Kosztolánczy Tibor

„Csak sötétség jut a fél világnak”*

Megszülettél, s az édesapád attól a héttől kezdődően félretette a Magyarország című külpolitikai hetilap példányait, felnövekedvén nehogy tájékozatlan maradj a világ dolgaiban. A bekötött évfolyamok az ágyad melletti könyvespolcra kerültek, évről évre két részben, kivéve az 1967-est, mert az a 14. számtól kezdődően még belefért egyetlen, némiképp vastagabb kötetbe. Amikor gyerekbetegségek kínoztak, lázad volt és prizniceltek, féloldalt mindig ezt láttad: MAGYARORSZÁG 1967. Az egyik korai karácsonyon is megbetegedtél, de édesanyád a karjára vett, és megmutatta a feldíszített fenyőfát. Vagy te már régebben ott ültél, és azt láttad, ahogy az öcsédet felemelte? Egy domború megmunkálású, két félből összeillesztett, sötétpiros csokoládészívre is emlékszel. Ez amolyan kedves és míves dolog volt. És a kötetek bordó gerince, arany betűkkel.

Az ünnepek másnapján anyai nagyszüleidhez utaztatok Szentpéterfára, szülőhazádnak ebbe a (nyugati) határsávba tartozó, szögesdróttal körülkerített falujába. Általában a reggeli, 7 óra 20-as busszal indultatok Szombathelyről. Ha fújt a szél, vagy esett az eső, a Dózsa utcai megállóban behúzódtatok a kisegítő iskola kapujába. Jákon az utasok többsége leszállt, és innentől kezdve magyar szót már nemigen hallottál, mindenki horvátul beszélt. Az autóbusz a sűrű erdőben egy zárt és mások számára ismeretlen világ felé haladt. A falu határában, a sorompónál határőrök szálltak fel, és mindenkinek ellenőrizték a papírjait. Ha ezerszer utaztál, akkor ezerszer. Ha tízezerszer, akkor tízezerszer.

A szentpéterfai horvátok ősei még a 16. században, a török elől menekülve kerültek erre a tájra, s a hagyomány szerint Jurisich Miklós telepítette le őket az osztrák–magyar határon.

Az első világháború után a falu egy időre Ausztriához került, de a lakosok többsége Magyarországhoz szeretett volna tartozni. 1921 nyarán kezdte meg munkáját a Magyar–Osztrák Határmegállapító Bizottság, amely végigjárta a vitatott településeket, s amely előtt a véleményét írásban vagy szóban bárki előadhatta. A bizottság 1922. március 10-én érkezett Szentpéterfára. Előbb a felsőfaluban az osztrákpártiakat hallgatták meg. A nagyobbik részt kitevő, magyar érzelmű (vagy hogy is van ez) lakosság magyar zászlókkal, a Himnuszt énekelve a községbíró házánál gyülekezett. Ő és a képviselő-testület, a plébánossal és az iskolaszékkel együtt, a visszacsatolás mellett foglalt állást.

A népszövetségi tanácsnak szóló felterjesztésben a határmegállapító bizottság a falu visszaadását javasolta, de a tanács Ausztria javára döntött. Ekkor a szentpéterfaiak kérvénnyel fordultak a magyar delegáció Sopronban tartózkodó vezetőjéhez és általa a külügyminisztériumhoz, hogy őket bármi áron, úton és módon az osztrák járom alól szabadítsák fel. Végül a falu egy újabb csere segítségével került vissza Magyarországhoz.

1923. március 9-én, a visszatérés örömére nagy ünnepség volt. Fénykép is készült róla: a kápolna előtti téren egy Geosits Ferenc nevű fiatalember szavalja a Nemzeti dalt. Egy hokedlin áll, hogy mindenki hallja. A házaknál gyerekfürdetéskor ilyenre tették a nagylavórt. Egyik oldalon kalapos emberek, a másikon csendőrök, mögöttük a péterfaiak. Később jegyzőkönyvben örökítették meg azok nevét, akik a magyar nemzeti eszmét az osztrák megszállás alatt is ébren tartották és ápolták. Így hívták őket: Teklits József Sándor, Hirschl József, Kurcz Ferenc, Harangozó Ferenc, Teklits Ferenc (Turkov), Gerencsér Mátyás, Keller János, Szoldatits István, Geosits István, Weszelovits József, Jurasits András, Teklits István (Plechl), Teklits István (Turkov), Varga István, Szoldatits Ferenc, Jurasits Ferenc (Sincsev), Harangozó István, Filipovits János, Kapitár Ferenc, Skrapits Ferenc kisbíró, Hirschl Ferenc bíró, Strassner József plébános, Németh János iskolaigazgató.

