Archívum

Dokumentumtörténet

Az örökül kapott szociáldemokrata-kisgazda hagyomány 3. rész
Orosz István
2002. szeptember

De nagyon előreszaladtam történetemben. Térjünk vissza a nyolcvanas évek elejére:

1982 őszén Tibor, az üdülő vezetője közölte velünk, hogy nem várt nagy megtiszteltetés éri hamarosan a ház elejét: maga Kádár János kívánja itt tölteni rendes őszi pihenőjét, mivel a dobogókői pártüdülőt éppen renoválják, s nálunk osztrák építésű fedett úszómedence állt az MNB üdülői rendelkezésére. Hamarosan fel is tűntek a civil ruhás nehézfiúk, és alaposan szemrevételezték a terepet. Én éppen az üdülő domboldalában lévő cseresznyéskertben kaszáltam, amikor észrevettem, hogy a rézsű tetején egy ismeretlen figyeli mozdulataimat. Hosszasan nézett, majd semmi gyanúsat nem észlelvén, visszaballagott az épületbe. Kaszálni addigra jól megtanultam, rézsűn is …

Mondtam is a fiúknak a Heidegger-szemináriumon, hogy most lényegében két dolog közül választhatok: vagy kiegyenesített kaszával várom Kádár Jánost a cseresznyéskertben, és átnyújtom a magyar nép követeléseit, vagy sürgősen szabadságra megyek. Végül is nem akartam tönkretenni a kaszát, úgyhogy az utóbbi megoldást választottam. Aztán Kádár jött, távozott, vele együtt a BM szakemberei, én meg háborítatlanul visszatérhettem kedvenc cseresznyefáim közé. A szakemberek nem gyanították, hogy akit láttak, az a Beszélő nyomdásza volt.

Lévén a kertészkedés idénymunka, télire elvállaltam a mogyoróhegyi Jurta-tábor nappali-éjjeli-őri állását. Hárman váltottuk egymást 24–48 órás beosztásban. A tábor – Makovecz Imre építész alkotása, újszerű megoldásaira még Kőnig Tamás hívta fel figyelmünket, amikor Bogdányba költöztünk – télire bezárt, úgyhogy mi, őrök egyedül voltunk. Amikor beállt a tél, egy-egy eltévedt kirándulón kívül senki sem járt erre. Miután ez kiderült, többször felvittem a tábor recepciós irodájába az éppen soron következő Beszélő kéziratát, az írógépet meg a stencilpapírt, és dolgoztam. ’83–’84 fordulóján a 9-es szám anyagát is itt gépeltem, benne a bős–nagymarosi erőmű botrányát elemző tanulmányokkal. Az erőmű katasztrofális ökológiai következményeiről ekkor szereztem tudomást, miközben a recepciós iroda ablakából éppen a Dunának arra a kanyarulatára láttam, amelyről az írások szóltak. Egyedül ültem ott az íróasztalnál, teljes csöndben, az egész környéket hó borította, időnként szarvasok merészkedtek ki a tisztásra, lent, a Szentendrei-sziget csücskénél mit sem sejtve hömpölygött a Duna. És ha netán még lettek volna illúzióim a szocializmus ún. „modernizációs” szerepével kapcsolatban, akkor azok ott, abban a helyzetben véglegesen szertefoszlottak.

Ilyenkor úgy éreztem, hogy mégiscsak van értelme annak, amit csinálunk. Mert egyébként az értelmiségi barátok, ismerősök, ha szóba került a Beszélő, általában fanyalogtak, kerülték a témát. Persze nem tudták, hogy alapvetően érintve vagyok. De így legalább megismerhettem őszinte véleményüket. Az volt az érzésem, hogy nem veszik komolyan a dolgot, egyszerűen nem tudják elfogadni a Beszélőt mint a Kádár-rendszerre adott adekvát reakciót. Azt fejtegették, hogy a reakció nem adekvát, egyszerre túl sokat akar és túl keveset. Azt én is problematikusnak találtam, hogy időnként mintha a szerkesztőségi cikkek túlságosan is a hatalom reformistáinak szóltak volna, s nem törekedtek eléggé pl. az érdeklődő szakmunkásréteg meghódítására. Bogdányi lakos lévén, illetve Kovács Sanyin és Illés Zolin keresztül elég kiterjedt kapcsolataim voltak ezzel a réteggel, s azt tapasztaltam, hogy ők igen fogékonyak a Beszélő tényfeltáró, történelmi elemzéseire, de nemigen tudnak mit kezdeni a politikai stratégiával-taktikával foglalkozó írásokkal. Mintha ezekben az elemzésekben a lap túlságosan a hatalom és nem a társadalom felé fordult volna. De ugyanakkor azt is láttam, hogy a Beszélő a magyar társadalom több évtizede elhallgatott, elhazudott alapvető ellentmondásairól, tabuiról végre higgadt hangon és tudományos megalapozottsággal kezd el beszélni, és tényeket közöl ’56-ról, a határainkon túl élő magyarokról és a kádárizmus botrányairól. És ezt mindennél fontosabbnak tartottam, mert úgy véltem, hogy csak ezen az úton lehet felrúgni az ’56 után kötött hamis kompromisszumot, s lehet hiteles, erkölcsileg vállalható helyzetbe kerülni. Bibóval együtt én is bíztam az erkölcsi világrend létezésében, és ez a vélekedésem máig nem változott.18

Amikor ezeket a sorokat írtam Surbitonban 1993-ban, még mindig reménykedhettem benne, hogy a Beszélőben felhalmozott erkölcsi tőkét végül is az SZDSZ a kádárizmussal s a szocializmussal való gyökeres és határozott szakításra fogja fölhasználni, ha esetleg hatalomra kerül. Sok barátommal egyetemben annak drukkoltam, hogy sikerüljön a FIDESZ-szel hosszú távú, tartós együttműködést kialakítani, és így létrehozni egy valódi liberális középpártot Magyarországon. Az 1994-es választások és a nyomában a szocialistákkal kötött dicstelen koalíció azonban világossá tette, hogy erről szó sincs: az SZDSZ politikájának egyik fő prioritása a szocialistákkal való elvtelen kiegyezés. Így utólag az a furcsa látszat keletkezik, mintha az SZDSZ 1994-ben még mindig a rendszerváltás küszöbén született és már akkor is elavult Társadalmi Szerződés programját akarta volna megvalósítani, vagyis a kormányzásban „ellenőrzést” gyakorolni a szocialisták fölött, korlátozni hatalmukat, nem pedig helyettesíteni, felváltani azt egy valódi, nyugati típusú, liberális kormányzással.

