldtek németet tanulni, a forradalom azonban megakadályozta ilyen irányú képzésemet, persze az én legnagyobb örömömre. Utáltam biflázni a derdiedast. A gimnáziumban pedig csak heti két órában tanították a németet – s ekkor már a családi költségvetésbe egyáltalán nem fértek bele a magánórák –, szóval a németnél oroszul még mindig jobban tudtam, bár az oroszt éppúgy utáltam, mint a többiek. Kénytelen-kelletlen, jobb híján tehát magyar–orosz szakra jelentkeztem, valójában azonban filmrendező szerettem volna lenni, de filmrendezői szak sem indult az 1969/70-es tanévben.

Kellemes meglepetésemre viszont az ELTE-re fölvettek, jutalomból mehettem is Hódmezővásárhelyre tizenegy hónapra katonának. Még tartottak az alapkiképzés „örömei”, amikor értesítést kaptam az igazgatónőtől: az ő javaslatára a kerületből engem akarnának diplomataképzőre küldeni a Szovjetunióba. Az igazgatónő ugyanis nagy fantáziát láthatott bennem, szinte állandó konfliktusaink ellenére, vagy talán éppen azért, rábeszélt, hogy egy évig legyek a gimnázium KISZ-titkára – a szokásos szöveggel: „a KISZ-t csak belülről lehet megreformálni, s pont ilyen emberekre van ehhez égető szükség.” Nem sejthette azonban, hogy ennek két alapvető akadálya is van: az egyik a film iránti rajongásom, a másik pedig az apámtól örökölt hagyomány. Ha ő sem hagyta magát „kiemelni”, akkor én sem hagyom – gondoltam. Pedig milyen jó „janicsár” lehetett volna belőlem, gondolhatta az igazgatónő. Többszöri próbálkozásai ellenére természetesen nemet mondtam, s ebben apám kétségbeesett tiltakozása is segített.

Azokban a hónapokban éppen Semprun A nagy utazás című regényét igyekeztem átdolgozni színpadra – ezzel próbáltam ellensúlyozni a katonaság abszurd gyötrelmeit, és a könyv valóban segített lelkierőm megőrzésében –, abban a reményben, hogy a gimnázium irodalmi színpada majd előadhatja, az én rendezésemben. Ezt pillanatnyilag sokkal fontosabbnak tartottam, mint bármi mást. Az igazgatónőével szemben ugyanis a gimnáziumban persze szerencsére erősebben érvényesült irodalom- és történelemtanáraim, illetve az irodalmi önképzőkör vezetőjének hatása, akik mind művészeti pályára ösztönöztek. Az önképzőkör vezetőjétől, „Bori nénitől” ígéretet is kaptam, hogy szó lehet A nagy utazás színreviteléről, ebbe az igazgatónő is beleegyezett. Az 1970-es tiszai árvíz heteiben – amikor gátfigyelő szolgálatot teljesítettünk valahol Szeged fölött – egy szalmakazal árnyékában dolgoztam a forgatókönyvön. Az egyetem első félévében aztán nem is igen foglalkoztam mással, mint a regényből készült színpadi oratórium megrendezésével. Az előadást a Vörös Csillag Traktorgyár kispesti kultúrotthonában vittük színre, meglehetős sikerrel, a régi Munkásotthonnak abban az épületében, ahol apám hallgatta annak idején Braun Soma és a többiek előadásait.

De a katonaságnál történt még valami, ami, azt hiszem, ugyanolyan döntően befolyásolta későbbi fejlődésemet, mint a „janicsárképző” elutasítása és A nagy utazás. Már csak egy-két hónap választott el bennünket a leszereléstől, amikor egy fülledt vasárnap hajnalon az ügyeletes ezredparancsnok kivezényelte a bölcsészszázadot valahová a Szeged környéki erdőkbe, munkára. A dolog „szívatás” jellege napnál világosabb volt. Addigra ugyanis a hatvan-egynéhány bölcsész annyi borsot tört a hódmezővásárhelyi tisztek orra alá, amennyit csak bírt, szinte mindig ültek a századból a fogdán. Az ezredparancsnok ezen a fülledt nyári vasárnapon tehát a kollektív büntetésre szánta el magát. A jókora erdei tisztás egyik végén lerakott, kivágott és legallyazott fenyőfákat kellett a tisztás legtávolabbi végébe áthordanunk, minden látható cél és értelem nélkül. Csak. Mondanom sem kell, nem lelkesedtünk az ötletért, egy-egy fát tízen-tizenöten tudtunk csak megemelni, lassan, kelletlenül vánszorogtunk, hiába ordítozott velünk a kirendelt parancsnok. Ráadásul sem ivóvíz, sem élelem nem volt, az ebédet szállító teherautó pedig állítólag eltévedt, úgyhogy csak valamikor délután négy óra tájban érkezett meg. Ekkor már majd szétrobbantunk a kétségbeesett dühtől és az éhségtől meg a szomjúságtól. A parancsnok két sorban fölsorakoztatott bennünket a gulyáságyúk előtt, már mindenki készítette elő a csajkáját, amikor hirtelen hátraarcot vezényelt, és elindított bennünket ellenkező irányba, az erdő felé.