Hirschl Ferenc bíró és Hirschl József testvérek voltak. Hirschl József a dédapád, és azt a bizonyos kérvényt ő vitte Sopronba (az iratot a dédanyád a kabátujjába varrta be). Vacsora után elindult otthonról, az osztrák csendőröket, akik állandóan figyelték, ügyesen lerázta magáról; az úti ruhája egy ismerős háznál volt elrejtve, ott átöltözött, és kiszökött a faluból. Pinkamindszenten szállt vonatra, Sopront pedig jól ismerte, mert korábban ott volt katona.

Harangozó István és Harangozó Ferenc szintén testvérek voltak. Harangozó István a másik dédapád. Teklits József Sándor a dédanyád testvére. És így tovább…

De az egész falut mégsem csatolták vissza Magyarországhoz. A Pinka folyó lett az új határ, a földek egy része és a szőlőhegy Ausztriához került, bár a helybéliek akár naponta átjárhattak a birtokaikra. Az átjárás 1947-ben megszűnt, és megkezdődött az aknák telepítése. Először elvették a lovakat, aztán a telefont, aztán bezárták a nagyszüleid boltját. Az állami boltban meg valahogy soha nem jutott nekik semmi. 1949-től több hullámban szállították el az embereket, főként a Hortobágyra, gyakran az éjszaka közepén, alig pár órát hagyva a készülődésre.

1956 novemberében éppen nem volt aknazár, s a nagymama két legidősebb leánygyermeke úgy gondolta, hogy másokhoz hasonlóan ők is inkább Bécsben vagy Amerikában próbálnak szerencsét. Dédnagymamával, családtagokkal kivonultak a faluvégre, a drótsövényt a menekülők már letaposták, s ők elindultak. Ám az idősebb testvér a senkiföldjén sírva fakadt, és visszaszaladt a várakozókhoz. Ekkor izgatott kiabálás kezdődött a kisebbik leánytestvér és az otthon maradottak között, mígnem egy alapos verést kilátásba helyezve – nyilván a majdani első hazalátogatás idejére – hatalmi szóval őt is visszarendelték: csak nem kóborolhat egyedül a nagyvilágban! Csalódottan visszafordult tehát ő is, az édesanyád, s az igazat megvallva azért mindörökké hálás maradsz a nagynénédnek. Meg a nagyszüleidnek, hogy a kabátját még néhány napig elzárva tartották.

Az aknamezőt a forradalom után újratelepítették, bár aki nagyon akart, így is átszökhetett. Meghívólevéllel is lehetett utazni, ám az nem volt annyira érdekes. Az ötvenhatosok is egyre gyakrabban jöttek. Egyszer az egyik honvágytól sújtott nagybátyád megérkezés után, még a ferihegyi étteremben halászlét rendelt, a nyári kánikulában jéghideg csapolt sört ivott, aztán elfehéredett: Meg van mérgezve, Franciska, ne egyél belőle! – suttogta a feleségének, és elájult. De csak a zsírcseppek csapódtak ki a gyomrában. Ettétek a rágógumit, anélkül, hogy tudtad volna a magyar nevét. A téesztagok eredeti ausztrál gyártmányú vietnámi papucsban jártak kapálni a kukoricaföldekre. A helyközi autóbuszjárat a Kossuth utcai utasokat a házuk előtt vette fel és tette le. A kocsmában, a kuglipályán, a körzeti orvosnál és a plébánián nyaranta kettős valutarendszert vezettek be, s ha játszott a helyi beatzenekar, könnyen a Mississippi deltájában érezhetted magad. Feltűrt kombinék csúsztak ki a kosztümök alól, és évekig látszottak a földbe préselődött söröskupakok. Ilyenkor a határsáv is megtalálta a maga csekély értelmét, nyilván ez volt az államhatalom egyetlen eszköze, hogy a maradék országrészeket az imperialista fellazítástól elszigetelje. S akik elhagyták a szektor területét, mondjuk, dolgozni indultak a közeli kisvárosba, ügyesen álcázták magukat, például buszkalauznak, elektroműszerésznek vagy konyhai kézilánynak.