1984 őszén mindez persze korántsem látszott ilyen világosan, gondolom, nemcsak az én számomra, de az SZDSZ sok későbbi támogatója, szimpatizánsa számára sem, mindazonáltal egyre problematikusabbnak találtam a Beszélő programadó írásait, és lányom elől is egyre nehezebb volt „elkonspirálni” a nyomtatást, úgyhogy szóltam Magyar Bálintnak, valaki másnak kellene átvennie tőlünk ezt a munkát. Még mielőtt ugyanis belekezdtem ebbe a nem teljesen kiszámítható kockázatokkal járó tevékenységbe, megfogadtam magamnak: azt nem fogom engedni, hogy a dolog negatívan befolyásolja lányom szellemi-érzelmi-fizikai fejlődését. Úgyhogy csak napközben dolgoztunk, amikor Ági és Anikóék fia, Ivó bölcsödében volt, és mire hazajöttek, minden nyomot eltüntettünk. De ’84-ben Ági már hatéves volt, óvodás, egyre több mindent észrevett, egyre nehezebb volt hihető történeteket kitalálni arról, hogy mi ez a furcsa szag – a festékhígító még a nyomtatás befejezése után is sokáig terjengett a szobában, ha nem tudtunk rendesen kiszellőztetni –, vagy mik azok a papírkupacok a beépített szekrényben.

Közben a Beszélő összerakásába Illés Zoliékat és Modor Ádámékat is bevontam, így Zolival meg tudtam beszélni, hogy ő és felesége, Fogarasi Verona folytatnák a Beszélő nyomtatását erdőkertesi házukban, amely hasonló adottságokkal rendelkezett, mint a miénk. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, 1985. február 13-án megjelent a BM a házunk előtt.

Békés Erzsivel éppen a 12-es szám közepénél tartottunk. Miután a civil ruhás nyomozók nem tudtak bejönni, visszaültek a kocsiba, és vártak. Ez lehetővé tette számomra, hogy kertünkön keresztül hátrafelé elvigyem a stencilgépet a rendőrök orra elől. Az 1981-es megállapodás szerint Iványi Gábor lakására mentem, és ott hagytam a gépet. Közben Erzsinek fél négykor el kellett indulnia lányunkért az óvodába. Amikor a nyomozók megtudták tőle, hogy csak este jövök haza, elmentek. Erzsi ekkor megkérte egyik bogdányi barátunkat, Lakatos Jánost, hogy segítsen elszállítani házunkból a félig kész 12-es számot, illetve az üres szívópapírt és a maradék festéket. Lakatos Jancsi fűtésszerelő volt, a csöveket és radiátorokat Volga combival fuvarozta, s a Volgával két-három fordulóra teljesen ki tudta üríteni a házunkat. Családjukban akadt egy üres szoba a faluban, ahová a nyomda összes tartozékát el tudta rakni. Jancsi nem kérdezősködött, magától értetődően segített. Estére, mire hazaértem, Erzsi, Ági mosolyogva vártak: a nyomdának nem volt se híre, se hamva.

Magyar Bálinttal egy-két nap múlva, a Vajda Mihály lakásán rendezett házibulin találkoztunk, ott számoltam be neki a fejleményekről. Komoly nehézséget okozott a történtek értékelése. 1984 vége felé ugyanis mondtam Bálintnak, hogy szeretnénk visszavonulni. Illés Zolival és Fogarasi Veronával is beszéltem, s ők hajlandónak mutatkoztak, hogy átvegyék tőlünk a Beszélő nyomtatását. (…) Február elején mutattam be Illés Zolit Kis Jánosnak Magyar Bálint társaságában, amikor megbeszéltük az átadás körülményeit. Zolival abban is megállapodtunk, hogy egyik nap eljön megtanulni a stencilgép kezelését. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, megérkezett az AI-s Lada a házunk elé.

Szintén február elején jelent meg saját névvel egy írásom a Hírmondóban, amelyet korábban a Filmvilág visszautasított. A Hírmondó a cikkhez mellékelt kísérőlevelemet is lehozta, amelyen szerepelt dunabogdányi címem. Végül Kis Jánossal és Magyar Bálinttal arra a következtetésre jutottunk, hogy a rendőrség látogatását valószínűleg ennek a cikknek köszönhetem, nem pedig annak, hogy a házunkban készült a Beszélő. Erre utalt egyébként a nyomozók viselkedése is: ha gyanították volna, hogy bent megtalálják a Beszélő nyomdáját, bizonyára nem állítja meg őket lakásunk zárt ajtaja, és főleg nem mennek el, amikor Erzsi fél négykor eléjük állt.

Annyi világossá vált, hogy házunk nem biztonságos többé. S mivel így esetleg rajtam keresztül Illés Zoliék is gyanúba keveredhettek, Kis Jánosék úgy döntöttek, hogy megpróbálnak más nyomdászt keresni. A nyomdai anyagokat, papírokat és a 12-es szám már elkészült oldalait mintegy másfél hónap múlva sikerült Bogdányból új helyre szállítani. Újabb egy hónap múlva Márczi Kitti érdi műtermében láttam viszont a jó öreg stencilgépet és az általunk elkészített oldalakat, Kitti, Modor Ádám és Nagy Zsolt társaságában. Az én dolgom az volt, hogy az új nyomdászokat beavassam a stencilgép lelkének legsötétebb bugyraiba is, amelyeket addigra már rendre kiismertem. Magyar Bálinttal a nyár elején találkoztam utoljára Beszélő-ügyben, addigra már minden ismét rendben működött, és megjelent a 12-es szám is. Elégedetten búcsúztunk el egymástól, én Erzsivel és Ágival Angliába indultam egyhónapos turistaútlevéllel, de azzal a szándékkal, hogy egy évet, ha csak lehet, valamiképpen ott töltünk. Tanulni akartam, és alaposan megismerni azt a világot, ami a kádárista szocializmus alternatíváját jelentheti.19

