Archívum

Szöllősi Zoltán: Nem látlak benneteket

Baán Tibor
2002. május

Szöllősi Zoltán a tanyasi-falusi Magyarországból (Kiskunság, Jánoshalma, Nyírség) érkezett az irodalomba. A Hetek és a Kilencek nyomán tájékozódó költő hosszú hányattatás után telepedik meg a fővárosban, mely egyszerre vonzza és taszítja. Ráadásul az „új honalapítás”, egzisztenciateremtés tragikus eseményekben („fia anyjának”, illetve második házasságából származó újszülött gyermekének halála) bővelkedik. Mindez többé-kevésbé kiolvasható a Csontkorall (1974) és a Vacsora jégen (1978) című kötetek verseiből, melyek megérdemelt sikert arattak. Nem véletlenül. Szöllősi indulása idején egy zaklatottan modern, néha egyenesen Pilinszkyt idézően lecsupaszított, a csönd ultrahangtartományaiban is rezgő versbeszéd örököseként szólal meg. Metaforái pontosan irányított energianyalábokként vetítik elénk a helyszíneket, tárgyakat mint az egzisztencia szenvedéstörténetének stációit. A Csontkorallban így: „Dühödt fém nem vicsorog / harang nem üt / Döglött labda // nem nyöszörög a csend – / megrúgott tökök döngnek”. A vers-én szinte zsigeri kapcsolatban van a horizont mögé csúszott gyerekkor és ifjúság tárgyaival, mint ezt az erősen emotív jellegű igék, jelzők (dühödt, döglött, megrúgott, vicsorog) kifejezik. Ugyanakkor az így felidézett látvány – a költő egyik korai vallomását idézve – „a kiüresedés nyomait is magukon viselő szavai”-val beszédesen vall a vers-én életformaváltásának válságáról, arról, hogy aki „elmegy, nem vihet hazát”. A haza – a tájhaza – elvesztése drámai élethelyzetet fogalmaz meg. A költő kilökődött a létezés ősi rendjéből a beton és a vas világába: „Ránkszól a világ – / tanulj! de mi elálmodozunk / És tehénkénk antennás feje, ősi álarc / még járomból néz ránk.”

Az idézett versben a falu és a város, a jelen és a múlt képei mint állítás és tagadás vetülnek egymásra. Szöllősi archaikusan modern – roppant távolságokat átugró képzettársításai: pl. „ülök majd a tenger / tevepúpjai közé” (Ŕ la recherche…), „villanyfény sárga hímporával” (Parafrázis), „óriási membrán, éjsötét rezeg” (Séta I) stb. pontos híradások a városba tartó „új nép”-ről, s arról a lelki átalakulásról, amelynek élménygóca e lírában ma is aktív, habár az élményhez való viszony sokat változott. Mindaz, ami evidencia volt korábban, az az Égitetőben (1983) elveszni látszik. A küldetésbe vetett hit elbizonytalanodik: „Testemmé lett, nem bomlik ki / a csontomra göngyölt zászló” (Álomi próbálkozás) – vallja meg a költő. A Balczó Andrásnak ajánlott Ráérek-ben pedig így diagnosztizálja a helyzetet: „Nyár // csillaghullás / lefokozás ideje / Fiatalon vénül az ember / elél sokáig”. A versekben jelzett elkomorulás talán legsötétebb bugyra – valóságos fekete lyuk – a Csak kő, kő se című hosszúvers, melyben a költő a bűntelen bűnösség önkínzó érzelmeivel gyászolja korábbi házassága meghalt asszonyát: „Megölted magad ? Kő / vonaglik arcommal Nem / vagy sehol”.

A költői pálya folytatása ezek után egyre göcsörtösebb, egyre megszenvedettebb. A Ballada Boldogasszonyhoz (1988) című kötetben már a kiútkeresés életösztöne munkál. A költő nemcsak érezni, hanem érteni akarja önmagát és a világot: „Tudásom négy negyed holdja / Négy égtáj dióba / Kultúránk kőre hullt roncsa / Magyarország-kóma” (Szeptemberi kréták). Az idézet arról tanúskodik, hogy a kép gondolatkifejező ereje megnőtt. Más kérdés, hogy az egyre gyakrabban alkalmazott magyar ütemhangsúlyos verselés – ott is, ahol nincs szó stiláris szerepjátékról – adekvát formája-e a mondanivalónak. Vajon a ritmus kattogása – amin sokat old a sorhosszúság s ezzel együtt a ritmusképlet változtatása – nem veri-e szét az egyre töprengőbb költő gondolatait?

