N. Pál József

Ady – az irodalmi modernség s a progresszió viszonya

(I. rész)

Azonosság és feszültség paradoxona

Való igaz, hogy az Ady-recepció igen nagy része s annak olvasásmódja a „kié is és miért az övé Ady Endre?”¹ kérdésnek a fogságában született és alakult, ám talán belátható, hogy nem a mindenkori emlékezők s értelmezők felkészületlensége s „mélyen megszilárdult irodalomellenessége” okozta ezt csupán. Mert igaz, hogy „kevés költőt sajátítottak ki olyan mértékben, mint őt”, s hogy „e kisajátításoktól bajosan lehet függetleníteni műveinek hatástörténetét”, de ugyanígy igaz Szegedy-Maszák Mihály állításának az a fele is, miszerint Ady műveinek vannak olyan jellemzői, amelyek „rendkívül szorosan függnek össze Magyarország politikai mozgalmaival”.²  Mégpedig súllyal vannak ilyenek, ami azt is jelenti, hogy ezeknek a „jellemzőknek” – a magyar politikatörténet miatt – elkerülhetetlen értelmezései a huszadik századi magyar eszmei-politikai mozgalmak részévé, egyben az Ady-recepció és hatástörténet részévé is (!) lettek kivédhetetlenül. Mindez nem az irodalomelmélet része, problémája természetesen, sőt, még az irodalomtörténeté is csak akkor, ha e diszciplínát tágabban értelmezzük, de az önmagunkról mint emlékezet által is determinált közösségről való gondolkodás történetének a része, „problémája” bizony, s meglehet, az is marad még sokáig. Így a magyar irodalomról való gondolkodást e – megengedem, sterilen líratörténeti vagy poétikai szempontból valóban! – „mélyen irodalomellenes” szemlélet „uralma” alól felszabadítani csak akkor lehet, ha az önmagunkról mint emlékezet által is determinált közösségről való gondolkodásból a magyar irodalmat toloncoljuk ki végképp – hogy aztán az így elnyert „szabadságot” visszavetítsük arra a múltra is, ahol, tetszik vagy sem, e „mélyen irodalomellenes” szemlélet nagyon eleven volt még. Eme „steril” felfogás létjogát vitatni persze nem lehet, csak tudni kell, mire alkalmas, s hogy illetékességének határai meddig terjednek. Mert elképzelhető, hogy az Ady-líra „rekanonizációja” vagy „újraszituálása” e szemlélet felől nézvést valóban problematikus, hogy e líra – illetve nagy része – a szöveg „előtti” s „utáni” referenciák számbavételének hiányában „nem szólítható meg” ma már, de úgy is lehet, hogy Ady s az Ady-recepció „megértése” nemcsak a lírai beszédmódok változása históriájának, hanem a magyar történelemnek a „megértése” is lehet egyben.

Vitathatatlan, hogy mind a konzervatív, mind a népi-harmadikutas, mind a baloldali, nyugatos, polgári radikális, marxista értelmezések eszmei, morális, sőt ideológiai célképzetek, avagy – az irodalmon, a nyelven „kívüli” – „érdekeltségek” által meghatározottak voltak, akadt, hogy a különböző eszmei alapvetések elemei összekeveredtek,³ de még a „tudományosnak” szánt vagy annak tekinthető Ady-interpretációk is tartalmaztak határozott értékvonzatról tanúskodó mozzanatokat. Földessy Gyuláé csakúgy, mint Sík Sándoré vagy Benedek Marcellé, az 1945 után született feldolgozásokról már nem is beszélve.⁴ Az értelmezői pluralizmus 1948–49 utáni fölszámolását követően arról nem volt vita már, hogy az Ady-életmű a modernitás s a progresszió térfelén helyezhető el, ám a modernitás s a progresszió természete s szerepe körül fel-felcsaptak az eltérő értékválasztásból, történelemszemléletből – tehát az eltérő „érdekeltségekből” – fakadt indulatok. Az „ötvenes éveket” uraló úr- és egyházellenes forradalmár képet a hatvanas évektől – előbb óvatosan, majd határozottabban – a korábban háttérbe szorított nyugatos modernség, a század eleji szociáldemokrácia és a polgári radikalizmus felé „nyitotta ki” az Ady-értelmezés, a marxista „fővonalat” akkor még nem érintve persze, s ezt – a függetlenségi, „kurucos” szemlélet értékeit preferálni, „beépíteni” akaró – Király István ideológusi s szakmai tekintélye sem változtatta meg. Ennek – 1990 utáni – „végpontjára” a főleg a szellemi életben jelentősen megerősödött, önmagát baloldalinak tekintő eszmei-ideológiai identitás képviselőinek mindenestül „anti-nacionalista” és – jelző nélkülien – „demokrata” Ady-képe került.⁵ 

Ez az Adyra vonatkozó részletességgel ugyan kidolgozatlanul maradt, de karakteresen képviselt szemlélet ahhoz a nagyobb részben polgári radikális, kisebb részben szociáldemokrata tradícióhoz s történelemértelmezéshez kötődött, amelynek egyre „vastagodó” nyomvonalai már a hatvanas évektől kimutathatók, s amelynek eszmei-ideológiai iránya az Aczél György-i kulturális politika hangsúlyozottan „nacionalizmusellenes” törekvéseivel bizony egybevágott – a politikai érték- vagy érdekkülönbségek ellenére is akár.⁶ Ebben az eszmeileg-ideológiailag szintén determinált, ha tetszik, megint csak „érdekeltségelvű” történelemszemléletben a hangsúly a századelő polgári radikalizmusának modernségére és demokratizmusára, illetve az Ady-mű és e tradíció teljes azonosságára esett. Az Ady-féle radikalizmus összetevőinek, kialakulásának, működésének és a költő számára részint azonosulási, részint működési teret, keretet adott 1905–1906 utáni irodalmi modernség és a polgári radikalizmus ambivalenciákkal, feszültségekkel is terhelt viszonyának a felfejtésére – sem ebből, sem a „másik” nézőpontból – senki sem vállalkozott.⁷ Nem csoda ez, hisz Ady és a progresszió viszonyának „bolygatása” – liberális szemmel – újabb „leválasztási kísérletnek”, modernizációellenességnek, sőt akár lappangó antiszemitizmusnak is tetszhetett, míg e viszony „elfogadása”, annak a feszültségeket ugyan feltáró, de Adynak a modernség s a magyarországi progresszió térfelén elhelyezhető pozícióját mégsem vitató tudatosítása pedig „nemzeti szemmel” látszott elfogadhatatlannak.⁸ A szemben álló, érdekeltség motiválta Ady-felfogások csonkoltsága nyilvánvaló persze, annak „kiegészítése” csak a magyar történelem ismétlődő csapdahelyzeteinek tudomásulvételével s e csapdahelyzet természetének – tudjuk, egészében reménytelen – rekonstrukciójával lehetséges. El kell fogadni, hogy Ady a maga korában – s később is nemegyszer – az „idegennek, nemzetietlennek” tartott művészi modernség s a progresszió integráns része volt, mégpedig a saját szándéka szerint, meg azt is, hogy az emlegetett feszültség, hol lappangva, hol nyíltabban, de mindvégig létezett.⁹ A kérdés az: miért és milyen formában létezett.

Nem a „kié Ady Endre” kérdés fölelevenítésének újabb szakaszáról van szó. E feszültségektől sem mentes „Ady-pozíció” természetének a számbavétele a magyarországi polgárosodás akkori szakaszának az ellentmondásaihoz, „felemásságához”, akár az asszimiláció sikertelenségének, megtörtségének előtörténetéhez is fontos adalékokkal szolgálhat nekünk.¹⁰ Hisz nyilvánvaló, hogy a tradícióőrzés s a modernizáció mindenkori ellentétéből, a viszony ellentmondásaiból fakadó csapdahelyzetek a magyar történelemben később is rendre megismétlődtek. Ady e csapdahelyzetnek¹¹ a korban – s egyúttal saját életében s művében – a leginkább autentikus megélője s kifejezője volt, s mint ilyen a magyar irodalomban és történelemben egyedi jelenség azóta is. Ami benne, illetve művében, ha nem is konfliktusok nélkül, „együtt” volt még, halála, illetve 1918–20 után menthetetlenül széjjelhasadt, így maga a csapdahelyzetről való beszéd vált szinte lehetetlenné. Mindenki – a jelentős művészek s gondolkodók többsége is – vagy „ide”, vagy „oda” állt, s aki nem, azt mindkét „tábor” az „ellenkező oldalhoz” sorolta – sorolja máig! – inkább. Az olyannyira szorgalmazott „párbeszéd” azért lehetetlen, mert a párbeszédet akadályozó csapdahelyzetről való – az „érdekeltségi szempontokat” háttérbe szorítani képes – beszéd vált lehetetlenné.

Ez a feszültség a korban kétségkívül létezett, s talán a róla való beszéd esélyét sem tették volna akkor még lehetetlenné a később – 1918–20 nyomán, majd 1938–1945 között – megesett borzalmak. A nyílt beszéd mégis már akkor elmaradt – néhány kísérlet volt ugyan, mint a Huszadik Század „zsidókérdésről” szóló vitája például¹² –, s ennek okául a rögzült pozíciók mindenáron való védelmét s e pozíciók újraelosztásának, megszerzésének kívánalmát, illetve e két akarat szakadatlan párbaját sorolhatjuk elő leginkább. A világháború a kérdés radikalizálódásához csak új alkalmat adott. Ady élete s műve a művészi modernség s a társadalmi-politikai progresszió „térfelén” elhelyezkedve is e „párbaj” metszéspontján állt, még akkor is, ha ennek filológiai természetű adalékai – sok ok miatt – nehezebben érhetők tetten. Szabó Dezső pályáján például igen, ő a maga világképe s a progresszió közötti feszültséget 1915-ben a polgári radikalizmussal – jelesül a Huszadik Század című folyóirattal – való szakítással s a nemzeti radikális álláspont vállalásával „oldotta fel”.¹³ A „feloldás” másik fajtáját választotta az a Fülep Lajos, aki 1911-ben Lukács Györggyel együtt szerkesztett folyóiratot (A Szellem), az 1915-ben alakult – Lukács és Balázs Béla vezette – Vasárnap Társaság, illetve a társaság Vasárnapi Körének gyakori szereplője volt, sőt, 1918 októberének végén társaival együtt a Károlyi-féle Nemzeti Tanácshoz is csatlakozott, majd az új kormány külügyi megbízottja lett. Ő 1907–1908 fordulója óta a Szellemtudományok Szabad Iskolájának előadójaként is az evangélium igézetében élt, elmélet és gyakorlat, szó és tett ellentétének feloldhatóságán gondolkodott, s a református teológiát 1916-tól egy vállalt életprogramra tudatosan készülve végezte el. A református lelkészi hivatás, amit 1920 után több helyütt – leghosszabb ideig Zengővárkonyban – betöltött, nem a szellemi-politikai progresszióból a politikai fordulat nyomán kikopott ember „menekülése”, hanem a teória (a részéről mindig ellenszenvvel nézett elméleti doktrínák) és a praxis (az emberekért való „közvetlen” cselekedet) közti, hazugságot teremtő feszültség feloldása volt.¹⁴ A két világháború közötti korban az elsők közé tartozott, aki a baranyai egykézés erkölcsi és társadalmi kórjára felfigyelt,¹⁵ a harmincas években pedig szuverenitását megtartva is a népi mozgalomhoz állt közelebb.¹⁶ Egykori társaira (Mannheim Károlyra, Lesznai Annára, Hauser Arnoldra stb.) s az 1918 előtti idők szellemi légkörére – nyilván az átélt magány s az akkori szellemi élet dúltsága miatt is – magánleveleiben melankolikusan s nosztalgiázva emlékezett,¹⁷ Ignotus Pál hívását azonban – aki mint a századelő szellemi progressziójának tagját Mannheim Károly közvetítésével a Szép Szó munkatársául vagy valamiféle „tanácsadójául” akarta megnyerni a „Tanár Urat” – elhárította.¹⁸ 

E feszültség s a feszültségből fakadt szakítás Fülepénél látványosabb példája Ritoók Emma pályájának alakulása volt. Ő a Vasárnap Társaság, a Vasárnapi Kör s a Szellemtudományok Szabad Iskolájának Fülep Lajosnál sokkal aktívabb tagjaként esztétikával, filozófiával, szépírással, műfordítással foglakozott, intellektuális képességeit, felkészültségét tisztelték fiatalabb akkori elvbarátai, egyik regényéről a Huszadik Században Ady is elismeréssel szólt.¹⁹ A feszültséget azonban, ami a magával hozott értékrend – kálvinista, nemesi s puritán eszméket valló családból származott, s ennek megfelelő nevelést kapott – s a szellemi környezete között kialakult, nem tudta feloldani. Emlékezések szerint világképét s politikai nézeteit tekintve „alapjában véve konzervatív volt”,²⁰ s noha intellektuális igénye a századelő progresszív gondolkodói közé vitte őt, alapértékei is megmaradtak változatlanul. Hírhedtté az 1921-ben megjelent A szellem kalandorai című kulcsregénye lett, amelyben saját szellemi közegét idézte fel, s róla mint az irodalmat, a gazdaságot, a szabadkőművességet, a szocializmust „megfertőző”, a zsidóság faji tulajdonságait megtestesítő, erkölcsileg szabados, intellektuálisan, politikailag agresszív, a történelmi összeomlást mintegy előkészítő közegről beszélt.²¹ A személyes keserűség is motiválhatta a szerzőt, ez aligha vitatható – gyermektelen, ötvenen túli nő volt ekkor már, s szülővárosa, Nagyvárad is román uralom alá került –, ám e szembefordulás nem az összeomlás, hanem a régóta lappangó intellektuális, lélektani s értékrendi feszültség következményeként értelmezhető. Bizonyíthatja ezt, hogy a regény igen nagy részét 1916-ra megírta már,²² s hogy például a lélek feláldozásának szükségessége mellett érvelő, így a „ne ölj” parancsát is felfüggesztő „misztikus etikáról” folytatott vitában – Hebbel Judit című drámájára már ekkor, bolsevista fordulata előtt hivatkozó – Lukács Györggyel is határozottan polemizált.²³ Ritoók Emma „fordulata” törvényszerűen „érett meg” tehát, a folyamatból, ami vele s „benne” történt, nemcsak a századelő modernségének s progressziójának belső ellentéteire,²⁴ különböző okaira, indíttatásaira, hanem annak néha feloldhatatlan – vagy csak az önfeladás árán feloldható – ellentmondásaira is ráláthatunk. Ritoók személye azért lényeges, mert az eltérő tradíciók, szociokulturális körülmények determinálta attitűdökből és „érdekeltségekből” törvényszerűen fakadt feszültségek lélektani és társadalmi következményei – például a szükségszerűen felszínes asszimiláció²⁵  s a „befogadó” közeg „megkülönböztető” hajlamának felszámolhatatlan kölcsönössége – az ő élete példáján kiválóan modellezhetők.²⁶ 

Lengyel András e témakörben írt dolgozata azért jelentős, mert a huszadik század történelmének olyan paradigmatikusnak nevezhető „csomóját” bontotta ki, amely éppen sűrítő jellegénél fogva egy máig ható tendenciát világíthat meg. Ritoók Emma életútja a magyarországi polgárosodás, a modernizáció dilemmájának bemutatására adott a szerzőnek alkalmat. Ritoók gondolkodói sorsa azt modellezi ugyanis, miért nem következett be a keresztény-nemesi vagy „úri” középosztály és a zsidó származású értelmiség, polgárság „összehangolódása” (hiszen – mint látni fogjuk – Ady is ebben reménykedett), ami a magyarországi társadalomfejlődés súlyos problémájához vezetett. Lengyel egy „eleve és lényegileg konfliktusos társadalomtörténeti határhelyzetről” beszélt,²⁷ amely Ritoók Emmát „örök benső harcra, érzelmi és intellektuális vergődésre kárhoztatta”. Az ő „egyéni képességei – írta a szerző –, intellektuális vonzalmai s jórészt műveltsége is, nem kerültek, talán nem is kerülhettek összhangba azzal a társadalmi közeggel, amely elsődlegesen szocializálta s érzelmileg magához láncolta [tehát a »származási« közeggel], de amelyben soha nem volt a helyén. Az a társadalmi közeg pedig, amelyhez műveltsége, intellektuális törekvései közelítették [a Vasárnap Társaság], érzelmileg, habituálisan mindig idegen maradt számára. Rangtartó és reprezentáló »úriasszony« életformára lett volna predesztinálva […] de erős intellektuális ambíciói miatt nem a szokványos – szellemi értelemben üres – úriasszonyi életet választotta. Intellektualitásba menekülő vénlány maradt, aki […] saját származási közösségében intellektuális kielégülést nem találhatott, annak a közegnek pedig, amelyben szellemi partnerekre találhatott, életvitelbeli, habituális és szubkulturális okokból nem lehetett erőfeszítések nélküli, »természetes« tagja.”²⁸  A feszültség a konfliktust „bekódolta” a pályájába szinte, így a „történeti osztályok” egyre gyorsabb térvesztése „s a történeti Magyarország ezzel sok vonatkozásban összekapcsolódó fölbomlásának veszélye, majd realitássá válása eltemetődni-elfojtódni látszó szolidaritásérzéseket erősített föl benne. A modernitás és a »gyökerek« konfliktusában pozícióvédő érzületi döntést hozott…”²⁹ 

Ritoók Emma példája – az életrajzi okok miatt (gondoljuk meg: ott volt, majd egyedüli – állítólag nagyon csúnya – nőként az általában másfél évtizeddel fiatalabb s a partnerüket is gyakran cserélgető férfi „intellektuelek” között) – szélsőségesnek is nevezhető persze, s azt is elmondhatjuk, hogy műve e feszültség szülte „fordulat” nyomán lényegében „felőrlődött”, a modernitás konfliktusaira nézvést mégis modellértékűnek mondható. Meglehet, e létező feszültség értékképző vagy értéket pusztító okán is. Tény ugyanis, hogy a feszültséget szintén megélt Ady Endre e „fordulatot” sosem tette meg, sőt, hogy monumentális művének „felhajtóereje” nem utolsósorban épp e mélyen megélt feszültség – illetve ez is – volt. Nem tudjuk, mi lett volna, ha… hiszen az összeomlástól kísért „győzelem” első pillanatát még igen, ám annak folytatását s következményeit már nem érte meg.