A nagy utazás

A ’85–’86-os akadémiai évet az Exeteri Egyetemen töltöttük. Erzsi még ’83 nyarán részt vett itt egy angoltanároknak szervezett továbbképzésen, és több exeteri egyetemi tanárral jó kapcsolatba került. Az ő segítségükkel találtunk Exeter mellett, Kennben egy farmot, ahol egy hónapot eltölthettünk hatéves lányunkkal ingyen. Közben mindketten megpályáztuk az Open Society amerikai alapítvány kelet-európai értelmiségiek számára alapított ösztöndíját. (Csak később derült ki számunkra, hogy az alapítványt Soros György hozta létre.) Augusztus végén – amikor már igencsak pénzünk végén jártunk – érkezett a telefon New Yorkból a kenni farmra, hogy megkaptuk az ösztöndíjat. Életem egyik legboldogabb napja volt.

A hír azt jelentette ugyanis, hogy a magyar hatóságok minden fáradozása ellenére is módom nyílik posztgraduális tanulmányokat folytatni, méghozzá angol közegben, angol egyetemen, ráadásul úgy, hogy ebben Erzsi is részesül, lányom pedig hatéves korában elsajátíthatja az angol nyelvet. Az ösztöndíj elfogadásának egyetlen feltételt szabott az Open Society, azt, hogy letelte után visszatérünk Magyarországra. Végül is a feltétel teljesítését a magyar hatóságok reakciójától tettük függővé. Legalizálni kellett ugyanis kinnlétünket, hiszen időközben lejárt egyhónapos kinntartózkodási engedélyünk, úgyhogy kértük az egyéves hosszabbítást. Azt mondtuk: ha megkapjuk, akkor visszatérünk, ha nem, akkor maradunk Angliában. Féléves huzavona után megkaptuk a hosszabbítást, úgyhogy ’86 nyarán hazatértünk, abban a reményben, hogy nem érnek bennünket retorziók. Tévedtünk. Most ismét az 1989-es Az együtt-nem-működés kényszeréből idézek:

Angliába érkezésemkor első dolgom volt kinyomozni Szász Béla címét, s nagy-nagy örömömre szolgált, hogy személyesen is találkozhattam azzal az emberrel, akinek magatartása pozitív irányban segített eldönteni apám dilemmáját. Még Angliában voltam, amikor kezembe került Száraz György A tábornok című könyve, amely Pálffy György, Rajk egyik kivégzett vádlott-társa életéről szól. Két mozzanat is arra késztetett, hogy terjedelmes kritikát írjak a műről a párizsi Irodalmi Újság számára. Az egyik, hogy Száraz az 1848/49-es szabadságharc bukása után kivégzett aradi vértanúkkal igyekezett egy sorba felstilizálni Pálffy alakját, s az ötvenes évek minden törvénysértéséért a moszkvai emigrációból hazatért kommunistákat felelőssé tenni, és tisztára mosni a Kádár vezette hazai kommunista mozgalmat; a másik pedig az, hogy könyvében pontatlanul idéz a Minden kényszer nélkül-ből, és kétségbe vonja Szász Béla szavahihetőségét. Amit különösen azért tartottam ízléstelen eljárásnak, mert a Minden kényszer nélkül akkor csak nagyon nehezen volt hozzáférhető, Szász Bélának pedig semmiféle lehetősége nem volt, hogy magyarországi fórumon megvédje magát. Az Irodalmi Újság 1986/3-as számában megjelent cikkemben Szász Bélának a Rajk-temetésen elmondott beszédét idézvén megállapítottam: „az erkölcsi halottak közül sokan ma is közöttünk élnek, irányítanak bennünket.”20

A cikk olyannyira elnyerte a magyarországi belügyi szervek nemtetszését, hogy Magyarországra történt visszatérésem után miatta kétszer is beidéztek a Pest Megyei Rendőrfőkapitányságra, először 1986. október 23-a, majd 1987. március 15-e előtt pár nappal. Második alkalommal a civil ruhás nyomozó, aki elmulasztott bemutatkozni, több mint félórás monológban
közölte velem, hogy a rendőrség alapos és körültekintő nyomozást végzett rendhagyó egyéves angliai tartózkodásommal kapcsolatban, és az én nagy-nagy szerencsémre arra a következtetésre jutott, hogy
még nem szervezett be sem az angol, sem az amerikai titkosszolgálat. Mert nehogy azt higgyem, közölte a sokat tudók titokzatos mosolyával, hogy én észrevenném, amikor beszerveznek, olyan, de olyan kifinomult módszereik vannak… A helyzet groteszk volt és mulatságos, de azért egy pillanatra meglegyintett a megcáfolhatatlan koncepciók vérfagyasztóan hűvös lehelete. Történt pedig mindez 1987. március idusán. Mintha azóta évtizedek teltek volna el. Ámbár gyanítom, az illető BM-es rendőrtiszt változatlanul hivatalban van, s szorgalmasan gyűjtögeti a terhelő adatokat a Pest megyei renitensekről.

Aztán 1987 áprilisában megkaptam az értesítést, hogy mivel „külföldön magyar állampolgárhoz méltatlanul” viselkedtem, öt évre bevonták az útlevelemet. Hát ha így áll a helyzet – gondoltam –, talán akkor járok el hűen magamhoz, ha ennek az államnak, a kádárista szocializmus államának polgárságáról lemondok.

Mert Magyarország és a magyar ország, amint arra Szabó Zoltán felhívta a figyelmet, szerencsére korántsem ugyanaz.21

Angliának két döntő élményt köszönhettem: láthattam, és mindennapjaimban újra és újra átélhettem a civil szellem működését, immár nemcsak egy-két hétig, mint 1977-es utunk alkalmával, hanem egy egész esztendeig, s mindez párosult azzal, hogy angoltudásom fejlesztésére és a tapasztaltak elméleti feldolgozására az Exeteri Egyetem kiváló közeget nyújtott. Ennek lett egyik eredménye A Westminster-modell.