Anyai nagyszüleid házában erős vallási élet zajlott. A nap reggeli imával indult, szabályszerűen, még az ágyban, lehúzott redőnyöknél, majd reggeli után fohásszal és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért mondott könyörgéssel folytatódott. Délben Úrangyala, ebéd után fohász, este rózsafüzér (május és október a Szűzanya hónapja). Lefekvés előtt közös ima, különböző nyelveken, majd magánbeszélgetés az Úrral. Egyik este benézett hozzátok Bódi, a második szomszédból. Bódiék sokkal szabadabb életet éltek – vagy csak jobban viselték a megpróbáltatásokat? A kút mellett a falra valamelyik testvére csigaházakat ragasztott. Mésszel mészre – újságoltad a nagymamádnak. Porból porrá – mondta a nagymamád. Ashes to ashes – így az amerikai unokatestvéred. Bódi megdöbbent azon, hogy nálatok milyen intenzív kommunikáció zajlik, s ebben az állapotban ő is csak az igazat mondhatta: a kocsmába küldték borért, de szeretné, ha elmehetnél vele. Elengedtek, és te megdöbbentél azon, amit a kocsmában tapasztaltál: füst, emberszag, kiabálás, vagyis a normalitás. De látszott, hogy Bódi meg a ti dolgaitok felett nem tud napirendre térni, hazafelé előhúzott egy Mackó szeletet a zsebéből, kettétörte, aztán félúton még mindig sajnált, és egy másikat is megfelezett veled. Azt mondta, ennyire tellett.

Amikor a nagymamáékhoz költözött dédapád testvére, az öreg szalézi novíciusmester, nagy küzdelmek árán végül is enyhített a szabályokon. Sohase mondta, hogy kötelező, de amikor négy óra tájban háziruhás, szandálos asszonyok jöttek át a környező házakból, téged is mindig ott talált a szobájában. Igény szerint behordtátok a székeket, karácsonyfacsengővel csengettetek; hogy kehely volt-e, arra nem emlékszel, az ostya egy kis tálkára került; az asszonyok énekeltek, szép volt. Aztán mindenki ment a maga dolgára: vacsorafőzés, emberek és állatok etetése.

Bódiéknál a hűtőszekrény tetején színpompás (műanyag) déligyümölcsök díszelegtek egy tálban. A falon balatoni emlék, szarvasaganccsal, és egy vászonboríték hímzett felirattal: FÉSŰ. Munkába, templomba, kocsmába indulás előtt mindenki kivette a sajátját, és rendeltetésszerűen használta. A kamrában egy egeret idomítottatok, mígnem beszökött a macska, és brutális gyorsasággal bekapta. Megpróbáltátok szétfeszíteni a száját, de fújt és karmolt, aztán elszaladt.

Az iskola előtti nyáron kaptál először kétkerekű biciklit. Bódi megfogta a biciklit, azt mondta, ülj fel, megtolta, és ment, ám nem sokkal később, talán még ugyanaznap délután, hogy egy újfajta kiképezésű, betonperemes kishidat nem sikerült bevenned, a tanulságokat levonva a nagymamád is inkább kiállt a házatok elé, a sógornője meg a Kossuth utca végén, a régi házhoz, s a megfelelő pillanatban, a fordulónál elkapták a lassuló biciklistát. Másnap aztán Bódi azt is megmutatta, hogyan kell leszállnod. Eztán azt mondta, focizzatok. Gondoltad, ez már könnyű lesz. De Bódi megalázó gólokat rúgott, például a két lábad között. Bódi később profi futballista lett a belga női ligában – bár ez rajtad már nem sokat segített.