A világkép kiforrása és körülményei

Arról nem nagyon van vita, hogy Ady eszmei radikalizmusa még a polgári radikalizmus határozottabb szervezeti kereteinek kialakulása előtt, a Nagyváradon töltött esztendőkben, 1900 és 1903 között rögzült.³⁰ Arra azonban kevesebb figyelem esett, hogy a gyorsan polgárosodó, a sikeresnek indult asszimiláció mintájának is tűnő város „milyen Ady Endrével” találkozott, miért formálta oly gyorsan „magához”, s kellett-e nagyon „formálni” a fiatal újságírót egyáltalán. A diákévekről szólva – kivéve a költő „egészséges” gyermekkori antiszemitizmusát bizonygató Hetey Zoltánt³¹ – a katolikus s a református iskolák váltakozásának, illetve a zilahi gimnáziumnak az eltérő értékek tiszteletére s a szabadelvűségre nevelő hatását emelték ki általában, igaz, akadt, aki ezekről az évekről szólva egy önképzőköri választás kapcsán is Ady „demokratizmusát”, dzsentriellenességét emlegette már – teljesen fölöslegesen.³² Az azonban már igaz lehet, hogy „a tagadás szelleme, diabolikus elégedetlensége, ördögi belzebubossága, fél-paraszti, bocskoros nemességének lázadó dölyfe”³³ tudatosodó korától a sajátja volt, ha nem is holmi „osztályharcos” értelemben. Annyi bizonyos, hogy Adyban a kálvinista nemesi származás tudata egész életében elevenen élt, s hogy erről az „örökségről” – a maga, többször emlegetett „családfája” okán is – nagyon gyakran írt, beszélt.³⁴ Ezt az „örökséget” az írásra való predesztináltsággal is összekötötte nemegyszer, a „literátus ősöket”, a „deákos” képzettséget mindig szívesen mutatta föl,³⁵ az ezzel párhuzamos érzékenységgel, nyughatatlansággal együtt. E folyamatban nem a családi emlékezettörténet pontosan rekonstruálhatatlan ténye, hanem annak a magatartást formáló tudata volt a fontos természetesen, az a bizonyos „tagadó szellem” s „lázadó dölyf” épp a személyiség integritásának részét képezett hajdani „erény” tudatából s az elvesztésétől való félelemből együtt táplálkozhatott.

Kétségtelen, hogy Ady a maga családtörténetét az egykori „nagyság” s a „kiszorulás”, az „értékvesztés” feszültségében élte meg, akárcsak az – egykor szintén „dicső” – nemzet történelmét. A „vesztesekkel” való szolidaritást éppen ez, a családtörténet által is „támogatott” tapasztalat hívta elő benne, s azt is, hogy ő azért küldetett, hogy ennek tudatában tegyen valamit. A meggyőződés, hogy cselekedni csak a családi és nemzeti értékvesztést hozott történelmi-társadalmi körülmény megváltoztatásával lehet, azt eredményezte, hogy Ady „ellenzékisége” nem a „készen kapott” – s most veszélyeztetettnek látott – viszonyok védelmére berendezkedett, csak nemzeti értelemben ellenzéki függetlenségi szemlélettel azonosult mindenestül. Számára a nemzeti elnyomatottság élménye a társadalmi elmaradottság élményével párosult. Azért fontos elmondani ezt, mert az ifjú Ady – nem a hasonló nevű, többször is frakciókra szakadozott párthoz való vonzódás értelmében persze – a negyvennyolcas függetlenségi tradíciót őrizte elevenen.³⁶ Első nyomtatásban megjelent versét Kossuth Lajos halálának második évfordulójára írta,³⁷ róla a gimnáziumban emlékbeszédet is tartott.³⁸ A következő esztendőkben született cikkeinek függetlenségi tendenciája egyértelműen kimutatható,³⁹ ám negyvennyolcasságát az tette egyedivé, hogy e tradíciónak nemcsak a nemzeti, de a társadalmi, a demokratikus tartalmát is folyvást hangsúlyozta. „…a függetlenségi pártba becsempészték a reakciót. A Kossuth-párt számban nőtt, de a párt zöme sötét agyvelejű, reakciót szolgáló emberekből áll, akinek a negyvennyolcasság csak cégér…”.⁴⁰ Ezt így ugyan a nagyváradi esztendőkben írta már, de a szociális és a függetlenségi gondolat azonosításának a debreceni években is számos nyoma volt,⁴¹ sőt egy akkor írt cikkében már a szocialista mozgalomra is felfigyelt.⁴² Ady minden progresszív irány felé nyitott gondolkodói radikalizmusát a „magával hozott” – a család emlékezete s az iskolák által is táplált – „kurucos” ellenzékiség s a közélettel való, az újságírói életformával járó intenzív találkozás együtt formálta ki.⁴³ 

E folyamat alkati összetevői már a pszichológia tárgykörébe tartoznának persze, tény, hogy a reá egész életében jellemző nyughatatlanság, az „életmohóság” irányította megismerési vágy s a letörhetetlen személyes ambíció okán a lehúzónak, elmaradottnak tudott Debrecen hamarosan szűk lett Adynak.⁴⁴ Amit Ady az elhagyott város „kibírhatatlanságáról” pár év múlva írt, egy már radikálisabb eszmei álláspont visszatekintő – s a jelenségeket felnagyító, kiélező – pozíciójából fakadt természetesen,⁴⁵ de nem lehet kétséges, hogy a fiatal újságíró a radikálisabb világkép befogadására készen állt. Politikai értelemben a Szabadelvű Párt – agráriusokkal, az 1895-ben párttá alakult politikai katolicizmussal és a függetlenségi párt Bartha Miklós-szárnyával szemben álló – szabadelvű irányzatához „húzott” ekkor Ady, s Széll Kálmán konzervatív kormányával szemben a zsidóság vallási s állampolgári egyenjogúsítását is jelentő 1895-ös emancipációs törvényt elfogadtatott Bánffy Dezsőben, Eötvös Károlyban, Vázsonyi Vilmosban, a későbbi darabontkormány fejében, Fejérváry Gézában s – ekkor még – Tisza Istvánban látott inkább reményt.⁴⁶ Eszmei értelemben egy általa „radikális liberalizmusnak” nevezett fölfogást követett, a maga polgárosodáskoncepciója a szabadelvűségnek az állagőrzésre berendezkedett egykori nemzeti liberalizmus nemesi-feudális gyökerektől való elszakítását jelentette volna. A függetlenségi tradícióhoz továbbra is ragaszkodott tehát, ám a városi életforma előretörését s a dzsentroid értékvilágot megbolygató modern polgári gondolatok térhódítását nem veszélyként, hanem nagyon is szükséges folyamatként élte meg. Míg a dzsentri, a klérus, a gróf s a vármegye – Ady kritikájának elsődleges célzottjai – a „zsidó térfoglalásban” nemcsak nemzeti veszedelmet, de a saját pozíciójukat veszélyeztető konkurenciát is láttak, addig Ady az egész „örökölt” – a földbirtokviszonyokon inneni s túli – struktúrát s a reá, annak védelmére épült gondolkodásmódot – például a konzervatív irodalmi értékeszményt! – tekintette végzetesen elmaradottnak. A hirtelen meggazdagodott, eszmények nélkül törtető vagy öncélúan modernkedő zsidókat s az ehhez kötődő magatartásformákat ő is mindig megvetette,⁴⁷ de a hangsúlyt máshol képzelte el: nem a „zsidók” boldogulása, sikere általában, hanem saját „fajtájának” függetlenségi, keresztény s nemzeti retorikával előadott egyoldalú „pozícióvédelme” s szemellenzős maradisága fájt neki.⁴⁸ 

Mindez 1899 végére, amikor a Tisza családhoz kötődő Szabadság című lap szerkesztője, Pásztor Bertalan Nagyváradra hívta őt,⁴⁹ ily tudatos formában nem állt össze még, de az eredendően lázadó s a debreceni viszonyokat üres hazafias frázisok takarta elmaradottságként megélt alkat készen állt már erre. Annál inkább, mert Nagyvárad, a „zsidós” város – amitől szülei is féltették – számára nem romlással fenyegető terepnek, hanem az elevenebb szellemi-irodalmi élet s a vonzó életizgalmak lehetőségének ígérkezett. Ő a maga nemesi tudatú vagy az „úriemberlét” után vágyakozó családi – s tágabb – közegében a zsidóságról mint a társadalomba „beékelődött” csoportról s mint „erkölcstelen” magatartásról valószínűleg inkább csak rosszat hallhatott addig, ám életének ismert tényei szerint a fiatalemberben „általánosító” ellenszenv nem alakult ki. Nagykárolyi osztálytársa, Hetey Zoltán leírta ugyan, hogy a tíz-tizennégy éves gimnazista „erősen antiszemita érzelmű” volt, ám a sorolt esetek – szívesen énekelt zsidógúnyolókat, meghúzta zsidó iskolatársai „huncutkáját”, ő is bedobta a zsinagóga ablakát – csak a gyermek ösztönös „igazodási” szokásának a velejárói lehettek inkább, és semmifajta „tudatos” antiszemitizmust nem jelenthettek akkor.⁵⁰ Legtöbbet emlegetett zilahi barátai – Goldstein Miklós, Friedmann Tibor –, első komolyabb szerelme, Friedmann Zsóka is zsidó származásúak voltak, s „nyilvános” antiszemita érzelmekről a debreceni időszak kapcsán sem tudunk. Ady Endrének a zsidósághoz fűződő ellentmondásos viszonya⁵¹ szemben álló értelmezésekre adott alkalmat, az egész történetet folyamatában elemezni a jövő feladata még, de e viszonyról – úgy is mint a már többször emlegetett feszültség egyik lehetséges forrásáról – két dolgot biztosat állíthatunk. Ady a zsidóságot olyan „kovásznak” tudta – illetve akarta tudni –, ami a tehetséges, de lomha, nehezen mozduló magyar „kenyeret” megkeleszti, mondhatnánk, „elvi értelemben” az asszimiláció álláspontján volt tehát, ugyanakkor a maga érzelmi, tudati „különállását” sohasem adta fel. Barátait is, szerelmeit is, ha azok voltak, zsidónak „nézte”, s zsidónak tartotta mindig.⁵² Mint zsidóra nézett az – 1918–19-ig biztosan – magyarrá lenni akaró Hatvany Lajosra, a kilenc esztendeig társ Brüll Adélra s másokra is, míg Boncza Bertáról hangsúlyosan mint „nem zsidóról” beszélt.⁵³ 

Ez a „magával hozott” s személyisége integritásához tartozó „megkülönböztető” hajlam sem barátságait, sem egyéb kapcsolatait nem befolyásolta alapvetően, sőt, e kapcsolatok a magyarság „felfrissítésének” szükségességét valló Ady-féle világkép személyesen is átélt jelképévé s költői motívumává lettek.⁵⁴ Ady számára ez nem volt „kérdés”, ám – a magyarországi polgárosodás történetének alakulása okán – mégis „kérdés” volt, illetve „kérdéssé lett” az egész. Mert ugyanennyire fontos a történetben, hogy a költő makacs „megkülönböztető” gyakorlata, magyarságképéből, életformájából, kiszolgáltatottságtudatából is fakadt – fel-feltörő – személyes ellenszenvei a zsidóság „faji jegyeit” totalizáló s a „zsidó térfoglalást” a magyarságra veszélyesnek tartó antiszemitizmussá sohasem álltak össze.⁵⁵ Ha volt is alkati idegenkedés benne – azt is többen megírták, hogy igazán jól mindig csak a saját közegében érezte magát⁵⁶ –, a történetet nem a magyar–zsidó oppozíció szemszögéből értelmezte Ady, így a számára szellemi pezsgést, a korábbinál nagyobb anyagi biztonságot s rengeteg új élményt hozott nagyváradi beilleszkedés – a felszínen egészen biztosan – zökkenőmentes, hisz a saját szándéka, akarata szerint való lehetett. Esztendők múltán azt írta, hogy „ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah és Debrecen, tehát a falu formált meg”.⁵⁷ Ennek az „átformálásnak” a tartalmára nem utalt Ady akkor, ám mivel a zsidósággal s az intelligenciával kapcsolatban emlegette, nyilvánvalóan a világképét módosító, illetve kitágító hatásra gondolt, amiben új – részint zsidó – ismerőseinek is jelentős szerepe volt.⁵⁸ Az, hogy ki adott a kezébe olvasmányokat – Fehér Dezső, akinek a családját is látogatta, biztosan –, nem fontos igazán, a lényeg a szellemi környezet új igényszintje lehetett, tény, hogy a maga szokásaihoz képest – ami az újságok s folyóiratok rendszeres böngészéséből állt – ez idő tájt sokat olvasott a költő. Oscar Wilde-ot, Anatole France-ot, Herbert Spencert, Voltaire-t, Rousseau-t Schopenhauert, Nietzschét forgatta gyakran Ady Lajos szerint,⁵⁹ s indulásától kezdve az ekkor még nem polgári radikális szemléletű, de a filozófiai és szociológiai műveltség terjesztésében már jelentős szerepet játszott Huszadik Század rendszeres figyelője volt.⁶⁰ Nagyváradon a munkásság s – románok is lakták a várost – a nemzetiségek gondjaira is intenzívebben ráláthatott, a „városos Magyarország” ideája is ekkor érte el, az önéletrajzában emlegetett „átformálás” több szálon történt tehát. Mindez nem a szemlélet gyökeres átalakulását – s főleg nem az eszmei-politikai értelemben korábban sem létezett antiszemitizmus „levetkezését” s „zsidós kozmopolizmusra” cserélését –, hanem a már magával hozott érzelmi radikalizmus látószögének kitágulását s érzelmi, tudati élményekkel való feldúsulását jelentette inkább, kivált 1901 májusa után, amikor Ady – Fehér Dezső hívására – a független, de a Széll Kálmán-kormányt nyíltan bíráló Nagyváradi Napló munkatársa lett.⁶¹ 

Antiklerikalizmusa ismert volt már, az Egy kis sétát követő kanonoki feljelentésről, majd a perről az egész város értelmisége hallhatott,⁶² felfogásának az az eszmei-társadalmi radikalizmusa, amely az avíttnak tudott, pozícióvédelmi szándékokkal s akciókkal körülbástyázott hatalmi struktúrát – s annak ízlését, eszményeit – egészében támadta meg,⁶³ önálló s szerves világképpé állt össze ekkor. Meglehet, reakcióinak intenzitását s ismétlődő irányultságát a zsidó ismerősei által meghatározott szellemi-intellektuális „közeg” (is) felerősíthette, de a korábbi (debreceni) s az ekkor született cikkek közötti gondolati kontinuitás egyértelműen kimutatható. Az például, hogy bárminemű eszmei-társadalmi antiszemitizmus a valódi gondok s a pozícióféltő törekvések elfedése csupán, meggyőződésének a része ekkorra lett,⁶⁴ több tucat, az antiszemitizmust kárhoztató cikkét ez az összefüggés s nem valamiféle elvont filoszemitizmus határozta meg.⁶⁵ Ellenzékisége, ambíciójának iránya, napi tapasztalata, a modernség s a progresszív gondolatok iránti vonzalma összeért: hitte – mert ennek kezdeti lépéseit látta maga körül Nagyváradon (amit aztán a Brüll Adéllal való kapcsolat a maga mitológiájában beteljesített) –, hogy a zsidóság magyarrá, „kultúrmagyarrá” lehet, s hogy a „vérfrissítésre” szoruló, a „városos Magyarország” megteremtése előtt álló társadalomnak múlhatatlanul szüksége van erre.⁶⁶ Mindazonáltal a zsidósághoz való viszony Ady világképének egy része volt csupán, a kulcs a legalább annyira „papos”, „grófos” s „oláhos”, mint amennyire „zsidós” Nagyvárad egyszerre ősi s egyszerre modern sokszínűségében rejlett. „A váradi élet dús zengésű szimfóniájában – ahogy Földessy Gyula Dóczy Jenővel vitázva írta – azt találta meg, azt hasonította magához, ami az ő lénye szerint való volt, az virított ki benne, aminek bimbói már Várad előtt hasadoztak lelkében.”⁶⁷ Az a magyar tradíciójú radikalizmus, amelynek Dózsa György, a reformáció, Csokonai, Kossuth, a zilahi kollégiumban minden évben ünnepelt Wesselényi Miklós, Petőfi s az Ady által nagyon szeretett magányos Vajda János volt a nyomvonala, itt új mederre talált, s a modern társadalmi, szociológiai és művészeti felismerésekkel szervesült az egész. Ilyen értelemben Nagyvárad nem a „váltás”, hanem a természetes folytonosság radikálisabb állomása volt inkább Ady életében. Amit magával hozott, itt csak formálódott, gazdagodott, s magasabb hatványra emelkedett, de alakította, formálta a közegét a költő maga is.

Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy e „formálódással” a csak később tudatosodott feszültség magva is elvettetett. Ennek egyik része „befogadástörténeti” természetű volt. A maga radikalizmusának függetlenségi, „úri-nemesi”, ízlésbeli, életformabeli⁶⁸ gyökereit hiába őrizte Ady továbbra is, állásfoglalása s pozíciója a csak magyar–idegen oppozícióban gondolkodni képes „befogadói” közeg jelentős részének tudatában az „erkölcstelen”, „nemzetietlen” modernkedéssel s a mindent felforgató „zsidós” radikalizmussal való azonosulássá lett visszavonhatatlanul. Ezt a „bélyeget” letörölni sohasem tudta, igaz, nem is akarta már a költő, azonban mint a magatartást s néha a gondolkodást is befolyásoló feszültséggóc megmaradt, s lappangó részévé lett a polémiáknak s az alkotásoknak is.⁶⁹ Legalább ennyire fontos a másik ok. Bár a nagyváradi esztendőkben kevesebb verset írt – 1903-ban mindössze hatot (!) közölt –, s új kötete, a Még egyszer is a „beharangozás” után három és fél évvel jelent meg csupán,⁷⁰ tudott, hogy Ady Endre modern poéta akart lenni igazán. Eszmei gazdagságban, látókörben, esztétikai, világnézeti felkészültségben ekkorra „készen volt” már a költő, ám a versírással sehogy sem boldogult, a maga fejlett és sokszínű gondolat-, érzés- és hangulatvilágát az akkori költői beszéd és formák nyelvén képtelen volt még megszólaltatni.⁷¹ Erről a vergődésről már 1900-ban született versében vallott:

Csak az a mély és szent igazság,

Amit magában rejt a lélek,

Idétlen semmi, játszi hívság,

Amit leírok, elbeszélek.

[…]

Óh, én tudom, hogy gyönge szómban

Csak gyáva vágy az, ami vadság,

Hisz lelkem minden pillanatja

Romlást hozó, csodás igazság.

Ködön keresztül, vaksötéten,

Meg nem fejtett titokba látok

S átkozottként kell rejtegetnem

Ezer csodás, igaz világot.

Nagy éjeken szeretnék szólni:

Nem, nem bírok tovább bilincset,

Nem, nem bírok tovább titkolni

Ennyi világot, ennyi kincset…

Világrontó nyilatkozásnak

Égből lopott lángjától égek!…

…S miket leírok, elpanaszlok

Csak szóba ömlő semmiségek!…

(Misztérium)

Nem csupán a versért való küzdelemről volt szó természetesen, hanem az Ady-féle létszemléletnek arról a „ráción túli” tartományáról, ahova senki sem – új, a modernség iránt elkötelezett barátai sem – tudta „követni” őt. Arról, ahogy személyes sorsát egy magasabb rendű életterv részleteire nem szabdalható egységében, a nagy „Titkolóval” való folyamatos „párbeszédként” élte meg, amelynek formát csak egy motívumhálóra kifeszített hatalmas lírai eposz adhatott, s amely felfogásban Élet és vers, ember-sors és magyar-sors nem volt többé szétválasztható. Míg a modern líra a maga „művészeti igazolását” a szépségben kereste, addig „az Ady-mitológia centrumában az Élet áll a szépség helyett, és a művész is annyira művész: minél mélyebbről hozza felszínre, s minél érvényesebben örökíti meg az élettitkokat”.⁷² Ezért írta Hatvany Lajosnak 1913-as vitájuk idején, hogy „te túlságosan irodalmasítod ezt a fogalmat [ti. a művész fogalmát], mely igazában minden nagyszerűbb és hatóbb élet koncepciója”,⁷³ s e felfogásának verses demonstrációja volt a Hunn, új legenda is. Ezért nevezte „irodalmi írónak” 1907-ben Kosztolányi Dezsőt, s ez a magatartás volt az, amiből a Hatvany Lajos „értetlenségét” boncolgató Halász Gábor is megértett valamennyit.⁷⁴ Ady új társai, követői vagy irodalmilag modernek, vagy eszmeileg progresszív felfogásúak voltak, akadt, aki mindkettő. Ady abban különbözött mindannyiuktól, hogy nem modern volt és progresszív, hanem egyszerre a kettő. Nem is-is, hanem egy „harmadik” minőség, ha tetszik, ahol a két „részt” – a modernséget s a progressziót – a teljes Élet (a Minden, Minden Titok) megélésének, megismerésének s kifejezésének a vágya „kötötte” össze. (Ember és magyar volta, patriotizmusa és internacionalizmusa ugyanilyen „viszonyban” állt egymással!) Ady életművében „a küzdelem olyan általánosan érvényes új ideálokért, igazságokért, antropológiáért, erkölcsi értékekért, szociális és metafizikai garanciákért, egyszóval olyan új típusú közös hitért [folyt], amelyről a nyugat-európai modernség ekkor már és még – kevés kivétellel – eleve lemondott. Ember és világ szembekerülésének tragikus szkizmáját ekként Ady költészete belülről, de mindkét meghatározottsággal azonosultan, vaskövetkezetességgel élte végig. Sosem adta fel végleg a szintézis reményét.”⁷⁵ Barátai vagy az irodalmat, vagy a társadalmat akarták átformálni, „forradalmasítani” (vagy mindkettőt), Ady az Élethez való viszonyt, s csak ennek részeként a kettőt. Ők mentek volna „előre”, hogy a darabokra szakadt egész számukra megmaradt „hányada” nekik – s a legkiválóbbak hitték, hogy az országnak is – jobb, értelmesebb legyen, Ady, noha ösztöneivel a legmélyebben élte meg, sose akarta tudomásul venni, hogy „minden Egész eltörött”.

Hiába bármely magyarázkodás, függetlenül az egyéni világnézetek változataitól, a modern és/vagy progresszív barátok „látásmódja” elsősorban individuális, Adyé közösségteremtő akaratú, az övék materialista, Adyé metafizikai természetű volt. Az irodalmi vagy társadalmi programazonosság ellenére létezett feszültség végső oka itt bújt meg valahol, az Ady-féle „program” integráns részének tekintett zsidósággal szembeni – a költő esetében életrajzi, szociológiai s mentalitástörténeti okokkal magyarázható – ambivalens érzelmi viszony ennek legföljebb „színezője” volt, s igazán fontos csak a mindenkori „befogadóknak”, az „érdekeltségek” vezérelte értelmezők egy részének lett. Nagyvárad a maga irodalmi, szellemi, politikai s – nem utolsósorban – „életes” igézetével „ennek az Adynak” a már korábban is meglévő csíráját segítette fényre, de felnövelni a növényt nem tudhatta még. Az érzelmileg, szemléletileg kész ember, de a „formát” még gyötrődve kereső költő ettől szenvedett, nem csoda hát, hogy pár év múltán a várost is szűknek érezte már.⁷⁶ A radikális újságíró – a polgári radikalizmus szervezeti kereteinek karakteresebb kialakulása előtt – úgy született meg 1900 és 1903 között, hogy a készülő költő – nem politikai, hanem az „egészre” tekintő értelemben – már meg is haladta azt.

A beérkezés – a modernség és a progresszió zászlója

Ady nevét Somló Bódog ügye tette szélesebb körben is ismertté. A frissen, alig néhány hónapja kinevezett, darwinista és spenceriánus tanokat hirdető, a társadalomfejlődés dinamizmusának szükségességét valló jogakadémiai tanár fellépése a szabadgondolkodás s az akkor formálódó, a nemesi liberalizmusról lassan leváló polgári radikális eszme sűrített demonstrációja volt, ami a progresszív értelmiséget s még a „nagypolitikát” is megmozgatta.⁷⁷ Maga az „ügy” Adynak a napi politikáról való gondolkodásában nem jelentett fordulatot, Wlasics Gyula kultuszminiszter „salamoni döntést” hozott, Somló Bódog a jogakadémián maradhatott, a költő barátja lett, a párizsi útra is ő biztatta leginkább. Széll Kálmánt, „a jezsuitizmus magyarországi helytartóját” megvetette, mint korábban is,⁷⁸ de bukása után a kormányalakítással megbízott Tisza István liberalizmusában hitt vagy hinni akart még.⁷⁹ Szabadgondolkodói attitűdje, a társadalom átalakítására vonatkozó kérdésekben tanúsított radikalizmusa, nacionalizmusellenessége (a hazaszeretetre ő a „patriotizmus” szót használta mindig) s antiklerikalizmusa egyértelmű volt, amiben ő – a nemzeti és polgári elemeket vegyítő – radikalizmust „meghaladta”, az a határtalan, de ekkor még „alaktalan” – csak látszólag individuális – életvágyban volt kifejezhető. Mindezt a Léda-szerelem kezdete, Párizs ígérete s élménye teljesítette be. Párizs Adynak nemcsak a modern kultúra – Baudelaire-től Johan Rictuson át Gauguinig – megismerésének az alkalmát hozta el, hanem a megtapasztalt kontraszt révén a magyarországi elmaradottság most már konkréttá lett „élményét” s az elementáris életvágy végső kielégíthetetlenségének a tudatát is. Azt tehát, hogy a teljesség megélése lehetetlenségének társadalmi okai is vannak, s főleg vannak itt, Magyarországon. Ezért aztán a költő „egyéni” problémája közösségi-társadalmi (és nemzeti!) problémává is lett azon melegében, így Ady modernségélményének – s ez az, amiben a franciáktól Oscar Wilde-on át Franz Kafkáig mindenkitől különbözött – az „elidegenült” ember társadalomból, kultúrából való kiábrándulása, egyben a világ áttekinthetetlensége sosem lett integráns részévé. Harmóniavágyát, az értelmes szintézis reményét ezért nem adhatta fel, még akkor sem, amikor annak „eljövetelében” már nem bízhatott.⁸⁰ A Párizsba került költő modernségélménye művészi élmény, szerelmi élmény, életformaélmény és politikai inspiráció egyszerre volt,⁸¹ ráadásul mindezt – mind a négy „síkon” – a maga ambivalenciájában élte meg, de megint csak nem az „is-is” szabályai, hanem a szintézisteremtő ösztön természete szerint. Mind a művészet, mind a szerelem, mind a „teljesség” életigézete, mind – a hangsúlyozottan magyar érdekű és tapasztalatú – politika a maga „áldást és átkot” egyszerre jelentő ambivalenciájában s feszültségében érintette meg, hatotta át a költőt, s e „témák” a majdani versciklusok összeállításában igen, de a létszemléletben nem voltak különválaszthatók.

Az 1905 januárjának elején hazatért Ady a Vészi József szerkesztette polgári radikális Budapesti Napló munkatársa lett,⁸² s a következő hónapok története a költőt ért „politikai inspirációra” nézvést az életút egyik legfontosabb fejezete volt. Az 1905. január 26-a és február 4-e között tartott országgyűlési választás a harminc esztendeje különböző formációkban kormányzó Szabadelvű Párt vereségét s a kiegyezést bíráló, a magyar állam függetlenségét gazdasági s katonai tekintetben is növelni szándékozó Függetlenségi 48-as Párt, illetve az „ellenzéki koalíciónak” nevezett szövetség (a Katolikus Néppárt, az ifj. Andrássy Gyula-féle „disszidensek” pártja, a későbbi Alkotmánypárt s a Bánffy Dezső és Eötvös Károly fémjelezte Új Párt) győzelmét hozta.⁸³ Mivel a kormányalakítással megbízott Andrássy Gyula a koalíció programját – annak is a hadsereg magyar vezérlési és vezénylési nyelvre vonatkozó részét elsősorban – nem tudta a királlyal elfogadtatni, a kormányalakítás elmaradt, s Ferenc József 1905. június 18-án Fejérváry Gézát nevezte ki egy pártok felett álló – átmenetinek tervezett – kormány miniszterelnökének, amit aztán mind a magyar parlament, mind a vármegyékre épült közigazgatás megvetett és semmibe vett majd egy esztendeig. A „darabontkormány” regnálásának harmadik napján a hoppon maradt koalíció „nemzeti ellenállást” hirdetett, nyílt lett a király s a parlament közötti konfliktus, az egykor áttekintően kialakított s majd négy évtizede védett dualista rendszer – politikai értelemben – válságba került. Az egész sajtó – ha Tisza-, ha koalíciópárti volt – szította az ellenállást, így a „törvénytelen” kormány mellett szót emelni hazaárulásszámba ment.

Egyetlen kivétel akadt csupán: a Budapesti Napló, ami a kormány „félhivatalos” lapja, Vészi József sajtófőnök, Ady Endre pedig kormánypárti újságíró lett. Olyan „árulás” volt ez, amit ellenfelei – most már a nemzeti liberálistól a faji gondolattal összeszűrt politikai katolicizmusig – sosem felejtettek el neki, noha e lépés Ady addigi útjából, felfogásának alakulásából szinte logikusan következett. A Párizsból hazatért modern költő s szabadgondolkodó az általa csak a társadalmi viszonyok mozdíthatatlanságán munkálkodó, közben üres hazafias jelszavakat pufogtató, nacionalistának tartott koalíció győzelmét valóságos „ellenforradalmi” változásként élte meg ugyanis. Úgy vélte, e fordulattal Magyarország végképp Ázsiába kerül vagy kerülhet, ezért a Fejérváry-kormányban a korábban is elfogadott nemzeti liberalizmus utolsó, a politikai palettán már „fönt lévő” (a polgári radikalizmus nem volt fent!) esélyét látta tehát. Teljes mellszélességgel szállt harcba, az ország s a politikai pártok utálta kormány támogatását a saját igazában rendületlenül biztos írástudó valóságos ellenzéki magatartásaként élte meg. Ady, aki „mindig, minden írásában élete temperatúráját”⁸⁴ fejezte ki, a költészetet s a politikát most sem választotta szét, a magyarság „ostorozójává” – illetve: „gyalázójává” – ekkor lett igazán. Az „ugar-verseknek” (A magyar Ugaron; A Hortobágy poétája; A Tisza-parton stb.) ez volt az érzelmi-politikai háttere,⁸⁵ s ez bizony az életmű egyik legtöbbet emlegetett esszéjének, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára címűnek is, különösen a hónapokkal a második után megjelent első résznek.⁸⁶ A cikk leghíresebb, „komp-országos” felében tízezer „idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban” európaivá vált, száz évvel előrefutott, de senki által nem követett magyarról beszélt a költő, másutt az éppen radikalizálódni kezdett Huszadik Századot emlegette mint „egyetlen európai oázist a magyar Szaharán”, vagy a németesítő törekvései miatt hírhedetté lett II. József némely rendeletét is üdvözölni képes – amúgy a nyelvújítás miatt nem igazán tisztelt – Kazinczy Ferencet nevezte meg ekkor példaként.⁸⁷ 

Ady munkabírásának teljében volt még, pozíciója a lapnál szinte kivételezettnek lett mondható, minden műfajban dolgozott, s hétről hétre meghökkentően új hangon szóló verseket közölt. A Lédához fűződő, a tradicionális szokásokkal szakító szerelem, a Párizsban megismert modernség s az élet teljességét birtokolni vágyó „mindenségélmény” az említett politikai inspirációval így értek össze benne, a „modern” költőt – korábbi előzmények nyomán – e több eredőjű fordulat teremtette meg. S mivel az Új versek többségének otthont adott Budapesti Napló a konzervatív élet- és nemzetszemlélet egyetlen, önmagát szellemi s morális „karanténba zártnak” érzett ellenfele volt, Ady, a lap „húzóembere” az új irodalmi s progressziós eszmény önszemléletének példájává s szimbolikus alakjává vált egyértelműen, igaz, a győzelem mámorának idejét élő s magabiztos ellenfelei mindezt – ekkor még! – nem vették észre igazán. Az 1906 februárjában megjelent kötet, illetve a kötetre való készülődés, annak beharangozása s gondosan megtervezett fogadtatása e pozíció „kanonizálását” igyekezett elvégezni, s ennek folyamata megint csak a később tudatosodott feszültség része lett.