Nekem ekkor lett végképp elegem. Hirtelen teli torokból, dühödten énekelni kezdtem. A többiek azt hitték, elhangzott a „nóta” vezényszó – mert parancs nélkül a katona csak úgy nem gyújthat ám nótára –, és hamar átvették az éneket. Ismerős dalt választottam, az első sora így szól: Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják… Jancsó velem volt. De a második sort – Sej, az van arra írva, éljen a szabadság! – már alig tudtam befejezni, a parancsnok odaugrott a sorhoz, üvöltve kirántott belőle, kiállított a napra, egy fegyveres őrt mellém, közben a képembe ordította, hogy lázítok, ez tűrhetetlen, azonnal bevitet a „futkosóra” – ez a szegedi katonai börtönt jelentette –, és persze ne is álmodjak egyetemről. Majd rádió adó-vevőn beszólt a laktanyába, hogy azonnal küldjenek értem egy dzsipet.

Ott álltam a tűző napon, a többiek hoztak nekem kaját, mert el nem mozdulhattam, mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem, a feszültség és a düh kioldódott belőlem, a parancsnok ordítozása pedig olyan abszurdnak tűnt, hogy úgy néztem, mintha filmet látnék. Nem volt realitásértéke. Pedig az ordítozás folytatódott a laktanyában is, ezúttal az ezredparancsnok biztosított róla, hogy az életben nem lesz belőlem egyetemista, meg egyáltalán, nekem már lőttek… jön a hadbíróság. S mindez miért? A Fényes szelek miatt. Az már ekkor világos volt a számomra, hogy az igazgatónőnek és Jancsónak és Konrád Julinak és apámnak egyszerre nem lehet igaza. Választanom kell ezek között az igazságok között.

A következő néhány napot a laktanya fogdájában töltöttem jórészt krumplipucolással meg szeméttároló-takarítással, éjjel fapriccsen aludtam, közben még valaki bekerült mellém a századból valami renitenskedés miatt, tőle tudtam meg, hogy a fiúk igen-igen értékelték dalra fakadásom, nekik is jólesett, belőlük is kioldotta a feszültség egy részét. Végül három év „futkosó” helyett három hét laktanyafogságot kaptam, mert az ezredparancsnok már elhasználta az évi engedélyezett „rendkívüli esemény” kvótát, az én ügyem, ha hadbíróság elé kerül, már az ezredparancsnok parancsnoki kompetenciájának kétségbevonását is jelentette volna a hadsereg logikája szerint, s így esetleges lefokozással is járhatott volna, s ezt Kása alezredes nem akarta megkockáztatni. Az a pozitív eredménye viszont meglett az ügynek, hogy honvédként szereltem le – az egyetemista század tagjainak nagy többségéből őrmestert, alhadnagyot csináltak, hogy azután tartalékos tisztként bármikor visszahívhassák őket a seregbe –, és pirossal ráírták a káderlapomra, hogy „politikailag megbízhatatlan”. (Ez akkor derült ki számomra, amikor az egyetem elvégzésekor hivatalosan kértem, hogy megnézhessem a káderlapomat.) Már másodszor úsztam meg jókora szerencsével, hogy a hatalom megakadályozzon tanulmányaim folytatásában, de nem tanultam az esetekből, s harmadszor már nem volt ilyen mázlim.

„A nagy utazás”

Az egyetemen is folytattam ugyanis a rendszer „tesztelését”, a végére akartam járni, hogy van-e valami igazság a „marxizmus reneszánszában”, igaz-e, hogy a szocializmus megreformálható, vagy pedig apámnak van igaza, aki egyetlen alternatívának a piacgazdaságon alapuló nyugati liberális demokráciát tekintette. Három évet töltöttem el Marx és Lukács szövegeinek tanulmányozásával, jórészt az egyetemi hivatalos tanmenettől függetlenül, saját magunk szervezte magánszemináriumokon olvastuk a Tőkét, Az esztétikum sajátosságát és a többi „alapművet”.