Azon a nyáron nemcsak biciklizni tanultál meg, hanem úszni is. Csapó Béla bácsihoz jártál a szombathelyi termálfürdőbe, húsz gyerek küzdött a sekély részben. Egy testvérpár is volt veletek, valahonnan tudtad a nevüket, L. Rékának és Pistinek hívták őket. Egyik nap, déltájban, amikor már vártad a mamádat, hogy jöjjön érted, láttad, hogy az L. testvérek elindultak, sőt, a medence körüli gyöngykavicsos részen is túl jártak. Rékának és Pistinek amolyan modern szülei voltak, de érezted, hogy ez még az eddigieken is túltesz, a kánikulára való tekintettel ugyanis Rékáék azonos szabású, szabadon szellőző kempingnadrágban voltak, a fenékrészen sajátos megoldással: mint két-két kioldott sátorlap, csak úgy, libegett-lobogott a színes anyag. Hát ez állati! – gondoltad magadban. Emberek, látjátok, amit én látok? – de rajtad kívül senki sem vett észre semmit. Mindenesetre elhatároztad, hogy végre megismerkedsz velük. De másnap nem jött sem Réka, sem Pisti, és később sem. Úgy tudtad, hogy a Fürdő utcában laknak, elmentél, megnézted az erkélyüket, az ablakok zárva voltak, a teraszon hervadoztak a virágok. Nyaralni mentek volna? Később véletlenül hallottad, hogy egy vidám, üzemlátogatással egybekötött, egynapos vállalati kirándulás alkalmával az egész család disszidált Ausztriába; mindent itthagytak, ruhákat, fényképeket, iskolai füzeteket, autóskártyát, mackót, zsiráfot (és téged is).

Szentpéterfán, a Kossuth utca végén, a kocsma előtt volt a buszforduló, s a másik oldalon már csak néhány ház következett, s azután a határőr-laktanya. A laktanya úgy állt ott, némán és kiismerhetetlenül, mint a Monolit a Clarke-féle Űrodüsszeiából. Egyszer-egyszer edényzörgés hallatszott a konyháról, de az ablakokon nem lehetett belátni. Váltáskor tehergépkocsik száguldottak végig a falun, magasan felverték az útszéli kavicsot.

A földetek végéből tisztán látszott a határ. Körben figyelőtornyok, s hallottad, ahogy finoman zizegnek a feszültség alá helyezett drótok. A túloldalon bogárhátú kiskocsik suhantak az úton, de soha nem állt meg senki. Rékára és az öccsére gondoltál.

Volt egy lepkehálód. Káposztalepkékkel kezdted, meg amolyan barna szárnyúakkal, amelyeken még erősen érződött az előtörténet, a hernyómúlt. Egy igazi pápaszemest szerettél volna. Egyik délelőtt a nagymamáddal vadsóskáért mentetek, és visszafelé, kézzel, az árokparton végre fogtál egy pillangót, verdesett a markodban. Aztán a nagymamád szaladni kezdett, a telefonhoz hívták a boltba, majd ujjongva közölte, hogy megszületett a testvéred: Gabi, Gabi! – mondta. Fiú vagy lány? – kérdezted. Visszament a boltba, kijött, és azt mondta: Fiú, azt hiszem.

Ugyan… Azonnal tudta, hogy Gábor. Gábor, mint Gábriel arkangyal.

