Archívum

Dokumentumtörténet

Az örökül kapott szociáldemokrata-kisgazda hagyomány 2. rész
2002. szeptember

A ’73–’74-es tanévben persze bejártam az egyetemre, de ezúttal én döntöttem el, milyen szemináriumokon, előadásokon veszek részt. Végre csillapíthattam filozófia iránti éhségemet, Hegel-, Kant- és Platón-szemináriumra jártam, folyt a Földes-féle Marx-olvasás, zeneesztétikát hallgattam Zoltaitól, irodalomelméletet Németh G. Bélától, regényelemző szemináriumra jártam B. Mészáros Vilmához, közben fordításokkal próbálkoztam, egyelőre csak magánhasználatra, lefordítottam például Szolzsenyicin Rákkórházának első fejezetét, a regényt valamelyik barátunk nyugati útjáról hazatérve csempészte be az országba.

És volt időm átgondolni KISZ-titkárságom szellemi-politikai-gyakorlati tanulságait: a marxizmus mint tudományos elmélet alapjaiban elhibázott, hiszen teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a polgári civil társadalom autonómiáját, rendszerellenőrző, rendszerkorrekciós képességét, lebecsüli a polgári szabadságjogokat, és vallásos hittel bízik a proletariátus egész emberiséget megváltó szerepében. Mint ideológia rendkívül veszélyes, mert totalitárius alapokra támaszkodik, így hát az ezen az alapon nyugvó szocialista-kommunista berendezkedés megreformálhatatlan, hiszen „zsigerből” tagad és megakadályoz minden autonóm megnyilvánulást, még azokat is, amelyek egyébként egybeesnének a párt törekvéseivel. Apámnak van igaza: az egyetlen valóságos alternatíva a nyugati típusú liberális demokrácia.

Elkezdtem tehát angolul tanulni – ebben Erzsi segített – és tájékozódni a nem marxista, nyugati politikai elméletek irányában. Lukács hittételét, miszerint a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus, ekkor már teljes elutasítással fogadtam, és a marxista elmélet vallásos alapjainak egyik nyilvánvaló bizonyítékát láttam benne. De KISZ-beli tevékenységem gyakorlati szempontból sem bizonyult teljesen hiábavalónak, akarva-akaratlanul ugyanis olyan technikai tudásra tettem szert, aminek néhány év múlva aztán igencsak nagy hasznát vettem.

A KISZ-bizottság stencilezett lapjának, a Kari Híradónak az előállítására gondolok. Igaz, hogy magát a stencilgépet hét lakat őrizte, ám a lap cikkeit mi gépeltük stencilbe, az elkészült, írógéppel kilyuggatott lapokat – miután a dékán valamennyi lapot külön az aláírásával engedélyezte – általában én adtam át a stencilgép kezelőjének, Miklósnak, aki egy kis szobában, rendszerint zárt ajtók mögött végezte ezt a kiemelten „bizalmas jellegű” tevékenységet. De ekkor néhány percre bepillantást nyerhettem ebbe a kezdetleges nyomdai technikába: láttam, hogyan helyezi föl a stencillapot a gép dobjára, hova tölti a festéket, és hogy működik az egész masina, ami persze villanygép volt, nem kellett tekerni, nem úgy, mint azt a táskagépet, amelyen öt-hat év múlva Dunabogdányban elkezdtük a Beszélő első számának nyomtatását. És tapasztalhattam azt is, milyen nagy munka az elkészült oldalak összerakása, ilyenkor nyolc-tíz ember járkált a lapokkal megrakott asztalok körül a KISZ-bizottságon órákon keresztül – pedig a Kari Híradó, ha jól emlékszem, mindössze 500 példányban készült, szemben a Beszélővel, amelyet először 1200-as, majd 2000-es példányban készítettünk. (A Kari Híradó szerkesztője egyébként Kepes András volt, amikor a Bölcsészkarra kerültem, és ő hozta le első filmtanulmányomat, amelyet Schiffer Pál Fekete vonat című dokumentumfilmjéről írtam. Ezzel indult kritikusi-esszéista tevékenységem, immár több mint negyedszázada.)

A másik komoly gyakorlati tanulság ahhoz a vitához kapcsolódott, amelyet KISZ-titkárságom idején a Kari Híradóban rendeztünk a „funkcionális alapszervezetekről”, ez is amolyan bölcsészkari reformtalálmány volt, amely arra irányult volna, hogy valamiféle értelmes tevékenységet találjanak maguknak a KISZ-alapszervezetek. A vita persze az adott keretek között nem sok gyakorlati eredménnyel szolgálhatott, inkább azt lehetett kivenni belőle, hogy komoly, valódi, társadalomformáló tevékenységre nincs igazán lehetőség az erős állami és pártkontroll miatt. Felfigyelt azonban a vitára Pándi Pál, a Kritika akkori főszerkesztője, az Aczél-féle kultúrpolitika egyik fő támasza, aki mellesleg a Bölcsészkar reformkori irodalomtörténeti tanszékén is tanított. És közölte, hogy a vita főbb írásait lehozná a Kritikában, hogy ország-világ okulhasson belőlük. Én kezdettől fogva elleneztem a dolgot azon az alapon, hogy egyrészt a vita elég terméketlennek bizonyult, másrészt hogy a pártirányítás alatt álló Kritikában, amelyet akkortájt a Népszabadság „havi bajának” becéztek, komoly manipulációnak tehetjük ki magunkat, miközben nekünk semmi hasznunk nem származik az egészből. Azt persze akkor még én sem sejtettem, hogy az egésznek a bölcsészkari KISZ országos lejáratása a célja. Álláspontommal, sajnos, hosszú nyilvános viták után kisebbségben maradtam, a KISZ-bizottság leszavazott, így a Kritika 1973 tavaszán lehozta a vita három-négy jellemző írását, majd a következő számban – anélkül, hogy erről bennünket értesítettek volna Huszár Tibor kétlepedős lehengerlő „elemzését” a vitáról A moralitás komornyikjai címmel. Huszár volt az ideológiai bunkó, írása pontosan ugyanazt a funkciót töltötte be, mint Rényi Péter opusai a Népszabadságban: diadalittasan kimutatta, hogy a bölcsészkari tökölődések helyett a helyes irányt pártunk és kormányunk politikája jelöli ki a számunkra. A dolog gusztustalanságát csak fokozta, hogy érvelését igyekezett hegeli terminusokba csomagolni – „a moralitás komornyikjai” kifejezés A szellem fenomenológiájából származik, és a világszellem fejlődésének egy még meglehetősen alacsony stációját képviseli Hegel felfogásában. Amikor elolvastam Huszár írását, a hányinger kerülgetett. Ekkor már persze a többiek is, akik a megjelentetés engedélyezése mellett szavaztak, fogták a fejüket, látták, hogy nekem volt igazam, de már későn.