A másik alapvető élmény a Szász Bélával történt találkozás. Angliai címét már Magyarországon megpróbáltam megszerezni „másként gondolkodó” barátaimtól, de sikertelenül. Úgyhogy amikor 1985 júliusában megérkeztünk Redhillbe, ebbe a Londontól negyven-ötven kilométerre délre fekvő kertvárosba, ahol egy nyugdíjas gimnáziumi tanár – Erzsi egyik exeteri tanár ismerősének apja – bocsátotta rendelkezésre lakását ingyen arra az időre, amíg ő elutazott nyaralni (elutazása előtt még teletömte a hűtőt), azonnal fellapoztam a londoni telefonkönyvet, ahol találtam is mindjárt, azt hiszem, legalább három Szász Bélát. Az egyik számon egy hölgy, aki beszélt magyarul – később kiderült, hogy Béla előző felesége – megadta Szász Béla upper-holtoni számát.

Izgatottan tárcsáztam, Béla vette föl. Amikor bemutatkoztam, azt mondta: Szervusz, Pista. A meglepetéstől alig tudtam viszonozni a tegezést. Kiderült: olvasta a Minden kényszer nélkülről írott elemzésemet, amely a Beszélő 12-es számában jelent meg, 1985 tavaszán, a saját nevem alatt.22 (Ekkor már írhattam saját néven a Beszélőbe, hiszen már nem nyomtattam a lapot.) Béla ennek alapján jó ismerősként üdvözölt, pedig még nem találkoztunk, s ez igen jólesett. Hiszen magatartásának olyan értelmezését nyújtottam ebben az írásban, amely vitatkozott a párton kívüli reformszocialista ellenzék egyes képviselőinek, például Szilágyi Sándornak az értelmezésével, s nem tudhattam, Béla melyik állásponttal rokonszenvezik. Mint már említettem, ez az „ellenzék” vagy ignorálta Szász Bélát – Nádas Péter a nagy kivétel, lásd Helyszínelés című írását –, vagy megpróbálta magatartása jelentőségét csökkenteni, illetve egybemosni a „Rubasov-szindrómával”. Én viszont egyebek között ezt írtam a Sorsunk a Párt?-ban:

Szászból (…) épp ellenkező reakciót váltott ki az az érvelésmód, amely a „régi párttagok” túlnyomó többségénél bevált; a Párt mint metafizikai absztrakció képzete fokozta ellenállását, amit csak betetőzött a kínvallatások hosszú sora. 1949. május 24-től június 16-ig harminchatszor „talpalták” meg (ez egyenként huszonöt-huszonöt ütést jelent), félezernél több kézbesuhintásban lehetett része, egyszer kilenc napig kellett étlen-szomjan állnia a cellájában, majd amikor rövid időre az oroszok is kezelésbe vették, vízzel teli kádba ültették anyaszült meztelenül, és áramot vezettek a vízbe.

„Egy olyan párt nevében kegyetlenkedtek, amihez jómagam ifjúkoromban csatlakoztam, helyesen vagy helytelenül értelmezett útkereső radikális humanizmusból. Ám úgy éreztem, a pince őreihez, a nyomozókhoz, Vajdához vagy Tarjánhoz, az ezredeshez, Károlyihoz, Szűcs Ernőhöz vagy Péter Gáborhoz annyi lelki közösség se fűz, mint egy amőbához. Sose fogadtam el, hogy a cél szentesíti az eszközöket, de annál egyértelműbbnek vettem, hogy az ÁVH eszközei akármilyen célt örök időkre kompromittálnak. S mivel a látott, a tapasztalt eljárást mindenütt, mindenkor és mindenkivel szemben szenvedélyes fölháborodással megakadályoztam volna, lépre csaltnak, rászedettnek tekintettem magam, hiszen – bármily csekély mértékben, bármily közvetve – az én kommunista múltam is segédkezet nyújtott Péter Gáboréknak. Ennek fölismerése is csak fokozta a kívánságot, bárha mielőbb végleg elakadna már a lélegzetem.” (87. o.)

Figyeljük meg, hogyan érvel Szász, miért elfogadhatatlan számára a Párt mint metafizikai absztrakció: mert „alkotóelemeitől”, vagyis az egyes emberektől függetlenül nem tudja értelmesen felfogni. Nem a „Párt” kéri az együttműködésre, hanem Farkas Mihály, Péter Gábor, Fjodor Belkin, akiknek az eszközeit semmilyen cél, semmilyen tény nevében nem tudja elfogadni. Szász Béla tehát szerintem – Szilágyi Sándor nézeteivel szemben – nemcsak hogy okosabb volt mindazoknál a kommunistáknál – s ők is szép számmal voltak –, akik valamilyen mértékben hitelt adtak a koncepciós perek vádjainak (mert ne feledjük: mi már tudjuk, hogy a Rajk-per koholmány volt, Szász Bélának azonban egyedül kellett erre rájönnie, s nem éppen elmélkedésre alkalmas körülmények között), de bölcsebb is volt azoknál, akik úgy gondolták, hogy a koncepciós perekből a Pártnak haszna származhatik. (Ismeretes pl. Lukács György álláspontja, aki ha igaznak nem is, de igazolhatónak tartotta a moszkvai pereket a fasizmus elleni népfront kialakítása szempontjából, s ezen álláspontja mellett szinte haláláig kitartott.) Szász bölcsessége a korlátlan eszmei, gondolati elvonatkoztatásnak határozott gátat vett azzal, hogy semmilyen körülmények között nem volt hajlandó eltekinteni az egyes ember javától, felelősségétől, integritásától.23

Igazán boldog voltam tehát, amikor 1985 novemberében találkozhattam ezzel az emberrel. Ezt írtam az első találkozás élményéről 1990. február 5-én a Magyar Narancsban, amely akkor még a FIDESZ lapja volt:

Szász Béla 1957 óta Angliában él. Él. Suffolkban, közel a tengerhez. A múlt századi uradalom egykori kiszolgáló épületeiből négy, egymáshoz tapadó, aprócska lakást teremtett a modern építési vállalkozás. A konyhában, ha négyen ülünk a fenyőasztal körül, kettőnk háta a mosogatóhoz támaszkodik. A dolgozószobában íróasztal, szék, ágy, könyvespolc. A falon Arany János öregkori arcképe. A nadrágszíj-parcellának csúfolt kert végében kopott fapad. Késő délelőttől ráesik a napsugár. A kisváros úgy öt-hat kilométerre lehet, oda jár Joy bevásárolni.