Igen sokat tanultam Földes Lászlótól, aki a politikai gazdaságtan tanszéken tartott Marx-olvasó speciális szemináriumot, ami nem volt része a hivatalos oktatásnak, így aztán eredetiben elolvastuk Marx valamennyi fontosabb művét, a Gazdasági-filozófiai kéziratoktól kezdve a Grundrissén és a Német ideológián keresztül a Tőkéig. Földes szakterülete a tradicionális termelési mód volt, sok remek nyugati szerzővel megismertetett bennünket – egy idő múlva, amikor már baráti viszony alakult ki közöttünk, a párt „szigorúan bizalmas” belső elméleti kiadványának egy-egy példányát is kölcsönadta nekünk, így megismerhettük Marcuse, Gramsci, Garaudy és a többi újbalos szerző írásait –, tőle hallottunk először a redisztribúciós termelési módról – ami azután központi kategóriaként bukkant fel Konrád–Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvében –, és segítségével alaposan megismertük Marx kételyeit, problémáit, és az elmélet problematikussága is lassan kezdett föltárulni előttünk. Leginkább az „osztály nélküli társadalomra” vonatkozó utópisztikus jellegű fejtegetésekről lett világos, hogy megalapozatlan, tudománytalan hiten alapulnak. Hogy a kapitalizmus marxi elemzése sem „stimmel”, arra néhány évvel később jöttem rá, addigra fölhalmozódott olvasmányélményeim és tapasztalataim alapján. (Földessel, „Lackóval” egészen 1980-ban bekövetkezett haláláig – a valahanyadik szívinfarktus vitte el – jó barátságban maradtam, noha politikai nézeteink ekkor már jelentősen különböztek. Rendszeresen jártunk le hozzá kajakkal nyaranta Baja alatti táborába, a Dunához, és a dunai emberekhez fűződő szoros érzelmi viszonyt elsősorban neki köszönhetem. Ezt részletesebben megírtam például A Dunával nem lehet viccelni című eszszémben.3)

Negyedéves koromban harmadik szakként fölvettem az esztétikát, azért is, hogy megpróbáljam jobban megérteni Lukácsot, meg azért, mert a Marx-olvasás igazán fölkeltette az érdeklődésemet a filozófiai jellegű, elméleti szövegek, gondolkodók iránt. Ekkor került az esztétika tanszék élére Zoltai Dénes, aki fáradhatatlanul szorgalmazta Lukács szövegeinek olvasását, illetve Hegel, Platón, Arisztotelész klasszikus műveinek elemzését. Mindezen hatások révén a műfajelmélet, közelebbről a regényelmélet kérdései iránt kezdtem komolyabban érdeklődni. Ebben az a körülmény is fontos szerepet játszott, hogy akkortájt kezdtek Mihail Bahtyin regény- és műfajelméleti munkái ismertté válni Magyarországon, elsősorban Könczöl Csabának köszönhetően, akivel ekkor személyesen is megismerkedtem, majd később magam is fordítottam oroszból Bahtyin-műveket. Nagy hatást tett rám Bahtyin Dosztojevszkij-könyve és a polifonikus regényfelfogás mögött meghúzódó etika és személyiségelmélet, amely sehogyan sem volt összeegyeztethető a marxista–lukácsista monolitizmussal. Először főként Bahtyin hatására – aki voltaképpen neokantiánus alapokon állott – kezdtem komoly elméleti kétségeket táplálni Marx és Lukács totalisztikus elméleti megközelítései iránt.

Ezeket a növekvő elméleti kétségeket még jobban alátámasztották a sokasodó gyakorlati kétségek. Miután 1971 kora nyarán – elsős bölcsészhallgatóként – sikertelen felvételit tettem a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára (eljutottam a harmadik fordulóig, amikor az volt a feladat, hogy készítsünk két óra alatt a Klauzál téren riportfotókat saját fényképezőgépünkkel, én a fedett piaci csarnokot választottam, ám olcsó, tükörreflexes gépemen, amit apám egyik traktorgyári kollégájától vettem használtan, nem volt fénymérő, így a huszonnégy felvételből mindösszesen kettő sikerült, a többinél rosszul állítottam be a blendét, úgyhogy amikor ez kiderült, el sem mentem az utolsó fordulóra), beláttam, hogy talán mégsem lesz belőlem filmrendező, így a második évtől kezdve teljes erővel a Bölcsészkarra és az ott elérhető elméleti képzésre igyekeztem koncentrálni.