De nem ez volt a hatalom egyetlen kísérlete a bölcsészkari KISZ nyilvános lejáratására. Nem sokkal a Kritika-affér után ugyanis fölhívott telefonon Komlós János, hírhedt „humorista”, a Mikroszkóp Színpad vezetője, akinek akkortájt rendszeresen jelentkező televíziós műsora is volt, Az érem harmadik oldala címmel, hogy forgatni szeretne nálunk, a KISZ-bizottságon arról, mivel is foglalkozunk mostanság. Komlós műsora a legundorítóbbak közé tartozott a televízióban, mert azt a technikát követte, hogy kommentár nélkül fölvette a kiszemelt interjúalanyok véleményét, majd azt a stúdióban kíméletlenül ízekre szedte, úgy, hogy az illetőknek akkor már nem állt módjukban védekezni vagy vitatkozni vele. Ezt a telefonhívás pillanatában is világosan tudtam, ám kapásból erre hivatkozva mégsem utasíthattam el az ajánlatot – nem mondhattam neki, hogy „uram, a maga műsorától minden tisztességes embernek föláll a szőr a hátán”, pedig szerettem volna –, úgyhogy beleegyeztünk a riportba, de azzal a föltétellel, hogy utána a felvett anyagot, amely már tartalmazza Komlós utólagos kommentárját is, megnézzük, és csak azután döntjük el, hogy hozzájárulunk-e az anyag közléséhez. Komlós jött, alkalmazta a szokásos technikát, mi megnéztük az anyagot, és letiltottuk. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy a műsorban az anyag sugárzása helyett diffamáló megjegyzéseket tegyen a bölcsészkari KISZ-re, amely – úgymond – „nem meri vállalni az országos nyilvánosságot”.

(Azt csak jóval később hallottam, hogy a Mikroszkóp Színpad egyik előadásán Latinovits Zoltán a nézőtérről állítólag fölszólt a színpadon ágáló Komlósnak, és ávósnak nevezte. A Ködszurkáló mindenesetre apám kedvenc olvasmányai közé tartozott, szinte valamennyi sorát aláhúzta, helyeslő lapszéli jegyzetekkel, felkiáltójelekkel látta el.)

Az évhalasztás után végül mégis visszaengedtek az egyetemre, a negyed-ötöd évet elsősorban esztétikai-filozófiai képzettségem megalapozására igyekeztem fordítani, illetve elméletileg és gyakorlatilag az értelmiséghez méltó létforma és cselekvés számomra elképzelhető formáját kellett megtalálnom, mert az ekkor már napnál világosabb volt, hogy oroszt nem fogok tanítani, hiszen nem kívánok értelmiségiként hozzájárulni az ezen a nyelven közvetített represszív ideológia terjesztéséhez. Közben, az esztétika szakon jó barátságba kerültem Angyalosi Gergellyel, Bacsó Bélával és Kardos Andrással, illetve rajtuk keresztül Magyar Bálinttal, aki szociológiára járt, és tőlük ’75–’76 folyamán egyre több gépiratos szamizdat jutott el hozzám, amely egyrészt a Lukács-iskola belső vitáit tartalmazta, másrészt Kis János és Bence György szociológiai-politológiai munkáit.

Különösen nagy hatást gyakorolt rám Vajda Mihály négyszereplős traktátusa, amely elméletileg először próbálta meg a marxizmus totalitásának helyébe az igazság pluralisztikus felfogását állítani, illetve Radnóti Sándor és Könczöl Csaba esztétikai írásai, amelyek pedig az öreg Lukács esztétikai felfogásának kritikáját nyújtották, a fiatal Lukács, illetve Bahtyin alapján. Első nagyobb lélegzetű elméleti tanulmányom, A luciferi mű és a szférikus Lukács, amelyben a magam számára is el kívántam számolni a Lukács-hatással, ebben a szellemben íródott, bár én már a fiatal Lukács szellemi beállítódását is bíráltam.4 Elméleti előrehaladásomat látván 1976-ban, az ötödév vége felé Zoltai Dénes föl is ajánlott nekem egy kétéves tudományos továbbképzési ösztöndíjat az esztétika tanszékre, amelyet örömmel elfogadtam volna, ám ösztöndíjpályázatomat az Egyetemi Tanács a rektor javaslatára – korábbi kisz-es tevékenységemre való tekintettel, vagyis politikai okokból – elutasította.

Bölcsészkari KISZ-titkárként ugyanis a rektorral is sikerült személyes összetűzésbe keverednem, kivételesen egy nem politikai jellegű ügyben, vagy legalábbis én azt gondoltam, hogy vannak, lehetnek nem politikai jellegű ügyek. Kiderült azonban, hogy erről szó sincs: a szocializmusban potenciálisan mindennek politikai jelentősége van, ha a hatalom úgy kívánja. Történt pedig, hogy valamikor ’72 végén, ’73 elején az ELTE Budaörsi úti kollégiumában az ügyeletes kollégiumi nevelőtanár azon kapott rajta egy huszonéves egyetemista lányt, hogy – minő borzalom! – férfi látogatót fogad a szobájában. Ez pedig ellenkezett a kollégiumi rendtartással. A nevelőtanár jelentette az ügyet, a lányt dékáni fegyelmi bizottság elé állították, és se szó, se beszéd, kicsapták az egyetemről! A pszichológus alapszervezet titkára – a lány negyedéves pszichológus hallgató volt – kétségbeesetten jött a KISZ-bizottságra, hogy hátha tudunk valamit tenni. A döntés önkényességéhez és brutalitásához természetesen nem fért kétség, úgyhogy elhatároztuk: a bölcsészkari KISZ-bizottság védelmébe veszi a lányt, fellebbezünk, és az Egyetemi Tanács elé visszük az ügyet.

A sikeres védekezéshez azonban természetesen bele kellett tekintenünk a fegyelmi bizottság üléséről készült jegyzőkönyvbe, hogy világos legyen, pontosan milyen rendelkezések alapján ítélték erre a legsúlyosabb büntetésre egyetemista társunkat, amivel megakadályozták a diplomaszerzésben, mert ha valakit az ország bármely egyeteméről kicsaptak, azt a többi egyetem sem vehette föl. (Azt külön sérelmeztük, hogy a tudtunk nélkül zajlott a dolog, pedig az egyetemisták érdek-képviseleti szervezetétől – jelen esetben a KISZ-től – is ott kellett volna lennie valakinek az ülésen.) A dékáni hivatal azonban közölte: a jegyzőkönyv nem nyilvános, nem bocsáthatják a rendelkezésünkre, arról lehet mindössze szó, hogy egyetlen személy, a bölcsészkari KISZ-titkár a dékáni hivatalban betekinthet a jegyzőkönyvbe, és jegyzeteket készíthet, de nem viheti ki onnan, és nem készíthet róla másolatot.