Szálegyenes férfi állt az ajtóban, amikor 1985 késő őszén végre megérkeztem. Aztán leültünk a nappaliban, és tudtam: hazajöttem. A hosszanti falat mennyezetig borítják a könyvek. Köztük a Szemle évfolyamai négy kötetben, kultúrtörténeti ritkaság, nem a kötés, a benne szereplő tanulmányok színvonala miatt. Egynémelyiküket Vincent Savarius írta.

A férfi 1990 nyarán lesz nyolcvanesztendős.

Háromnapi beszélgetés után lassan felhúzta a pulóverjét, megfogta a kezem, és ujjaimat finoman a rosszul összeforrott, horpadt bordákra helyezte.

Azóta véglegesen, menthetetlenül érintve vagyok.

1999. június 24-én bekövetkezett haláláig rendszeres kapcsolatban maradtunk, atyai barátomat tiszteltem benne, annak a civil, citoyen magatartásnak a képviselőjét, amely már Böll regényeiben megfogott, s amely a polgári engedetlenség thoreau-i hagyományához kapcsolható. A polgári engedetlenség etikájáról írott tanulmányomat az ő nyolcvanadik születésnapjára ajánlottam.24 ’85–’86-ban pedig az ő javaslata alapján kerestem meg az angliai magyar emigráció néhány tagját, s készítettem mélyinterjúkat velük. Olyan értelmiségieket választottam, akik ’56-ban vagy annak következményeként hagyták el az országot, és elvi álláspontjuk volt, hogy addig nem látogatnak Magyarországra, amíg a szovjet csapatok megszállva tartják az országot. Szász Bélán kívül – aki szintén ezen az elvi alapon állt – hosszú beszélgetést folytattam Sárközi Mátyással, Schöpflin Gyulával, Schöpflin Katalinnal, Schöpflin Györggyel, Siklós Istvánnal, Tiszai Klárával és Kemény Istvánnal. (Keménnyel levélinterjút készítettem, ő természetesen nem ’56-ban, hanem a hetvenes években emigrált Párizsba.)25

Ez alatt az angliai egy év alatt írtam néhány rádiójegyzetet is a BBC magyar adásának, így ismerkedtem meg Siklós Istvánnal – aki akkor a magyar osztály vezetője volt – és a BBC belső struktúrájával, szerkesztési politikájával, ami igen nagy hatást gyakorolt rám.26 A civil szellem érvényesülésének egyik alappillérét pillanthattam meg a BBC fémjelezte pártatlan és megbízhatóan tárgyilagos tájékoztatásban, azóta is ennek a mércének a megközelítéséért igyekszem megtenni, ami erőmből telik, a magyar nyilvánosságban. Végül is az egyetem befejezése óta folyamatosan azon vagyok, hogy minél kiteljesedettebb módon megvalósulhassanak Magyarországon az alapvető emberi és polgári jogok, elsősorban is a sajtó és a véleménynyilvánítás szabadsága, karöltve azonban annak civilizált, megbízható, méltányos gyakorlásával. Jellegzetes, hogy a Windsor melletti Runnymede mezején álló Magna Charta-emlékmű, amelyet az amerikai jogászok szervezete állított az emberi jogok első alapokmánya és a brit liberális demokrácia egyetlen írásba foglalt, alkotmányszerű szövege aláírásának helyszínén, a Freedom under Law – Törvények szabályozta szabadság feliratot viseli.27 Ennek a szabadságnak a mindent átfogó, megbízható érvényesülését tapasztaltam az angol mindennapokban és a BBC-ben. És ez ismét csak abban erősített meg, hogy ennek a liberális demokráciának nincs alternatívája.

Hókunyhó, Angol Figyelő és Béres-cseppek a BM és a rák ellen

Életem egyik legtermékenyebb, legboldogabb évét töltöttem Exeterben – nem utolsósorban azért is, mert nemcsak én, de Erzsi és Ági is jól érezte magát, és rengeteget profitált a dologból. De ez is csak arra volt elég, hogy erre az időre megállítsa annak az alattomos betegségnek az elharapózását, amely – mint később kiderült – még jóval Angliába utazásunk előtt megtámadta a testem. Visszafordítani azonban már nem tudta. Ámbár ki tudja, mi lett volna akkor, ha Angliában maradunk. Mindenesetre, az Open Society Alapítvánnyal kötött eredeti megállapodásunk értelmében 1986 augusztusában visszatértünk Bogdányba, ismét elhelyezkedtem az MNB visegrádi üdülőjében, ezúttal azonban már kertészből portássá avanzsáltam, Erzsi visszament a Külkereskedelmi Főiskolára, ahonnan fizetés nélküli szabadságon volt távol, Ági pedig beiratkozott a bogdányi általános iskolába. Szóval igyekeztünk újra visszailleszkedni a magyarországi életbe, ám néhány hét múlva már nem lehetett nem tudomást vennem arról, hogy a bal herém feltűnően megnövekedett és megkeményedett.

November elején megoperáltak rákkal, az orvosok komoly szemrehányásokkal illettek, hogy miért ilyen későn fordultam hozzájuk, és nem sok jóval kecsegtettek. Közvetlen áttételt ugyan az első műtét alkalmával nem találtak, de jó okuk volt azt feltételezni, hogy a kór már több éve lappang bennem. Újabb műtétet és citosztatikumokat javasoltak. Én azonban határozottan visszautasítottam ezt a terápiát. A citosztatikumokról ugyanis jól tudtam, mégpedig Kósa Béres-dokumentációjából, hogy válogatás nélkül rombolnak, az egészséges és a rákos sejteket egyaránt. Másfelől az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy noha a kór persze a testemet támadja, de okai nyilván komplexek, lelkiek és környezetiek egyaránt. Vagyis a terápiának is komplexnek kell lennie. Harminchat évesen még egyáltalán nem éreztem magam késznek a halálra, először is ott volt nyolcéves lányom, akinek a felnevelése még előttem állt, másodszor pedig az angliai nagy utazás élménye, amelyet feltétlenül fel kívántam dolgozni a lehető legsokoldalúbb formában, hogy közkinccsé tehessem, mert úgy véltem, hogy mások számára is igen fontos tanulságokkal szolgálhat a kádárizmus sivár és perspektívátlan közegében.