Álmodban a laktanya körül négyzetes beosztású, vizenyős legelő helyezkedik el, erős szárú, de törpe növésű lápi füvekkel, elhanyagolt macskaköves utakkal. Nem sokáig időzöl itt, ahol nehéz titkokat rejt az emberek szíve. De bent a faluban a házakhoz a valóságosnál mélyebb, virágzó udvarok tartoznak, itt minden harsogóan zöld, főként a kertek végét jelző sövény, amelyen papírvirágok meg igaziak nyílnak, s a kapukat szemet gyönyörködtető ráfestések díszítik. Ilyenkor érződik: az út a határ közelségétől dermedt, csonka utcákon túl is folytatható. Először ablaktalan épületeket látsz, keskeny szellőzőnyílásokkal, használaton kívüli magtárak követik egymást, kora este vagy szürkületben, valamennyire égnek a fények, a magtárak ajtaja nyitva, ám üresek, termény nincs bennük, csak bokáig érő puha por (mintha éppen most hűlt volna ki). Aztán észrevétlenül, alig megragadható átmenetekkel – érzed, hogy már odaát vagy – emelkedőre ér az út, majd dombra kanyarodik, újra kisüt a nap, furcsa, eső utáni, sugárzó utcákat látsz, faragott kövekből épült, a szokásosnál kisebb házakat, de emberek nem járnak az utcán. Az út most már állandóan kanyarodik, s ebben a hajlatban, mint a klaviatúra @ karakterében, egy templom áll. Vagy valami más, valami nagyon profán.

Közeledett a vakáció vége, az időjárás változékonyra fordult. A szentpéterfai templomban megszaporodtak az utazókért mondott misék. Téged is hazavittek Szombathelyre, másnap megérkezett a biciklid is. A következő hétfőn, ebéd után, a Zalka Máté utca sarkán az útra szóródott kohósalakon megfarolt a biciklikereked, és iszonyú nagyot estél. Mentél haza, lenyúzott bőrrel, véresen, mint a vitézek a csatából, csak éppen te magad intézted el magad. Az SZTK-ban, amennyire lehetett, kitisztították és bekötözték a sebeidet. Édesapád néhány héttel korábban, sarlózás közben levágta a mutatóujjának a végét, az ujjhegye rajta maradt a sarlón, ő meg rohant az SZTK-ba. Amikor téged vitt, nevettek a nővérkék, már-már rendbe hozták az apukát, most jön a gyerekkel. Se bicikli, se fürdő. Úgyis sokszor esett. Ebéd után nézted az osztrák tévét, kezdődik-e a Regenbogen-Program. Ha Ausztriában rossz volt az idő, a nyaralók számára vidám összeállítást közvetítettek. A műsorszámok között egy dagadtka egér, rajzfilmfigura, kissé tudálékos modorban és sértődött arccal (hogy még nyáron is, ezeknek) megadólag szórakoztatta a közönséget. Aztán nemsokára nálatok is eleredt.

Először azt gondolták, ragad majd rád a horvát nyelv. Íme egy kétnyelvű gyerek: és rád mutattak volna. Csak néhány szót, könyörögtek aztán. Tudtad a szavakat, de képtelenségnek tűnt, hogy megszólalj. Az nem te vagy. Aztán már magyarul sem. Átjött a második szomszédból K. Béla, a szüleid barátja, akinek mindig remek ötletei támadtak. A szüleid elmondták, mi a baj, Béla látta, hogy éppen az osztrák tévét bámulod, s magabiztosan közölte, ez az oka mindennek, úgyhogy a Regenbogen-Programnak búcsút mondhattál. Pedig trilingvis lehettél volna, mint Sylvester János. Béla lement az új pincétekbe is, ámuldozott: Micsoda remek beton! Micsoda remek akusztika! – és milyen klassz volna itt egy közös diszkóklub! A feleségével cserélgetnék a lemezeket.

Aztán apai nagymamád szelíden megnyert a magyaroknak. Ilyeneket suttogott a füledbe: Három a magyar igazság. Magyar ember állva nem eszik. Magyar ember, ha szépen kérik, az ingét is odaadja. Amíg a nagyapád az osztrák tévében az Abbé című sorozatot nézte, amelyben a címszereplő a hivatásával elvileg nehezen összeegyeztethető dolgokat vitt végbe, ő előszedte édesapád elemista könyveit, és mondákat olvasott neked, aztán verseket a Petőfi-összesből. Petőfi a magyar csodafegyver. (És majd vízre szálltok, tutajon, és megnézitek a Tiszát.) Először szinte nem értettél semmit. Egyik este a nagyapád dühösen felkelt a tévé elől, és azt kérdezte, ki az az ő. Ezt sem értetted. Aztán rájöttél, hogy az te vagy, s nem kell harmadik személyben beszélned magadról. Lehet kényelmesebben is. Istenem, hát itt is szeretnek. A nagyapa is érző szívű lény, nem tárgy, moloch vagy gólem, a maga módján ő is szívén viseli a sorsodat.