Hogy tudatos formaválasztásról van szó, az a Megyek haza (1998) verseiből egyértelműen kitűnik. A forma ezúttal is a költő etikája. Hitvallás arról, hogy a tradíció és a modernség vitájában az előbbire helyezi a hangsúlyt. Kérdés azonban, hogy nincs-e csipetnyi anakronizmus abban, ahogy a költő az ősibe belemintázza élettapasztalatait. A Mágia című versben ez így történik: „Vasárnap kertemet gyötröm, / sorsom hétköznapi, / szórnom kell, elszórnom gyöngyöm, / versem izzadni ki.” A idézet látszólag egy közhely becsomagolása. De igazán csak ennyi? Nos, alighanem több. Egy életforma dicséretéről van szó. Az egyszerű és természetes élet délibábjának kergetéséről. Még mélyebben pedig egy fájdalmas nosztalgiáról. A Vágyak tárgya minderről sajátos – József Attilára tekintő – magyarázattal szolgál: „E kor színére magam léptem, / idegen bolygóra, s látom, / kultúrája módszer, már készen, / hogy pusztítsa el világom.” Szöllősi e versekben korábbi, inkább ösztönös, mint tudatos életérzései nyomába szegődve fogalmi eszközökkel értékeli helyzetét. Ha korábban a költő az általános emberi haladás országútján látta magát, most már visszafordulna onnan, hiszen érzékeli a veszélyeket. Nem utolsósorban az egzisztencia leszakadását az éltető hagyományokról. Érzékeli a modern emberlét magányát és iszonyát. Ebben a szenvedésre predesztinált élethelyzetben a vers-én az értékállítás gesztusával tiltakozik és védi önmagát.

Szöllősi Zoltán Nem látlak benneteket című legfrissebb kötete csakis e vázlatos pályakép alapján értékelhető. Már csak azért is, mert az új versek immár kijegecesedett, végsőkig csiszolt eredményei a megtett útnak, mely – meglepetésre – nem oda, nem egészen oda futott ki, ahová a pályakezdés alapján elképzeltük. Szöllősi hűtlen hűséggel képviseli az elvesztett otthonosság eszméjét. Nem többet s nem kevesebbet akar, mint visszanyúlni a népiség gyökereihez. A dalforma megújítása jegyében egyre természetesebben nyilatkozik meg. Ennek megfelelően kivételes képalkotó fantáziáját is megzabolázva, az indulás klipszerűen gyors képváltásait mellőzve, a hagyományos értelemben vett költői képhez nyúl vissza. A Fölrepülne esetében például – s persze máshol is – a népdalok őstisztaságát idéző archetipikus motívumokkal találkozunk: „Árnyéka gödrét a kő, úgy szeretlek, / testem testedben megfeneklett, / szemünkben virradati / erdő piros ágai. / Minden árvaság madár, / minden szabadság madár, / csukódik, nyílik, fölrepülne, / lent piszkos hó fehérje.” Ez az egyszerűségében bonyolult dal – hasonlóan Szöllősi korábbi gyakorlatához – nem szálazható szét különböző témákra. A mondanivaló rejtélyesen összetett. Bűn és tisztaságvágy, rabság és szabadság, kapaszkodás és szerelem érzéscsomója alkotja ezt az időtlennek tetsző, a természet anyagi folyamataival és jelenségeivel megérzékített vallomást. Ám azt is észre kell venni, hogy a költő mennyire másképpen mintázza bele az ősibe az újat. A modern világ rekvizitumai itt nem kapnak helyet, mégis a felmutatott életérzés tagadhatatlanul hordozza a ma emberének meghasonlottságát, elemi vágyát a tisztaságra, szépségre. Mindebben jelen van a szókészlet visszanyújtózása a gyökszavak időtlenségébe. Abba a Pilinszky által is emlegetett „ősi rendbe”, ahol a szavak megtelnek elveszített jelentésükkel.

Szöllősi e korszakának énformában írt verseiben a személyiség jelenlétére a nyílt önigazolás, értéktanúsítás szándéka utal. Például így: „És darázzsal izzik a rózsa, / magyar szerelem, / történelem, / izzik szívemben székely Dózsa / cirkuszi őszt gyújt tekintetem” (Magyar szerelem). A könnyed dal súlyos történelmi felismerést fogalmaz meg. Korunk fokozatosan relativizálta, majd kiüresítette a hagyományos értékek kategóriáit. Csakhogy az igaz értékek – s innen az értékválságot szenvedő, de azzal szembeforduló logika – állócsillagok.

