Főhajtás

W. S.

„…egy fiatal magyar kritikus azt találta írni, hogy »süllyed a hajója«. Na most ugye egy manónak nincs hajója. Na de mindegy!”

Hallom a hangsúlyt, ahogy Latinovits Zoltán 1976. február 13-án, a Fészek Klubban három tömör mondatban, egy pillanat alatt teszi nevetségessé fontoskodó irodalmárok okoskodó vitairatait.

Könyvespolcomon katonás rendben sorakoznak Weöres Sándor kötetei. Az Összegyűjtött írások 1975-ben megjelent harmadik kötetének első oldalára másoltam hajdan a Rongyszőnyeg II. 74., egysoros versét: Az együttlét a múltban folytatódik.

Réges-régen, még a múlt század hatvanas éveinek végén valamikori apósom, Kardos Tibor professzor a költő társaságában idézte föl egy régi római kirándulás emlékét. 1947–48-ban Weöres Sándor és felesége, Károlyi Amy ösztöndíjasként a római Magyar Akadémia lakója volt, és 1948 januárjában, egy napfényes vasárnapon Kerényi Károly vezetésével felfedezőútra indultak a Róma környéki hegyekbe. A társasághoz Lukács György is csatlakozott, Kardos Tibor emlékezete szerint egész nap, szünet nélkül vitatkozott Kerényi Károllyal. Tusculumot, Cicero egykori otthonát akarták meglátogatni, Grottaferratán át indultak gyalogtúrára, az albanói hegyekbe. „Hegynek is beillő domb tetején fehérlett az egykori amphiteátrum omladéka, oda kellett volna felkapaszkodni. Csípős, bár a mi éghajlatunkhoz képest szelíd január volt. Méregettük a távolságot, az emelkedő szögét, életkorunkat és lehetőségeinket. Mire körülnéztem, Weöres Sándort nem láttam. Nagy lassan megindultunk a gerinc felé, s alig tettünk egy kifulladásnyi utat, amikor sebesen, mintha nem is a földön járna, megjelent, már a csúcs felől leereszkedőben, Weöres Sándor. Kiskabátban volt, s elképedve néztem rá: kerestem rajta a garabonciás köpönyeget, s fölötte valahol az égen a rohanó felhőt, amit megnyergelt. Mi magunk lemondtunk róla, hogy felmenjünk arra a hegyre.”

Emlékszem, ahogy apósom ízesen – tájat és embert festve, Lukács Györgyöt szarkasztikus, Kerényi Károlyt hódoló jelzőkkel ékesítve – elmeséli kalandjukat, miközben az öblös fotel mélyében kucorgó költő halkan kacarászva hallgatja a régi történetet. Amit a mese hallgatása közben akkor gondoltam, azt kimosta emlékezetemből az elmúlt negyven év, most a megsárgult, kézzel javítgatott, öreg gépiratot böngészem, és megpróbálom elképzelni Weöres Sándort, amint kiskabátban visszafelé jön a csúcsról. Fellegjáró hajón egy manó.

Milyennek látták őt a többiek, akik elindulni sem mertek a csúcs felé, és idő előtt visszafordultak? Aki már viszszafelé jön, mit gondol azokról, akik el sem indulnak fölfelé? Akik megpillantva a magasságot ijedten visszafordulnak, milyennek merik látni azt, aki már visszafelé jön a meghódított csúcsról?

Az együttlét a múltban folytatódik.

Vaskos képeskönyv: Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben. Nagyon boldog voltam, amikor elolvastam Sanyi bácsi ajánlását: Szigethy Gábornak… régi szeretettel Weöres Sándor, Budapest 1984. dec. 21. Lapozgattam a könyvet, elakadtam az 56. oldalon. Illés Árpád festménye: W. S. Csöngén 1943-ban. Alatta tömör „képaláírás”:

Ez én vagyok. Alvó, egészen kicsi fej,

mellette bögre tej,

és nincsen égbolt.

Rég volt.

W. S. 1978.

Kibújt belőlem a tudálékos filosz.

– Sanyi bácsi, ezt a verset nem 1978-ban írta. Két évvel korábban, 1976. december 26-án már megjelent a szöveg és a kép az Új Tükörben. Én onnan ismerem.

A fotelbe kuporodott poéta hamiskásan mosolygott, macskáját simogatta, talán azt mondta: Az is lehetséges.

Sebtiben, ceruzával beleírtam két sort a könyvbe. „Amikor W. S. álmodott, rég volt: magyar nyelven álmodott égbolt.”

– Ilyet is csinálsz? – kacsintott rám derűt szikrázó manómosollyal Sanyi bácsi.

– Rögtönöztem Sanyi bácsi szavaiból – motyogtam.

– Így kezdődik – simogatott meg szavaival a poéta.

Boldog voltam, hogy életemből néhány órát eltölthetek Weöres Sándor társaságában.

Az együttlét a múltban folytatódik.

„Feleségemnek ezennel megígérem és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy: egy nap fél liter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévenként egyszer. Weöres Sándor Catania, 1948. január 24.”

Ceruzával, kockás cetlire firkantott fogadalom.

Emlékeimben mozgóképpé gyorsul egy körvonalazatlan történet.

A hetvenes évek elején a nagy októberi szocialista forradalom (emlékezzünk a Pál utcai fiúk gittegyletére: e nap nevét írjuk immár csupa kisbetűvel!) megünneplésére készült a Népszabadság szerkesztősége. Neves (vagy neve- nincs) szovjet költő versét kellene lefordítani az ünnepi számba, de azonnal. Okos gondolat: „Talán Weöres Sándor!” Indul a szerkesztőségi küldöttség, a muníció két üveg jóféle fehérbor. Csöngetés, Weöres Sándor nyit ajtót.

– Tiszteletünk, Sanyi bácsi!

Két üveg a poéta kezébe. Visszaadja. Kotorászik az esernyőtartóban, a mélyéről kihalászik egy borosflaskát.

– Ezt is ti hoztátok!

Mindenki mosolyog. A világbéke helyreállt.

Az együttlét a múltban folytatódik.

Újra és újra meghallgatom a régi hangfelvételt: Latinovits Zoltán a Majomország című Weöres-remekművet mondja 1976. február 13-án, a Fészek Klubban. Az utolsó versszak:

Rémületes majomarcot

vágnak majomkatonák,

majomkézben majomfegyver…

Gúnnyal, keserűséggel telt a színész indulatos hangja, utálja Majomország majomkatonáit, de arcára mosolyt erőltet, rémületét igyekszik palástolni, hangsúlya azt sugallja: próbáljunk kacagni Majomországon, a torz majompofákon. Aztán hangja elakad, a pillanatnyi csendben a közönség lélegzetet sem mer venni, egy sóhaj, a színész szemében fény villan, szinte suttogja az utolsó sort. Emlékeztet? Figyelmeztet?

…a majmoké a világ.

Elfelejtünk nevetni. Arcunkra fagy a mosoly. 1976. február 13-án. Lapozgatom Weöres Sándor versesköteteit. Tanulom a múltat.

Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Néhányan már visszafelé jönnek. Sokan mindig visszafordulnak.

A létra mindenkiben ott van.

Szigethy Gábor

Nyitólap