A jegyzőkönyv igencsak terjedelmes volt, úgyhogy a következő hét délutánjait a dékáni hivatal titkárságán töltöttem Jónás úr jótékony felügyelete alatt. Jónás készségesnek mutatkozott, igyekezett ötletekkel, javaslatokkal ellátni, hogyan is képviselhetnénk leghatékonyabban a védelmet. Segítőkészségében azonban valami annyira bűzlött, hogy néha szinte a hányinger környékezett, pedig akkor még a március 15-i konfliktus előtt voltunk. A jegyzőkönyvből kiderült, hogy hatékony védelemre az egyetemi szabályzat voltaképpen nem ad lehetőséget. Azt ugyanis nem lehetett vitatni, hogy a „cselekmény” sértette a kollégiumi házirendet, s a kollégiumi házirend megsértéséért az egyetemről való kizárás büntetése is megítélhető volt, a mérlegelés joga pedig az ez ügyben összehívott fegyelmi bizottságot illette meg, vagyis a tagok személyes önkényén, pillanatnyi hangulatán múlott a dolog. A bizottság pedig – nem emlékszem pontosan – öt vagy hét tagból állott, s a helyekből csak egyetlenegy illette a diák-érdekképviseletet, vagyis bennünket. Világos volt, hogy az egyetlen esély, ha megpróbálunk lobbizni, vagyis egyenként jobb belátásra bírni a fegyelmi bizottság tagjait. Az egyetemi oktatók azonban az állásukat kockáztatták, ha szembeszegültek a dékáni-rektori akarattal, úgyhogy végül közülük csak egyetlenegy, Pál Erna, az orosz tanszék oktatója, akivel elég jó viszonyban voltam, szavazott a kizárási határozat ellen az Egyetemi Tanács fegyelmi bizottságának ülésén. Nos, ezen az ülésen nem rejtettem véka alá véleményemet az eljárás önkényességéről, álszent, prűd voltáról és brutalitásáról, s ezt a rektor – enyhén szólva – nem méltányolta.

Következményként elgáncsolta akadémiai karrieremet, megakadályozta, hogy az egyetem elvégzése után – a szakmailag illetékesek, Zoltai Dénes és Almási Miklós támogatása ellenére – benn maradjak az esztétika tanszéken. Így aztán, harmadszorra, mégiscsak megtörtént, amit az első két esetben a szerencse segített elkerülni: az egyetemet végül elvégezhettem, de az akadémiai karriert már elzárták előlem. Hát hiszen mi egyébre is számíthat az, akinek a káderlapján ott vöröslik, hogy „politikailag megbízhatatlan”?

Az ötödév egyik félévét Leningrádban kellett töltenem, ez ugyanis kötelező részét alkotta az orosz szakos képzésnek. A kollégium a Néva partján állt, szemben az Ermitázzsal. A befagyott folyón a járókelők ösvényeket tapostak a két part között, mi is ezen jártunk át a képtárba. A Brueghel-gyűjtemény volt a kedvencem, órákat ültem a festmények előtt, ebben bizonyára Tarkovszkijnak is szerepe volt, aki előszeretettel használta filmjeiben Brueghel festményeit, s akinek Tükör című filmjét épp akkor mutatták be, igen „szűken” forgalmazva: egyetlen moziban mindössze egy hétig játszották, ha jól emlékszem. Hosszú sorok álltak a pénztár előtt a dermesztő hidegben. Lépten-nyomon átütött a hetvenéves kommunista uralom által brutálisan letarolt, megerőszakolt városon a benne felhalmozódott nagyszerű kultúra. (A Tarkovszkij-élményt részletesebben megírtam A nagy formák kegyelme5 című esszémben.)

A kollégiumban viszont a félelem légköre uralkodott, és a csótányok. Bennünket, magyarokat lehetőleg egyesével úgy osztottak el a szobákban, hogy minimum két orosszal legyünk együtt, akik közül legalább az egyik „sztukacs” volt, vagyis besúgó. Ekkor vált a maga brutális valóságában is átélhetővé számomra, hogy mitől is menekültem meg, amikor elutasítottam gimnáziumi igazgatónőm ajánlását a moszkvai diplomataképzőre. Az én szobámban lakó két orosz például azzal szórakozott, hogy rugós bicskájukkal célba dobást rendeztek az ajtóra. Amikor tiltakoztam, megfenyegettek, hogy a zuhanyozóban összevernek. Végül sikerült elintéznem, hogy másik szobába kerüljek. Az egész félévet az tette elviselhetővé, hogy Erzsi hamarosan utánam jött – aki történelem szakosként szintén pályázhatott leningrádi ösztöndíjra –, s azt ugyan nem sikerült elérnünk, hogy házaspárként külön szobát kapjunk, de a rendesebb kollégisták időnként átadták nekünk szobájukat ideiglenes használatra. A kemény téli hónapok elmúltával igyekeztünk minél több helyre elutazni – a hivatalos tiltás ellenére, külföldiek ugyanis hetven kilométeres körzetben hagyhatták csak el Leningrádot –, így jártunk Tallinnban, és elvonatoztunk Jerevánba is; amikor Grúzián haladtunk keresztül, csencselők Sztálin-naptárakat árultak a vonaton. Amikor a félév után végre hazaérkeztem, úgy éreztem, börtönből szabadultam. De persze itthon sem volt minden fenékig tejfel. Sőt.

1976 kora nyarán, friss magyar–orosz–esztétika szakos bölcsészdiplomával elhelyezkedési esélyeim szinte a nullával voltak egyenlőek, arról ugyanis, hogy oroszt tanítsak a magaménak választott hagyomány értelmében, szó sem lehetett, s ebbéli elhatározásomban életem legrosszabb fél éve a nagy Szovjetunióban csak még inkább megerősített. Összesen három hétig tanítottam oroszt mint gyakorlótanár, ez szintén a tanárképzés része volt, így nem lehetett kikerülni, de a harmadikos gimnáziumi osztállyal mindjárt az elején megnézettem Tarkovszkij remekét, az Andrej Rubljovot, és azután három héten keresztül ezt a filmet elemeztük. Modor Ádám is ebbe az osztályba járt, s tanítási módszerem annyira megtetszett neki, hogy később is rendszeres látogatója lett Örs vezér téri magánszemináriumomnak, és később az ő kiadója jelentette meg A Westminster-modell című tanulmánykötetemet.

Végül a váci Művelődési Központ ifjúsági előadója lettem azzal a határozott szándékkal, hogy filmklubot indítok, és ezen keresztül igyekszem terjeszteni a váci fiatalok között ama meggyőződésemet, hogy a szocializmus megreformálhatatlan, s igazi alternatívája a polgári demokrácia. Több mint egy évig próbálkoztam, ám a filmklubból – fura technikai okokból – nem lett semmi. Az újonnan épült művelődési ház ugyan föl volt szerelve a legmodernebb vetítőgépekkel, ám az építész elfelejtett elszívóberendezést tervezni a vetítőkhöz, amelyek valamilyen mérgező anyagot termeltek működés közben, s ezért nem lehetett filmet vetíteni a művelődési ház egyébként „modern és tágas” színháztermében, amit eredetileg mozinak is terveztek, a színpad hátterében ott húzódott a szélesvászon. Utólag beépíteni az elszívót pedig állítólag azért nem lehetett, mert ehhez meg kellett volna bontani az épület gömb alakú tetejét, ami bonyolult statikai problémákat okozott volna.