Szöllősi költészete tradicionálisan modern értékválasztásával – hasonlóan s mégis másképpen, mint ez Buda Ferenc vagy épp Utassy József költészetében történik – az emberi tartást építi. Pusztán formai és nyelvi eszközökkel is képes az értékfolytonosság eszméjét kifejező történelmi aurát teremteni: „Szanaszét bánatom is / szanaszét hazám, nevem, / eléd, Uram, elébed / árnyékommal érkezem, / szanaszét hazám, nevem.” A zsoltáros hangütésben nem nehéz felismerni Balassi keserves eszmélését, reménytelen reménykedését, melyben a földi színpad az égi igazság tükrében szemléli magát. De talán ennél is érdekesebb, hogy az evilágot és túlvilágot egybelátó világmodell versbe emelése mögött a személyiség csillapíthatatlan igazságvágya munkál. Annál inkább, mert a korszak számvetés-jellegű, elégikus életérzésének megfelelően mindent áthat az elmúlás tudata. A versek, mint az énkép változásának gyorsfényképei – mint ezt a kötet címéül választott verssor is sugallja az Apokrifban – telis-tele vannak megrendítő jelzésekkel: „Még nyár van és nyitva még édes boltja / de zuhanni készül az ősz vasrolója // Halott kedveseim / élő édeseim / emellek benneteket / néznélek benneteket / nem látlak benneteket”.

Az én veszteségeivel szemben – hasonlóan a „könyörgő” és „bűnbánó” versekhez – az örök értékek szolgálnak menedékül. Vagyis az „alkoholon éltetett hit”, az „ólmeleg arcok”, az elmozdításra váró „országsúlyú jégtáblák” (Verselőzmény), mint a belső önéletrajz képei, megváltásért kiáltanak. S ha egybeolvassuk a triptichonszerűen építkező kötet komplett verssorokat tartalmazó cikluscímeit (Milyen volna házam és hol, Kelhet a Nap, tart álmom bűnbeesésig, Amint kővé válnék, nem hagyod), máris képet alkothatunk a kötetszerkesztés logikájáról, amely a személyiség lerombolásának és felépítésének fázisait rajzolja elénk. Eközben új távlat születik. A földhöztapadt létezéstől elrugaszkodó, melyben kimondható végre-valahára a tagadás görcseit oldó remény: „Vagyok bár evilági, / ám élek mégis csillag száraz titkán, / élek hős mesén, / kelhet a Nap, / tart álmom bűnbeesésig” (Kelhet a Nap – 1967. év).

A versek alá írt évszámok – mint a költő által a kiadónak írt, a könyvet kísérő levélkópiából kitűnik – hol a hic et nunc állapotát rögzítik e lírában (ilyen az 1969-ből származó, Czibor Zoltánnak ajánlott Se hó, se fény), hol a mából megértett múlt időjelzései. Nagyszerű példája ennek a Törökvilág – 1954, amelyben az időhatárok rejtélyesen egybecsúsznak. Már csak azért is, mert a verstörténést egy mindössze kilencéves gyermek perspektívájából látjuk: „Álmos a kölyök és nincs hó, / földhöz fagyva áll a szánkó, / mint a ganéj kovája, / amit ólmos lába rugdal, / föl-fölszikrázik az udvar – / megáll, csörög pisája. // Hó pelyhe, billeg a Göncöl, / de piros ököl dörömböl, / Hajnalcsillag az ajtón…” A zsánerképek egymásutánjai, mintha képeskönyvet lapoznánk, szinte József Attila-i plaszticitással elevenednek meg. Az érzékletesen anyagszerű képek, a mikro- és a makrovilágot egybelátó jelenetezés Szöllősi költészetének új lehetőségeit mutatják, amelyben a szubjektív, a történelmi és a mitikus idő egyetlen összefüggésrendszert alkot: „Szívemben utak, temetők, város, / sírkő-felhőkarcolók, / szememben tanyák zöld legye szálldos, / befogja ég, égi pók (Mediterrán). A felsorolásban a külsőként kezelt világ bensővé vált. Ez pedig interiorizálódást jelent. A személyiség immár egynek érzi magát a világfolyamattal. A korábbi, sok szempontból töredékes létmegértés helyébe a létegész mitikus rendjének érzékelése lépett. (Littera Nova, 2000)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.