– És képzelje, a bepólyált, ragtapasszal átkötött gyereket a biciklivázon furikázta a városban! – Hintázni mentetek a parkba; szólt a zene, megkérdezted, mi a kedvenc száma. Azt mondta, az Ó, egy kis csók. Akkor ti rokonok vagytok, ötlött fel benned. Egy városszéli háznál, a kerítés mellől letépte a legszebb virágokat, kijött egy öregasszony, hatalmas ordítozás kezdődött. Közben új szavakat tanultál, amelyeknek otthon nem örültek. Keresztrejtvényt fejtettetek: – Mi lehet, öt betű, és a szívhez szól? – Hegedű? – Nem, mer’ az hat betű. Végül elvitt a sarki trafikba. Némi szemlélődés után a kirakatból azokat a pár centis, csupasz macikat választottad, amelyek az egyik polc sarkára akasztva lógtak egy csomóban. Megbabonáztak ezek a kék, fehér, piros műanyagból öntött uniszex macik, csillogott a műanyag kőszemük, a tapintásuk pedig az újszülött krokodilokéra emlékeztetett. Megszabadítottad őket a nyakukra tekeredett köldökzsinórtól, és szakszerű mozdulatokkal újraélesztetted őket. Berendezted a szálláshelyüket, ágy, asztal, tévé, és figyelted, Pisti és Réka mihez kezdenek magukkal. Egymással.

A komolyabb irodalmi folyóiratok sorában az első, amellyel megismerkedtél, csakis a Dörmögő Dömötör lehetett. Az utolsó oldalakon lévő folytatásos mese volt a kedvenced, Dörmögőék még tiszta vadak voltak a kora hetvenes években – olyan volt az a medvecsalád, mint valami farkasok gyülekezete, a nagymamád szerint az egyik nem is medve volt, hanem ördögfióka. Később győzött a konszolidáció, Berci és Marci feje kikerekedett, ábrázatuk kisimult, ők elbutultak, eltűnt belőlük a tűz, az agresszió – addig tépett forradalmárok voltak, most készségesek lettek és szófogadóak. Mégis ővelük dőlt el minden.

Reggelente a nagymamáddal, amíg a nagyapád aludt, kimentetek a kertbe, egészen hátra, ahol a téglafalra már hajnal óta tűzött a nap, s ahol őrült napraforgók nőttek; csirizt készítettetek, vastagon átkentétek az újságból kivágott képeket, és felragasztottátok őket: a mackók váratlan formákat öltöttek, éltek, meggyűrődtek, majd besárgultak, és felismerhetetlenné válva elköszöntek… Később hűvösödni kezdtek a reggelek, s az absztrakt expresszionizmus Smaragdvárosába vezető kerti téglaút – amelyre éppen csak rátaláltál – eltűnt a vadszőlő és a borostyán indái közt, te pedig iskolába kezdtél járni. Néhány hétig a levegőbe rajzolt lendületes körök finomításával telt az időd, hogy megkezdjed az egyszer már megtapasztalt, teljes világ rekonstrukcióját a betűk felől.

Késő ősz volt már, amikor egyik reggel, éppen indultál volna, az egyik nagynénéd (nem az érzékeny lelkű) valamiért benézett hozzátok, és azt kérdezte, melyik iskolába jársz. Te mondtad, hogy a Dózsába. A Kisdózsába vagy a Nagydózsába? Mire édesanyád megütközve közölte, hogy a Kisdózsába kisegítősök járnak. Na és ő melyikbe jár? – kérdezte a nagynénéd újra. Bori, ne hülyéskedj! – mondta az édesanyád, de neked tetszett a gondolat: ha esetleg megint nem szólalnál meg… A kisegítősök szimpatikusak voltak, kicsit félelmetesek, de jóindulatúak, az ebédnél hangoskodtak, az ételt az asztalra kenték, de a nevelők elnézően mosolyogtak, örültek, hogy a diákjaik mennyire szabadok. Elvonulás közben feltorlódtak, és a vizet, amit előtte a szájukba fölszívtak, egymásra sprickolták (ezt a szót is tőlük tanultad). Nektek sem feltorlódni, sem sprickolni nem szabadott.