Mindazonáltal 16 mm-es vetítőről, amelyet a színházterem közepére állítottunk, valamikor 1977 tavaszán mégis bemutattuk a váci nagyközönségnek – a színházterem tömve volt – Kósa Ferenc Balczó Andrásról készült dokumentumfilmjét. A vetítés után nagy sikerű vita, amelyen Kósa (és úgy emlékszem, Balczó is) jelen volt. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez a film szimptomatikusan jelezte az egyre növekvő „népi” elégedetlenséget a kádárizmussal, Balczó mintegy a „nép” szószólójaként beszélt a filmben. Kósával még az egyetemen ismerkedtem meg személyesen a Hószakadás vitáján. ’77-ben már a Béres-filmen dolgozott, negyven-ötven óra felvett anyag állt mögötte, ebből a legjellegzetesebb esettanulmányokat megmutatta nekem a filmgyári vágógépen, majd el is vitt Béres Józsefhez Kisvárdára, hogy lássam, milyen kezdetleges körülmények között dolgozik az orvosbiológus, aki úgy gondolja, hogy talán megtalálta a rák ellenszerét. Az esetek valóban megdöbbentőek voltak, váratlan felépülések olyan rákos betegeknél, akikről a hivatalos orvostudomány már lemondott. Béresnek azonban rettentő sziszifuszi harcot kellett folytatnia találmánya gyógyszerként való elismertetéséért a hivatallal, a hatalommal és az orvostudomány képviselőivel. Kuruzslónak kiáltották ki, többször állt a bebörtönzés határán. Az nagy valószínűséggel állítható volt, hogy a Béres-cseppnek számottevő káros mellékhatásai nincsenek, a készítmény ilyen tesztelését nagy nehezen sikerült elvégezni, jórészt Kósa japán kapcsolatain keresztül – felesége japán –, de hogy valóban gyógyítja-e a rákot vagy a rák bizonyos fajtáit, annak biztonságos megállapításához hosszú idő, évtizedek kellenek. A későbbi tesztek azt mutatták, hogy a gyógyszer fokozza az immunrendszer ellenállását, és így – közvetve – valóban szerepe lehet a gyógyíthatatlannak tartott rákos betegek felépülésében is.

Kósa dokumentációja persze igen nagy hatást tett rám, mert a történet elsősorban arról szólt, hogy a totalitárius hatalom, a pártállami irányítás miképpen akadályozza meg minden lehetséges szinten egy ígéretesnek mutatkozó találmány komoly orvosi körülmények között történő tesztelését, csakis azért – s ez napnál világosabban kiderült –, mert a feltaláló semmilyen értelemben nem tagja a „rendszernek”. Méghozzá egy olyan népbetegség esetében, amelynek gyógyítására a hivatalos, kanonizált orvosi módszerek nem képesek. Persze történtek különféle kísérletek Béres „integrálására”, orvosok, intézmények felajánlották segítségüket, de ennek mindig az lett volna az előfeltétele, hogy Béres tárja fel a készítmény összetételét. És erre természetesen nem volt hajlandó, hiszen hiába próbálta szabadalmaztatni találmányát, ezt a hivatal megakadályozta.

Az emberek viszont jártak Béres doktorhoz, sorban álltak a háza előtt, és ő nem tudott annyi gyógyszert gyártani, amennyire igény mutatkozott. Kevés volt például az alkalmas üvegcse, Kósa tehát tőlem is segítséget kért: beszéljek barátaimmal, és gyűjtsünk üvegcséket Béres doktornak. Húsz-harminc órányi felvett filmanyag és a Béressel történt személyes találkozás meggyőzött arról, hogy itt valóban elkél a segítség. Akkoriban barátaim közül néhányan az amatőr színjátszó mozgalomban próbáltak teret találni kreativitásuknak, s éppen Bucz Hunor Térszínházában játszottak, velük beszéltem tehát, hiszen egy tíz-tizenöt fős csoport valóban képes lett volna jelentős számú üvegcsét összegyűjteni. Bucz Hunort és Csetneki Gábort azonban nem tudtam meggyőzni arról, hogy érdemes segíteni Béres doktornak. Számomra elfogadhatatlan módon ragaszkodtak ahhoz az elvhez, hogy amíg ki nem derül a gyógyszer valódi hatása, addig ők nem „szállnak be”. Míg én azzal érveltem, hogy éppen ahhoz, hogy ez kiderülhessen, van szüksége Béresnek a „civil társadalom”, azaz a mi segítségünkre. Hiszen ha valami miatt a hetvenes évek amatőr színjátszó mozgalmát jelentős társadalmi fejleménynek lehetett tekinteni, az elsősorban éppen az volt, hogy a színjátszó csoportok a civil társadalom önszerveződésének első kezdeményeit képviselték, igen sok tekintetben a hivatalos struktúrán kívül igyekeztek működni. Álláspontunk azonban a többórás vita után sem közeledett, sőt, Csetnekivel való barátságom itt megszakadt. (Hunorral akkor találkoztam először és utoljára.) Azt, hogy a Béres-cseppnek később jelentős szerepe lesz az életemben, természetesen ekkor még nem sejthettem.

De lassan a Kósával való találkozások is elmaradtak. Én persze meglehetősen rosszul éreztem magam amiatt, mert nem tudok hatékonyan segíteni, de más oka is volt a dolognak. Kósa ugyanis igyekezett az egész történetet a „népi–urbánus” ellentét kategóriáiban is megfogalmazni, ami számomra idegenül hangzott, az én hagyományaimba ez nem fért bele. Családi körben erről egyáltalán nem esett szó, mi ’56 és a nyugati polgári demokrácia „hívei”, illetve a nyilasok és a kommunisták „ellenségei” voltunk, a frontok itt húzódtak a családi történetekben anyai és apai oldalon egyaránt. Antiszemita, zsidózó kijelentés az én gyerekkori környezetemben nem hangzott el, senki nem mesélt zsidó vicceket. Mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket a fasiszták és a nyilasok elkövettek a zsidók ellen a második világháborúban, senki nem vitatta, mindenki szégyenletes borzalomnak tekintette. És ezt csak megerősítette a gimnáziumi és egyetemi képzés humanista oldala. Nem véletlen, hogy a katonaságnál éppen A nagy utazás dramatizálásával foglalkoztam hosszú hónapokon keresztül, hogy ez volt az első – és valószínűleg utolsó – színházi rendezésem, és hogy a bemutatóra éppen apám egykori szociáldemokrata Munkásotthonában került sor. (Egyetemi szakdolgozatomban is – amelyet a kisregény műfajelméletéről írtam B. Mészáros Vilmához – ezt a regényt elemeztem Heinrich Böll Biliárd fél tízkor és Csingiz Ajtmatov A versenyló halála című műveivel egyetemben.) Az, hogy ki zsidó és ki nem, soha nem merült föl nálunk, ennek köszönhetően bennem nem is alakult ki az ilyesfajta „külső megkülönböztetés” képessége és igénye. Rokon- és ellenszenveim, baráti és érzelmi kapcsolataim ettől függetlenül alakultak. Máig azt gondolom: nagy-nagy szerencsére. Így ugyanis elkerülhettem sok-sok elméleti, politikai és érzelmi zsákutcát, amelyekbe pedig oly könnyen és annyiszor besétálhattam volna.