Az előzetes hírverésnek maga Ady is szorgos részese volt. Készülő kötetéről írva az ispánokat, a grófokat s általában a „feudális uralmat” kárhoztatta az irodalom állapotáért, s úgy beszélt, mint aki a számára oly fontos vihart nagyon türelmetlenül várja már: „úgy érzem, s bátran vallom, hogy az európai magyar lelkének szószólója vagyok. […] A Mekkám ott van, ahol legmegfinomultabbak a lelkek, s szent sugárzást szór az emberi szépség és kultúra. Újak a vágyaim, új a sírásom, új a mámorom, új az örömöm. Mindezért megérdemlem, hogy agyonüssenek. Szívesen s mosolyogva várom testemmel az ütést. Lelkem a felkerekedett lelkek között van s – nincsen itt.”⁸⁸ Néhány nappal később – a zilahi Független Újság őt kioktató cikkeire válaszolva⁸⁹ – kolozsvári, debreceni, pozsonyi, nagyváradi, aradi lapok – valószínűleg soha meg nem jelent – „piszkálódó cikkeit” s budapesti „zuglapok” – szintén felderíthetetlen! – ellene folytatott hajszáit emlegette ugyanilyen elszánt hangon, megírta, hogy a java [ti. a kötet s a támadások] csak ezután jön még, meg hogy nemsokára elmegy Magyarországról, s nem is jön vissza soha többé.⁹⁰ Meg kell hagyni: elvbarátai s munkatársai is mindent megtettek a sikerért. Nemcsak a Három Hollóban dongták körül a költőt, a könyv szinte hozsannázó fogadtatását jelentő kritikák igen nagy része is a Budapesti Naplónak dolgozó, illetve a lap vagy Ady köré gyűlt szerzők tollán született meg. Ellentétben a rögzíteni próbált, a küzdelmet s annak emlékezetét heroizáló progresszió önképének a költő indulására – vagy inkább „elindítására” – vonatkozó részével, amit az Ady-szakirodalom „modernista” s baloldali része is kritikátlanul – s gondosabb filológiai ellenőrzés nélkül – átvett aztán,⁹¹ egészében elmarasztaló – főleg „hajszaként” értelmezhető – írás a könyvről nem jelent meg akkor. Hacsak a debreceni Jogászélet néhány sornyi reflexióját („Ez nem magyar költészet”), a Pesti Hírlap névtelen recenzióját, a szélsőségesen dogmatikus, majd a Nyugatot is a reakció s az „esztéta-irodalom” melegágyának tartó Pogány József vagy az ebben az időben még – később bevallottan – „értetlen” Hatvany Lajos írását nem tekintjük annak.⁹² Ady a leveleiben – főleg a távol lévő s már szörnyen féltékeny Lédának – folyvást panaszkodott ugyan,⁹³ s abban igaza is volt, hogy senki sem értette meg igazán, de az Új versek megjelenésével egyidős legendásítás mozzanatai tisztán kimutathatók. A kötet kapcsán semmiféle polémia nem robbant ki a modernek s a konzervatívok között, az, hogy az „igazi Ady” színre lépésének azonnali, „korszakos” jelentőségét – a nem létezett támadások folytonos emlegetésével is! – mindenképpen nagyítani akarták, egy alaposan átgondolt irodalmi, eszmei s végső soron – s távlataiban – politikai stratégia része volt, akkor is, ha a költő verseiért való, egyelőre még szűk körre jellemző lelkesedés őszinteségét nem vitathatjuk el.

Azok, akik Adyért lelkesedtek, Jászi Oszkár szavával: az „új Magyarország” megálmodóinak, tervezőinek számítottak. Nagyon kicsi értelmiségi csoport volt ez akkor még, ám hogy – számos szempontból persze illuzórikus – elképzeléseik a kor által feldobott szellemi és társadalmi tapasztalatok felismerésén s megfogalmazásán nyugodtak, aligha tagadható. A kiegyezést követő, a magyar történelemben addig példa nélkül valóan gyors gazdasági és szellemi gyarapodással járó életformabeli, társadalmi változás olyan új, addig nem tapasztalt feszültségeket hozott, amelyeknek kezelése a hagyomány meg a kiegyezés szabta keretek között megoldhatatlannak látszott. Meggyökeresedett szokások, magatartásformák, életvezetési stratégiák lettek avíttá, vagy tűntek korszerűtlennek egy-két évtized alatt, míg más szokások, magatartásformák s életvezetési stratégiák gyors elterjedése az újtól, az idegen jelenségtől való félelem görcsét s az időből való kimaradás riasztó élményét együtt hozta el. Hiába épült fel szinte világvárossá Budapest, hiába lett egyre több például a vasút, s hiába volt a millennium görögtüzes, határtalan nemzeti önbizalmat s biztonságtudatot sugárzó esztendeje, az új évszázad elejére összesűrűsödtek a gondok is. A kiegyezéspárti „hatvanhetesek” s a függetlenségi – elsősorban gazdasági (önálló jegybank, vámterület) s katonai (magyar vezényleti nyelv) – követelésekkel fellépett ellenzékiek vitája ugyan csak a parlament üléstermét döntötte romba olykor, ám a felhalmozódott feszültségeken a törvényhozás már végképp nem segíthetett. A presztízsét veszni látó nemesi középosztály lesüllyedése s az új – nagy részben zsidó származású – polgárság gyors emelkedése a dzsentri- és a zsidókérdés feloldhatatlan társadalmi, majd szellemi problematikáját hozta el, a kapitalizálódással, a gyáripar fellendülésével pedig az addig szintén ismeretlen „munkáskérdés” jelent meg – sztrájkokkal, nemegyszer véres tömegtüntetésekkel – a feszültségek között. A föld- vagy a parasztkérdés eszkalálódása, a kivándorlás 1905–1907 közötti meglódulása az egészségtelen társadalmi struktúra orvosolhatatlan gondjairól adott hírt, a nemzetiségi kérdés radikalizálódása pedig Magyarország területi egységének a megkérdőjelezését vetítette előre, ha az önmagát illúziókba ringató nemzet s a politika nem vette komolyan az egészet, akkor is.⁹⁴  Ezek a feszültségforrások olyan új szellemi és politikai mozgalmakat indítottak el, amelyek szervezettebb formát – egyesületet, társaságot, pártot – is öltöttek nemegyszer, s a huszadik század elejére a változás igényét is egyre inkább jelezték már. A változást remélők akarata gyakorta egymással is szembekerült persze, egy-egy részérdek a másik problémáját hagyta figyelmen kívül – a szociáldemokrácia például a föld- és a nemzetiségi kérdéssel szinte egyáltalán nem törődött, míg a radikalizmus a „zsidókérdést” tekintette nem létezőnek elég sokáig –, de a radikálisabb jövőképet fogalmazók abban megegyeztek, hogy az új Magyarország felépítését a régi lerombolásával képzelték el. A változtató törekvéseket az eszmei-politikai szembenállások is színezték tehát, de a „két Magyarország” közötti küzdelem szellemi s társadalmi jelenséggé lett a századelőn. Olyan ember, aki a „régi Magyarországot” nem mindenestül lerombolni, hanem annak tradícióját „újraalkotni, újrafogalmazni” akarta inkább, ugyanakkor szinte egyidejűleg mind az öt „feszültségforrást” a maga gondjául fogadta el, s a maga – irodalmi, eszmei, politikai – teljességében látta át, egy volt akkor Magyarországon: Ady Endre.

A huszadik század első néhány – leginkább az 1904–1908 közötti – esztendeje a magyarországi modernség s a progresszió határozottabb szerveződésének s fellépésének az ideje volt tehát. A Társadalomtudományi Társaság s lapja, a Huszadik Század polgári radikális fordulata csakúgy ekkorra tehető,⁹⁵ mint az új színházi kísérletként értelmezhető – Hevesi Sándor, Lukács György s Benedek Marcell nevével jelzett – Thália Társaság vagy Bartók és Kodály népdalgyűjtésének kezdete.⁹⁶ De ekkortól datálódik a modern magyar irodalom intézményesülésének határozottabb felgyorsulása s a korban észre sem vett vagy éppen kigúnyolt Csontváry Kosztka Tivadar festészetének kiforrása is, aminek az 1907-ben készült Magányos cédrus lett a jelképe.⁹⁷ Ez a rengeteg – esztétikától a politikáig terjedő – jelenséget érintő, kavarogva formálódó folyamat „dobta fel” magából Ady Endrét is. S kár lenne tagadni: nemcsak a „reakciónak” nevezett – korántsem egynemű – művészi és politikai konzervativizmus, hanem – ahogy ez természetes – a modernség s a progresszió is „szervezkedett”, ezért bázisát, intézményeit megteremteni s „húzóembereit” is felnevelni-felemelni igyekezett. Ady Endre addigi életútja, kisnemesi, „úri középosztálybeli” származása, kálvinizmusa, az új modern művészetre és életérzésre való érzékenysége, ekkorra kialakult szabadgondolkodói radikalizmusa, valamint emberi alkata, letörhetetlen ambíciója, rendkívüli tehetsége, még sérületlen – költői s újságírói – munkabírása egyként nagyon alkalmassá tették e szerepre őt. Tudott, hogy a modern irodalom intézményrendszere, kulturális erőtere – többek között – az Adyval való s az Adyról szóló vitákban bontakozott ki igazán, s hogy ezt az erőteret az ismert történelmi s szociológiai viszonyok okán az asszimilációt emancipációs programnak tekintő s választó zsidóság teremtette meg, illetve jelentős részt vállalt benne.⁹⁸ A kultúra a csak a minap – 1894–95 során – kivívott s folytonosan támadott emancipáció visszavonásától tartó zsidóság „előre menekülésének” s – reményei szerint – elvitathatatlan „magyarrá válásnak” az elsődleges terepe lett nagyon érthetően, míg a másik, ezzel összefüggő cél a társadalmi viszonyok radikális – a „visszavonást” szintén lehetetlenné tevő – megváltoztatásának óhaja volt.

A zseni felismerése, szándékai, s az, hogy e terepet megmunkálók felismerték a zsenit, az egyazon szándékú folyamat két, összetartó része lett. Egyazon „narratíva” – a zsidó–magyar viszony, a „nász”, ahogy Ady nevezte el – részei lettek ők,⁹⁹ vagy – megint csak a remény szerint – egymást „legitimálták”, ha tetszik. Kellett a „tősgyökeres” magyar Ady mint „zászló és pajzs” a zsidóságnak,¹⁰⁰ ezen nincs semmi csodálkoznivaló, s kellett a zsidók által (is) megmunkált, kialakított terep a költőnek. Nemcsak a szinte minden járulékos elemben (szabadgondolkodói attitűd, modern életérzés, progresszív társadalmi szándék stb.) hasonlatos program végett, hanem azért is, mert nem volt akkor számára – s hite szerint a magyarság számára sem! – más lehetőség. Ami ennek az egyszerre sorsszerű s egyszerre kényszerű egymásrautaltságnak¹⁰¹ a nemzeti-társadalmi „programmá” fordítható – ugyanakkor költői-mitológiai – lényege volt, azt a Korrobori című, 1917-es cikkében írta meg legtömörebben Ady: „S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.”¹⁰² A sokat emlegetett A bélyeges sereg című vers, ami „szolidáris hitvallásnak” s a „természet ellen való »kiegyezés« dokumentumának is” olvasható,¹⁰³ s a cikk együtt (!) e történet vagy e „narratíva” legmélyebb rétegébe világított, s ezt Kőbányai Jánosnál pontosabban elmondani aligha lehet. Ez az a sorsszerűség vagy „kiegyezés” ugyanis, amelyet „felismerni, elfogadni lehet – írja Kőbányai –, de ugyanakkor folyamatosan lázadozni is természetes ellene. Ez a fel-felhorgadó atavisztikus lázadás adja a »zsidó-nemzsidó« frigy-narratíva folyamatos gyúanyagát. Mind Ady számára, s mind modellként más, a zsidók segítségével kiemelkedő, érvényesülő, tehát tőlük függő viszonyba kerülő nem zsidó értelmiségi számára. Az effajta […] függő viszony árnyékolja be és mozgatja és torzítja a kétértelműségekkel terhes adok-kapok drámáját. Ez az eredendően el nem fojtható érzés [Ady esetében is] egyaránt irányul a zsidók és saját fajtája (népe) ellen, amely [a] »százszor idegenek« kényére vagy szerelmére utalja őt. Illetve a düh mélységét és elfojthatatlan lávaizzását épp ez az összefüggés szítja leállíthatatlanul.”¹⁰⁴ 

Nos, az 1905–06-os Adyban e „folytonos gyúanyag” nem (vagy nem „komolyan”) dolgozott még természetesen, ám később már igen, körülbelül akkortól, amikorra kiderült, hogy nincs más út, se neki, sem az – önmagával egynek tudott – magyarságnak. 1905–06-ban a „program” – a darabontság karanténjába zártan is, sőt, úgy a leginkább – még távlatosságában is reálisnak tetszhetett, így a maga szervezeti kereteinek kialakításán, megerősítésén dolgozó s zseniális „húzóemberét” tervszerű határozottsággal „felépítő” eszmei és művészi progresszió segítsége, valamint e segítség elfogadása semmifajta „elfojthatatlan érzést” nem okozhatott. Ady „felépítésének” terve 1905–1906-ban a költő s „környezete” közös akaratán nyugodott, ezért a kötet beharangozása, fogadtatása s a fogadtatás körülményeinek a történtekkel egyidős – s későbbi – értelmezése „kampányelemekkel” volt tele, ami aztán az utókorra is rámaradt. A gond az lett inkább, hogy a várt szenzáció csak nem következett be – az irodalom s a közélet konzervatív szárnya a „remények” ellenére szinte teljesen néma maradt akkor még –, azt azonban bizonyosan sikerült elérni, hogy Adyt a művészi modernséggel, az eszmei progresszióval s ennek szociológiailag többé-kevésbé körülhatárolható vagy körülhatárolhatónak hitt (!) bázisával azonosította mindenki ezután. Ekként a nem érdemtelenül, de némiképpen „megcsinált” Ady-pozíció a darabontkorszak (1905. június 18–1906. április 8.) letűnte, majd a Budapesti Napló 1907 őszi átszervezése után is megingathatatlan maradt.¹⁰⁵ Ady és a „modernek” – később Ady és a „nyugatosok” – egyet jelentettek szinte. Maga a költő a darabontkorszak után¹⁰⁶ eszméinek érvényesítését a „hatalmi szférán” belül már sohasem kísérelte meg. A hatalomra került koalíciót megvetette, úgy gondolta, az általa is támogatható, korszerűbb nemzeti liberalizmus esélye végképp elveszett.¹⁰⁷ Számára érvényes, a „kultúr-Magyarországért” is tenni képes erőt ettől kezdve csak a parlamenti politikán kívüli életben látott,¹⁰⁸ költői és gondolkodói pozíciója sohasem lett kérdéses már. Élete végéig – pontosabban: 1918. október végéig – a kormánypárti állásponttal vagy így, vagy úgy szemben álló modernség s a társadalmi-politikai progresszió „térfelén” helyezkedett el, ami művészi s társadalmi-politikai értelemben is baloldali, „ellenzéki” álláspontot jelentett akkor. Ady – a korabeli konzervatív felfogás szerint – a magyarságra, a „magyar érdek” prioritására veszélyt jelentő „idegen érdekek” támogatójának számított tehát, noha élete élménye s gyötrelme, „áldása s átka” a maga „letagadhatatlan magyar magyarsága”¹⁰⁹ volt. A már taglalt közösségi akarat s az Ady-világkép metafizikai természetén túl ez is a lappangó feszültség forrása lett.

Ady világképe, szereptudata, társadalmi-politikai hitvallása a modernséggel s a formálódó politikai radikalizmussal való találkozás, együttélés során fejlődött ki igazán, ám a családi, nemzeti emlékezettörténelem s a kálvinista tradíció elemeit is őrizte közben. Ezért a szereptudat és e „kifejlődést” segítő, annak alkalmat adó „keret” – újságok, folyóiratok s az ezeket működtetők – kulturális s mentalitástörténeti meghatározottsága között – ha nem is a kezdeti esztendőkben – szinte szükségszerűen feszültség keletkezett. Mindez 1908-ig alig volt tetten érhető, ez az idő még a „zászló és a pajzs” kölcsönös „felépítése” idejének tűnt inkább. Ady a modernség s a polgári radikalizmus „embere” volt ekkor – s már a szociáldemokráciára is figyelt –, s akadt ugyan egy, a maga „szervezeti keretéből” – első pillantásra – némileg „kilógni” látszó eszmei-baráti kapcsolata is, ám erről keveset tudunk. Az Áchim L. Andráshoz fűződött rejtélyes barátságról van szó. A békéscsabai parasztvezér 1905 januárjában szocialista programmal lett képviselő, s ebben az esztendőben ismerkedhetett meg Adyval is.¹¹⁰ Egy Áchim érdekeltségébe tartozó lap az Új versekről a megjelenés után azonnal himnikus – az adys stílust imitáló – írást közölt vezércikként (meglehet, a cikkbe Áchim is „beledolgozott”),¹¹¹ Bölöni György regényesítő emlékezése szerint sokszor találkoztak „kiskocsmák asztalánál”, ahol Dózsa György forradalmát „jósolgatták”, s bensőséges volt viszonyuk.¹¹² Tény, hogy Ady Áchim nevét több cikkében említette meg, közösen küzdöttek a Dózsa-szobor ügyében is, s amikor Áchimot sajtóvétségért perbe fogták, kiállt mellette a költő.¹¹³ Lánya úgy emlékezett, hogy 1908 áprilisának nagypéntekjén Békéscsabára is ellátogatott Ady, s igen valószínű, hogy az 1906-ban parasztpártot alapított nagygazda legalább két vers ihletője volt.¹¹⁴ Szabó Dezső szerint Ady Áchimról mindig igen nagy szeretettel beszélt,¹¹⁵ halálakor az özvegynek táviratot küldött, de a kapcsolat teljességét rekonstruálni aligha lehetséges ma már.¹¹⁶ 