Még a kórházi ágyon elkezdtem tehát írni első nagyobb szabású esszémet az angol civil társadalom működéséről, a Polgárok és alattvalókat.28 Egy hét múlva már kinn voltam a kórházból – saját felelősségemre, az orvosok azt mondták, hogy ha visszautasítom az általuk javasolt terápiát, egy-két évnél többre ne számítsak. Bólintottam. Meglátjuk – gondoltam. Szereztem Béres-cseppeket, ebben, ha jól emlékszem, Kósa és Erzsi húga, Jutka együttesen segített, hiszen a készítmény legálisan továbbra sem volt kapható. Annyit viszont bizton lehetett tudni róla, hogy – szemben a citosztatikumokkal – ártani nem árt, viszont erősíti az immunrendszert. Sugárkezelésre sem akartam járni, de erre végül Erzsi és barátaim hosszas noszogatására mégis ráálltam, elfogadván azt az érvet, hogy noha a radioaktív sugarak is válogatás nélkül roncsolnak, viszont irányíthatóak. (Sokat nyomott a latban Misu feleségének, Háber Juditnak a rábeszélése, akit mellrákkal operáltak, és nem sokkal előttem kezdte meg a sugárkezelést a Kékgolyó utcában. De Juditot egy év múlva mégis elvitte a kór.)

Még az operáció előtt, de már a rák diagnosztizálása után idézett be a BM néhány nappal az ’56-os forradalom évfordulója és harminchatodik születésnapom előtt a Pest megyei Rendőrfőkapitányságra. Ekkor már nyilvánvalóan szerepeltem a megfigyelendők listáján. A nyomozó közölte, hogy alaposan ki fogják vizsgálni angliai tartózkodásunk körülményeit, és addig is jobb lesz, ha „meghúzom” magam, és nem veszek részt semmiféle ellenzéki tevékenységben. A fenyegetést némi rezignációval fogadtam, lévén, hogy éppen a rövidesen esedékes rákoperációval kellett szembenéznem.

De a dolog persze elgondolkoztatott. Kiderült, hogy merő naivitás volt azt feltételezni, hogy miután a magyar hatóságok meghosszabbították kinntartózkodási engedélyünket, ez egyben azt is jelenti, hogy a részükről elintézettnek tekintik az ügyet. Épp ellenkezőleg, határozottan nehezményezték angliai szerepléseimet a BBC-ben, illetve a párizsi Irodalmi Újságban. Az operációval és a sugárkezeléssel a háttérben okosabbat egyelőre nem tehettem, mint hogy megvárom, milyen döntésre jutnak a vonatkozó ügyosztályok.

Dolgoztam viszont a Polgárok és alattvalókon, illetve előkészítettem a Száműzetésben szamizdatkiadását. Modor Ádám vállalta, hogy a Katalizátor Iroda kiadja az interjúkötetet, végül Illés Zoliék nyomtatták ki Erdőkertesen, és 1987-ben meg is jelent. Hazahoztam még Szász Béla Zsákutca a tengeren című regényének a kéziratát, amelyben Béla szépirodalmi formában dolgozta föl a kommunizmusból való kiábrándulásának szellemi történetét. Először Nagy Jenőnek adtam a kéziratot megjelentetésre, de tőle az egyik házkutatás alkalmával elkobozta a BM. Később Modor Ádám is megpróbálkozott a kiadással, de furcsa módon nála is épp akkor tartottak házkutatást, amikor Béla kézirata már ott volt.

Ádámmal viszont elkezdtük tervezgetni egy újabb szamizdatperiodika kiadását, amely az angol civil kultúra, az angol mindennapok és politikai demokrácia jelenségeibe igyekszik bevezetni az olvasót. Ekkor már néhány központi budapesti újságárusnál kapható volt a The Times, s nekem az az ötletem támadt, hogy ebből kellene közölni válogatást. A Katalizátor Iroda vállalta a rendszeres megjelentetést, én meg a szerkesztői, válogatói és fordítói feladatokat egy személyben. Így született meg az Angol Figyelő, amelynek 1987 folyamán öt száma látott napvilágot.

1986 telén hatalmas hó esett, Ágival hókunyhót építettünk a házunk előtt, lányom derékig süllyedt az udvaron felhalmozódott hótömegbe. Karácsonykor a nekem szánt ajándék mellé a következő feliratú képeslapot kaptam tőle: Apu, gyógyulj meg minél hamarabb, mert szeretlek. Ennek a követelésnek nem lehetett ellenállni.

Azután a BM is meghozta döntését. A sugárkezelés befejezését követő héten, ’87 tavaszán ismét beidéztek, és a nyomozó, miután először együttérzően az egészségi állapotom felől érdeklődött, majd a bogdányi maszek cukrászda fagylaltját dicsérte, közölte: öt évre bevonják az útlevelem, és átadta az erről szóló határozatot. Megemlítette még, hogy a határozat már korábban megszületett, de nem akartak addig zavarni, amíg be nem fejeződik a kezelés. Fanyar mosollyal nyugtáztam „tapintatukat”. Lám, milyen hányingerkeltő tud lenni a diktatúra, ha „puha”.