Ebben erősített meg a Földes Lászlóhoz fűződő baráti viszony is. Lackónak általában minden emberi alaphelyzetre megvolt a maga története. Így a zsidózásra is. Kedvtelve mesélgette, hogy amikor egy komolyabb italozásba torkolló baráti összejövetelen egyik egyetemi kollégája antiszemita megjegyzést tett, ő úgy dühbe gurult, hogy pofon vágta. Ez bennem jólesően megerősítette apám alaptörténetét Friciről és a nyilas bíróról, s később ugyancsak nagy megnyugvással tapasztaltam Szász Bélánál is a hasonló beállítódást: lehet valaki úgy antikommunista, hogy közben nem antiszemita is egyben. Egyébként éppen a katonaság alatt szegezték nekem először a kérdést, hogy antiszemita vagyok-e, miközben éppen A nagy utazás dramatizálásán dolgoztam. Karsai László, akivel együtt katonáskodtunk – később az egyetemen ő hívott Földes Marx-szemináriumára –, végzett fölmérést a században ez ügyben, és ő kérdezgetett arról, hogy például vannak-e olyan külső jegyek, amelyekről felismerni vélem a zsidókat. Hitetlenkedve fogadta válaszom, miszerint nincsenek. És hogy ez nem is kérdés a számomra. És hogy ez a családomban sem volt kérdés. Ötvenéves fejjel én pedig azt kérdezem: valóban olyan hihetetlen ez?

A sikertelen filmklubindítási kísérlet ellenére Vácon szoros kapcsolatba kerültem a helyi fiatalok egy csoportjával, akik komolyan érdeklődtek a művészetek iránt, többen közülük maguk is festettek, fotóművészettel, amatőr színjátszással próbálkoztak, vagyis a maguk eszközeivel feszegették a rendszer kereteit. Így ismertem meg Kovács Zsuzsát, aki Debrecenbe készült magyar–angol szakra, s aki később – amikor érdeklődő debreceni egyetemistákkal szerettem volna kapcsolatba kerülni – összeismertetett Bertha Zoltánnal, Debreczeni Józseffel és Elek Istvánnal, akikkel például Konrád György A városalapítóját elemeztük Zsuzsáék debreceni albérletében. Szintén Vácon ismertem meg Riba Anikót és Kovács Sándort, akikkel aztán 1980-ban közösen megvettük azt a dunabogdányi parasztházat, ahol egy évvel később elkezdtük a szamizdat Beszélő nyomtatását.

De 1977-ben még egy másfajta életforma kialakításán fáradoztunk. Az a baráti társaság, amely az egyetemi évek alatt kialakult a Studium körüli csatározások során, illetve Földes Marx-szemináriumán és az esztétika szakon, elhatározta, hogy ha már a kisz-es politikai reformra nincs lehetőség, akkor megpróbálkozik az életforma reformjával, s ebben döntő indítékul szolgált számunkra Heller Ágnes és Vajda Mihály kommunatanulmánya. Szerencsére külső körülmények megakadályoztak bennünket abban, hogy közösen vásárolt szentendrei telkünkre fölépítsük azt a hatszögletű, méhkaptárra emlékeztető társasházat, amelyet egyik építész ismerősünk tervezett a számunkra: a tanács hamarosan kisajátította a telket, most arra vezet a 11-es út.

1977 nyarára sikerült annyi pénzt összespórolnunk, illetve kölcsönkérnünk, hogy elindulhattunk Erzsivel egy háromhetes stopos túrára Franciaországba és Angliába. Ez volt az első nyugati utam és az igazi nászutunk is, huszonhét éves voltam. Strasbourgig váltottunk vonatjegyet, mert a katedrálison kívül mindenképpen meg akartam nézni Grünewald szárnyas oltárát Colmarban, előtte olvastam Karátson Gábor Hármasképét – azóta is alapkönyveim között tartom számon. Jártunk Párizsban és Londonban, fölmentünk egész a skót tavakig, láttuk az amiens-i és a chartres-i székesegyház csodáját, meglátogattuk a londoni St. Paul árkádjai alatt meghúzódó picinyke könyvesboltot, ahol a Keletről érkezett turisták ingyen válogathattak a jobbnál jobb elméleti könyvek között, hazafelé Bernben, mielőtt fölszálltunk a vonatra, még megnéztük Klee Bohócát a Modern Művészetek Múzeumában – kisméretű reprodukciója hoszszú évekig állt bogdányi könyvespolcomon. Találkoztunk segítőkész emberekkel, akik egyengették tervezetlen utazásunkat, szívtam magamba a nyugati civilizációt, igyekeztem úgy feltöltődni, ahogy csak lehet, hiszen nem tudhattuk, mikor lesz alkalmunk ismét Nyugatra utazni. Végül is nyolc évet kellett erre várnunk. Ezt a kulturális és életminőség-élményt megpróbáltam megírni a Mennyi pipacs! című esszémben.6 Az, amit eddig az örökölt és választott hagyomány történetei, elmélete és olvasményélményei képviseltek a számomra, most e három hét alatt érzéki valósággá testesült: a liberális demokrácia mindennapjai minden elképzelést felülmúló erővel tanúsították a berendezkedés fölényét. (Pedig konzerveken éltünk, youth hostelekben szálltunk meg, gazdag nagybácsik nem láttak el bennünket apanázzsal.) Ha esetleg lettek volna még ez irányú kétségeim, azok véglegesen eloszlottak. Világos lett: nincs harmadik út, nem érdemes a szocializmus reformjával próbálkozni, értelmiségiként egyet tehetek: népszerűsítem a nyugati liberális demokrácia értékeit.

Belső emigráció Dunabogdányban

1978-ban kiköltöztünk Nagytéténybe egy másfél szobás lakótelepi lakásba – előtte rövid ideig együtt laktunk apámékkal az Örs vezér téri lakótelepen, apám több mint harmincéves traktorgyári munkájáért azt kapta „jutalmul”, hogy befizethetett erre a két és fél szobás lakásra –, és októberben megszületett lányunk, Ágnes. Eljöttem Vácról, nem láttam ugyanis sok értelmét, hogy diszkószervezéssel töltsem az időmet, másra nem lévén lehetőség, noha magánszemináriumokat tartottam Kovács Sanyiék körének a fiatal Lukács esztétikai nézeteiről.

Hosszas vívódások után úgy döntöttem, hogy ha már értelmiségiként nincs számomra hely a kádárista struktúrában, akkor megpróbálok fizikai munkával pénzt keresni. A Fővárosi Kertészeti Vállalatnál parkgondozóként vállaltam tehát munkát, Nagytétényből a Leányka utcai lakótelepre jártam füvet nyírni, cserjét ásni, rózsabokrokat metszeni. A munkaidő kötetlensége lehetővé tette, hogy közben otthon fordítsak. A helyzetből adódóan Erzsivel abban állapodtunk meg, hogy én maradok otthon születendő gyermekünkkel „gyesen” – ezért persze akkoriban nekem még nem járt állami támogatás, csak a nőket illette meg a gyes –, ő viszont a szülés után, amint tud, visszamegy a Külkereskedelmi Főiskola angol tanszékére. Ez a munkamegosztás jól is működött közöttünk, és én érzelmileg rengeteget erősödtem attól, hogy sok időt töltöttem Ágival. Az egyetemen kialakult baráti társasággal persze továbbra is kapcsolatban maradtunk. Életemnek ezt a szakaszát már elmeséltem a Beszélő Dunabogdányban című írásomban7, most ebből idézek:

