|
Fecske Csaba
Ballada tűnt idők
költőnőiről
Istenem hol van hol lehet
a szűzi Karay Ilonka
aki oly férfit szeretett
ki szerelmét nem viszonozta
fejébe hát golyót repített
megcsalatva meghalni jó
a kamasz poéta hol lehet
hol van már a tavalyi hó
hol a művelt Czóbel Minka
kit úgy megfonnyasztott az idő
szép verseit könnyel írta
s végül hervadt virág lett a nő
érzelmes sorokon áttűnő
sorsa emlékek elhaló
sóhaja – mivé lesz titka
hol van már a tavalyi hó
hol van Psyché ki egy költő
játékos agyában született
kacéran szót szóba hol ölt ő
aki annyi férfit szeretett
ködből való lénye hol lebeg
ki mégis szeretnivaló
megtartja-e az emlékezet
hol van már a tavalyi hó
Ajánlás
herceg te már tudod mint lehet
szavunk is hiábavaló
az életben minden egyre megy –
ott lesz mint a tavalyi hó
Epilógus
bocsásson meg drága Arany János úr
olykor az ember úgy elaranyjánosul
ifjú éveim feldúltam
sötéten morajlik múltam
úgy elteltem
az idővel szállt a lelkem
az élet mit eddig éltem
a karvaly-haláltól féltem
mit kerestem
nem találtam csak keresztem
bús dalokba rejtve lelkem
hogyha szép szavakra leltem
boldog voltam
a líra szekerét toltam
munkámban ha volt is érdem
baksist ugyan sose kértem
érdemérem
nem koptatnám érte térdem
én bizony mindig megjártam
többnyire csak buszon jártam
no meg gyalog
csak úgy mint az apostolok
láthattam sok kevély járgányt
arcomba mind port és sárt hányt
Volvo Mazda
pöffeszkedett benn a gazda
nem érdekelt miből vette
megvette mert megtehette
lelke rajta
makuláját pénze rejti
nem lett belőlem próféta
szíven talált durva tréfa
elviseltem
keresztem szótlan cipeltem
csöndben éltem és szerényen
nem ártottam azt remélem
s ha megholtam
emlékezzetek rám voltam