Ez aztán megadta a végső lökést az elhatározáshoz: ha netán igaza lenne az orvosoknak, s tényleg csak néhány évem van hátra, erre a rövid időre nem hagyom magam bezárni az országba. Megpróbálunk hivatalos engedéllyel emigrálni Angliába. (Más megoldás nem lévén az ország elhagyására, hiszen útlevelemet bevonták.) Ezt persze elő kellett készíteni. Erzsi tehát Ágival felkerekedett 1987 nyarán Angliába, és ott a BBC-nél, illetve az Exeteri Egyetemen próbált állás után nézni. Siklós Istvántól kapott is egy halvány ígéretet, hogy amennyiben a magyar osztályon üresedés lesz, akkor ő nagyon szívesen felvenne engem. Üresedés azonban pillanatnyilag nincs. Erzsi ezzel a sovány eredménnyel tért haza, én azonban akkor már hajthatatlannak bizonyultam. Lesz, ami lesz – mondtam –, legalább próbáljuk meg.

1987 őszén tehát beadtuk a hivatalos kivándorlási engedély iránti kérelmünket. Ennek azonban egyik feltétele az volt, hogy legyen ország, amely hajlandó fogadni bennünket. Kis Jánostól kértem segítséget: tudtam, hogy ő mint a magyar „másként gondolkodók” egyik vezető alakja, rendszeres kapcsolatban áll a nyugati nagykövetségek diplomatáival, hátha van ötlete, kihez fordulhatnék az angoloknál. Az ő javaslatára és előzetes puhatolózásai nyomán kerestem aztán meg a követség egyik tanácsosát, aki segített megszerezni az angol Külügyminisztérium, majd a Belügyminisztérium hozzájárulását ahhoz, hogy Nagy-Britanniába emigráljunk. Sikerült ugyanis hitelt érdemlően dokumentálnunk a követségi tisztviselők előtt, hogy ügyem valódi politikai ügy, hogy a hatóságok zaklatásai ellehetetlenítették magyarországi életünket. A döntésben bizonyára szerepet játszott akkor még nem túl rózsás egészségi állapotom mérlegelése is.

Az angolok meglehetősen gyorsan, egy-két hónap alatt döntöttek, nem úgy a magyarok. Számos hatóság engedélyének beszerzésére volt szükség. Például a Magyar Nemzeti Banktól, hogy nincs az „országgal” szemben semmiféle adósságunk. A Honvédségtől, hogy hajlandóak elbocsátani a Magyar Néphadsereg kötelékéből. (Amikor végül bevonták a katonakönyvem, mit mondjak, igen jó érzés vett rajtam erőt, hogy megszabadultam a „szocialista haza” iránti védelmi kötelezettségeimtől.) A Gyámhatóságtól, hogy biztosítva látják lányom angliai jólétének feltételeit. Ez utóbbi procedúra viselt meg talán a legjobban. A Gyámhatóság soha korábban nem érdeklődött lányom jóléte felől, tőlük nyugodtan éhen is halhattunk volna, a bogdányi tanácsházára talán Esztergomból vagy Szentendréről jött ki egy hivatalnok, akit soha korábban nem láttunk, hogy „felmérje”: kellő felelősségtudattal tudjuk-e biztosítani lányom ellátását, szállását és iskoláztatását Angliában. Nagy önuralmamba tellett, hogy ne borítsam rá az asztalt. (Orosz Ági 2001-ben kapta meg a diplomáját Oxfordban görögből és filozófiából.)

1988 tavaszára lassan minden engedélyt sikerült megszerezni, már csak a BM döntése volt hátra. Közben vevőt is találtunk bogdányi házunkra, akivel szintén sikerült megállapodnunk az adásvétel feltételeiben, ami nem volt egyszerű, hiszen minden a BM engedélyén múlott, s ráadásul a ház egy része a bogdányi tanács tulajdonában volt. Áprilisban azután megkaptam a hivatalos értesítést, hogy az Elnöki Tanács elbocsátott a magyar állampolgárság kötelékéből, s hogy május elejére elkészülnek kiutazási papírjaink is. Ekkor megvettük az egyirányú repülőjegyet május 10-re Londonba.

Május elején, néhány nappal utazásunk előtt vehettük át papírjainkat a BM illetékes ügyosztályától. Csak amikor megérkeztünk a megadott címre, derült ki, hogy ez egy börtön! Hiába, hivatalos kivándorlási engedélyért folyamodni is már bűncselekményszámba ment Kádár Magyarországán. A bejárati előtérben két rácsos kapu között kellett várakoznunk, míg az ügyintéző leküldi a dokumentumokat. Közben jól öltözött, civil ruhás úriemberek jöttek-mentek a rácsok között, az egyikük megállt előttünk, szemügyre vett, majd megkérdezte: Maguk is a fegyverekért jöttek?

Döbbenten néztünk egymásra Erzsivel, talán nem is jutottunk szóhoz, csak zavartan ráztuk a fejünket, mire az illető vállat vonva odébbállt. Azóta többször elmorfondíroztam azon, mi történik, ha történetesen igent mondok. Kalasnyikovokkal felszerelkezve érkezhettünk volna Londonba?

Erzsi és Ági konzuli útlevelet kapott, én viszont egy kiutazási engedélyt, amely mindössze arra jogosított, hogy egyszer átléphetem a magyar határt nyugati irányba. Útilaput tehát, amely felért a kiutasítással. Jogi értelemben „hontalanná” váltam, még ha rengeteg szállal kötődtem is a „honhoz”, ahol születtem. Ekkor kicsit elnehezült a szívem, s bár még nem ismertem Szabó Zoltán fentebb már idézett mondását, miszerint Magyarország és a magyar ország nem ugyanaz, de valami ilyesmivel igyekeztem vigasztalni magam.