Rendszeresen összejöttünk, s a Kelet-európai Figyelő, illetve más, kéziratban terjesztett „eretnek” írások, továbbá külföldi kiadványok alapján próbáltuk megismerni közelmúltunk és jelenünk történelmét. Magyar Bálint például Csehszlovákia 1968-as megszállásának körülményeit ismertette, de megbeszéltük Konrád–Szelényi Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munkáját meg A városalapítót; közben Kenedi János összeállította a Profilt; olvastuk a Lukács-iskola és -óvoda tagjainak munkáit. Én úgy véltem, s e véleményemet nem rejtettem véka alá, hogy nekünk is valami hasonló feladatunk volna: azaz elősegíteni a szabad, cenzúrázatlan gondolkodás terjedését. Poros Andrással a Kelet-európai Figyelő mintájára össze is állítottunk egy anyagot a lengyelországi sztrájkokról, és legépeltük néhány tucat példányban. És miközben az írógép előtt ültem, egyre határozottabb meggyőződésemmé vált, hogy ennél hatékonyabb formát kellene találni az anyagok sokszorosítására. Közben 1977-ben megtörtént az első tiltakozó nyilatkozat kibocsátása a Charta ’77 szóvivőinek bebörtönzése ellen – ezt az eseményt is alaposan megtárgyaltuk, s közülünk többen voltaképpen már ekkor felkészültünk arra, hogy a következő alkalommal a mi nevünk is szerepeljen a tiltakozók között.

1979-ben aztán Kardos András és Magyar Bálint hozta el hozzánk a tiltakozóívet, Nagytéténybe. Előtte néhány héttel estem át sikeresen egy hároméves akadémiai aspirantúra felvételi vizsgáján – Almási Miklós vezető tanárkodása mellett az orosz formalisták irodalomelméletében kívántam volna elmélyülni. Aláírtam az ívet – majd nem sokkal később megkaptam az Akadémia elutasító válaszát pályázatomra. Ekkor végképp világossá vált számomra, hogy a kádárizmus által biztosított keretek között nem tudok értelmiségiként működni, még kevésbé megélni. Igaz, időnként kaptam fordításokat, sőt, egy ideig még a személyimbe is sikerült bevezettetnem a „szellemi szabadfoglalkozású fordító” státust, minthogy azonban akkor még csak oroszból fordítottam, és ideologikus szövegeket nem voltam hajlandó elvállalni – nem bővelkedtem fordításokban. Főként Könczöl Csabának köszönhetően jutottam olyan szövegekhez, amelyek érdekeltek, és amelyek nem a marxista ideológia alapján álltak: Bahtyin, Zsirmunszkij, Sklovszkij, Spet és Lotman tanulmányait, illetve Szilárd Léna esszéit fordítottam az orosz szimbolistákról.

Úgy tűnt, hogy a fizikai és a szellemi munka ilyen típusú kombinálásával meg tudom keresni a létminimumot, s megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy értelmiségiként nem kell kompromisszumot kötnöm. Ebben erősített az a tény is, hogy 1979-ben megkeresett Reményi József Tamás, akit még a Bölcsészkarról ismertem, s felajánlotta, hogy legyek az akkor havi lappá előlépő Mozgó Világ állandó külső szerzője – filmes témákban. Örömmel elfogadtam az ajánlatát, azzal a kikötéssel, hogy írásaim csak az általam leadott formában jelenhetnek meg. 1983 őszéig, a folyóirat erőszakos átalakításáig írtam a lapnak, és mindketten betartottuk a megállapodást: én rendszeresen írtam, Reményi Jóska pedig nem cenzúrázott. Akkor sem, amikor a lap 1981 márciusi számát a kultúrpolitikai rendőrség bezúzatta, egyebek között A cselekvő és a szenvedő hős című tanulmányom miatt.8

1980 elején tehát minden tekintetben megérett a helyzet arra, hogy Kovács Sanyiékkal együtt vidéki parasztházat kezdjünk keresni Budapest 60 km-es körzetében, hogy Erzsi még be tudjon járni a Főiskolára. Tavaszra aztán megtaláltuk, amit kerestünk – Dunabogdányban. (…) Sanyival tavasztól őszig sokat dolgoztunk, hogy az épületet alkalmassá tegyük a beköltözésre. Kőnig Tamás építész barátunk tervei alapján emésztőgödröt betonoztunk, fürdőszobát építettünk, falakat döntöttünk és húztunk, kertet ástunk és füvesítettünk, s közben éjszakánként az őrmezei lakótelepre jártunk fodrászműhelyt takarítani. Az építkezést Illés Zoltán barátunk felügyelte szakmai szempontból, akivel még egyetemista korunkban ismerkedtünk meg Veresegyházán, Illés Zoli akkor a veresegyházi kultúrházban dolgozott, és az erdőkertesi amatőr színjátszó kört vezette. Egy színjátszó fesztiválon találkoztunk, ahol Illés Zoli csoportja feltűnően radikális produkcióval állt elő. Ez persze nemcsak nekünk, a BM-nek is feltűnt, úgyhogy Zolit megfenyegették: elbúcsúzhat állásától, és ki tudja, még mire számíthat, ha ebben az irányban halad tovább. Illés Zoli azonban nem hagyta magát: szakmája a kőművesség volt, nem lehetett ilyesformán zsarolni. A színjátszócsoport évekig fennmaradt, Zoli viszont otthagyta a művelődési házat, és egyre komolyabban kezdte szakmáját gyakorolni. (…)

Közben megjelentek első tanulmányaim a Mozgó Világban, és elhelyezkednem is sikerült mint a Pilisi Parkerdőgazdaság alkalmazottja a Magyar Nemzeti Bank visegrádi üdülőjének kertészeként; a gyerekeket fölvették a bogdányi bölcsödébe, úgyhogy 1980 őszére a helyzet már úgy állt, hogy egész komolyan közölhettem Magyar Bálinttal: mi négyen, családi vállalkozásban tudnánk működtetni egy nyomdát, ha volna egy kiadvány, amelyet érdemes lenne nyomtatni. Tudtam, Bálint akkor már rendszeresen járt Kis Jánoshoz, s azt is, hogy a Kelet-európai Figyelőt Kis Jánosék szerkesztik, tehát amikor Bálint valamikor 1980 végén, 1981 elején közölte, hogy lényegében összeállt a szerkesztőség, akkor nagyjából bemérhettem, milyen újságra számíthatunk.9

Persze csak nagyjából. Leginkább a színvonalban bízhattam, meg abban, hogy a szerzők valóban öncenzúra nélkül fognak megnyilvánulni, s ez már önmagában igen nagy haladást jelentett a korabeli sajtóviszonyokhoz képest. A Beszélő politikai irányultsága azonban csak néhány év alatt kezdett számomra valamennyire világossá válni, hiszen maguk a szerkesztők is jórészt az elméleti „senki földjén” mozogtak, valamiféle harmadikutas, de lényegében reformszocialista megoldással próbálkoztak Michnik „új evolucionizmusa” alapján. Ezt az álláspontot mindig is fából vaskarikának tartottam, az ekkor még részben ösztönös beállítódásom elméleti alapjainak alapos megismeréséhez azután tízévi angliai élet segített hozzá.