Csakhogy akkoriban működött a Bölcsészkaron a kari KISZ-szervezet által irányított és szervezett Studium Generale, amely a hátrányos helyzetű, tehetséges gyerekek egyetemi felvételét igyekezett elősegíteni oly módon, hogy az egyetemisták ingyenes előkészítő tanfolyamokat tartottak számukra. Ezt a dolgot igen szimpatikusnak találtam, több okból is. Lévén magam is hátrányos helyzetű, jól át tudtam érezni, milyen hatalmas segítséget jelenthet egy harmadikos-negyedikes középiskolásnak az ilyen rendszeres szellemi iránymutatás. Másrészt a dolgot a bölcsészek igyekeztek teljes mértékben autonóm módon megszervezni, pártirányítástól, pártbefolyástól függetlenül. Ez szintén megfelelt polgári engedetlenkedő hajlamaimnak. Harmadrészt kiváló gyakorlóterepet kínált a jövendő tanárok számára: itt kipróbálhattuk alternatív tanítási ötleteinket. Lelkesen bekapcsolódtam tehát a munkába, és hamarosan többedmagammal (Békés Erzsébet, Klauber Mária, Macht Ilona, Molnár Ilona, Poros András, Tallár Ferenc, Wessely Anna nevére emlékszem) kidolgoztuk a Kulturális Építőtábor ötletét: gimnazisták számára két-három hetes nyári tábor, ahol azonban a többnyire teljesen értelmetlen munkavégzés vagy tétlenkedés helyett (lásd Gazdag Gyula remek filmjét, a Sípoló macskakőt, ami szintén ezekben az években készült) kulturális képzés folyik, méghozzá nem hagyományos tantárgyak szerint, hanem integrált módon, és különös tekintettel az egyetemi felvételi követelményekre. Úgy emlékszem, két ilyen tábort tudtunk szervezni, meglehetős sikerrel, mind a gimnazistáknak, mind az egyetemistáknak meghatározó élményt nyújtott.

A Studium Generalét azonban nyilvánvalóan a ’68-as lelkesedés szülte, a hetvenes évek elejének fokozatos politikai befagyása viszont egyre agresszívebbé tette a pártot, és elhatározták, hogy megszüntetik a Studium relatív önállóságát. Párt- és KISZ-fegyelmivel fenyegették meg a Studium akkori vezetőit, Atkári Jánost és Láng Lászlót (Atkári volt a bölcsészkari KISZ-titkár, párttag is egyben, vele elég közeli kapcsolatba kerültem, egy ideig jártam arra a magánszemináriumra, ahol az ő lakásán Az esztétikum sajátosságát elemeztük), és igyekeztek ellehetetleníteni őket. Végül le kellett mondaniuk. Ezután rövid ideig Margócsy István lett a kari titkár, de nem sokáig bírta az utóvédharcokat, és ő – meg Csetneki Gábor, akivel együtt katonáskodtam végig a hódmezővásárhelyi tizenegy hónapotbeszélt rá arra, hogy 1972 őszén vállaljam el a bölcsészkari KISZ-titkárságot, hogy sikerüljön fönntartani a Studium Generalét, és megvédeni a különböző, kilátásba helyezett fegyelmik és retorziók ellen a Studium korábbi vezetőit. Ebben a helyzetben, hosszú töprengés után, kénytelen-kelletlen igent mondtam, nem mintha sok illúziót tápláltam volna esélyeinket illetően a párttal szemben, de segíteni akartam azoknak az egyetemista társaimnak, akikkel együtt dolgoztunk, tanítottunk a Studiumon.