A história részletesebb ismerete azért lenne fontos, mert az Ady-recepció „népi-nemzeti” érdekeltségű hagyománya egy részének hite s feltételezése szerint e kapcsolat bizonyíték lehet(ne) arra, hogy a költő – a lelke mélyén – nem a polgári radikalizmushoz, hanem – a maga „eredeti” indíttatásának megfelelően – a tősgyökeres parasztsághoz „húzott” igazán.¹¹⁷ A vita értelmetlen persze, hisz nyilvánvaló, hogy Ady az Áchim-jelenséget is az általa szélesebb értelemben felfogott radikális eszmevilágon belül „helyezte el” s értelmezte akkor, a „paraszti” sors s tematika valóban eszmélésétől kezdve világképének része volt. Sőt, az Áchim képviselte „paraszti szocialista” gondolatra – illetve a parasztvezér pozíciójának lényegére inkább – még az egyáltalán nem „paraszt”, de a politikában a sajtótudósító Ady „oldalán állt” Kristóffy József volt „darabont” belügyminiszter is felfigyelhetett. Tervezete szerint a Függetlenségi Pártot, a koalíció legnagyobb pártját a polgári radikálisok s a parasztpárt összefogásával kellett volna megsemmisíteni, ezért egy rövid életű Országos Radikális Pártot szervezett, s önéletírása szerint 1907-ben még egy – Jászi Oszkár vezette – polgári napilap alapítására is gondolt. Ilyen lap Világ címmel s szabadkőműves támogatással csak 1910 márciusában indult, de irányítója nem Jászi, hanem az Eötvös-páholy embere, Bálint Lajos lett. Az újság, aminek Ady rendszeres szerzője volt, Áchimmal is rokonszenvezett, halálakor, 1911 májusában – Bölöni György, Jászi Oszkár, Pethő Sándor, Móricz Zsigmond tollából – hosszú tudósításokat s méltatásokat közölt.¹¹⁸ Az Ady–Áchim kapcsolat a költő és a polgári progresszió közötti ellentét demonstrálására – részletesebb feltárás nyomán – sem igen lenne alkalmas tehát, sőt, még a különbözőségek számbavételére se nagyon. A „repedések” más összefüggésben tűntek elő, s „prózaibbak” voltak az okok is. Ezek az 1905–06-os, az Új versek demonstrálta „beérkezés”, áttörésélmény biztonságtudatának, ambivalens mámorának a részbeni megroppanásához köthetők ugyanis. 1907-re a Léda-szerelem eufóriája tovatűnt,¹¹⁹ s ősztől Ady életfeltételei is megnehezedtek. A Budapesti Napló adta szellemi otthonosságérzet odalett,¹²⁰ hogy megszokott – nem éppen olcsó – életmódján élhessen tovább, állandó munkáért kényszerült kilincselni a költő, s az igazi – nem csak személyes! – szellemi-politikai áttörés is egyre lehetetlenebbnek látszott. Népszerűvé lett ugyan, de a saját – nagyon szűk s főleg nagyon szűknek érzett – közegében csupán, azon kívül vagy gúnyolódások tárgya volt, vagy nem is ismerték egyáltalán. A maga „fajtája-beli”, kezdettől nagyon remélt – s igazán értő! – olvasók hiánya roppant módon fájt neki, ez tudható, ráadásul 1908 elejétől az irodalmi modernség ellen szervezkedő konzervativizmus is kezdett erőre kapni. A későbbi duk-duk-afférnak hosszabb előzményei s mélyebb lélektani okai voltak, ha a konkrét esetet szemforgatós „beugratás”, pillanatnyi düh vagy kaján számítás szülte esetleg, akkor is.

(Folytatjuk)

Fejezet a szerző „A Minden kellett s megillet a Semmisem” címmel készülő Ady-könyvéből.

JEGYZETEK

¹ Kulcsár Szabó Ernő: Az „én” utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában. Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-SzabóZoltán, Menyhért Anna (szerk.): Újraolvasó, Anonymus, Bp., 1988, 25. [a továbbiakban: Újraolvasó]. Kulcsár Szabó ezt a legalább annyira „mélyen megszilárdult”, mint amilyen „mélyen irodalomellenes” jelenséget nemcsak a magyar irodalomszemlélet mindenestül elvetendő tehertételeként értelmezi, hanem ebben látja az Ady-líra rekanonizációjának, újraolvashatóságának az akadályát is.

² Szegedy-Maszák Mihály: Ady és a francia szimbolizmus. In Újraolvasó. 113.

³ Makkai Sándor könyvében például egy sajátos népi-harmadikutas kálvinista s a konzervatív, Schöpflin Aladáréban a társadalmi értelemben vett reformkonzervatív s a művészi-esztétikai értelemben vett „nyugatos”, BölöniGyörgyében a polgári radikális s a marxista, sőt osztályharcosan kommunista szemlélet elemei is megtalálhatók.

⁴ Az értékválasztásnak az „irodalmon kívüli” terrénuma mindhármuknál jelen volt. FöldessyGyula e líra „teljesség-elvét” s modernségét hangsúlyozva a magyar költészet és nemzettudat Adyban is kimutatható folytonossága mellett érvelt, lényegének az „Élet-szeretetet” tudta, s „mindenfelé” vitázott. Sík Sándor „mércéje” egy „nyitott”, a diszharmonikus életérzésből fakadt tragikumot is elfogadni képes katolicizmus volt, Benedek Marcell pedig már az előszóban bevallotta személyes „érdekeltségét”: „leírom, hogyan él bennem s a hozzám valamelyest hasonló lelkekben Ady Endre.”

⁵ Ez a felfogás az esszé és a publicisztika határvidékén jelent meg elsősorban, például az 1990-ben alakított Ady Társaság-beli előadásokon. Lásd EörsiIstván: Ady időszerűsége. Népszabadság, 1991. május 18., 23. Eörsiitt – teljes nyíltsággal az akkor zajló ideológiai-politikai vitákban való állásfoglalásként – a nacionalizmust s a klérust megvető, a „kozmopolitákban” pedig az országépítés egyetlen lehetőségét látó fiatal Adyt idézte rendre. Sokkal nívósabb formában, de lényegében e felfogáshoz kötődött Radnóti Sándor 1989-es előadásának az a részlete is, amikor Ady magyarságtudatát – nem hangsúlyozva ugyan, de a liberálist kivéve – minden 1920 utáni nemzettudati formációról finoman leválasztotta. Radnóti Sándor: Ady aktualitása. In Vig Monika (szerk.): Hogyan éljük túl a XX. századot? Narancs Alapítvány, Budapest, 1992, 314–316.

⁶ Erre vonatkozóan lásd a későbbi szabaddemokrata politikusnak, Szabó Miklósnak még a rendszerváltozás előtti években írt tanulmánya részletét: „Az »urbánus« irányzat […] úgy vélte, hogy lehetőség van a levert 1956 demokratikus eszméinek áthallásos hirdetésére, amennyiben […] olyan hagyományt fedeznek fel, amely által mód lesz a demokratikus eszmék közvetett, célzásos előadására. Hogy akár egy ilyen hagyományt is felfedezhessenek, szükséges engedménynek tartották, hogy csatlakozzanak a rendszer propagandájához az 56-os nacionalizmus elítélésében [kiemelés – N. P. J.], különösen a függetlenségi eszme elleni harchoz. Ha olyan múltbeli demokratikus hagyományt fedeznek fel, amely egykor szemben állott az akkori függetlenségi eszmével, Rákóczival, 48-cal, akkor annak felfedezése az aktuális kampány számára való őskeresésnek állítható be, és eme lojalitás kulisszája mögött becsempészhető a demokratikus gondolat. Így fedezte fel az urbánus intellektuális ellenállás a hatvanas években a polgári radikális és a szociáldemokrata hagyományt [kiemelés – N. P. J.].” Szabó Miklós: A magyar társadalmi és nemzettudat az elmúlt harminc évben. In Szalai Júlia, Lányi András, Miszlivetz Ferenc, Radnóti Sándor, Vajda Ágnes (szerk.): Arat a magyar. A Szociálpolitikai Értesítő és a Fejlődés-tanulmányok sorozat különszáma. Kiadja az MTA Szociológiai Kutató Intézete. Budapest, 1988, 24.

⁷ Ennek – sajnos – nem szakmai, hanem ideológiai-politikai oka volt, s van ma is. A magyar szellemi élet liberális-radikális felének nem érdeke ez, a nemzeti tradícióhoz hangsúlyosabban kötődő „oldal” pedig – a néhány szélsőjobboldali szemléletű, Adyt mint a „zsidók” áldozatát vagy kiszolgálóját bemutató könyv újrakiadását nem számítjuk ennek! – Ady és a polgári radikalizmus kapcsolatát oly módon „vizsgálta”, hogy szinte nem létezőnek tekintette azt, mint például Bíró Zoltán Ady Endre sorsköltészete című könyve.

⁸ Az életmű súlya s Ady pozíciója közti „ellentmondás” feloldására nemzeti-konzervatív „oldalon” egy – egyébként nagyon régi – válasz is született: Ady igen nagy költő, de eszmeileg-politikailag analfabéta volt.

⁹ Ezt a feszültséget nem hangsúlyozza ugyan, de Ady és a polgári radikalizmus eltérésének számbavételekor utal rá Gyurgyák János, szenvtelenül tárgyilagos és imponálóan gazdag forrásbázison nyugvó monográfiájában: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 525–530. [a továbbiakban: Gyurgyák]. A problémáról nemcsak magától értetődő természetességgel, de teljes nyíltsággal eddig – ismereteink szerint – egyetlen tanulmány beszélt: Kőbányai János: Ady Endre zsidó története. In Ady Endre: Egy keresztvetés története. Zsidó történetek. Múlt és Jövő Kiadása, Budapest, 2006, 231–274. [a továbbiakban: Kőbányai]. (Fontos megjegyezni, hogy ezt a társadalom-, az eszme- s a mentalitástörténet elemeit is hordozó problémát Ady és a zsidóság viszonyára egyszerűsíteni nem lehet, ugyanakkor nyilvánvalóan ez is az „egész” megkerülhetetlen része volt.)

¹⁰ A magyarországi kapitalista fejlődés ellentmondásaira lásd RomsicsIgnác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 56–57., ill. 72–75. [a továbbiakban: Romsics]. E feszültség egyértelmű kifejtésére lásd RomsicsIgnác egy másik tanulmányának részletét: „…a magyarországi kapitalista fejlődés nem hozott létre egységes, belülről integrált modern polgári társadalmat. A zsidó és nem zsidó csoportok a legfelsőbb elitrétegektől a kispolgárságig lemenően a bevándorló izraeliták egy részének nyelvi és kulturális magyarosodása, valamint a vegyes házasságok ellenére kölcsönösen megkülönböztették egymást, és szignifikánsan elkülönültek. […] valószínűnek tartom, hogy az értelmiségi eliteken belüli – már a századelőn jól érzékelhető – rivalizálás és konkurenciaharc néhány éven belül a háború elvesztése és Trianon nélkül is olyan konfliktushelyzeteket eredményezett volna, amelyek részben vagy egészben mindkét felet a 19. század közepén megkötött »informális egyezség« újragondolására késztették volna. […] A zsidóság asszimilációjának tömeges sikertelensége […] ténykérdés. Talán – mint Széchenyi prognosztizálta – azért, mert túl sokan voltak, és túl hirtelen érkeztek, talán – mint Bibó valószínűsítette – azért, mert a befogadó közeg, a magyar középosztály túl gyenge, túl heterogén és túl kulturálatlan volt. De legvalószínűbb, hogy ezért is, azért is és Trianonért is.” Romsics Ignác: Diplomáciai levelek, avagy szubjektív utószó Magyarország 20. századi történetéhez. In Uő.: Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2004, 391–392. Az asszimiláció konfliktusosságára lásd még Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története 1890–1918. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978, 463–467. (a vonatkozó részt Hanák Péter írta).

¹¹ E Magyarország geopolitikai és társadalmi meghatározottságaiból fakadt csapdahelyzet permanenciája a folytonosság és a megszakítottság állandóan újratermelődő viszonyaként is leírható. Erre vonatkozóan: Romsics Ignác: Megszakítottság és folytonosság a modern magyar történelemben. In Uő.: Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2004, 161–206.

¹² A vitára alkalmat Ágoston Péter nagyváradi jogász 1916–17-ben megjelent kétkötetes munkájának (A jövő kérdései) a második darabja (A zsidók útja) adta. A Huszadik Század című polgári radikális folyóirat 1917 májusában kelt körkérdésére hatvan hozzászólás érkezett, s ennek több mint a fele a zsidókérdést fontos társadalmi problémának tartotta. A válaszok a folyóirat 1917. évfolyamában jelentek meg. Nagyjából egyharmadukat közölte: Hanák Péter (szerk.): Zsidókérdés – Asszimiláció – Antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésről a huszadik századi Magyarországon. Gondolat, Budapest, 1984, 13–115.

¹³ Jászi Oszkár és Szabó Dezső vitája 1915 augusztusa és novembere között – tehát éppen az Ady–Rákosi-vita fellobbanásának idején – zajlott le. Szabó Dezsőnek a liberalizmust s a „szabadverseny-demokráciát” támadó tanulmányát Jászi opponálta. Szabó Dezső válaszának lírai végkövetkeztetése azt a leegyszerűsítő attitűdöt sugallta, amely a magyar középosztály s a parasztság egy részében a világháború idején általánossá lett: „A kor igazi antikrisztusa, a világháború fő forrása, a minden fertelmek fertelme mégis: a tőke. A tőke teszi, hogy amikor nyomorult Balek János meghalni megy, mikor lépései után a bakkancsszállítók, a mártír testét fedő rongyok után a ruhaszállítók, egyetlen hitvány élete: gyomra után a hús-, kenyér- s száz másféle szállítók pocakosodnak a jövő történelemcsináló nagyhatalmává, akkor a nyomorultnak itthon száz frászban tördelőző nyomorultjaitól az utolsó fillért és bútorzatot rabolja el a kenyérben, zsírban, húsban és minden felélhetőben üzérkedő lelkiismeretlen tőke.” Szabó Dezső: Az individualizmus csődje. Válasz Jászi Oszkárnak. Huszadik Század, 1915. november, 334. Ezek a mondatok már Az elsodort falu tónusát előlegezték.

¹⁴ E folyamatnak a részletes, kikezdhetetlen filológiai alapossággal feldolgozott leírása: Babus Antal: Miért választotta Fülep Lajos a magyar falut a világvárosok helyett? In Uő.: Tanulmányok FülepLajosról. József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 2003, 7–43. FülepLajos és az 1918–19-os forradalmak összetett, ambivalens viszonyára lásd ugyanitt: FülepLajos az 1918–1919-es forradalmakban. I. m. 83–267. [a továbbiakban: Babus]. Fülepés a Nyugat művészetszemléletének eltérésére lásd még BodnárGyörgy: A „mese” lélekvándorlása. A modern magyar elbeszélés születése. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988, 402–409.

¹⁵ Fülep a Pesti Napló 1929-es évfolyamában cikksorozatot közölt, s a Nyugat 1933. szeptemberi számában közzétett nagy hatású s nagy vitát kiváltott Illyés Gyula-esszé (Pusztulás) is a Fülep által feltárt adatokra s az ő beszámolójára támaszkodott. Erről Babus Antal: Illyés Gyula és Fülep Lajos az egyke ellen. In Babus: i. m. 268–282. Fülep írása újraközölve: Fülep Lajos: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920–1970. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976, 93–121., ill. Szigethy Gábor (szerk.): Fülep Lajos: A magyarság pusztulása. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984. (Gondolkodó magyarok.)

¹⁶ Az 1934-ben indult Válasz szerkesztője volt Németh Lászlóval és Gulyás Pállal, a folyóirat első számában megjelent alapvető tanulmányt – Nemzeti öncélúság – is ő írta, ám koncepcionális különbségek miatt – programot adó, a nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratot képzelt el, s nem akarta, hogy szépirodalmi jellegű is legyen – megvált a laptól.

¹⁷ „…Leszünk-e még valaha együtt, akik voltunk? Csak most látni meg igazán, mi veszett el…” (1922. jún. 12.); „…Ön is, kevesed magával, azt a világot jelenti és testesíti meg számomra, amelyben és amelyért egyedül érdemes élni – ezt a világot szétrombolták…” (1932. szept. 11.); „…S mily nagy dolog lenne, ha mi mindnyájan még valaha összeülhetnénk, s elmondhatnánk, mit tapasztaltunk, hová jutottunk…” (1942. júl. 6.). Fülep Lajos levelei Kner Imréhez. In Karádi Éva és Vezér Erzsébet (szerk.): A Vasárnapi Kör. Dokumentumok. Gondolat, Budapest, 1980, 143.; 146,; 147. [a továbbiakban: Karádi–Vezér].

¹⁸ Vö. Széchenyi Ágnes: „Sznobok és parasztok”. Válasz 1934–1938. Elvek, frontok, nemzedékek. Argumentum Kiadó, Budapest [1997], 132–133., ill. Karádi Éva: FülepLajos két világháború közötti pályaképéhez. In A magyar filozófiai gondolkodás a két világháború között. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983. 183–186. Lásd erről még Ignotus Pál Fülep Lajoshoz írt leveleit. Lengyel András: A Szép Szó történetéhez. Ignotus Pál levelei Fülep Lajoshoz. In Uő.: Törésvonalak. Tanulmányok az 1919 utáni negyedszázad művelődéstörténetéhez. Tekintet, Budapest, 1990, 152–165.

¹⁹ Ady Endre: A nagy véletlen. Ritoók Emma új regénye. AEÖPM IX. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973, 326–328.

²⁰ Lukács György szavait idézi Novák Zoltán: A Vasárnap Társaság. Lukács Györgynek és csoportosulásának eszmei válsága, kiútkeresésük az első világháború időszakában. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1979, 38. [a továbbiakban: Novák].

²¹ Új kiadása: Ritoók Emma: A szellem kalandorai. Pesti Szalon Könyvek, Budapest, 1993. A regény értelmezéséhez lásd e kiadás Bodnár György által írt utószavát: i. m. 509–514., ill. Novák: i. m. 50–52.