Az 1981 tavaszán a Mozgó Világban megjelent filmtanulmányomra azonban – a Gulyás testvérek Vannak változások című dokumentumfilmjéről, amelyben megpendítettem a lengyelországi fejlemények, a Szolidaritás szakszervezet megalakulásának radikális értelmezési lehetőségét, ami kizárja a szocializmus reformját – többen felfigyeltek. Reagált Fekete Sándor, az Új Tükör főszerkesztője, aki lapjában engem támadva síkraszállt a szocializmus reformjáért, ezt részletesebben megírtam Az együtt-nem-működés kényszerében.10

De megkeresett Bojtár Endre is – úgy emlékszem, a Mozgó Világon keresztül, előtte személyesen nem ismertük egymást –, és négyszemközti baráti beszélgetésre invitált a lakására. Itt kedélyes pálinkázgatás közben elmondta, hogy igen figyelemreméltónak találta a Mozgóban megjelent filmtanulmányaimat,11 és ezek alapján arra következtet, hogy nem áll távol tőlem a „másként gondolkodás”. Megkérdezte: nem volna-e kedvem részt venni egy ellenzéki kiadvány összeállításában, írásában, amelyet az ő baráti társasága tervez létrehozni. Ekkor a Beszélő előállításának még csak az előkészületei zajlottak – éppen a manzárdot alakítottuk ki Kovács Sanyival –, úgyhogy némi töprengés után azt válaszoltam: feltételesen rendben van, de végső döntést akkor hozok, ha találkoztam a társasággal.

Ez hamarosan meg is történt. Így ismerkedtem meg Dániel Ferenccel, Horváth Ivánnal, Lányi Andrással, Szabó Miklóssal és Vági Gáborral. Szimpatikusnak találtam a vállalkozást, főként azért, mert a társaság a rendszer átfogó külső kritikáját kívánta nyújtani politikai, kulturális, történelmi, gazdasági és szociológiai szempontból, úgyhogy csatlakoztam. Néhány összejövetel után kialakult az első szám tartalma, arról volt szó, hogy Tamás Gáspár Miklós is ad nekünk írást. Akkoriban jelent meg Aczél Györgynek egy ideologikus írása a Valóságban, én azt pécéztem ki és elemeztem. Már nem emlékszem, hogy végül kinek a javaslatára lett az összeállítás neve Kisúgó.

Hamar fölmerült persze az előállítás mikéntje, a társaság eredetileg gépiratos sokszorosításra gondolt, én azonban a stenciles sokszorosítás mellett érveltem, vállalván, hogy megszervezem a dolgot. Ekkor ugyanis már kilátásban volt a stencilgép, azt persze nem árultam el, hogy mi magunk fogjuk kinyomtatni a Kisúgót Bogdányban. Úgy gondoltam, az a helyes, ha Magyar Bálinton keresztül egyeztetem a dolgot Kis Jánossal. Hiszen a stencilgépet tőlük kaptuk, és én a Beszélő nyomtatására tettem ajánlatot, tehát azt nem tartottam volna etikus eljárásnak, ha a Beszélő szerkesztőinek tudomása nélkül mást is nyomtatunk a gépen. Nem is tettük.12 Végül abban állapodtunk meg, hogy a Beszélő első számának leszállítása után sor kerülhet a Kisúgó elkészítésére. Így is történt. Ekkor nyomtattuk ki egyébként a Bába Iván szerkesztette Magyar Figyelőt is, ennek a kéziratát Magyar Bálinttól kaptam. A Kisúgó elkészült példányait, úgy emlékszem, Lányi Andrásnak vagy Dániel Ferencnek adtam át.

A Beszélő és a Kisúgó első számát aztán nagy örömmel láttam viszont Vajda Mihály Heidegger-fordító magánszemináriumán valamikor 1981 decemberének elején. Megnyugodva állapíthattam meg: működik az elosztóhálózat, munkánk eredménye eljut az olvasókhoz. Ez valódi elégedettséggel töltött el. Általános vélemény volt a fiúk között, hogy a Kisúgó jobban eltalálja a helyzetet: termékenyebb álláspontnak tűnt számukra a rendszer külső, stratégiai jellegű bírálata.

A Kisúgóból azonban igen hamar kiszállt Bojtár Endre, arra hivatkozott, hogy a Bibó Emlékkönyvben való közreműködése miatt megfenyegették, hogy elveszítheti állását. Az indoklást elég furcsának találtam, hiszen a Kisúgóban való részvételről nem kellett hogy tudjanak a hivatalos szervek: a kiadvány szerzők, szerkesztők nevének föltüntetése nélkül jelent meg. Bojtár azonban ezek szerint tartott tőle, hogy előbb-utóbb kitudódik a dolog. Én egy ideje már csak Dániel Ferivel találkoztam a társaságból, minimalizálandó a kockázatot – Dániel Vajda Misu barátja volt, így megbíztam benne –, azután egyszer csak Dániel közölte, hogy a Kisúgó szerkesztése abbamarad. Nem tudom, a társaság végül miért döntött így. Sajnáltam a dolgot, mert mint már említettem, ez a beállítódás közelebb állt hozzám, mint a Beszélőé, amelynek politikai elemzéseit egyre elégedetlenebbül szemléltem, miközben életformánkra mind nagyobb terhet rótt az illegális nyomtatás. Ezt írtam erről 1993-ban:

1984 végére azonban már kezdtünk kimerülni. Anikó még 1982-ben elköltözött, ketten maradtunk Erzsivel, sűrűsödtek az anyagi problémák, és lányunk is egyre nagyobb lett. 1983 márciusában jelent meg utolsó írásom a régi Mozgó Világban, és a folyóirat erőszakos átalakításával megszűnt a publikálás lehetősége számomra az első nyilvánosságban. 1983-ban a JAK Móricz Zsigmond-ösztöndíjából írtam egy pályaképet Heinrich Böllről, és 1980 óta rendszeresen jártam Vajda Mihály szemináriumára Angyalosi Gergellyel, Bacsó Bélával és Kardos Andrással, ahol több éven keresztül Heidegger Lét és idő című művének értelmezésével és fordításával foglalkoztunk. Időm nagy részét azonban az MNB visegrádi üdülőjében töltöttem kaszálással, fűnyírással, cseresznyefametszéssel, cserjeágyásásással, öntözéssel, gazolással. Munkaidőm kötetlen volt, ha az üdülő parkja jól nézett ki, nem kellett mindennap megjelennem a munkahelyemen, így tudtam párhuzamosan nyomtatással és kertészkedéssel is foglalkozni.13

A Böll-élmény, úgy látszik, egy életre meghatározó lett a számomra. A Biliárd fél tízkor-ban – amelyet már szakdolgozati témának is választottam – találkoztam először a belső emigráció érzékletes és számomra igen meggyőző ábrázolásával, mint ami adekvát válasz lehet mindenféle totalitárius hatalmi közegre. A Csoportkép hölggyel-ben pedig lenyűgözött Leni, a hősnő szekularizált vallásosságon és polgári tisztességen nyugvó civil kurázsija és szerelme. Azt hiszem, először Böllön keresztül kezdtem megérteni a civil társadalom, a lokálpatriotizmus értékképző és értéktartó erejét, amelyet a marxizmus megvető gesztussal rendszerint mint „kispolgári csökevényt” utasított el. Az Egy szolgálati út végét például a lokálpatriotizmus szelleme élteti, s ezt a beállítódást, ennek formai következményeit elemeztem a pályaképben, amelynek megjelentetését azonban sajnos végül 3:2 arányban leszavazta a JAK-füzetek szerkesztőbizottsága. (A könyv kéziratát sorozatos későbbi költözéseink során valahol elveszítettem. Akkor még persze nem komputeren dolgoztam, hanem egy táskaírógépen, úgyhogy csak a legépelt példányok álltak rendelkezésre.) A JAK körüli csatározásokat részletesebben megírtam A bogdányi cseresznyefa című esszémben.14