A hatóságok hivatalosan megszabták, miből mennyit vihetünk magunkkal, nem mintha esély lett volna rá, hogy áthágjuk a kereteket. Egyedül a könyvek esetében bosszantott, hogy – úgy emlékszem – csak százötven kötet volt az engedélyezett kvóta. Valahol a Keleti pályaudvar mellett egy erre hivatalosan kijelölt tisztviselő figyelő szemei előtt pakoltam be egyenként a köteteket abba az egyetlen faládába, amely összes kivinni kívánt ingóságunkat tartalmazta.
A tisztviselő egy idő múlva elismerő bólogatásokkal kezdte kísérni a műveletet a Hegel-, Platón-, Arisztotelész-, Heidegger-, Kant-, Bahtyin-köteteket látván. Úgy döntöttem ugyanis, hogy a szépirodalmat fájó szívvel itthon hagyom – barátaimnak ajándékoztam ezeket a könyveket –, s csak az elméleti munkák közül válogatok. A másik döntő felszerelés a sátor volt, a hozzá tartozó két gumimatraccal és cövekekkel, sok jóízű dunai táborozásunk Ági szívéhez is erősen hozzánőtt nélkülözhetetlen kelléke és tanúja, a bogdányi Duna-partról ennyit tudtunk magunkkal vinni. Kukta, kávéfőző, néhány edény, ágynemű – ennyi fért a hatóságilag engedélyezett egyenládába, amit két hónap múlva kaptunk meg Londonban. Miután a ház átalakítására fölvett OTP- és baráti kölcsönöket visszafizettük, a vételárból nem sok maradt, alig több mint ezer font, ami már 1988-ban sem volt valami nagy pénz.

Problémát okozott, hogy mi legyen az igazán személyes jellegű feljegyzésekkel, levelekkel stb. A Beszélő előállítására vonatkozó jegyzeteim egy részét még akkor elégettem a cserépkályhában, amikor 1985 februárjában a BM a házunk előtt várakozott. Amint 1985 nyarán kiértünk Angliába, újra leírtam részletesen minden döntő mozzanatot a három és fél év történetéből, amíg frissek voltak az emlékeim, és hazatérésünk előtt ezt a dokumentációt rábíztam Jannatre, aki szomszédunk volt, és szintén az Exeteri Egyetemre járt, pszichológia szakra, és akivel az egy esztendő alatt jó barátságba kerültünk.29 Adtam továbbá egy hosszú interjút Siklós Istvánnak a BBC-ben a Beszélő megszületésének és készítésének körülményeiről, azzal a megkötéssel, hogy addig a BBC nem sugározhatja az anyagot, amíg a Beszélő illegálisan készül, és ebből valakinek baja lehet. A magyar osztály archiválta tehát a beszélgetést, amely tudomásom szerint azóta sem hangzott el a BBC-ben.

Így tehát, mivel lényegében már biztonságban tudhattam a szamizdatos tevékenységünkre vonatkozó dokumentációt, úgy gondoltam, megkockáztathatom, hogy az egyik bőröndben a többi személyes iratot magammal viszem a repülőn, noha nem lehetett tudni, milyen vizsgálatnak vetik majd alá csomagjainkat a repülőtéren. Igaz, hogy néhány héttel kiutazásunk előtt kaptunk egy furcsa ajánlatot ezzel kapcsolatban. Erzsi akkoriban magánúton is tanított angolt, egyebek között a MALÉV londoni kirendeltsége egyik jövendő munkatársának. Aki fölajánlotta, hogy ha volna valami igazán fontos, személyes dolog, irat, miegyéb, amit nem merünk átvinni a vámon, akkor ő el tudná intézni, hogy azt a MALÉV egyik pilótája vagy utaskísérője hozza utánunk Londonba. Ódzkodtam a dologtól, de Erzsi már elég régóta tanította az illetőt, úgyhogy végül azt mondtam, hát jó, próbáljuk meg. Összeállítottam tehát egy iratcsomót, amely persze nem tartalmazott egyetlen adatot sem a Beszélőről, viszont benne volt például anyám több kötetre rúgó naplója. De a többi fontos holmit persze magammal vittem, nem bíztam a MALÉV föltűnően készségesnek mutatkozó munkatársára, akivel egyébként én soha nem találkoztam.

Jól is tettem, mert a repülőtéren vizsgálat nélkül átengedték a csomagjainkat, viszont az iratkötegnek – hogy, hogy nem – valamiképpen lába kelt, hiába próbáltuk aztán Londonból több hónapon keresztül elérni az illetőt, se neki, se az iratcsomónak nem bukkantunk a nyomára. Anyám naplóját sajnálom igazán, utolsó néhány évének dokumentuma került alighanem a BM irattárába. De nem hiszem, hogy a „szervek” bármiben is okosabbak lettek volna tőle, hacsak valaki nem kívánt a pszichoanalízisben jártasságot szerezni közülük, nekem viszont fájdalmas veszteség, s csak magamat okolhatom érte: körültekintőbben kellett volna eljárnom.

Az 1988. május 10-ét megelőző hétvégén búcsúbulit rendeztünk Bogdányban, húsz-harminc barátunk, ismerősünk jött el, halászlét főztünk bográcsban a kerti diófák alatt, fociztunk a focipályán, iszogattunk, beszélgettünk. A Heidegger-fordító társaságtól egy külön alkalommal búcsúztam el a Kis Buda étteremben, érzelmeinket igyekeztünk italba és iróniába burkolni, több-kevesebb sikerrel. Kis János és Magyar Bálint Dunabogdányban látogatott meg bennünket a Pilisben tett kanyargós kirándulás végállomásaként – nem akarták, hogy a BM szakemberei a nyakukban legyenek. Kis János ekkor járt először nálunk. Elégedetten nyugtáztuk gyümölcsöző szamizdatos munkakapcsolatunk végét, és abban maradtunk, hogy Londonból is igyekszem majd ellátni a Beszélőt írásokkal, illetve ha módomban áll, a BBC nyilvánosságán keresztül segíteni a magyarországi ellenzéket.

Erzsi főiskolai kollégái is rendeztek nekünk egy búcsúestét, ahol valaki rendkívüli átéléssel parodizálta Kádárt, jóval a „kincstári hofizmus” keretein túl. Könnyesre nevettük magunkat. Valahogy már mindenki tudta, érezte: a rendszernek vége.

Apám pedig örült annak, hogy nekem végre sikerül az, amire ő többször elszánta magát, de akaratát megvalósítani nem tudta: „kimegyek Nyugatra”, de persze ugyanakkor szomorú is volt az elválás miatt. És én is nagyjából így éreztem, akár Klee Bohóca, aki a bogdányi könyvespolcról bevándorolt bőröndömbe: az egyik szeme sír, a másik nevet…

(Folytatjuk)

Részlet a szerzőnek a XX. és XXI. Század Intézet támogatásával készült, megjelenés előtt álló könyvéből.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.