²² Többen olvasták is, például Balázs Béla: „Ritoók Emma regénye. A lélek kalandorai. Rossz regény. Nincs víziója, süket, átlátszó, atmoszférátlan. Nem művészi élménye. De nagy emberi élmény. Mégis nagyon megfogott. Milyen nagy generáció az, amelynek vihara őt is elkapta! De ő csak influenzát kapott tőle szegény. Vénlánytragédia. […] Ijesztett a regényben, hogy valaki, aki részese volt, csalódott a generációnkban.” Balázs Béla: Napló II. 1914–1922. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982, 144.

²³ Vö. Novák: i. m. 205.

²⁴ A modernitáson s a progresszión belül lényeges filozófiai, művészetszemléleti ellentétek is voltak természetesen. Nemcsak a Nyugat mozgalma s az avantgárd, de például a polgári liberális vagy liberális demokrata Nyugat s a nála sokkal ezoterikusabb, az ismeretelméleti, filozófiai problémákat preferáló Vasárnap Társaság között is. Ez azonban alapvető eszmei s főleg politikai különállóságot nem jelentett, ott – a konzervativizmussal szemben – szigorúan egy „oldalra” tartoztak, amit a Vasárnapi Kör tagjainak a forradalmakban való politikai szerepvállalása is jelzett. Erről is: Vezér Erzsébet: A Vasárnapi Kör története; Karádi Éva: A Vasárnapi Kör világnézete. In Karádi–Vezér: i. m. 7–23., ill. 24–41.

²⁵ Erre vonatkozólag lásd az autonómiáját megőrzött s több baloldali intellektuális társasággal is kapcsolatot tartott Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című regényét. A regényt s Lesznaiálláspontját is elemzi Gyurgyák: i. m. 523–525.

²⁶ E modellezhetőségről a legkiválóbb tanulmányt – éppen Ritoók Emma pályáját elemezve – Lengyel András írta. Lengyel András: A Vasárnapi Kör „renegátja”. A gondolkodó Ritoók Emmáról. In Uő.: Utak és csapdák. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Tekintet, Budapest, 1994, 7–75. [a továbbiakban: Lengyel].

²⁷ Fontos megjegyezni, hogy e „határhelyzet” mint az akkor induló művészek, gondolkodók egy részének pályáját determináló tényező mások esetében is kimutatható. BodnárGyörgy például – az Adyhoz nagyon közel álló – Kaffka Margit pályáját elemezve mint „irodalomtörténeti határhelyzetet” is hangsúlyozta ezt. Bodnár György: Kaffka Margit. Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 7–15., ill. 85–89.

²⁸ Lengyel: i. m. 9.

²⁹ Uo. 10.

³⁰ Abban persze már igen, hogy ezeknek az esztendőknek a hatását miként értelmezik, „magára találásként” vagy végső „eltévelyedésként”. Ez utóbbi véleményt Ady nagyváradi éjszakáinak társa, Szűts Dezső – Tiszántúli álnéven – már az Ady–Rákosi-vita idején – 1915. december 25-én – is hangoztatta: „A fertőzés itt történt meg, s a zsidóságnak a haladással szemben makacs és dühös ellenállást tanusító töredéke s a talentumával nemzeti érzésekben alig fürdött ifjú egymásra találtak.” Tiszántúli [Szűts Dezső]: A marsolyázók. Az Adyak. In AEÖPM XI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 496. A nagyváradi időszak az Ady-életrajz talán legjobban feldolgozott fejezete, annak ellenére, hogy kérdőjelek is maradtak még. Lásd például Hegedűs Nándor: Ady Endre Nagyváradon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956; Hegedűs Nándor: Ady Endre nagyváradi napjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1957; Lengyel Géza: Ady a műhelyben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1957, 11–159.; Kovalovszky Miklós: Emlékezések Ady Endréről, II., Akadémiai Kiadó, Bp., 1974, 337–795. [a továbbiakban: Kovalovszky: I., II., III., IV., V.]; Dénes Zsófia: Akkor a hársak épp szerettek… Második, kiegészített, javított kiadás. Gondolat, Budapest, 1983 (a könyv Fehér Dezsőné emlékezéseit tartalmazza, Dénes Zsófia feldolgozásában); Péter I. Zoltán: „Hogy látva lássanak…”. Ady Endre Nagyváradon. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1993; Indig Ottó: Kemény szavak kövével – Ady Endre nagyváradi évei (1900–1903). Convex Kiadó, Nagyvárad, 2001; Vitályos László (szerk.): Ady Endre: A vér városa. Nagyváradon és Nagyváradról. Palatinus, Budapest, 2001; Antal Sándor: Ady és Várad. Madách Irodalmi Társaság, Budapest, 2004; Péter I. Zoltán: Ady Endre regényes életrajza Nagyváradon. Noran, Budapest, 2007. Ady és Szűts Dezső kapcsolatának leggazdagabb – Hegedűs Nándor, Szűts Dezső és mások visszaemlékezéseit is tartalmazó –, Kovalovszky Miklós kritikai jegyzeteivel közreadott dokumentációja: Kovalovszky II. i. m. 402–506.

³¹ Lásd az 50. jegyzetet.

³² Lásd Bölöni György: Az igazi Ady. Magyar Helikon, 1974, 20. [a továbbiakban: Bölöni]. Vö. Ady Lajos: Ady Endre. Amicus Kiadás, 1923, 39. [a továbbiakban: Ady Lajos].

³³ Lásd Bölöni: i. m. 221.

³⁴ Például az Ady–Rákosi-vita „második” szakaszában, amikor kálvinizmusát kérdőjelezték meg. Ady Endre: Az én kálvinistaságom. (Nyugat, 1916. március 16.) AEÖPM XI, i. m. 120–121.

³⁵ Vö. Kovalovszky I. 51.

³⁶ Hasonló hátterű családoknál általános volt ez akkor, lásd például a pályáját a Kossuth-szimfóniával kezdett Bartók Béla életútját. A költő az édesapja negyvennyolcasságát, „zabolázhatatlan, igazi természetes, ősi és zsarnok magyarságát” is többször emlegette: A falu nem haragszik. (Budapesti Napló, 1908. február 15.) AEÖPM IX. i. m. 153–154., ill. A mi kis „kúriánk” (Levél a szerkesztőhöz). (Érdekes Újság, 1913. szeptember 28.) AEÖPM XI. i. m. 39.

³⁷ Március 20 volt a címe, s a Szilágy 1896. március 22-i számában jelent meg. A következő évfordulón – már Debrecenben élve – is írt hasonló tárgyú verset (Kossuth halálának évfordulóján). A versről s az Adyra is nagy hatással volt Kossuth-kultuszról lásd a költemények keletkezésének gazdag jegyzeteit Koczkás Sándor tollából: AEÖV I. i. m. 232–238., ill. 256–260. Ady Lajos könyve szerint az ebben az időben írt versei hazafiasak voltak: Ady Lajos: i. m. 41.

³⁸ AEÖV I. i. m. 234., ill. Kovalovszky Miklós: Ady Endre önképzőköri tag. Budapest, 1943, 35.

³⁹ „Egyedüli akadály Ausztria, a maga nemzetiségi és felekezeti harcaival, kizsákmányoló, kufár törekvéseivel, a politikai morál ábécéjét nem ismerő kormányaival, a szertelen és undok magyargyűlöletével. […] Úgyis hasztalan minden más törekvés, az 1867-iki kiegyezés csődöt mondott, s rohamosan halad a megérdemelt vég felé!…” Ady Endre: A vég felé. (Debreczen, 1899. június 3.) AEÖPM I. i. m. 147–148. Ugyanezen hetekben a debreceni Kossuth-szobor ügyéért is szót emelt: „Debrecennek a Kossuth-szobor felállítása becsületbeli kötelessége!” Ady Endre: Kossuth szobra. (Debreczen, 1899. június 17.) AEÖPM I. i. m. 155–156.

⁴⁰ Ady Endre: Néppártiság és reakció. (Nagyváradi Napló, 1902. február 25.) AEÖPM II. i. m. 410.

⁴¹ „Nagy szükségünk van egy jó orvosra, ki megmutassa a társadalom testén azokat a sebeket, melyeket a századvég legdivatosabb leple sem képes már elfedni.” Ady Endre: Katonák. Eredeti színmű három felvonásban. Írta Thury Zoltán. (Debreczeni Hírlap, 1899. január 7.) AEÖPM I. i. m. 65.; „Egyenlőség. Testvériség. Szabadság. Kossuth Lajos szentháromsága. Megmosolyogni való jelszavak ma, az osztálygőg uralmának idejében, amikor az úrhatnámság jegyében él, küzd és verejtékezve tör előre Kossuth Lajos nemzete. Hogy bonthatnánk ki ezt a lobogót ma, mikor a kérges tenyér röstelkedve rejtőzködik, mikor az iparos az iskola szégyenpadjaiból kerül ki, mikor fenn és lenn azon szorgoskodik millió meg millió ember, hogy minél szilárdabb válaszfalat emeljen a magyarság között.” Ady Endre: Emlékeztünk régiekről. ( Debreczen, 1899. augusztus 26.) AEÖPM I. i. m. 192.

⁴² „A szocializmus, melyet a »jövő zenéjének« nevezett el a tartalom nélküli frázisok kora, nagyon is hangosan kezdett bele a forradalmi indulóba. […] A budapesti szocialisták már forradalommal fenyegetőznek… Egy szegény embert a nyomor halálba kergetett, s az utolsó sorokban, hátrahagyott levelében a gazdagokhoz fordul: ne hagyják éhen veszni a szegényt!… Dehogy hallják meg a nyomor segélykiáltását. Felfordult világ ez, mely nem egykönnyen fog észre térni!… Pedig még sokat segíthetne egy kis humanizmus, meg egy kis – demokrácia…” Ady Endre: A hétről. (Debreczen, 1899. július 22.) AEÖPM I. i. m. 178–179.

⁴³ Az újságíró hangjának radikalizálódását elősegítette az a tény, hogy 1899. április végén a kormánypárti Debreczeni Hírlaptól az ellenzéki Debreczenhezkerült, s itt lehetősége volt, hogy „politikai meggyőződését, amelyet illetőleg egyébként eddig sem hagyott kétségben, gyakrabban s erővel teljesebben hangoztatva hirdesse”. Vö. Kardos László: A huszonegy éves Ady Endre. Kner Izidor Kiadása, Gyoma, 1922, 44–45.

⁴⁴ Hiába voltak apróbb felolvasói sikerei, Debrecenben mellőzöttnek érezte magát. Arról, hogy költő, a Szilágyot olvasó egykori osztálytársai tudhattak csupán (vö. AEÖV I. i. m. 259.), maga Ady úgy írta később, hogy Debrecenben „nem akarták látni bennem még a Csokonai legpicinyebb öccsét sem” (Ady Endre: [Önéletrajz] AEÖPM IX. 343.), s általános idegenségét emlegette Ady Lajos is: „Két ízben mintegy harmadfél évet töltött itt, de semmiképpen sem tudott hozzáforrni. Míg benne lakott is, mindig idegenül érezte magát…” Ady Lajos: i. m. 45. Ez az 1896 szeptemberével kezdődött időszak amúgy is sűrű helyváltoztatásokkal járt, jogi tanulmányait is félbehagyta, majd újrakezdte. Megfordult Budapesten, Zilahon és Temesváron. Amikor távozni készült Debrecenből, Nagyvárad mellett Budapest, esetleg Kassa is szóba jött. Fráter Zoltán: Ady, Kassa, 1899. In Görömbei András és Kenyeres Zoltán (szerk.): In Honorem Czine Mihály. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1999, 82–85.

⁴⁵ „Debrecen éli a legelzárkózottabb életet a magyar városok között. Az ősdebrecenivér átitatja még a bevándoroltat is. Józan, zárkózott, keletien kényelmes, apatikus s ijesztően konzervatív a debreceni szellem. […] A debreceni Kossuth-párt antiszemita lapja [a Debreczenről beszél Ady, ahol ő is dolgozott!] fejezi ki legjobban a debreceni szellemet, s ez a lap azt dúdolja folyton: ordítás a honért, sujtás, szűr, zsinór, kerekkalpag, zsír, bor és szűzi erkölcs… És Debrecen in hoc signo – alszik. Nem lehet felébreszteni.” „Soviniszta kuruc koromban a legnaivabb lelkesedéssel habzsoltam a debreceni magyar levegőt, s a legrövidebben és legbiztosabban megcsömörlöttem. Azóta is alig tudok helyrejönni. Debrecenben […] kiszeret a magyarságból az ember. Máshol kell aztán, valósággal kirajzolt terv szerint, lelkében a faji érzést restaurálni.” Ady Endre: A magyar városok, ill. Várad és Debrecen. (Nagyváradi Napló, 1902. augusztus 1., ill. augusztus 13.) AEÖPM III. i. m. 119–120., ill. 125. Ady e két cikke az Ady–Zoltai Lajos-polémia része is volt: AEÖPM III. i. m. 358–363., ill. 365–367. Vö. Kovalovszky II. i. m. 198–205.

⁴⁶ Erről lásd Szabó Miklós elemzését. Szabó Miklós: A modern költői magatartás hatása Ady politikai nézeteinek alakulására az első párizsi út idején. In Csáky Edit (szerk.): „Akarom: tisztán lássatok…” Tudományos ülésszak Ady Endre születésének 100. évfordulóján. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, 123–128.

⁴⁷ Némely versében ennek is megvan a nyoma – lásd a Zikcene, zakcene, satöbbi című verset és jegyzetét (AEÖV III. i. m. 97., ill. 450–452.) –, de a „szöveges” tettenérés azért nehezebb, mert Ady egy általa természetesnek vélt „munkamegosztásban” gondolkodott: elvárta volna, hogy ha ő a maga keresztény urai ellen szót emel, akkor a zsidók is tegyék meg ugyanezt a maguk zsidó urai ellen. Vö. Bölöni: i. m. 222.

⁴⁸ Ezt példázza hűen a képviselőházban lehurrogott Vázsonyi Vilmos védelme kapcsán írt cikke: „Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: menjünk vissza Ázsiába! […] Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedünk ama bizonyos szép ezeréves álomról. Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…” Ady Endre: Menjünk vissza Ázsiába. (Nagyváradi Napló, 1902. január 31.) AEÖPM II. i. m. 373–374.

⁴⁹ Bóka László: Ady Endre pályakezdése. Bevezetés az Ady-kérdésbe. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955, 147., ill. Hegedűs Nándor: Ady Endre nagyváradi napjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1957, 23–26. [a továbbiakban: Hegedűs].

⁵⁰ Hetey Zoltán: Ady Endre tragédiája. Magyar Ház, Budapest, 1999, 35–36., ill. 58. (A könyv az 1942-ben Ady Bandi – Ady Endre címmel megjelent kötet új kiadása.) A szerző azért kesergett, hogy Nagykárolyt nem követte még négyesztendőnyi piarista szigor, hisz a „zilahi szabadabb levegőben szívta be magába először a szemita bacilusokat”. I. m. 110–111.

⁵¹ Ebben a kérdésben talán Kovalovszky Miklós fogalmazott a legpontosabban: „Barátságai, szerelmei – ifjúságától kezdve –, eszmei vonzalmai és kapcsolatai többsodratúszállá sűrűsödtek, s ő nyíltan, öntudatosan, bátran és dacosan vállalta-vallotta e köteléket, amelyért sok megrovás érte, életében és halála után. Elismerte és kiemelte a zsidóság szellemi értékeit és kulturális szerepének történeti érdemét, erjesztő hatását az emberi haladásban s a magyarság életében. Kiválóságaikat, szellemi és vagyoni tekintélyeiket megnyerő simulékonysággal udvarolta körül, gyakran személyes érdekből; elvárta s gátlás és feszélyezettség nélkül igénybe vette anyagi támogatásukat. […] Bár embersége és demokratizmusa elutasított minden faji, etnikai, vallási különbségtételt, diszkriminációt s ilyen alapú értékelést vagy elítélést, benne is óhatatlanul megvolt és hatott a magyar társadalmi hagyományban gyökerező idegenkedés, elkülönítő távolságtartás, lenéző fölény a zsidókkal szemben.” Kovalovszky V. i. m. 531–532. Másutt ezt írta: „Adynak a zsidósághoz való bonyolult és ellentmondásos viszonyát hitelesen […] csak egy alapos […] elemzés tárhatná föl, szembeállítva és egyeztetve költői és publicisztikai vallomásokat, barátságokat és szerelmeket, elvi rokonságok vonzását, személyes rokonszenveket, szellemi célazonosságokat és közös lelkesültségeket az örökölt és beidegzett társadalmi előítéletekkel, érzelmi ellentétek szításával, személyes indulatokkal, életének kényszerű megalkuvásaival s ebből fakadó, ezt ellensúlyozó sértett, gőgös vagy boros indulatának kifakadásával.” Kovalovszky IV. i. m. 41–42.

⁵² Hatvany Lajosnak írta például 1913 májusában: „Nincs bennem semmi irigyelt fajtád fölséges kozmopolitizmusából, gyalázatosan s rögösen magyar vagyok, de ebben első, s ez is valami.” Belia György (szerk.): Ady Endre levelei II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 213. [a továbbiakban: Belia I.; II.; III.]; Ignotusszal vitázva írta 1915 szeptemberében: „Valami zugrevüt küldtek el ma nekem [Az Élet című katolikus, nacionalista hetilapról volt szó], mely az én hanyatlásomat is a te fajod rovására ejti.” Ady Endre: Esztéta és poéta. AEÖPM XI. i. m. 102. Vagy – harmadik személyről szólva – egy Bölöninek szóló levélben írta 1918. január 16-án: „Ne röstelkedj, hamar szerezz információkat, és tudass. Bernáttól vagy Gondától (régi zsidóm és barátom) azt is üzend meg expressz, hogy hova és hogyan kell fordulnom.” [a katonai felmentésről volt szó] Belia III. i. m. 193. Tudható, hogy Adynak ez a „megkülönböztető” hajlama – a Hatvany Lajossal való kapcsolatban például – állandóan a lappangó feszültség forrása lehetett akkor is, ha a báró ezt „nyíltan” nem emlegette Adynak.