Fél évig bírtam, ez alatt az idő alatt az összes felettes KISZ- és pártszervezettel összevesztünk, foggal-körömmel ragaszkodtunk volna a Studium autonómiájához – persze hiába. A retorziók és fegyelmik nagy részét azonban sikerült leállítanunk, illetve elhárítanunk, hiszen sokat csak a Bölcsészkari KISZ-szervezet egyetértésével lehetett volna hatályba léptetni, s mi persze nem értettünk egyet. Ismét elememben éreztem magam, hiszen a polgári engedetlenség örökölt hagyománya szerint járhattam el. Elvszerűen tagadtuk meg például a KISZ-ajánlást minden egyetemistától, aki a pártba kérte fölvételét. Közülünk senki sem volt párttag, s úgy véltük, pillanatnyilag nem aktuális belépni a pártba. Ugyanilyen elvszerűen viszont mindenkinek támogattuk a nyugati országokba irányuló útlevélkérelmét, mert úgy véltük: igencsak aktuális a nyugati kultúrával való behatóbb ismerkedés a bölcsészkari hallgatók számára. Amikor azonban a bölcsészkari KISZ-bizottság tiltakozott amiatt, hogy 1973. március 15-én a rendőrök brutálisan megverték a nem hivatalos tüntetés résztvevőit, s ezt a tiltakozó határozatot kifüggesztettük a KISZ-bizottság hirdetőtáblájára – még csak a Kari Híradóba, a KISZ stencilezett kiadványába sem tettük be –, néhány óra sem telt bele (jól működött a belső elhárítás), és a dékán magához hívatott (a történész Székely György töltötte be akkor ezt a felelősségteljes pozíciót), és indulatosan követelte, hogy azonnal távolítsam el ezt a „lázító” szöveget a hirdetőtábláról. A közlemények üvegajtós szekrénykében voltak kifüggesztve, és a kulcs nálam volt. Én arra hivatkoztam, hogy ez kollektív határozat, ő arra, hogy a kar belső rendjéért ő a felelős, ez itt „rendbontásra bujtogató szöveg”, úgyhogy ő engem egyetemista minőségemben szólít fel az engedelmességre, különben kicsap az egyetemről. Hogy a felettes KISZ- és pártszervek mit szólnak majd, az egy másik kérdés, bizonyára fegyelmi lesz a dologból, de addig is azonnal vegyem le a szöveget. Ott álltunk a KISZ-bizottság előtt a folyosón, szóváltásunk egyre hangosabb lett, erre föltűnt a dékán megsegítésére a dékáni hivatal egyik „előadója”, Jónás úr, akivel a dékán közrefogott – az én segítségemre sajnos nem sietett senki –, s nekem úgy tűnt föl, hogy a fizikai erőszakra is készen állnak, csak hogy elvegyék tőlem a kulcsot.

Minthogy hamar világos lett, hogy az érvek itt mit sem számítanak, csak az erőszak és a hatalom, s az is kiderült, hogy ha valódi konfliktusra kerül sor, akkor a KISZ-nek nincs önálló hatalma a párttal és az állammal szemben – hiszen hiába hivatkoztam arra, hogy kérem, én lennék a kari KISZ-titkár, és ez egy testület határozata –, végül átadtam a kulcsot, és közöltem, hogy minden fórumon tiltakozni fogunk az eljárás ellen. Meg is tettük, természetesen eredménytelenül. Számomra ez volt az utolsó csepp: 1973 áprilisában lemondtam posztomról, és évhalasztási engedélyt kértem, mert ezeknek a hónapoknak az áldatlan politikai csatározásai miatt alig állt módomban tanulni. (Ugyanekkor zárták ki a pártból a Lukács-iskola és -óvoda tagjait, és zajlott a Haraszti-per.) Az évhalasztási engedélyt megkaptam, az azonban kétségessé vált, hogy egy év múlva egyáltalán folytathatom-e tanulmányaimat.

Ekkor költöztem ki Békés Erzsihez Pécelre, aki húgával, Jutkával lakott ott egy szoba-konyha-fürdőszobás lakásban, mindketten a Bölcsészkarra jártak, Erzsi történelem–angol, Jutka pszichológia–angol szakra. Ez az év sok tekintetben döntőnek bizonyult szellemi-politikai és fizikai regenerálódásom szempontjából. 1973 tavaszára ugyanis igen ramaty állapotba kerültem, huszonhárom éves koromban vészes ütemben hullani kezdett például a hajam. És mivel akkortájt vállig érő hajat hordtam, és általában borostás képpel, kopott farmerban és pulóverben vettem részt a Kari Tanács ülésein az egyetemisták képviseletében, imigyen is hangsúlyozva különállásunkat, a hajhullást igen aggasztó, identitásomat alapjaiban fenyegető jelnek tekintettem. Erzsivel októberben összeházasodtunk – a házasságkötő terembe stoppal mentünk be Pécelről, mert lekéstük a buszt –, és háromnapos nászútra levonultunk Erzsi szüleinek Zamárdiban lévő, nem téliesített nyaralójába. Esős, hűvös idő volt, de ez nemigen zavart bennünket: a három napot egy villanymelegítő társaságában összebújva töltöttük. Mindenesetre, nyilván a rendszeres házasélet jótékony hatásának köszönhetően is, hajhullásom lassan megszűnt, így identitásomon sem kellett változtatnom. S ez nagy megnyugvással töltött el.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.