A cseresznyefa, amelyet Nagykőrösről hoztam, és magam ültettem el a bogdányi kertben, anyámra emlékeztet, aki imádta a cseresznyét, és aki 1983 áprilisában, két héttel hatvanadik születésnapja előtt meghalt. Öngyilkos lett. Sokadik kísérlete ezúttal sikerrel járt, sok gyógyszert vett be, majd a másfél szobás lakótelepi lakás konyhájában felakasztotta magát. Élete fájdalomról fájdalomra telt, folyton betegeskedett, s hosszú ideje már apámmal sem értették meg egymást, aki szerinte cserbenhagyta, megcsalta őt. Feladták hát nekem a leckét: lett mit megbocsátanom a szüleimnek. De ezzel persze korántsem vagyok egyedül, s ahogy körülnézek barátaim, ismerőseim körében, meg szerte az országban, be kell látnom, én még nem is jártam olyan rosszul, hiszen mindketten büszkén vállalható hagyományokhoz kapcsoltak engem: apám a szociáldemokráciához, anyám pedig a protestáns etikához.

Ezeknek az éveknek a másik döntő szellemi élménye a Vajda Mihállyal való találkozás. Misuhoz Kardos András vitt el valamikor 1980-ban, és először Husserllel kezdtünk foglalkozni Misu Gül Baba utcai lakásán, majd Heidegger következett. Misuval – mint már említettem – már ismeretlenül is szimpatizáltam, mert ő volt az első a Lukács-tanítványok közül, aki radikálisan megpróbált elméletileg szakítani a marxizmussal és a marxizmus Lukács-féle „reneszánszával” is. Gondolkodói beállítottságát, rugalmasságát igen nagyra becsültem, és rengeteget tanultam tőle filozófiáról és filozófiából, nem csak „heideggerül”. Ezekben az években meglehetősen közel kerültünk egymáshoz.15

Volt azonban egy pont, amin túl nem terjedt ez a rugalmasság: Misu elméletileg 1968-tól eredeztette fokozatos kiábrándulását a szocializmus megreformálásából, és nem 1956-tól. ’56, illetve a magyar társadalom szocializmushoz való viszonyának megítélésében eltért az álláspontunk, gondolom, főként azért, mert gyökeresen különböző élményekkel rendelkeztünk. Azt is némileg meglepve tapasztaltam, hogy számára sokkal inkább Koestler Rubasovja képviseli a baloldali értelmiség sztálinizmushoz fűződő viszonya megértésének kulcsát, nem pedig Szász Béla, akinek magatartása viszont számomra felbecsülhetetlen értékű elméleti alapot nyújtott. Hogy a Párt hittételeit és inkvizíciós utasításait lelkiismereti alapon, a polgári humanizmus értékeire és a civil kurázsira támaszkodva vissza is lehetett utasítani, azt persze Misu is elismerte, ám mintha mégsem ezt tartotta volna igazán fontosnak, hanem az „együttműködés kényszerét”. Ő mintha ekkor még, a nyolcvanas évek elején, sokkal inkább belülről nézte volna azt, amit én megpróbáltam kívülről megérteni, és ebben nyilván nem lebecsülendő szerepet játszott mestere, Lukács György szinte leküzdhetetlennek bizonyuló hatása. Később, a szocializmus világméretű bukása után a Syrakusában ezt írta erről:

Lukács György tanítványa, barátja voltam. Személyes tiszteletem, nagyrabecsülésem és szeretetem megmaradt, bármilyen messze is távolodtam attól, amit igazi életművének akart hinni, s mint látható, filozófusi magatartásától is. Emberi magatartását is meg lehet persze sok ponton kérdőjelezni. Ugyanakkor mégiscsak emberi magatartása magyarázhatja, hogy legszűkebb tanítványai, baráti köre végül is már meglehetősen korán szembefordult a mindent megerőszakoló szocializmussal. Magamnak egyet nem tudok megbocsátani. Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem tettem fel neki egy kérdést, amelyre, ha a fentiek igazak (de persze mit jelent az, hogy igaz?), ő nem tudott volna válaszolni. Nekem mégis fel kellett volna tennem: „Mondja, Lukács elvtárs – mert így hívtuk –, mindazok után, amit tizenkét éven át a Szovjetunióban átélt (hadd ne beszéljek itt a részletekről, neki sem kellett volna elősorolnom), hogyan volt képes rá, hogy eladja ezt a rendszert a magyar értelmiségnek?”16

Ehhez 1994 szeptemberében Londonban írott esszémben a következő kommentárt fűztem: Ezt itt most én emeltem ki. Kiemeltem, mert már egyetemista koromban ez lett számomra az egyik legfontosabb probléma, hozzátéve persze a dolog másik oldalát, hogy a magyar értelmiség hogyan volt rá képes, hogy megvegye, amit Lukács árult.17

Nos, a válaszra még mindig várok. Illetve persze magam is megpróbálok választ találni erre a kérdésre, jelen munka is ilyen irányú kísérletnek tekinthető. Mindenestre úgy tűnik, hogy Lukács és a Lukács-tanítványok szellemi-politikai hatása – minden elszakadási kísérlet ellenére – döntőnek bizonyult a párton kívüli baloldali ellenzék beállítódásának meghatározásában.

Mindazonáltal az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Misunak is sokkal jobban tetszett a Kisúgó külső bírálata, mint a Beszélő „új evolucionizmusa”. Amikor azonban egyszer megjegyeztem a Heidegger-fordító társaságban, hogy a kádárizmust csak a szovjet csapatok magyarországi jelenléte, vagyis a nyers erőszak tartja fenn, s ha – adja isten – valami csoda folytán kivonulnának, úgy dőlne össze a rendszer, mint a kártyavár, ezt valamennyien erős kétkedéssel fogadták. Sokkal erősebbnek értékelték a kádári szocializmus integráló-korrumpáló jellegén keresztül megvalósuló valódi társadalmi támogatottságát, mint én. És azt kell látnom – lehet, hogy tévedek –, hogy vitánkat az ő szemükben a szocialista rendszer világméretű összeomlása sem zárta le. Nem gondolják, hogy inkább nekem lett volna igazam. Persze, s ezt épp Misutól tanultam, az igazság „gyakorlati kérdés”, vagyis tevékenységünkkel, magatartásunkkal, szellemi teljesítményünkkel magunk is befolyásoljuk. Végül is azon múlik a dolog, hogy a magyar társadalom mire vevő inkább: a végletesen elharapódzott korrupcióra, a maffiára, a kéz kezet mosra, a közbeszéd trágárságba forduló hangnemére vagy inkább a nyugati típusú civil társadalom megbízható törvényeken alapuló értékeire. De azon is, hogy az értelmiség hangadó csoportjai milyen értékeket igyekeznek közvetíteni számukra. Ez alól a felelősség alól senki nem bújhat ki, aki értelmiséginek tekinti magát.

további írásai

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.