Archívum

Költőket bántottak

Dalos László
2002. június

1

Arany Jánosnak tökéletesen igaza volt, amikor március 15-én, szoborként, hátat fordított a Nemzeti Múzeum oszlopsora fölött szélesen feszülő föliratnak, Magányban című költeménye hibásan odaírt két sorának!

Akkor már jó ideje vetítettek a tévében egy képsort, ugyanezzel a pontatlanul idézett versrészlettel: „És vissza nem foly az időnek árja, / Előreduzzad, feltarthatatlanul…” El is hangzott így, egy szép hangú színész szájából.

Holott a nagy magyar költő ezt írta: feltarthatlanul!

És hogy ez így van, nekünk a gimnáziumban szépen megtanította Somos Jenő tanár úr. Sőt, már a vers elején intett minket, figyeljük csak: „Az óra lüktet lassu percegéssel, / Kimérve a megmérhetlen időt…”

– Jegyezzétek meg egy életre – emelte föl jobb keze mutatóujját –: megmérhetlen és feltarthatlanul! Egyik sem nyomdahiba; ezt így írta Arany János, ez költői kurtítás! De ne csak a szemetekkel tanuljátok meg, a fületekkel is!

És mert elemében volt, sorolt további Arany-példákat: „győzhetlenül” (A rodostói temető), „kimagyarázhatlan” (Álom-való), „kimondhatlanul” (A költő hazája), „láthatlan” (Emlények).

Ám itt sem állt meg:

– Ezt Ady Endre is leírta, Ne lássatok meg című versében: „Láthatlan trónom nekem ragyog.” De már Madách Imre is él ezzel a poétai eszközzel a Tragédiában: „Legédesebb percünkbe is vegyül / Egy cseppje a mondhatlan fájdalomnak” – halljuk Évától a római színben. Az Úr pedig így dörög Luciferre: „Megsemmíthetnélek, de nem teszem…”

Somos tanár úr még ekkor sem fejezte be:

– Olvassátok el József Attilától a Hazám harmadik szonettjét; ez van benne: „ki védte menthetlen honát…”

Elolvastuk, megtanultuk, megjegyeztük.

De hadd térjek vissza a tudatlanul és botfüllel idézett Arany János-költeményhez.

Hogyan születik meg az ilyesféle lapszus? Nyilván úgy, hogy a megfelelő helyen ül egy meg nem felelő ember,

aki annak idején nem Somos Jenő tanár úrnál tanult, mert nála megbukott volna;

aki talán soha nem olvasta a Magányban című verset;

aki odaadta másolásra az Arany-kötetet, s nem vette észre, sem szemmel, sem füllel, hogy valami „hibádzik”.

Aki másolni kezdi, azzal megismétlődik ugyanez. Aki a tévének forgatni kezdi az ünnep megülésére buzdító kisfilmet: a kapott szöveget szentírásnak fogadja el. Aki színésznek a kezébe adják, ugyancsak bűnbe esik: elmondja az említett szót, megtoldva egy szótaggal. (Mert neki sincs versfüle!) Aki elkészíti a széles föliratot a Nemzeti Múzeum oszlopsora fölé, természetesen folytatja a sorozatot.

És meglehetősen sok pénzért létrejön az ország szeme láttára és füle hallatára a blamázs!

Holott ezt az egészet könnyen el lehetett volna kerülni, például ha idejében tanácsot kérnek Somos tanár úr egyik növendékétől, aki Arany János életbölcsessége című dolgozatával egyszer régen az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny győztese lett.

Készséggel megadtam volna lakcímét és telefonszámát.

2

Ugyanaznap, legnagyobb nemzeti ünnepünkön, az egyik kereskedelmi tévében meghívottakkal beszélgetett az ismert műsorvezető, aki egyébként egy lap főszerkesztője is; sokoldalú tudásával és lendületével vitaműsorokban gyakran és diadalmasan lehengerli ellenlábasait.

Most viszont mi történt?

Beszélgetőtársai előtt az illető kijelentette: nem tudjuk, hol volt a Landerer és Heckenast-nyomda, ahol a Nemzeti dal első példányai készültek…

Meghökkentő pillanat… Szerencsére az egyik vendég azonnal kiigazította: dehogynem! Ott áll ma is a ház a Kossuth Lajos utca meg a Szép utca sarkán, emléktábla is van rajta!

A műsorvezető-főszerkesztő láthatóan elpirult, nem bolygatta tovább a kérdést, igyekezett túljutni a kínos helyzeten.

Elgondolkoztató ez az ország-világ előtt lelepleződött tájékozatlanság! Hihetetlen, de el kellett hinnem: akadnak írástudó, őszülő férfiak ebben a honban, akiket egykori magyartanáruk nem tanított meg arra, hogy a hajdani Hatvani utca 3-ban, a Szép utca sarkán működött Landerer és Heckenast nyomdája!

Vagy: ha az iskola nem tanította is meg őket erre, onnét kikerülvén, néhány évtized alatt, semmiféle könyvben nem találkoztak ezzel a történelmi és irodalomtörténeti adattal? Nem olvastak róla, barátaiktól, ismerőseiktől soha nem hallották, hol foglalta le a márciusi ifjúság azt az egyszerű nyomdai gépet, amelyen aztán Petőfi Sándor Nemzeti dala meg a Tizenkét pont elkészült?! Soha nem mentek el a ház előtt: a mai Kossuth Lajos utca 3. szám alatti épületen nem vették észre az emléktáblát?! Elképzelhetetlen!