De a betűk túl érdekesek voltak, és a Nagydózsában már karácsony előtt eljutottatok az m-ig. Az utolsó napon, háromnegyed 11-kor becsuktátok az olvasókönyvet, s Kovács tanító néni mindenkinek a padjára tett egy sötétpiros csokoládészívet, jó szünetet kívánva és gazdag Jézuskát. Elindultatok haza, és úgy érezted, hogy a munkából, amely belsőleg teljesen át fog alakítani, a legelső részt szerencsésen elvégezted.

*

Néhány évvel később, amikor minden fiú menetfelszerelésének nagyobbik felét Delfin-könyvek teszik ki, iskola után, az 1 óra 20-as busszal Szentpéterfára utaztál, kukoricaszedésre, ez mindig jó volt. Amikor megérkeztél, a többiek már elporoztak a mezőre, Škoda Octaviákkal, csak a nagymamád volt otthon, csendes volt a ház, megebédeltél. Egyébként minden úgy volt, mint régen, szenteltvíz az ajtó melletti szenteltvíztartóban, dédszüleid fényképe a falon, s a hátsó szobában, a polcon az a műanyag ananász, amit az egyik búcsún lőttél, amikor a nagyapád befizetett. A ház előtt leültél az egykori bolt lépcsőjére, és a csípős, hideg szélben a Robin Hoodot olvastad. Arra gondoltál, hogy itt egyszer majd mindenki meg fog halni, beleértve téged is – ez akkor tökéletesen átélhető volt (részben Mándy miatt, nem könnyű olvasmány az a Robin Hood). Hirtelen kijött a nagymamád, leült melléd, és átölelt. Ez nem volt szokás, nem is tudtad, hogy ilyen erős a szorítása. De nem mondott semmi különöset, csak megkérdezte, hogy elmennél-e a kocsmába sörért, kóláért, hogy este legyen elég innivaló. Persze, mama, amit akar – ugrottál fel készségesen. Ettől kicsit megijedt. Aztán azt is mondta, hogy később jön majd egy fiú, tulajdonképpen unokatestvéred, tehenekkel, szekérrel, kimehetsz vele a többiek után a mezőre. (Nálatok az istálló, a jászol azóta üres volt; a nagymama így mondta: jászoly.) Vagyis hogy a férfiak kocsmába és a földekre járnak.

Aztán megjött az unokatestvéred, de te inkább a szekér mellett mentél, mert néhány évvel korábban, egy másik szekéren, felkapaszkodás közben beletenyereltél egy nagy darab tehéntrágyába. Aztán ez az unokatestvéred megállt egy almafánál, ahol körben hullott almák voltak. Felvett egy-egy almát, letörölte róla a piszkot, késsel kettévágta, és az egyik meg a másik tehénnek adta.

– Razumiš što ti velin? – Da. – yiji si ti? – Onušké. – Znaš da smo mi rođaki? – Znan. – U Sabatelu ideš u školu? – Da. – Rad se vuyiš? – Da.**

Aztán te szedted föl az almákat, letörölte, félbevágta, a tehenek bámultak. S hogy most már igazán felülhetnél mellé a bakra.

Távolban a drótok. Figyelőtornyok. Bogárhátú kisautók. A kukoricaszedés mindig szép.

A szél fújt, de a hátatokat sütötte a nap.

Érezted, ahol a nagymamád átölelt, egy másik nyelv és egy másik táj ott van a bőröd alá bebújtatva.

*Az Egy dal azokért, akik nincsenek itt című Locomotiv GT-számból (1971).

**Az Egy dal azokért, akik nincsenek itt című Locomotiv GT-számból (1971).

Nyitólap