⁵³ Hatvany Lajosnak írta 1914. július elején: „Nevezd szenilis fordulatnak, őrülten, megbolondultan szeretek egy alig húszéves kislyányt. […] A leány – csodálkozz – nem zsidó, de nagyon előkelő, erdélyi félmágnás.” Belia III. i. m. 65. Ady a Boncza Bertával való kapcsolatot mint a „fajtájához” való „visszatérést” is felfogta. Ennek átpoétizált példája az Ó, fajtám vére című vers: „Egyazon fajtánk, ősi viharok / Harca és ölelése / Váratta rám két, fiatal karod. // Sok idegen, vad, csókos perzselés / Csúfitja el az arcom: / Szépíts, csókolj, az élet már kevés. […] Idegen utak s asszonyok hona / Oly hűs-halványan kísért, / Mintha nem jártam volna ott soha. […] Óh, véremből véredzett büszke Vér, / Bora közös hitünknek, / Lyánykóm, testem, úrasztali kenyér.”

⁵⁴ Minderre a Margita élni akar részletes elemzése szolgáltathatná a legtöbb adalékot.

⁵⁵ Számos olyan – általában nem kifejezetten „zsidóbarát” emlékezők tollából származó – visszaemlékezést olvashatunk – Farkas Lászlóét, DóczyJenőét, Szabó Dezsőét stb. –, amelyben a költő zsidó embereket érintő megjegyzéseit, gúnyolódásait is emlegetik a szerzők (Kovalovszky V. 517.; 536., ill. Szabó Dezső: Ady arcához. In Uő.: Egyenes úton I. Püski, Budapest, 2003, 200–209.), ám e viszony lényegét a különösebb „filoszemitizmussal” aligha vádolható Ady Lajos jól fogalmazta meg: „Attól kezdve, hogy Nagyváradon megismerte a zsidóság legértékesebb elemét: a már teljesen vagy legalábbis majdnem egészen asszimilált s érzéseiben magyarrá lett, kulturált zsidókat, mindhalálig komoly meggyőződése volt, hogy pár százezer eleven, agilis, tanulékony zsidónak a beolvadása a tehetséges, de nehézkesebb, lassúbb vérű turáni milliókba olyan vérkeverést eredményez, amelyből nemcsak a magyarságnak, hanem az egyetemes emberiségnek is haszna lesz. Váradi újságíró kora óta nincs olyan esztendő, melyben ne írt volna az antiszemitizmus ellen, s nem egyszer, de legalább tízszer megírta, hogy a keleti, kontempláló természetű fajtákra nézve a zsidóság: kovász, mely a tésztát megkelésre ösztönzi. Ám a zsidóság kovászszerepe egyúttal azt is jelenti, hogy mennyisége behatárolt legyen, mert ha a kovászt aránytalanul nagy mennyiségben használják, a tészta »elkel«, s abból már jó kenyeret a legkitűnőbb gazdasszony sem süthet.” Ady Lajos: i. m. 232–233. Ezt a „kovász-hasonlatot” Nagy Endre visszaemlékezésében is olvashatjuk, ott Ady a nagyváradi zsidóság túlsúlyáról beszélve használta: „olyan volt ez a város azzal a sok zsidójával, mintha valaki nem lisztbe keverne egy marék kovászt, hanem a kovászba keverne egy marék lisztet, és azzal akarna kenyeret sütni. Bizony minduntalan kifutna a tésztája.” Hegedűs: i. m. 239.

⁵⁶ Például Schöpflin Aladár: Ady Endréről. In KovalovszkyV. i. m. 632–633.

⁵⁷ Ady Endre: [Önéletrajz]. (Nyugat, 1909. június 1.) AEÖPM IX. 343.

⁵⁸ Arról, hogy e találkozás „szemlélettágító” volt-e, vagy ellenkezőleg, Ady egy olyan „zsidó mentalitás” hálójába került, mely a magyar középosztálytól eltérítette, már 1925-ben éles vita volt az Ady-Múzeum két szerkesztője, Dóczy Jenő és Földessy Gyula között, amikor is Dóczy amellett érvelt, hogy a „konzervatív-nacionalista” Ady Nagyváradon „radikális-kozmopolitává” vált. Dóczy Jenő: Ady és a zsidóság. Magyarság, 1925. december 6. 5–6. Földessy válasza a Nyugatban jelent meg. Kötetben: Földessy Gyula: Ady, az ember és a költő. Exodus, Budapest, 1943, 43–49. Hegedűs Nándor úgy emlékezett, hogy Ady nagyváradi zsidó barátai – módosak s Tisza-pártiak lévén – éppen nem a baloldali s radikális gondolatok fele lökték a költőt, ellenben keresztény barátai – Várady Zsigmond, Szűts Dezső, Karácsonyi Aladár – igen. Azt is elmondja ellenben, hogy a radikális mozgalom elsősorban a szabadkőműves páholyból indult ki, s itt a tagok többsége zsidó volt. Hegedűs: i. m. 236–238.

⁵⁹ Ady Lajos: i. m. 85–86. Ugyanakkor Hegedűs Nándor figyelmeztet, hogy Ady akkori mohó olvasási vágya inkább csak a visszaemlékezők ápolta legenda volt. Hegedűs: i. m. 57.

⁶⁰ Kovalovszky II. i. m. 202.

⁶¹ Egyik első, már a Naplóban megjelent cikkében írta: „Másfél éven keresztül a Szabadság munkatársa voltam. […] Én – ennyit bizton állíthatok – sok kedvvel, türelemmel s nagy önlebírással forgattam a lap redakciójában újságíró pennámat. Ön tudja azonban, Ön tudja legjobban, hogy sokszor, nagyon sokszor, önmagam megtagadásával is… […] Én tehát meguntam másfél éves iskoláját a megalkuvásnak, bármennyire is szerettem légyen azokat, kik társaim voltak a munkában.” Ady Endre: Levél a Nagyváradi Napló szerkesztőjéhez. (1901. május 22.) AEÖPM II. i. m. 17.

⁶² A cikk a Nagyváradi Friss Újság 1901. április 22-i számában jelent meg, közvetlenül Adynak a Naplóhoz kerülése előtt.

⁶³ Így vitázott például a modern irodalmat támadó Rádl Ödönnel, a Szigligeti Társaság nagy tekintélyű elnökével. Ady Endre: Nyilatkozat RádlÖdön támadására. (Szabadság, 1900. március 29.) AEÖPM I. i. m. 261–263. Lásd még erről Bóka: i. m. 156–161., ill. Hegedűs: i. m. 42–43. Célkeresztjébe került a harcosan függetlenségi Bartha Miklós többször is. Ady Endre: A fekély; A temperamentumok; Exkommunikáljuk Bartha Miklóst. (Nagyváradi Napló, 1901. június 18., ill. 1902. szeptember 26., ill. november 13.) AEÖPM II. i. m. 57–58., ill. AEÖPM III. i. m. 145–147., ill. 171–172. Még erről: Bóka: i. m. 307–308., ill. 311., ill. Hegedűs: i. m. 142–143. Mint veszedelmes „reakciós agitátorról” írt az akkor még csak teológiai tanár, s könyveivel a radikálisok körében is népszerű Prohászka Ottokárról is. Ady Endre: Anya és leánya (Nagyváradi Napló, 1902. október 19.). AEÖPM III. i. m. 156–157. Bóka: i. m. 308–309., ill. Hegedűs: i. m. 289–290.

⁶⁴ Ezt tanúsította például az Eganizmus s a székelység (Nagyváradi Napló, 1901. július 14.), valamint A nagy hazugság (Nagyváradi Napló, 1901. július 31.) című cikk, amelyek az akkor nagy visszhangot keltett kárpátaljai – az oda betelepedett, a helyi lakosság által kazároknak nevezett zsidóság visszaszorítását célzó – kormányakciót vették célba. Ady a Széll Kálmán-kormány által szervezett s a skót származású Egán Ede minisztériumi megbízott által vezetett akcióban csak „faji és vallásharc” köntösébe bújtatott „reakciós szélhámosságot” látott, hisz a kormány a nagy propagandával kísért akció közben a székelységet pusztulni hagyta. Lásd AEÖPM II. 109–111., ill. 135–136. Az esetről akkor Bartha Miklós függetlenségi párti politikus és szerkesztő írt az akciót teljes mértékben támogató cikksorozatot, ami 1901 végén, Kazárföldön címmel, könyvként is megjelent.

⁶⁵ Ezekből szerkesztőtársa, Fehér Dezső – már Ady halála után – egy füzetet is kiadott: Ady Endre: A zsidóságról. Nagyváradi Napló Nyomda Részvénytársaság, Nagyvárad, 1919.

⁶⁶ Valójában a zsidóság szerepét az egész világon ebben akarta látni, de a Magyarországra vonatkozó kételyei 1905, a „nacionalista koalíció” győzelme után felerősödtek. Lásd a zsidók franciaországi „sikereiről” beszélő cikkét: „Csak kultúrtársadalmat kell nekik adni. Nagyszerű akkumulátor az ő lelkük. Sok-sok évszázados kultúraerő szunnyad a lelkükben. Csak ki kell váltani e nagyszerű erőt. De ezt a spirituális vegyi processzust csak kultúra tudja megcsinálni. Hogy lehessen a kazárból elit társadalmi lény Máramarosban? A lelki sötétség, a nyomor, a rabszolgaság klasszikus földjén? […] Ázsiában csak ázsiai maradhat, s az elmaradt, sötét magyar vidéken csak sötét, elmaradt, bigott, piszkos és falánk.” Ady Endre: Szláv zsidók Párizsban. (Budapesti Napló, 1906. augusztus 10.) AEÖPM VIII. 50.

⁶⁷ Földessy Gyula: Ady, az ember és a költő. Exodus, Budapest, 1943, 46.

⁶⁸ Lásd a Kossuth és a szocialisták című, a Nagyváradi Napló 1902. szeptember 7-i számában megjelent cikkét, amelyben a Kossuth-centenárium megünneplését nem vállaló, vaskalaposan internacionalista szociáldemokraták ellen írt. (AEÖPM III. i. m. 251–253.) Ennek a mentalitásbeli „gyökerességnek” a példája lehet az „óbégató idegen orfeumokkal” szemben lázadó Adynak, a nótaköltő Dankó Pistáért s a Nagyváradon többször szerepelt, Rákosi Szidi (Rákosi Jenő húga) színiiskolájába járt, így a költőt 1903 őszén Rákosi Jenőnek is „beajánló” Fedák Sáriért való rajongása is. Hegedűs: i. m. 51–52., ill. 83–86.; 208–209., ill. 290–291.

⁶⁹ Ebből fakadt, hogy a vitákban Ady a maga „tősgyökeres” magyar származását újra meg újra emlegette.

⁷⁰ A kötet tervéről való híradások 1900 tavaszáról valók, de a könyv csak 1903 szeptemberének végén jelent meg. Vö. AEÖV II. i. m: 212–218.

⁷¹ Vö. Földessy Gyula: Ady költészetének külső és belső formái. In Uő.: Tanulmányok és élmények az irodalomtörténet, esztétika és filozófia köréből. Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1934, 131.

⁷² Kis Pintér Imre: Ady Endre. Pályakép-kísérlet. In Uő.: Esélyek. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990, 246. [a továbbiakban: Kis Pintér].

⁷³ Ady 1913 májusában írt levele Hatvany Lajosnak. Belia II. i. m.: 212.

⁷⁴ „Hatvany csak irodalmi kategóriákban tud gondolkozni, […] csak az irodalom veszedelmét látja, és nincs érzéke Ady aggodalmai, gyötrelmes valóságlátása iránt. Hatvanyesztéta, minden idegszálával élvezni tud egy szép Ady-verset, finom kritikai megjegyzéseket tesz reájuk, de halálosan félreismeri Adyt magát. Mert a költő elkülönödővágyában, szabadulni akarásában fel-felhangzó bírálataiban nem hajlandó mást látni, mint szeszélyes ötleteket, pillanatnyi érzelemkirobbanásokat, amikhez megfontolásnak, gondolkodásnak, világnézetnek semmi köze. […] Nem vette észre, hogy bennük [ti. Ady elmélkedéseiben] egy önálló, tudatosodó gondolat kétségbeesett erőfeszítéssel keresi a maga egyéni útját, a jobbról-balról kínált megoldásokkal szemben a maga megoldását, egy kialakulatlan, de mindent magába ölelni kívánó világszemlélet a maga megérlelődését és diadalmas beteljesedését. Nem ismerte fel – nem akarta? nem tudta? – az Ady-fajta intellektust, mert ő csak egyféle irodalmiságot és műveltséget tudott intellektuálisnak.” Halász Gábor: Az Ady–Hatvany levelezés. (1928) In Uő.: Válogatott írásai. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1977, 658–659.

⁷⁵ Kis Pintér: i. m. 244–245.

⁷⁶ Nagyváradról írta önéletrajzában: „…valami dacos cinizmus görcsölte le itt az ujjaimat: azért nem érdemes írni, hogy az emberből Kiss József legyen. Újságot csináltam, vezércikket írtam, s nyilván elpusztulok, vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy hozzájutott versem küldte, megfogta a kezemet s meg se állt velem Párizsig.” Ady Endre: [Önéletrajz]. (Nyugat, 1909. június 1.) AEÖPM IX. i. m. 343–344.

⁷⁷ A Somló-ügy a magyarországi polgári radikalizmus kialakulásának is fontos állomása volt. Somló Bódognak a modern szociológiai elméleteken nyugvó s a társadalmi fejlődés dinamikája mellett érvelő előadását a Huszadik Század 1903. májusi száma közölte (A társadalmi fejlődés elméletéről és néhány gyakorlati alkalmazásáról). A tanulmányt a Nagyváradi Naplóban 1903. május 8-án Ady részletesen ismertette (Az evolúció. Somló Bódog írása. AEÖPM IV. i. m. 86–90.). Erre a nagyváradi katolikus klérus lapja, a Tiszántúl másnap válaszolt, majd a jogakadémián konferenciát rendeztek, s öt konzervatív tanár Wlasics Gyula kultuszminiszterhez nyújtott be tiltakozó memorandumot, amit Ady is a gondolatszabadság elleni merényletnek tartott. Az ügyről a Nagyváradi Napló 1903. május 29-i számában terjedelmes beszámolót írt (Merénylet a nagyváradi jogakadémián. AEÖPM IV. i. m. 95–103.), amit a Budapesti Napló is még ugyanazon a napon, Pör a gondolkozás ellen címmel, vezércikként közölt. A polémiában több lap is megszólalt, a Társadalomtudományi Társaság vitát rendezett, az „ügy” még a képviselőházban is terítékre került. Vészi József, a Budapesti Napló szerkesztője ekkor figyelt fel Adyra, meghívta a lap munkatársának is, de terve csak 1905 elején, az első párizsi utat követően vált valóra. A Somló Bódog-ügy dokumentációját – benne a képviselőházi vita jegyzőkönyvét is – lásd AEÖPM IV. i. m. 333–337., ill. 338–405. Az ügyet az egykori tanú szemszögéből írja le Lengyel Géza: Ady a műhelyben. Szépirodalmi Kiadó, 1957, 121–136. [a továbbiakban: Lengyel]. Az „ügy” értelmezéséhez lásd Litván György: „Magyar gondolat – szabad gondolat”. Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon. Magvető Kiadó, Budapest, 1978, 32–33. Kovalovszky III. i. m. 373–375. Somló Bódog pályaképe: Litván György: Egy magyar tudós tragikus pályája a század elején. In Uő.: Októberek üzenete. Osiris Kiadó, Budapest, 1996, 189–210.

⁷⁸ Miniszterelnökségének idején többször írt nyíltan ellene. Széll úr purifikál (Nagyváradi Napló, 1902. március 13.); Nem lehet? (Nagyváradi Napló, 1902. március 29.); A nagy halott s a törpe élő (Nagyváradi Napló, 1902. március 28.) AEÖPM III. 18–19., ill. 34–36., ill. 209–210.

⁷⁹ „Ami meg gróf Tisza Istvánt illeti, sohasem az ő politikai hitvallása ellen küzdöttünk, csak a hitvallás megnyilatkozó módusainak egyik-másikaellen. [Ady itt az 1903. február 20-án megjelent, Tisza stílusát bíráló cikkére utalt.] Mert tudtuk, hogy Magyarországon erősebb liberalizmusú lehetséges politikus nincs gr. Tisza Istvánnál. A magyar közélet mindenesetre nagy válság előtt áll. Most fog eldőlni, hogy tud-e életre s cselekvésre kelni a magyar liberalizmus. Ha gróf Tisza István bebizonyítja, hogy tud: az ország örök hálájára lesz érdeme. Ha nem: jöjjön a nyílt reakció. Váltsa ki ez országból az új erőket, az új liberalizmust, mely majd bizton leszámol a reakcióval. Ez a nagy kérdés dől el most. Ezért nagyszerű esemény a Széll Kálmán bukása s a gróf Tisza István előlépése…” Ady Endre: Gróf Tisza István. (Nagyváradi Napló, 1903. június 17.) AEÖPM IV. i. m. 241–242. Tisza István kormányalakítási kísérlete nem sikerült, a miniszterelnök Khuen-Héderváry Károly lett novemberig.