Márpedig, ezek szerint, azt sem tudhatják, hogy hét évvel 1848 márciusa előtt Vörösmarty Mihály ugyanabban a házban, a „Horváth-ház”-ban ismerte meg a tizenhat esztendős Csajághy Laurát, 1841 nyarán. A Szózat költője ott lakott és kosztolt Bajza Józseféknél, s későbbi hitvese, Bajzáné húga, akkor éppen vidékről látogatott föl Pestre.

Milyen jó, hogy városrendezés le nem bontotta, bombázás-ostrom el nem pusztította azt a házat, s egy mai műsorvezető-főszerkesztő is megnézhetné magának, ha esetleg a Kossuth Lajos utca 3. felé visz az útja…

3

Ugyanakkor, március 15-én éjfélig néztem Az ember tragédiájának közvetítését, az új Nemzeti Színház nyitó előadását.

Szeretnék emlékeztetni rá, hogy a remekművet egy Madách Imre nevű drámaköltő írta, s a drámai költemény megjelenését a már említett Arany János segítette elő. Két poétát ért bántás, véleményem szerint, ezen a színháznyitó estén.

Madách Imre élő-eleven Urat írt meg, aki a Tragédiában először „dicstől övezetten” ül trónusán, majd az utolsó színben „dicsőülten, angyaloktól környezve, megjelen”. Akit a költő ilyennek lát és láttat, azt milyen jogon-okon iktatja ki bárki is a mű előadásának színpadáról?! Azt hiszem, a sztregovai földesúrnak is van annyi köze a drámai költeményhez, mint a rendezőnek például…

Miért kellett a nagy szócsatát drámaiatlanná, élőszínház-ellenessé tenni azzal, hogy az Úr zengő verssorai nem hangzanak el? Őt magát nem láttam, nem hallottam: vetített szöveggel vitázott Lucifer! Vitázott volna! De lehet így, ilyen ortopéd helyzetből az Úr arcába vágni: „Együtt teremténk…”?! Micsoda párbaj az, amelyben nem csattanhatnak össze a kardok, mert kardból csak – egy van?!

A mű, érvényes számlálás szerint, 4141 verssor. Ennyit persze nem lehet egyetlen színházi estén elmondani. Amióta a dráma Paulay Ede színpadán először megszólalt, húzásokkal, tehát rövidítésekkel játsszák. Rendezések és újrarendezések hosszú során át alakult ki a szövegkihagyások bölcselete és rendje. A legharmonikusabban talán dr. Németh Antal több Tragédia-rendezése oldotta meg a feladatot; úgy érzem, a huszadik század egyik legnagyobb magyar színházcsinálójának tapasztalatai ma is irányt mutathatnának.

Ő nyilván meghökkenéssel venné tudomásul, hogy most, a mű végén, a tizenötödik színben már vetített szöveggel sincs jelen az Úr!

Egyszerűen nincs!

Jól van: nem kell dicsfény, ha egy mai rendező annyira tart az Úrtól…

Akinek a hangja sem hallatszott! Nem zengett föl a „Ne kérdd / Tovább a titkot…” kezdetű szózat. Elmaradt minden: a „Karod erős – szíved emelkedett” munkára serkentő-biztató pátosza, azzal a páratlan poézissal együtt, hogy az „égi szó” a „gyönge nő… szíverén keresztül / Költészetté fog és dallá szűrődni”. Nem hallhattam – senki sem hallhatta! –, mert kihúzták Lucifer eltaszításának dialektikáját, azt, hogy „Hideg tudásod, dőre tagadásod / Lesz az élesztő, mely forrásba hoz”… meg azt is, hogy „De bűnhődésed végtelen leend, / Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol, /Szép és nemesnek új csírája lesz.” Nem, nem volt Úr az utolsó színben!

És halkan-tisztelettel kérdezem: miféle Tragédia-előadás az, amelynek végén nem szólal meg, nem járja át a nézőteret a „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”, a legtöbbször idézett Madách-verssor?!

Szerb Antal írja: a magyar költészet egyik szép jellemvonása, hogy „a racionális reménytelenségből az irracionális reménybe” tud lendülni. „És mégis – mégis fáradozni kell”, hirdeti Vörösmarty Mihály a Gondolatok a könyvtárban szomorú-keserű felsorolása után. „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad – / édes Hazám, fogadj szívedbe… ” – vallja József Attila.

A „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” is egy szem a tizenkilencedik század nagy romantikus költőlátnokától a huszadik századi proletárköltőig – és még tovább! – terjedő láncolatban. Ugyanúgy nem lehet kihúzni, mint ahogyan egy német rendező, Berlinben vagy Hamburgban, nem hagyná el a Faust második részének Chorus Mysticusát, kiváltképp a záró két sort: „Das Ewig-Weibliche / Zieht uns hinan.”

Miért kell költőket bántani: Aranyt, Petőfit, Madáchot?!


Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.