⁸⁰ Mindez a Király István által műszóvá emelt „mégis-morálként” is értelmezhető, de valójában arról van szó, hogy Ady az európai kultúra s a történelem mélyében átöröklődő konfliktushelyzet „evilági” feloldhatatlanságát, ugyanakkor a harmóniateremtés igézetének – szintén „evilági” – feladhatatlanságát együtt élte meg.

⁸¹ Vö. Szabó Miklós: A modern költői magatartás hatása Ady politikai nézeteinek kialakulására az első párizsi út idején. In CsákyEdit (szerk.): „Akarom: tisztán lássatok”. Tudományos ülésszak Ady Endre születésének 100. évfordulóján. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, 126.

⁸² Vészi József már a Somló-ügyet követően szerette volna megnyerni munkatársul Adyt, ám a párizsi út miatt ez csak később valósulhatott meg, de a lapban már 1903 őszén több cikket s novellát publikált. A költő a lapnak Párizsban levelezői megbízással állandó cikkírója volt, Vészivel 1904 szeptemberében többször találkoztak is a francia fővárosban, a munkatársi kapcsolat ekkor került ismét szóba. Vészi József Adyra való emlékezését s annak kommentáló kritikáját lásd Kovalovszky II. i. m. 783–787., ill. Kovalovszky III. i. m. 369–382. Adynak a Budapesti Naplónál töltött idejéről: Lengyel: i. m. 165–202., ill. Kovalovszky III. i. m. 369–441. Fontos megjegyezni, hogy az első párizsi út során a legtöbb cikket Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjának írta a költő, de erről majd a maga helyén szólunk.

⁸³ Erről s az ezt követő politikai válságról részletesen: Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története 1890–1918. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978, 557–608. [a vonatkozó fejezetet Hanák Péter írta]; Pölöskei Ferenc: A magyar parlamentalizmusa századfordulón. História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2001, 141–152., ill. a kor belső viszonyait nagyon jól ismerő konzervatív liberális Gratz Gusztáv elsősorban politikatörténeti összefoglalása: Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918 II. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1934, 59–120.

⁸⁴ Schöpflin: i. m. 49.

⁸⁵ Nem lehetett véletlen, hogy Ady „hazafiatlanságát” vagy „léha erkölcsi felfogását” Rákosi Jenő csakúgy ezeken a verseken vélte demonstrálhatónak, mint a költőt méltányló s elismerő Horváth János.

⁸⁶ A cikk két részletben jelent meg a Figyelő című folyóiratban, 1905 áprilisában, illetve ugyanezen év októberében. Amikor 1911-ben kötetben is megjelent (Vallomások és tanulmányok), Ady a két rész sorrendjét megcserélte, s a későbbi közlések is ehhez igazodtak. Amikor az eredeti első (később második) részt írta Ady, nem volt „darabont” még, a másodiknál (a későbbi elsőnél) már igen, s ez meg is látszott a szövegen. Az áprilisi rész – ha a megvalósulás reményére nézvést kétellyel is – a mindig megújulásra képes, minden értéket felszívó erdélyi mint igazán európai modell „folytatására” biztatott („próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet”), az októberben megjelent a mindig keletre „mászkáló” komp, a mindössze „tízezer” igazán európai magyart követni nem hajlandó szemellenzős maradiság indulatos ostorozása volt, akárcsak az „ugar-versek”. Az, hogy Ady 1911–ben – jóval túl az első magyarságverseken – a két rész sorrendjét felcserélte, aligha lehetett véletlen – merőben más lett az írás „üzenete”. A cikket és jegyzeteit lásd AEÖPM VII. i. m. 16–21., ill. 306–313.

⁸⁷ Ady Endre: A béke verebei. Apróságok egy bankettről. (Budapesti Napló, 1906. április 15.) AEÖPM VII. i. m. 205.

⁸⁸ Ady Endre: Író a könyvéről. Új versek. (Budapesti Napló, 1906. január 28.) AEÖPM VII. i. m. 111–112.

⁸⁹ Ady a Budapesti Napló 1906. január 25-i számában Ignotus könyvéről írva Szilágy vármegyéről mint a kulturálatlanság földjéről beszélt. A zilahi lap január 28-i, majd február 4-i száma ezt tette szóvá, a költő erre válaszolt. A vita lokális maradt. Dokumentációja: AEÖPM VII. i. m. 390–405.

⁹⁰ Ady Endre: Ady Endre válasza. (Szilágy, 1906. február 8.) AEÖPM VII. i. m. 123–125.

⁹¹ „Tulajdonképpen e cikk megjelenése [az Ignotus-könyvről szóló írásról van szó] után indul meg Ady ellen a függetlenségi nacionalista és konzervatív sajtó részéről az a széles körű hajsza, amely az Új versek megjelenése után még jobban felerősödik” AEÖPM VII. i. m. 377. [A vonatkozó részt Kispéter András vagy Varga József írta.] Ady fellépésének „robbanó erejét” s a kötetet előlegző s fogadó nacionalista s konzervatív dühöt mint tényt kezelte Vezér Erzsébet is. Vezér Erzsébet: Ady Endre, Seneca, Bp., 1997, 104–109. [a továbbiakban: Vezér]. Kis Pintér Imre is úgy fogalmazott, hogy Ady „Új versek című verseskönyve valóságos gátszakadást eredményezett a korabeli magyar kultúrában”. Kis Pintér: i. m. 233. A kötet megjelenése történeti értelemben valóban egy nagy jelentőségű folyamat kezdete volt, de semmiféle „gátszakadás” nem történt akkor. Azt, hogy Jászi Oszkár lelkesen lobogtatta a könyvet, vagy hogy nagyon szűk értelmiségi körben beszédtéma lett (vö. Vezér: i. m. 109.), „robbanásnak” nevezni fölösleges.

⁹² Minderről lásd bővebben: Kosztolánczy Tibor: „Rajongj érte, vagy szidd le a sárga földig – jámbor embertársam –, az nekem mindegy”. Az »Új versek« fogadtatásáról. Iskolakultúra, 2006/7–8. 54–62. Az Új versek kötet előkészületeinek és fogadtatásának dokumentációja: AEÖV II. i. m. 230–277.

⁹³ „Én hajszolt emberként élek, mióta a kötetem megjelent. Kiss József és a Hét vidéke gyűlöl, de udvariasságból dicsér. Néhány lap agyon akar hallgatni. Néhány lap viszont ízetlenül magasztal. Marakodnak rajtam, s utálom magamat. Megérteni egyik sem ért meg. Úgy undorodom mindentől, mint soha. Ezért? Hát érdemes ezért?” AEL I. i. m. 148–149.; jegyzete: 494–495. (E jegyzet azért fontos, mert Vitályos László megírta, hogy a köztudatban élő kép téves, hisz a „bírálók döntő többsége elismeréssel, sőt magasztalással fogadta a kötetet”.)

⁹⁴ Ezt az öt feszültségforrást elemzi és mutatja be Romsics Ignác monográfiája: Romsics: i. m. 68–86.

⁹⁵ Ezt az 1906 augusztusában megtörtént fordulatot marxista és polgári radikális elemeket keverő könyvében Horváth Zoltán a „koalíciós reakció vereségeként” s a Társaság „megtisztulásaként” értelmezte. Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története (1896–1914). Gondolat, Budapest, 1961, 255–262. Objektívabb elemzés: Pók Attila: A magyarországi radikális demokrata ideológia kialakulása. A „Huszadik Század” társadalomszemlélete (1900–1907). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990, 152–165. Érdekességként elmondható, hogy a Társaság s a lap egyik alapítója, az ekkor kivált Gratz Gusztáv a maga kétkötetes művében e történetnek egyetlen mondatot szánt csupán: „…azok, kik polgári felfogást vallanak, már 1906-ban teljesen visszavonultak, úgyhogy az egész körnek vezetése a későbbi »radikálisok«, Jászi Oszkár, Berinkey Dénes, Szende Pál, Vámbéry Rusztem stb. kezébe került.” Gratz II. i. m. 140–141.

⁹⁶ A Thália Társaság 1904–1908 között működött. Céljának a modern dráma színrevitelét tekintette, játszottak vidéken s munkásközönségnek is. Bartók és Kodály a közép-európai – s részben azon túli – népi motívumok beépítésével újította meg a zenét. Jellemző, hogy Bartók első jelentősebb műve, az 1904 elején bemutatott Kossuth-szimfónia még a negyvennyolcas függetlenségi hagyományok zenei ápolását tekintette feladatának, s a romantikus muzsika eszköztárával is élt.

⁹⁷ A modern irodalom Nyugat előtti fejezetéről: Pók Lajos: A Nyugat előzményei. Irodalomtörténet, 1957/3. 285–303.; Kenyeres Zoltán: Egy korszak geneziséről, ill. A Nyugat periódusai. In Uő.: Etika és esztétizmus. Tanulmányok a Nyugat koráról. Anonymus, Budapest, 2001, 5–20., ill. 32–35. A tágabban vett korszak kulturális és művelődési jelenségeinek tömör, de informatív összefoglalása: Romsics: i. m. 86–98.

⁹⁸ Vö. Kőbányai: i. m. 237–238.

⁹⁹ Uo. 238.

¹⁰⁰ Uo. 247.

¹⁰¹ „Véretek, ha idegen is százszor, / Mégis az enyém, az enyém, / Véres ajakkal mézes asszonyaitok / S nyitott szívvel baráti, hű fiúk / Átöntöttétek belém.” (A bélyeges sereg)

¹⁰² A cikket lásd AEÖPM XI. i. m. 136–138.; jegyzete: i. m. 599–605.

¹⁰³ Kőbányai: i. m. 242.

¹⁰⁴ Uo. 242–243.

¹⁰⁵ A darabontkorszak után a Budapesti Napló egyre rosszabb anyagi helyzetbe került. A Szabad Gondolat című, Madzsar József, majd JásziOszkár szerkesztette melléklettel is próbálkoztak, de a csőd elől menekülő Vészi József 1907 októberének végén eladta a lapot Pályi Edének, aki a Magyar Szóval olvasztotta össze. Vészi József, KabosEndre és Bíró Lajos azonnal távozott, jelentéktelenné lett az újság, s akik maradtak, azok is kelletlenül dolgoztak tovább. Ady kényszerből, hisz nem volt biztos jövedelme, ritkán ugyan, de 1909 januárig adott írást a lapnak. Lásd Kovalovszky III. i. m. 429–30., ill. 438.

¹⁰⁶ 1906. április 4-én az egy évvel korábban választást nyert koalíció vezetői feladták a katonai követelést, megállapodtak a királlyal, így április 8-án megalakulhatott a Wekerle-kormány. Részletesen: Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története 1890–1918. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978, 596–606. (A részt Hanák Péter írta.)

¹⁰⁷ 1907. december 15-én megjelent, az Andrássy Gyula-féle Alkotmánypártot bíráló cikkében lényegében ezzel a lehetőséggel számolt le végleg Ady. Az éppen regnáló belügyminisztert a kiegyezést Deákkal tető alá hozó apjával állította szembe, aki még „zseniális, építő természetű” politikus volt: „Egy nagy, bűnös hazugság átka fekszik az országon, s ez nyomja az alkotmánypártot is. Az Andrássy Gyula bűnbánata és becsületessége [ti. az apáé], mely kiváltképpen fénylik a mai cselekvő politikusok sötétségében, hátha tehetne csodát. A csoda segíthet már csak az alkotmánypárton és – Magyarországon.” Ady Endre: A legbúsabb párt. (Budapesti Napló, 1907. december 15.) AEÖPM IX. i. m. 92–94.

¹⁰⁸ Például a Társadalomtudományi Társaságban, amit többször is „oázisnak” nevezett a „magyar Szaharán”. Már 1905 elején is így beszélt róla. Ady Endre: Egy könyv és egy ember. (Budapesti Napló, 1905. február 16.) AEÖPM VI. i. m. 58–60.

¹⁰⁹ A fordulat a Levél helyett Gogának című, 1915. január 24-i írásból van. AEÖPM XI. i. m. 87.

¹¹⁰ Ady már 1905. február 17-én cikkben köszöntötte a Budapesti Naplóban a képviselőt. Ady Endre: Áchim F. András. AEÖPM VI. i. m. 301–302. (Ady Áchim nevét rosszul írta le.)

¹¹¹ Így kezdődött: „A dudvás, kutyatejes, szamárkórós magyar Ugarba új eke indult… Tüzes, vad erő kormányozza a szarvat, és megy-megy szilajon az új, nagy eke. – Mögötte hullámzik, liheg az ugar, reszket a kutyatej, sápad a szamárkóró, s a pusztuló Hitványság nyomán mély barázdákból új Élet kél.” Szentmiklósi József: A magyar Ugaron. Pogány zsoltárok dicsérete. (Békésmegyei Híradó, 1906. február 11.) AEÖPM II. i. m. 239–240.

¹¹² „A Duna-parti képviselőházból egy magyarcsizmás, feketeruhás, délceg magyar érdekelte […] Fogházat ülő parasztvezér volt Ady barátja: a békéscsabai Áchim András.” (Bölönitévedett: Áchim nem ült fogházban soha.) Lásd Bölöni: i. m. 94., ill. 262.

¹¹³ A per 1908. március 16-án volt Nagyváradon, s Áchimot VáradyZsigmond, Ady régi barátja védte. A felmentő ítéletet üdvözölte a költő, amit a parasztvezér levélben köszönt meg: „Hejh – édesapám lelkem danoló madara, – tanáld már ki,! danold már ki azt a nótát, amitől egyszer, nem is oly régen, oly szépen égtek itt az úri kastélyok és plébániák, amikor úgy kezdődött, hogy »talpra« és a vége úgy volt, – hogy – dolgozz Paraszt.” AEL II. i. m. 37–38., jegyzete: 344–345.

¹¹⁴ Az egyik a Fölszállott a páva. Áchim – aki a Budapesti Naplónak is szerzője volt – 1907. február 6-án Így nem leszünk hazafiak! címmel írt cikket. „…vagy kivándorlunk egy szálig ebből a Kánaánból Amerikába, és lassan leszünk döglött hazafiak helyett élő amerikánusok… vagy pedig – még egyszer megfeszítve minden erőnket – széttörjük kínzó bilincseinket. Vagy győzünk, vagy elveszünk egy szálig.” Ady verse egy hónap múlva a Budapesti Naplóban jelent meg: „Vagy bolondok vagyunk, / s elveszünk egy szálig, / vagy ez a mi hitünk / valósággá válik.” Lásd AEÖV III. i. m. 383–386. A másik a Dózsa György lakomáján című, ami 1908 áprilisában, az Áchim-pert követő hetekben – a feltételezhető békéscsabai látogatás idején – jelent meg. Vö. Áchim idézett levelének soraival: „tanáld már ki,! danold már ki azt a nótát…” Lásd AEÖV IV. i. m. 288–289.

¹¹⁵ „Kaffka Margitnak és nekem háromnegyed órás előadást tartott a paraszti ügy akkor még élő úttörőjéről […] Sohasem hallottam Adyt valakiről ily hosszasan, ilyen mélyről jött melegséggel beszélni.” In Szabó Dezső a magyar író-géniusz emlékezetére. A Szabó Dezső Emlékbizottság Kiadása, Washington, 1959, 21.

¹¹⁶ A barátságról s az eszmei közösségről hívebben tanúskodó levelezés elveszett vagy lappang, egyetlen darabját – az idézett Áchim-levelet – ismerjük csupán. A levelezés FéjaGéza szerint létezett. „Adyhoz mindvégig mély baráti viszony fűzte, levelezésük a legmeghatóbb Ady-levelezések közé tartozik.” (Féja Géza: Viharsarok. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980, 51.) Az emlékezések szerint 1934–35-ben Dóczy Jenő közvetítésével Szabó Dezsőhöz került (aki pár év múlva – 1938-ban – valóban tanulmányt írt a parasztvezérről), aztán nyoma veszett. A kapcsolat történetéről tán minden fellelhető adatot összegyűjtött: Molnár M. Eszter: Áchim András emlékezete. Áchim Lásd András az irodalomban. Budapest, 1997, 5–53., ill. Molnár József: Achim Lásd András élete és halála. Püski, Budapest, 2002, 281–288. Lásd még Kovalovszky IV. i. m. 291.

¹¹⁷ Mi sem lehet jellemzőbb erre, mint hogy az „elkötelezett” – a parasztvezér alakját s szerepét idealizáló – Áchim-kutatók nemcsak hiszik, de állítják is néhanap, hogy a „bizonyíték erejű” levelezést ellopták, megsemmisítették vagy visszatartják „valakik”.

¹¹⁸ Vö. Molnár József: Achim L. András élete és halála. Püski, Budapest, 2002, 131.

¹¹⁹ Brüll Adél 1907 augusztusában halott csecsemőt szült, amit Ady a maga gyermekének tudott. Az, hogy e tragédia mily mértékben érintette a maga mitológiáját – amelynek részeként a zsidó–magyar nász, a „fajkeveredés” szükségességéről is beszélt –, természetesen nem tudható. Az sem, hogy a történetet a zsidó–magyar „egyesülés” kudarcaként fogta-e fel a maga szimbolikája-motivikája szerint, ám hogy a „magtalanság”, a folytatatlanság riasztó élménye Ady tudatának része volt, bizonyos (lásd a Nagy sírkertet mérünk vagy A fiam bölcsőjénél című verseket, amelyeknek az 1907-es történethez persze nincsen konkrét közük).

¹²⁰ Lásd a 105. jegyzetet.

Nyitólap